Az előző bejegyzés főleg az 1848-as évről szólt, ez pedig főleg az 1849-esről fog szólni, de nem kizárólag.
A lejárató kampányokról
A forradalmi ifjúság vezére, Petőfi Sándor valószínűleg viszonylag ritkán írt újságíróként a lapba, de amit írt, az érdekes. Itt mesélte el például, hogyan lehetetlenítették el képviselővé választását Szabadszálláson 1848 nyarán. Ebből most itt nem fogok hosszan idézni, de később talán még visszatérhetünk hozzá. Az ugyanis eléggé tisztán látszik, hogy a lelkes és tisztaszívű radikális demokrata ifjak lejáratására a korrupt megélhetési politikusok már százhetven éve is nagyjából hasonló módszereket használtak, mint most. Petőfi Sándort is hasonlóan próbálták megrágalmazni, mint mondjuk Gulyás Marcit.
Sándor cikke a szabadszállási eseményekről a lap 1848. június 19-ei számában jelent meg.
„Kezdtek becsteleníteni, hogy én olly ember vagyok, kinek már Pesten nem is szabad szólnia, kit Pestről kitiltottak, kinek megbuktatását, bezáratását, agyonveretését jó szívvel fogja venni a ministerium, és az egész nemzet, s hogy én az illírnek, orosznak és ki tudja kinek el akarom adni az országot, s minthogy még ezen gyalázatosságok által sem hitték biztosnak győzedelmüket, az utolsó éjjel leitatták a népet, s a részeg tömeggel erőszakosan buktattak meg. (…) De én azért nem a népet kárhoztatom, hanem ámítóit, félrevezetőit , kiket egykor törvény és Isten egyaránt meglakoltat.... A nép is előttem szent, annyival inkább szent, mert gyönge, mint a gyermek. — Dicsértessék a nép neve most és mind örökké!”
Lehet, hogy erre még majd máskor visszatérünk.
A köztársaságról
A Márciusi Ifjak a francia forradalmak példáját tekintve irányadónak, egyértelműen köztársaságpártiak voltak, de eleinte csak elviekben. Tudták, hogy ezt 1848 tavaszán még nem tanácsos belevenni a követelések közé, mert nem találkozna a többség támogatásával. Amikor azonban kitört a háború Magyarország és Ausztria között, a Marczius Tizenötödike az elsők között volt, akik propagálni kezdték a köztársaságot. (Ami persze abban a helyzetben jelentette Magyarország teljes függetlenségét is Ausztriánál, de annál többet is.)
Egy nappal a pákozdi győzelem után ezt lehetett olvasni a Marczius Tizenötödikében egy magát Radicalis néven megnevező szerzőtől:
„Eddig a nagy tömeg nem akart hallani, a néhány respublicanus pedig nem mert szólani a respublicáról. A nép szemei előtt respublica=borzasztó anarchia, guillotinirozás, rablás, gyújtogatás, et similia [és hasonlók], volt ezelőtt. (…) De – tempora mutantur et nos mutamur in illis! [Változnak az idők és velük változunk mi is.] Most már mindinkább fogy a monarchicusok száma. Osztani kezd az előítéletek hályoga az emberek szemeiről, és ha tán nem respublicanusok is még a többség, de biz a monarchiát sem tartja már valami mennyei kincsnek. És ezt nem lehet csudálni! Hisz magok a fejedelmek mindent elkövetnek, hogy azon kegyelet, mondhatni, bálványozás, mellyet, kivált a magyar nép táplált a monarchia iránt, melly neki, mintegy második vallása volt, gyökereiben megingattassék. (…) Martiusban felvirult a szabadság hajnala, és természetesen meg kelle dőlni a fejedelmek korlátlan hatalmának. (…) Magyarhonban leggyalázatosabban és legerősebben űzi játékát a reactio. Magyarhonban a leginkább van compromittálva maga a király. (…) Minden becsületes ember undorodva fordul el azon drámától, melly most szemeink elölt velünk játszatik, és ezen drámának indoka egyedül csak a monarchiában fekszik. A fejedelmek mindig a legnagyobb és legkorlátlanabb hatalommal akarnak bírni. (…) Egy felelősség nélküli, sérthetetlen ember mindig önkényleg igyekszendik cselekedni, önkéntes kormánnyal pedig, bár egyes kitűnő uralkodók alatt lehet nagy, hatalmas, dicső egy status [állam], de szabad... soha!
