Az elnök halála és az összeesküvéselméletek

95 éve halt meg Gabriel Narutowicz, a Lengyel Köztársaság (Rzeczpospolita Polska) első elnöke. Emberek haláláról ritkán szoktam megemlékezni, de erről már régóta szeretnék írni. A „karaktergyilkosság” ugyanis egy idő óta elfogadott politikai fegyver Magyarországon. És ez nagyon nem jó. Hogy hová vezethet, éppen arról szól Gabriel Narutowicz története.

Gabriel Narutowicz 1865-ben született Telszén/ Telšén vagy Telšiaiban litvániai lengyel nemesi családban.
(Narutowiczék címere)
Ekkoriban sem önálló lengyel, sem litván állam nem létezett, az egykori Lengyel-Litván Köztársaság területét még 1795-ben felosztotta maga között a Habsburg Birodalom (a későbbi Osztrák-Magyar Monarchia), az Orosz Birodalom és Poroszország (a későbbi Német Császárság). Litvánia teljes egészében orosz fennhatóság alá került. A litvániai lengyel nemesség, még ha voltak is litván ősei (mint Narutowiczéknak is) a lengyel nemzettudatot érezte magáénak, de lokálpatriótaként kötődött Litvániához, mint területhez is. Gabriel vízügyi mérnök akart lenni, ennek érdekében előbb a lett Liepāja városában, majd Petyerburgi Egyetemen, végül Svájcban, Zürichben tanult. Mindegyik helyen részt vett a helyi lengyel diákok szervezkedésében, hazafias és szocialista gyűléseken. Az orosz hatóságok emiatt már le akarták tartóztatni. Így az egyetem befejeztével nem tudott hazatérni. Svájcban maradt, és teljesítve terveit vízügyi mérnök lett. Számos vízierőművet tervezett Európa több országában nagy szakértelemmel. Emellett mindig igyekezett segíteni a hazájukból menekülni kényszerült, üldöztetést szenvedett lengyel hazafiakat.

1918-ban a lengyel területek újra egyesültek, és kivívták függetlenségüket. Létrejött az új Lengyel Köztársaság (Rzeczpospolita Polska). Gabriel Narutowicz ekkor visszatért Polskába, és résztvett az új haza felépítésében. Mint tapasztalt mérnök, 1920-ban közmunkaügyi miniszteri, majd 1922-ben mint sok országot bejárt és sok nemzetközi kapcsolattal rendelkező ember 1922-ben külügyminiszteri tárcát kapott. A régi-új állam 1921-ig folyamatosan háborúzott a szomszédaival. 1921-re azonban végre beálltak a végleges határok, és megkezdődhetett az alkotmány kidolgozása.
Végül csak 1922 decemberére jutott oda az ország, hogy köztársasági elnököt is válasszon. A két nagy parasztpárt egyike, a PSL „Wyzwolenie” („Felszabadulás-párt”)* Gabriel Narutowiczot akarta elnöknek jelölni.
*(A két legnagyobb parasztpártot ekkoriban ugyanúgy hívták: Polskie Stronnictwo Ludowe, azaz Lengyel Népi Párt. Mivel egyik sem volt hajlandó megváltoztatni a nevét, sem egyesülni nem tudtak, úgy különböztették meg egymást, hogy a nevükhöz mindig odatették a fő lapjuknak a nevét. Így a konzervatívabb (volt galíciai) parasztpárt lett a PSL „Piast”, a radikálisabb (volt oroszországi) pedig a PSL „Wyzwolenie”. A wyzwolenie szó egyébként felszabadulást jelent.)

Az elnöki címért öten versengtek:

Ignacy Daszyński, a szocialisták jelöltje (1918-ban ő volt az ország első miniszterelnöke)

Maurycy Zamoyski, a konzervatívok, az endekek (a magukat „nemzeti demokratáknak” nevező nacionalisták) jelöltje

Stanisław Wojciechowski a PSL „Piast” párt jelöltje

Gabriel Narutowicz, a PSL „Wyzwolenie” jelöltje (aki egyébként pártonkívüli volt) és

Jan Baudouin de Courtenay a nemzeti kisebbségek pártjainak közös jelöltje. (Franciás neve ellenére ő is polák volt, de a nemzetiségek bíztak benne, hogy ő, mint híres nyelvtudós egy mindenkivel szemben jóindulatú nyelvtörvény híve lesz.)