Érezték ezt legújabban a népek, s azért fel akartak szabadulni a fejedelmek gyámsága alól, de ezeknek nagyon ínyökre volt a tutori hivatal, nem akartak engedni, királyi tekintélyükkel felzúdíták egymás ellen a külön népfajokat, osztályokat, hogy (…) ismét mindannyit leigázhassák. A reactio a monarchia kifolyása! (…)
Hogy a monarchia nem a rend országa, azt bizonyítja az is, mert a monarchiában szabadság nincsen, szabadság nélkül pedig rend nem képzelhető. Szabadság nélkül felületes nyugalom lehet ugyan, de csak ollyan az, mint a tenger csendje, melly után annál zajlóbban szokott kitörni a vihar. (…)
A királynál szokván lenni a főpapi s katonai kinevezések, creaturája a hierarchia által elbolondítja a népet, hogy katonái segélyével annál könnyebben az igájába hajthassa, ennyi elem lévén használatára, mindinkább át kezdi lépni az alkotmány szabta határokat, és befolyást szerez magának az országgyűlésre ő, kinek kezében annyi eszközei vannak a megvesztegetésnek. (…)
Az aristokratia szükséges kifolyása a monarchiának, hol aristokratia van, ott egyenlőség nincs, e nélkül a testvériségnek, az egyetértésnek nyoma sem lehet. (…) megvédett-e vastag corpus iurisunk [törvénykönyvünk] a trón s aristokratia elnyomásai ellen ? (…)
De most pár szót tulajdonképp a respublicáról. Ennek első előnye, hogy sokkal olcsóbb a monarchiánál. Másodszor itt el van kerülve az a borzasztón nevetséges valami, hogy t. i. egy ember, - legyen bár rosszabb, ostobább, nyomorultabb alattvalói legutolsójánál – csupán azért, mert az apja, bátyja vagy mi az istennyilája király volt, ő is urává legyen millióknak, ezek élete, boldogsága rosszakaró, vagy tehetetlen kezeibe legyen letéve.
A nép nem csalatkozik, vagy ha mégis, hamar átlátja tévedését, és ha csakugyan rosszul választott volna, az sem igen ártalmas, mert a köztársaság felelős feje nem egyéb végrehajtójánál azon akaratnak, mellyet a nép képviselői által nyilvánít.”
A Szemere-kormányról
Még kíméletlenebbül volt kritikus a Marczius Tizenötödike a Szemere-kormánnyal és személy szerint
Szemere „Miután” Bertalannal szemben. (Úgy tűnik, Szemerének sűrűn használt szófordulata lehetett ez a „miután”, amit a Marczius Tizenötödike szerzői előszeretettel tettek szóvá.) Talán leginkább azért, mert tőlük már radikálisabban demokrata programot vártak volna el, ha már egyszer az Ausztriától való teljes függetlenség kimondása után került ez a kormány a végrehajtó hatalom élére. A kormány azonban pont azért igyekezett óvatos lenni, hogy a mérsékeltebbeket se riassza el magától.
Főként ezt a hozzáállást bírálta a Marczius Tizenötödike.
1849. június 8-án ezt írták:
„Összehasonlítva az első ministeriummal, a mostani a réginek hatalmával s tekintélyével századrészben sem mérkőzhetik. (…) Azonban leglényegesb hiánya a jelen kormánynak az, hogy legtöbb tagjai az előttük lobogó zászlónak nem annyira természetes és eredeti követői, mint inkább csak oda csatlakoztak ahhoz. Forradalom, respublica, democratia roppant nagy szavak, és ezerszerte szélesb értelműek, mint sem azokat ollyan emberek felfogni tudnák, kiknek az első eszmélet óta nem ezek voltak mindennapi kenyerök. Vannak a ministeriumban egyének, kik forradalmiak lenni nem mernek, republicanusok lenni nem tudnak s democraták lenni nem akarnak.”
Június 19-én így folytatták:
„Kérdjük, mi tartja fönn a mostani ministeriumot? A kimondott három dicsőséges elv: a forradalmiság, respublica és democratia. Ez ad neki népszerűséget. De csak addig, míg a nemzet ámítani engedi magát, hogy czifra beszédekben szópompánál egyebe nincsen. Mi annyit elmondhatunk, hogy ezen ministerium mind ekkorig három attribútumainak egyikében sem mutatta be magát a tettek mezőjén. Nincs egy lépése, melly forradalmi legyen, nincs egy intézkedése, melly republicanismusra mutatna, a mi pedig a democratiát illeti, ennek még az árnyékának árnyékát sem láttuk mindeddig. A nép azonban sokáig hisz s nagyon sokat tud eltűrni. (…) De (…) a mostani ministeriumban a népszerű név csak Szemere. Batthyány Kázmér jelességét csak azok látják, kik a dolgokat közelebbről vizsgálják. A többiekre nézve, ha egy kicsit Vukovicsot kivesszük, az ország borzasztóan indifferens, s arra, hogy azokat másokkal kipótoljuk, csak annyi szükséges, hogy valaki egy új névsorral lépjen elő.”
Ugyanezen a napon egy másik cikkben a Marczius Tizenötödike számonkérte a kormányon az arisztokrata címek eltörlésének halogatását is a nemzeti szolidaritás jegyében:
„Avagy a harcz zajában, a haza megmentése fáradalmának közepette, nem lehetett volna-e egy ünnepi órát szentelni, hogy kimondassék a nagy szó, hogy a czímek czafrangjai eltöröltetnek, letépetnek? (…) Az aristocratiának hűtlenje meghozta már az ítéletet magára, és úgy választá el ügyét a nemzetétől, hogy öngyilkolás nélkül a nemzet keblébe nem fogadhatja többé a mérges mételyt. A ki pedig hű maradt, ott barézol soraink között, s a vérmezőn maga keres nevet magának, mint kerestek ősei, kiknek tetteire (…) egyedül lehetett kevély. Mit bánja ő most, ha elveszik ősi nevének hiú czafrangját, midőn helyette méltóbbat a nemes büszkeségre fog szerezni tudni ő?! (…)
Kellett nekünk a régi és mások által szerzett dicsőség emléke mindaddig, míg lelkesített a harczra, míg fegyvert fogni parancsolt a kézbe. Most nincs szükség többé annak tudatára, hogy nagyapánk gróf volt. Lelkesítse most az ifjút saját tetteinek emléke, a saját kardján feketülő vér, s a vezértől kapott dicsérő szó. Ne mondjátok, hogy érdekeket sértene a czímek eltörlése... Vagyis inkább ne tartsátok kímélésre érdemeseknek azon keveseket, kik e miatt hűlnének az ügytől. (…)
A czímek eltörlése hitünk szerint érdekeket alig, nemes érdekeket teljességgel nem sért. Ellenben hasznos eredménye kiszámíthatatlan.