Az elnököt az Országgyűlés, azaz a Sejm választotta meg, nem a nép. A választás 5 fordulós volt, és a második körtől mindig kiesett a legkevesebb szavazatot kapó jelölt. Így a végére ketten maradtak. Narutowicz és Zamoyski. A legvégén Gabriel Narutowicz jött ki győztesnek. A ma általános vélemény szerint győzelmét leginkább annak köszönhette, hogy a PSL „Piast” tagjai is rá szavaztak. Hiszen mégiscsak parasztpárt voltak és nem akartak egy hatalmas birtokokkal rendelkező főnemesre (grófra) szavazni, amilyen Zamoyski is volt, hoszen ő nyilván ellenezni fogja a földosztást a parasztoknak.

Rögtön a megválasztás után a csalódott nacionalisták, az „endekek” megkezdték a hangulatkeltést, a lejáratást, a karaktergyilkosságot. Jellemző, hogy leginkább azt hozták fel ellene, hogy a nemzetiségi kisebbségek képviselői (németek, ukránok, beloruszok, zsidók) is rá szavaztak, és ebből próbálták (az endekek) levezetni azt a vádat, hogy Narutowicz idegen érdekek kiszolgálója lehet. Aztán egyre inkább eldurvultak a rágalmak. Kezdődött a szokásos „zsidóbérencezés”, „cionistaösszeesküvőzés”, és persze a kémkedéssel való rágalmazás. Ennek igazolására olyanokat hoztak fel, mint hogy Narutowicz élete nagyobb részében élt külföldön, mint otthon. (Na és?) És persze a családtagokra való hivatkozás is felbukkant a soviniszták „érvelésében”: kinek a testvére ez a Narutowicz…
Gabriel bátyja,

Stanisław Narutowicz ugyanis Litvániában maradt, és sokat tett azért, hogy Litvánia önálló állam legyen, azaz, hogy függetlenedjen Oroszországtól. Bár nyilván szívesen vette volna azt is, ha egész Litvánia a Lengyel Köztársaság része lesz, de beletörődött abba, hogy ez nem így történt. A Litván Taryba (Államtanács, azaz az első litván kormány) tagja volt, és ott a lengyel nemzeti kisebbség ügyét képviselte. Mindent megtett azért, hogy a lengyel-litván konfliktusokat elsimítsa, és a két új állam között jó viszont teremtsen. Ez nem sikerült, a két állam hosszú határháborút vívott egymással és a két világháború között is kifejezetten ellenséges maradt közöttük a viszony. Így viszont a rosszindulatú karaktergyilkosok Stanisławot is vádolhatták azzal Litvániában, hogy lengyel kém, és Gabrielt is azzal Lengyelországban, hogy a litvánok embere.

Az endekek agymosó propagandája pár nap alatt elérte, hogy Gabriel Narutowiczra, akire eddig mindenki mint köztiszteletben álló műszaki szakemberre és tiszteletre méltó külpolitikusra tekintett, most sokan árulóként kezdjenek nézni. Pedig Narutowicz (aki még csak politikai pártnak sem volt a tagja soha) bűne csupán annyi volt, hogy megnyert egy parlamenti elnökválasztást egy „jobboldali” jelölttel szemben. (Látjuk azonban, hogy sokak szemében ez azóta is halálos bűnnek számít.)

Narutowiczot elnöki beiktatásának napján felhergelt endekek hógolyókkal és sárral dobálták meg, miközben a Külügyminisztériumból az Elnöki Palota felé haladt egy nyitott kocsiban. Aznap Warszawában általánossá vált az endek-szimpatizánsok randalírozása, annyira hogy nem egy helyen rendőröket kellett bevetni ellenük. Szintén endek-szimpatizánsok tartóztatták fel az utcán Bolesław Limanowskit, a Szenátus 87 éves szocialista korelnökét, aki szintén egész életében áldozatosan küzdött Lengyelország függetlenségéért. Talán meg is verték volna, ha néhány kemény öklű szocialista munkás nem érkezik gyorsan a helyszínre, és kergeti szét a keménykedő randalírozókat.