Láttátok volna a jóravaló magyar nép lelkesedését, midőn látta, hogy nem csak a szegény fog fegyvert, hanem az édes haza szent nevéért s becsülete éhalmára a sorokba áll grófja is, két-három fiával! Láttátok volna, hogyan küzd kétszerezve, midőn látja, hogy grófja vére is csakúgy (…) martaléka sorsnak mint övé... Láttátok volna ezt, s nem csodálnátok, ha mondom, hogy a czímek végeltörlése nem maradand hatástalanul a népre, mellynek egyetlen czímere a szegénység és hazaszeretet. Mert még ma is érzi a nép mindezek mellett a határfalat maga s egykori urai között. (…) Minél jobban késtek eltörölni a czímeket, annál tovább késik e különbség elenyészése is, mi még mind fal és rácsolat, hogy e nemzet minden fia össze ne ölelkezhessék. Republicanus a kormány és nem democrata? De hisz azt is ígéré, hogy democrata lesz. Democrata? És a népet még sem emeli föl oda, honnan a természet és Isten ellenére a setét századok által leszoríttatott?
Demokrata? S megtűri mégis az aristocratiát hiú czafrangjaival, mellyek bízón nem egyébre valók Isten előtt, mint hogy megkülönböztesse azokat, kiknek bőség és jogok élvezetében könnyű volt szeretni a hazát, — azoktól, kik szerették a hazát, melly nekik szűkén mérte a falatot, és mégis szerették azt, (…) fegyvert ragadtak érte veszélyében, s szívesen adták lelköket lábainál, neve becsületének megőrzésére.”
A június 27-ei számban aztán kimondták, hogy a Szemerével szembeni bizalmatlanság egyik oka az, hogy belügyminiszterként ő dolgozta ki azt a sajtótörvény-javaslatot, amit a radikális ifjúság és a Marczius Tizenötödike is olyannyira kifogásolt:
„Emlékezni fog az olvasó, hogy Szemere mennyi sok gyönyörű szépet és jót írt s beszélt össze hajdan az irodalomról és a sajtószabadságról. Minden ember azt mondta: Szemere a dicső ember. Ez mondja meg igazán! Ez gondolkodik szabadon! Ez barátja a népnek, az igazságnak! A sors úgy hozta magával, hogy a sajtótörvények kidolgozása épen Szemere kezébe esett. (…)
Mi volt ezen törvényekben, mi a democratia ellenében az orgyilkolás tőrét felemelte? Ott volt azon szemtelen rendelkezés, melly ha megáll, egy szegény sorsú szorgalmas ifjú ember soha az irodalomban elő nem mehet. Benne volt ez azon részében a törvénynek, mellyben a sajtóvétségi bírság megfizetésének kötelessége azon esetben, ha a szerző arra vagyonilag eleget nem tehetne, átháríttatott a kiadókra, sőt a nyomdatulajdonosokra. Mit tesz ez?
Semmi egyebet, mint választófalat húzni. A gazdagoknak megadni a sajtószabadságot, a szegényeket pedig alávetni a gazdagok censurája alá. (…) Az Országgyűlés belátta a törvénynek ezen nemtelen rendelkezését, mellyet aztán azon ember, ki azt írta, az alkalmazásban még iszonyatosabbá tehetett volna, és azért kitörlé azt, miután a törvényjavaslat készítője ezen a szegényebb sorsúak ellenében elkövetett igazságtalanságon tetten kapatott volna. (…)
És hogy mennyire barátja az a tiszta democratiának, ki sajtótörvényt hoz a gazdagok számára, a szegényeket pedig a gazdagok censurája alá veti? Mindezen szép csempészkedés azok után történt, hogy Szemere a sajtószabadságról olly sok szép dolgokat írt és mondott volna.”
A június 30-ai számban a lap újra a hűbériség és a jobbágyság maradványainak eltörlését sürgette ismét kemény szavakkal:
„Midőn a nemzetgyűlés Debreczenből eltávozásunkkor egész mostanig elhalasztotta üléseit, aki egy kicsit előbbre szokott nézni az orránál, nem örömest s egyedül azon ígéretre egyezett bele az elhalasztásba, hogy a tanácskozás legelső tárgya, ezen a hosszas forradalom gúnyául fönnmaradt hűbéri állapotok megszüntetése lesz. És ha elég erő lett volna az Országgyűlésben föláldozni néhány napi kényelmét az ügy biztosításának, azóta sok hasznát láttuk volna e kis önmegtagadásnak. És íme ott vagyunk most is, hogy ismét az elhalasztástól kell tartanunk. (…)
Pedig a hűbéri viszonyokat meg kell szüntetni. Ha az országgyűlés elmulasztotta, míg ideje volt, tegye meg a kormány. (…) Ha egyéb ok nem szólana mellette, mint hogy eleje vétessék az intelligentia elleni agitátiók sikerének. Ha a kormány egy kissé előbbre gondolkodik, lehetetlen nem értenie bennünket.”
Görgei Artúrról
A Marczius Tizenötödike az ország vezetői közül egyedül Kossuth Lajossal bánt némileg kíméletesebben. Neki (bármit is tartsunk róla utólag emberileg és szakmailag, és bármennyire is taszító lehet egyesek számára az a talán túlzó személyi kultusz, amit neki utólag teremtettek) 1848-ban tényleg nagy érdemei voltak az önvédelmi harc megszervezésében a csüggedők felrázásában és lelkesítésében. Ezt nem lehet elvitatni tőle.
Amikor viszont Kossuth és a Szemere-kormány is (elég komplex okok miatt, amikre most nem térünk ki) szembekerült Görgei Artúrral, a Marczius Tizenötödike nem habozott kiállni
Görgei Artúr mellett. Szigorúan szakmai alapon, mert úgy tartották, tényleg Görgei a legalkalmasabb ember főparancsnoknak.
A Szemere-kormány és Kossuth Lajos kormányzóelnök június utolsó, július első napjaiban próbálta meg először leváltani a fővezérségről. Közben július 2-án Görgei Artúr egy hatalmas győzelmet aratott Komáromnál és Szőnynél az osztrákok felett.
A csatát lezáró végső nagy lovasrohamot személyesen vezette, ennek során egy gránátszilánktól ő maga is koponyasérülést szenvedett
Erre a július 4-ei számban a Marczius Tizenötödike szerzője így reagált:
„Meg nem foghatja senki, hogy mi bajok van egy némellyeknek most ismét Görgeivel. Ezt bárkitől eredjen, érteni nem lehet. Az utóbbi kinevezésekből ítélve az ember nem tudja mit gondoljon. Ki parancsol Magyarországban? Felelős kormányunk van-e, vagy c mellett uralkodik még egy titkos honi, védegyleti camarilla is? (…)
Annyi bizonyosnak látszik, hogy Görgeinek nemigen lehetett ideje a levelet elolvasni, mert történetesen akkor, mint afféle makranczos nem engedelmeskedő ember, a hazának a szőnyi dicsőséget szerezte meg. Megszerezte úgy, mint Isaszegnél, hol Kossuth mondása szerint Görgei a vezér s a harczoló közvitéz, szerepét egyenlőleg dicsőségesen viselte. Félre az ollyan boldogtalan ministeriummal, melly nem irtózik illy vészes perczekben vezéri kravallokat előidézni. És méginkább félre azért, mert nyomorú rendelkezéseivel árt legnagyobb erősségünknek: Kossuth óriás nevének. Mert a közönség akaratlanul arra a gondolatra jő: hogy a hatalom legyen bárkinek kezében, mihelyt az le van téve, király, elnök, kormányzó azonnal féltékeny kezd lenni.”
Valamennyire tehát mégiscsak elvakította a szerzőt a Kossuth iránti tisztelet, mikor feltételezte, hogy Görgei leváltásának gondolata nem is tőle indult el.