Akik ezekben a napokban beszéltek Gabriel Narutowiczcsal, állítják, hogy minden mocskolódás ellenére derűsen nézett a jövőbe, vagy legalábbis igyekezett magát a derűs nyugalomra kapacitálni és a környezete felé is ezt mutatni. (Nyilván magában azért nagyon elszörnyülködött azon, hogy mindaz, ami történik, lehetséges a 123 éves függetlenségi küzdelem sikereit követő eufória után.)

1922. december 16-án, öt nappal elnöki beiktatása után Gabriel Narutowicz egy kiállítást tekintett meg a varsói Zachęta Galériában. Ennek során az egyik ott kiállító festő lelőtte az elnököt. Gabriel Narutowicz azonnal meghalt, a merénylőt azonnal elfogták.

Az elkövető (aki nem érdemli meg, hogy kiírjam a nevét) őrült volt és amellett soviniszta. Később azt mondta: eredetileg Józef Piłsudskit akarta megölni. Az embert, akinek Lengyelország az új állami létet köszönhette, és azt, hogy 1920-ban sikerült megvédenie magát a bolsevikoktól. A nemzeti hőst, akit ő hazaárulónak kiáltott ki. Narutowiczra, nem mint emberre, hanem mint „jelképre” lőtt –tette még hozzá. (Az Al-Kaida is azt hangoztatta 2001-ben, hogy merényletük New Yorkban a WTC tornyai, mint „jelképek” ellen irányultak, és nem a bennük tartózkodó emberek ellen… Jó szöveg, mi?)
A merénylőt természetesen kivégezték. A siralomházban még megtervezte saját hősi síremlékét. Ami döbbenetes, hogy még az endekek politikai képviselői és bizonyos velük szimpatizáló egyházfiak sem voltak hajlandóak ebben a helyzetben korrekten viselkedni. Volt pap, aki az elnökért nem volt hajlandó gyászmisét mondani, a merénylőért viszont igen.

Gabriel Narutowiczot állami pompával temették el. Ma számos közintézmény van elnevezve róla, Warszawában szobra áll. A merénylő nevére ma már alig emlékszik valaki. Nem, én sem fogom leírni a nevét ebben a bejegyzésben továbbra sem.

Pár nappal később a Sejm egy gyorsított, egyszerűsített választással (és pártközi megállapodással) csendben elnökké választotta Stanisław Wojciechowskit. Ami pedig még szintén a történethez tartozhat: 10 évvel az öccse halála után Stanisław Narutowicz, aki mindig a polákok és litvánok közötti megbékélésen dolgozott, kevés eredménnyel, a sok kudarctól megtörve öngyilkos lett.

Gabriel Narutowicz története tanulságos. Nyilván nem azt akarom kihozni tanulságnak, hogy a „jobboldal” (legyen az bármi is) gonosz. (Mint már írtam, nem is hiszek a „jobboldalban”.) De azt már igen, hogy a rágalomhadjárat veszélyes, a karaktergyilkosságból könnyen lehet akár konkrét fizikai gyilkosság is. Én mondjuk abban is biztos vagyok, hogy nem Maurycy Zamoyski hergelte Narutowicz ellen az endekek választóit. Ő annál lovagiasabb úriember volt, hogy ennyire megsértődjön azon, hogy elveszített egy választást. Szerintem nem is az endekek fő ideológusa és pártvezére, Roman Dmowski volt a rágalmak fő terjesztője. Neki esetleg közvetett felelőssége lehet, annyiban, hogy nem próbálta visszafogni a híveit.
Azt viszont érdemes észrevenni, hogy azok a rágalmak, amik egy ilyen soviniszta gyűlöletkampányban elhangoznak valaki ellen, nem sokat változtak 95 év alatt. Csak szólok, hogy majd észrevegyétek.


(Gabriel Narutowiczról 1977-ben Az elnök halála címmel Jerzy Kawalerowicz forgatott filmet. Ebben Narutowiczot Zdzisław Mrożewski játszotta. Ez egyébként nem is csak a merényletről szól, hanem Narutowicz megválasztásáról is, arról hogyan machinálnak és alkudoznak egymással a politikai pártok a parlamenti folyosókon, a nyilvános viták szünetében. Itt egy részlet belőle: ez már az elnök utolsó napjának elejét mutatja, mikor elindul a galériába, de felbukkan benne a merénylő is, már a bíróság előtt.)