A másnapi számban újra ez volt a vezércikk témája, még keményebb, sőt elkeseredett hangon:
„Itt Pesten egy pár malecontentus egyénnek sikerült kivívni azt, hogy Görgei azon helyről, hol a hazának hasznot és dicsőséget tán csak egyedül ő tud szerezni, egy¬szerűen visszahívassék. A kormány ezen utolsó tettével megadta magának a kegyelemdöfést, mert nevetség tárgya lett barát és ellenség előtt. A magyarok istene jó kedvében teremte Görgeit s megajándékozá vele szabadságügyünket. Görgei a hadseregben a legnépszerűbb vezér. Érte él-hal a tiszt és közember, s ha ő jelen van, bizton hiszi a győzelmet. Görgei azon férfi, ki januárban művészi hadjáratával az ellenséget a Tisza felől elhúzá, Görgei, ki Tiszafüredtől kezdve, Hatvanon, Bicskén Isaszegen, Váczon, Sallón, Komáromon keresztül egész Buda váráig győzelemről győzelemre vezette.
Görgei, ki a szőnyi sánczokban a hazát újólag megmenté, ki itt is, mint mindenütt, közvitéz volt és fővezér, s körötte a golyók minden lépten fütyültek — ezen embert, itt a mi kormányunk a butaságig süllyedt lelkiisméretlenséggel egy tollvonással vezéri kardjától meg akarja fosztani. Bosszankodjék-e ezen az ember, vagy nevessen ?
Egy pár, az idők áradása által elfulladott minister, egy pár vén invalidus [rokkant] generális, kik ifjú tábornoknak dicsőségére irigykednek. (…) A vidéki olvasó ki a dolgokat messziről látja, háromszor vágja a földhöz azon hírlapot, mellyből ezen monstrum újságot először hallja. És ha megpukkan is, el nem igazodhatik rajta, kérdvén önmagától: Miért e megfoghatlanság? Mi kifogás lehet Görgei ellen? Mi vész érheti a hazát ha ezen férfiú tovább is a vezéri zászlót viendi, miután ő kevesebb idő alatt, mint egy év Európa előtt ismert tisztelt és becsült név lőn, s minden igazság szerető ember őt Európának mos¬tan élő hadvezérei közül az elsők közé számítja? (…)
Kik rugdalóznak Görgei ellen? A szó teljes értelmében egy rakás megbukott tudós, kit a forradalom tett tönkre. A legcomicusabb szerep ama uraskodő első ministernek, Szemere Bertalan úrnak jutott. (…) És miért? Mert Szemere és a (…) tisztelt collegái féltik Görgeitől a hatalmat. (…) Mert Szemere, Horváth, s a többi úgynevezett ministerek: Görgeinek azt parancsolták, hogy positióját hagyja ott, s jőjön Pestre, Pestről Szegedre, Szegedről az Al-Dunára, hogy aztán a forradalmi kormány minden pereputtyaival együtt a hadsereggel az országból kisuttyanhasson.
Így van a dolog. Nem ugyanazon szavakkal, de lényegileg a dolog oda ment ki. (…) A harczmező történeteiből tudjuk, mi volt Görgeinek felelete e nyomorú parancsra. Ott a felelet: hogy Görgei megtartotta positióját. Megverte az ellenséget a legdicsőségesebb csatában. (…) Ha látta volna a nép, hogy a kormány nyomorultan fut lefelé, a seregeket pedig úgy kormányozzák, hogy a fő czél ne az ellenség elleni működés, hanem a tömegben futó revolutionariusok biztosítása legyen, bizonyosan azt mondta volna: íme néhány ember, ki a szent ügy palástja alá bujt, (…) mint fut, védi magát, s minket itt hagy egy tömeg pénzjeggyel, leégetett falvakkal, kipusztított mezőkkel, leöldöklött társainkkal, s megcsonkított gyermekeinkkel. (…)
De azért nem mondja [a nép], hogy az ügy, mellyért küzdött nem volt igazságos. Ezt nem mondja, mert van saját meggyőződése is. Hanem azt mondja, az önérdek emberei a hatalmat s befolyást fájlaló vármegyei urak, feltolakodtak a hatalomra, de élhetlenségüknél fogva a sarat meg nem állták. Görgei megmentette a hazát. (…) És mert nem követé a legundokabb poltronsággal egyenlő rendeletet, őt egy ismeretlen lényekből álló camarilla merészli letenni dicső hivataláról? Van-e ezen eljárásnak neve? Nincsen. (…)
Így lőn semmivé a híres installatióval beköszöntött forradalmi kormány. És csak, mert a magyar nép loyalis, igen elnéző, azért ülnek még ott helyeiken, s megtartják a szép titulust.”
A sajtó által is keltett felzúdulásnak megvolt az eredménye: a kormány végül mégsem merte leváltani a komáromi győzőt (csak felgyógyulása idejére).
A másnapi számban a Marczius Tizenötödike már örömmel üdvözölte a tényt, hogy Görgei mégis a helyén maradhat. De nem állta meg, hogy egy újabb bírálatot is oda ne szúrjon a kormánynak az esetet követő következetlen nyilatkozataiért. (Egy darabig ugyanis nem tudták eldönteni, hogy a sebesült Görgeit meghagyják a fővezérségben, vagy kinevezzék honvédelmi miniszternek.)
„A fővezérségi botrányos allématiók váratlanul ketté lőnek vágva. Minden ember örvend rajta. És legjobban teszi mindenki, ha rá vonja egyszersmind a feledés fátyolát, s a jövőre nézve a napokban történteket csak mint adandó alkalomra szolgálandó leczkét elteszi, s okul azokból magában. (…)
Azt gondolta a kormány, hogy most is a régi jó dők vannak, (…) midőn csak rikkantani kellett, s meghunyászkodott előtte minden ember. Nehány nap óta azonban kénytelenitve lőn, keservesen az ellenkezőt tapasztalnia. (…)
A kormány megbánta, amit tőn. Elismerte hibáját, megkövette a vezért, s kiadta rendeleteit, mellyel saját autoritását, mit a nemzetgyűléstől megőrzés végett átvett, örökre eltemette. Így szoktak tenni az afféle fajtájú emberek, akik mindenáron csak kormánykodni akarnak. (…) Nekik mindegy, ma fehéret, holnap feketét kiáltanak, csakhogy a hatalmat megtarthassák. Elválhatlanul ragaszkodnak ők ahhoz, s azért elszenvednek minden szégyent, egymásra halmozzák a következetlenségeket, s minden eseményhez tudnak ollyan arczot csinálni, amillyen csak szükséges. Azt követték el, hogy miután Görgei sebet kapott, őt felmentik a ministerségtől, s újra megbízzák a fővezérséggel. Nem az ellenkezőt várta volna-e az ember? Hogy tudniillik miután Görgei sebet kapott, a terhes vezéri foglalatosságtól felmentetik? (…) Ezért kellett a képviselőkre ráijeszteni, hogy azok szétugorjanak , ezért dolgozott a ministerium oda, hogy a nyilvános ülés meg ne tartassák, mert félt az interpellatiótól. Félt, hogy a szószéken Szemerét ki fogják fütyölni, ha a ház komolysága előtt a szószéken kellend a logica egyenes szabályai ellen olly szemtelenül vétkezni.”
Ez a július 6-ai azonban a Marczius Tizenötödike utolsó száma volt. A hatalomnak elege volt az örökké kritikus fiatalokból és egy kormányrendelettel betiltotta a Marczius Tizenötödikét. (Valószínűleg ebben az esetben is: a Görgei melletti kiállásuk csak az utolsó csepp volt a pohárban.)
A rendeletet pedig aláírta Kossuth Lajos kormányzóelnök is. Tervbe volt véve Pálfi Albert bíróság elé állítása is, egyesek szerint le is tartóztatták. Kosáry Domokos szerint azonban Albert önként követte a kormányt Debrecenbe, jelezve, hogy kész magát alávetni bármiféle jogi eljárásnak, ha kell. Erre azonban már nem maradt idő. Görgei mint tudjuk, az utolsó napokban teljhatalmat kapott, majd nem látván jobb megoldást letette a fegyvert, hangsúlyozottan az oroszok, és nem az osztrákok előtt. A külföldre menekülő kormány pedig, mint tudjuk, mindezért nagyon undok módon bánt ellen Görgeivel. Ezek után azonban nekem is határozottan az az érzésem, hogy a Görgei Artúr elleni veszett dühöt, ami a magyar történelem egyik legnagyobb hadvezérének olyan otrombán durva és ronda lejáratását okozta, többek között az váltotta, ki, hogy a szabadságharc civil hősei (akiknek persze szintén nem kell elvitatni a maguk fényes érdemeit) egyszer már kénytelenek voltak bocsánatot kérni tőle, elismerni az ő igazát. Lehet, hogy voltak, akiknek ezt a sértett büszkesége sohasem bocsátotta meg. (Nem vagyok biztos benne, hogy ez (csak) Kossuth volt. Lehettek mások is a környezetében, akik őt ebbe a véleménybe belelovallták, de ezt talán így részleteiben már sohasem tudjuk meg.)
Epilógus
A szabadságharcnak vége lett, a Márciusi Ifjak szétszéledtek. Petőfi Sándor és Vasvári Pál elestek a harcokban. Voltak, akik, mint Vajda János és Lisznyai Damó Kálmán, fogságba estek, és a fegyverletétel után besorozták őket a császári hadseregbe, és ezután évekig külföldön kellett szolgálniuk. Voltak, akik emigráltak, voltak, akik az országon belül próbáltak elrejtőzni. Vagy nem tudtak emigrálni, vagy nem akarták itthagyni a családjukat, vagy bíztak abban, hogy az első nagy megtorlási hullámot követni fogja egy enyhülés, és egy amnesztia.
Pálfi Albert is így tett. Különböző ismerőseinél bujkált álnéven évekig, különböző helyeken dolgozva. 1853-ban mert visszatérni Pestre, ekkor azonban rögtön le is csukták. Végül csak fél évet volt vizsgálati fogságban, utána elengedték. Később visszatért az újságíráshoz, de már sosem lett olyan radikális kritikus, mint 1848-ban és 1849-ben volt. Elfogadta a kiegyezést. Nevét Pálffynak kezdte írni, bár nem volt köze a híres erdődi Pálffy-családhoz, és továbbra sem békült ki a nemesi előjogokkal. Mint regényíró a maga korában többé-kevésbé sikeres lett, de manapság erről az oldaláról már kevesen ismerik.
Csernátoni Cseh Lajosnak viszont sikerült külföldre távoznia. A szabadságharc után Párizsban élt, majd az Itáliai Magyar Légió megszerveződésekor jelentkezett oda katonának. Jogi végzettségére való tekintettel hadbíró lett. (A fenti kép ekkor készült róla.) A kiegyezés után hazatért. Ő is folytatta az újságírást, de ő is megbékült az új rendszerrel, és Tisza Kálmánnak kifejezetten jó haverja lett. Ekkor már egyszerűen csak Csernátony Lajosnak írta a nevét.
Még sok olyan cikk van a Marczius Tizenötödikében, amelyeket érdemes lenne idézni, és ezek valószínűleg még elő is fognak kerülni a blogon a közeljövőben. (Továbbra is hangsúlyozom: nem mindennel értek egyet, ami abban a lapban megjelent, csak azért, mert a Márciusi Ifjak lapja volt.) Most azonban egyelőre befejezem itt. Ha gondoljátok, olvasgassátok ti is a Marczius Tizenötödikét, rendkívül tanulságos, és meglepően szellemes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése