Újabb értékelés a forradalomról (könyvajánló) II. rész

Egy fejlődési vonal
A könyvében Kovrig Béla, mint mondtam, nem csak a beadott kérdőíveket értékeli, hanem felvázol egy történelmi folyamatot is: valamiféle alternatív szocialista hagyomány képét, ami független a mainstream államszocializmustól, de népi és nemzeti gyökere, patriotizmusa (helyi viszonyokhoz alkalmazhatósága, helyi hagyományokkal való összefonódottsága) mégis van, lehet. Érdekes, de nyilván szubjektív, hogy a történelem milyen pillanatait ragadja ki ennek a hagyománynak a történetében.

1. A XIX. század nemzeti felszabadító mozgalmai, amelyek össze voltak kötve a társadalmi felszabadítás gondolatával. Érdekes, hogy itt kiemelt helyen Giuseppe Garibaldit és néhány harcostársát, például

Carlo Pisacanét említi, és azon elmélkedik, hogy nekik milyen hatásuk lehetett a velük szövetséges illetve mellettük harcoló magyarokra (nyilván az olyan lelkes idealistákra elsősorban, mint

Éber Nándor (balra) vagy Teleki Sándor (jobbra) és nem az olyan merev és szigorúan „szakmai” alapon álló katonatisztekre, mint Türr István vagy Mogyoródy Adolf). Csodálkozom, hogy a szerző itt nem ír a már jóval korábban tevékenykedő Márciusi Ifjakról és Táncsics Mihályról. Pedig a Karl Marxxal levelező Táncsics Mihály vagy Petőfi Sándor és Vasvári Pál már maguktól is jóval tovább mentek a szocialista eszmékben, mint Giuseppe Mazzini és társai, anélkül, hogy akár egyszer is találkoztak volna Giuseppe Garibaldival vagy Carlo Pisacanéval.

2. A Commune de Paris küzdelme: Ha valóban a Commune de Paris-t nézzük és nem azt a célzottan vonalas képet, amit nekünk róla az államszocialista rendszerek próbáltak sugallni, akkor a Commune de Paris maga az alternatív szocializmus: a helyi önigazgatás megvalósítása a nemzet érdekében, úgy, hogy (a nemzeti vagy többnemzetiségű) állam helyi kisközösségek hálózatává válik. Tulajdonképpen ezt fogalmazta újra Abdullah Öcalan is, ezt próbálják ma megvalósítani Rojava közösségei is (ezekről persze Kovrig Béla még nem tudhatott). Különbség persze, hogy Rojava egy pusztító külső hatalom ellen védekezik, míg a Commune de Paris-t a saját (francia) állam hadserege verte le. Igaz, hogy az államhatalom aljassága ezesetben rögtön le is lepleződjön: az állami hadsereg ezt egy idegen betolakodó hadsereggel (a poroszokkal) szövetségben tette, miközben azt hangsúlyozta, hogy erre a tömegmészárlásra éppen az idegen betolakodók elleni védekezés miatt van szükség. Lényeg a lényeg: a Commune de Paris abban az értelemben nem volt kommunista, hogy esetében szó nem volt arról, hogy az egész kommuna-önkormányzati rendszernek egy kommunista párt uralomra jutását kellene megvalósítania, és fordítva sem: senki nem állította a Commune-ben, hogy a kommuna-önkormányzati rendszer csak a távoli jövőben lenne megvalósítható, úgy, ha előbb minden haladó szellemű ember feltétel nélkül aláveti magát egy kommunista párt vezetőségének. Nem, a Commune maga a tiszta önkormányzatiság volt.

3. Frankel Leó: a Commune de Paris magyar harcosáról is ejt pár szót Kovrig Béla, bár nem egészen világos, hogy a bátor Leó miért képviselne önálló irányzatot a magyar szocialista hagyományokon belül. Mikor sikerült a Commune leverése után elmenekülnie, hűséges munkatársa lett Karl Marxnak, és segített neki a másik nagyszakállú öreget, Mihail Bakunyint kitúrni az Internacionálé vezetőségéből. (Ami így utólag nem volt szép, mert ez jelentette a hatalmaskodó frakciózás kezdetét az elvileg az emberi szabadságjogokért harcoló szervezeten belül.) Hazaérve aztán résztvett a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSzDP) megalapításában, amely később aztán nem kommunista, de egy elég merev, dogmatikus irányba ment el. Talán Béla bátyánk arra gondolt, hogy amikor Leó volt a MSzDP vezetője, akkor még megvolt a lehetőség, hogy a MSzDP nem az a begyöpösödött formáció lesz, amivé Garami Ernő alatt vált, hanem valami dinamikusabb, tökösebb, menőbb, harcosabb szervezet, olyasmi, mint a lengyel PPS. De ezen utólag kár töprengeni. Ha már alternatív magyar szocialista gondolkodót keresünk, én sokkal inkább Szabó Ervinre szavaznék, akinek az írásait egészen biztosan olvasta Kovrig Béla is. Na meg mint alternatív magyar népi szocialista irányzat, itt vannak a magyar agrárszocialisták is, akik ugyan nem sok agyas tudományos művet hagytak az utókorra, de bátor akciókban annál inkább bővelkedtek, és ezekkel olyan dolgokra hívták fel a figyelmet, amiket a MSzDP magától ignorált volna.

4. A Magyar Tanácsköztársaság: izgalmas téma a Tanácsköztársaság patriotizmusa illetve lehetséges patrióta hagyománya. (Én is írtam már róla.) Amellett, hogy az egész prolidiki azzal az igénnyel lépett fel, hogy radikális módon (értsd: néha egészen durva módszerekkel) igazságot szolgáltat addig elnyomott, lenézett és alulértékelt embereknek, legfőbb vonzerejét mégis az adhatta, hogy vezetői levezényeltek egy honvédő háborút is (ami az ellenük intrikáló Horthyról és „vitézlő” hadseregéről nem volt elmondható, ők a sunyi lapításban jeleskedtek azidőtájt). A Táncsköztársaság szimbolikus vezetőjévé váló (kérdés nevezhetjük-e őt diktátornak) Kun Béla számára (aki egy világforradalom kitörésére alapozta reményeit) talán nem jelentett sokat a „hazaszeretet” fogalma, de a többi vezető között igenis voltak, lehettek olyanok, akiknek igen. Nekem határozottan úgy tűnik, hogy például
 
Karikás Frigyes és Jász Dezső olyan tisztek voltak, akiket ugyan kommunista párttagságuk juttatott adott esetben magas pozícióba, de a fronton harcolva azonosultak katonáik hazaszeretetével, tökéletesen át tudták érezni a honvédelem (és vele a nemzeti érzés) és a szociális indulat összefüggését. És szerintem minél lejjebb megyünk a katonai hierarchiában, annál nagyobb eséllyel fogjuk megtalálni a két szempont együttes érvényesülését a „Magyar Vörös Hadsereg” katonáinak motivációi között. Kár, hogy Kovrig Bélának nem jutott eszébe még előbb, hogy az 1956-oshoz hasonló kérdőívet dolgozzon ki a MVH veteránjai részére. Azóta meg már nemigen maradt ilyen volt magyar „vörös” katona, akit megkérdezhetnénk.
(Igen, nem tévedés, ez a MKP 1945-ös választási plakátja)
5. 1945 és 1948 között a Magyar Kommunista Párt egy kifejezetten patrióta retorikával fellépő párt volt. És a korszak részletes tanulmányozása után bizton állítom: kizárt dolog, hogy ezt a MKP minden egyes tagja csak ravasz taktikai húzásnak gondolta volna az ellenfelek megtévesztésére. Volt egy ilyen kör, amelyik ezt így gondolta: sajnos ez a kör éppen a párt legfelsőbb vezetése volt, az ún. „Rákosi-Gerő-klikk”. De szerintem, ha a MKP 1947-ben feloszlik, és a vezetői eltűnnek (mondjuk Sztálin hirtelen ötletből Moszkvába hívja és főbelöveti őket), akkor még kifejezetten pozitív személyiségekként is bevonulhattak volna a magyar történelembe. Ez persze megint egy spekuláció. (De gondolj bele: ha Orbán Viktor 1997-ben meghalt volna, ő is a magyar történelemnek egy kifejezetten pozitív figurája lenne utólag, függetlenül attól, tervezte-e közben az ország orbánizálását már akkor is vagy nem.) De erről ne többet! (Félre a "mi-lett-volna-ha"-kérdéssel, mielőtt az összes egyetemi professzorom ideges lesz!) Az 1949-es fordulat, a pártállami diktatúra mindezt szétbarmolja, ami sok kommunistának is életre szóló, sőt halálos traumát jelent. („Halálosat”, mert a Párt ekkor kezdi saját tagjait is ártatlanul legyilkolni, egy beteg paranoia nevében.) Szomorú szimbóluma a váltásnak az állami címer lecserélése: a címer és az egyenruha szovjetizálása is jelzi, hogy az egészséges patriotizmus helyett itt most valami beteg idegenimádat következik, aminek következményeit ma is nyögjük.

6. Ott van aztán az olyan magyar "alternatív szociáldemokraták" hagyománya, (most hirtelen nem tudtam nekik jobb nevet kitalálni) akik nem illeszkednek a szocdem-komcsi „fejlődési” sémába, mert kezdettől fogva más utakon jártak, talán nem is feltétlenül a „szocialista” vagy „szocdem” a legjobb elnevezés rájuk.

A népi írókra (és például egyik legnagyobb vállalkozásukra, a Nemzeti Parasztpártra) gondol Béla bátyánk elsősorban ebben az esetben, akiket hosszan elemez. (Nem szól viszont előzményeikről, az agrárszocialistákról, és tanítványaikról a népi kollégistákról, pedig ez utóbbiak esetében (mint már leírtam egy párszor) még nyilvánvalóbban tettenérhető az a társadalomátalakítási modell, amiről a Commune de Paris és Rojava kapcsán beszéltem: autonóm kisközösségek szintje, egy erre felépített tágabb patriotizmus, és legtágabb szinten egy barátságos érdeklődés, kiváncsiság más kultúrák iránt, a saját tradíciók őrzése mellett. A népi kollégistáknál ez már konkrétan megfogalmazott cél, a népi íróknál ez még csak távoli ködös ráérzés.) Amit a népi írókról megállapít Béla bátya: az ő eszméjük valamiféle rugalmas, humanista szocializmus vagy inkább szocialisztikus-demokratikus humanizmus volt. Akárhogy forgatjuk is a szavakat: a népi szempontok alatt minél több ember elégedetté tételét, békés együttélésük biztosítását látták.

7. 1956-ban aztán ez, a népi írók patrióta humanizmusa találkozik a korábbi demokratikus munkásmozgalmi hagyománnyal, és kölcsönösen jó hatással vannak egymásra. Vagy inkább mondjuk így kiegészítik egymást. Vagy még inkább így: összeolvadnak. A népi mozgalomból jön a humanizmus és a hazaszeretet, a munkásmozgalmi hagyományból a harcias akcionizmus, a tettrekészség az önfeláldozó cselekvőkészség, az „egységben az erő” érzése. És ez nagyon szerencsés együttállás: megszülethet belőle a munkásmozgalomnak egy új modellje, és a magyar hazafiságnak egy új mintája is. Szóval az a világszemlélet, amit Béla bátyánk „magyar szocialista népiség” címszóval jelölt meg. (De ezt leverték, és akik ezt feltámasztani akarjuk, azokat éppen ti, saját kortársaink köptök le a legnagyobb ügybuzgalommal egyszerre két oldalról… De ez egy másik történet.) Hozzáteszem, hogy ennek azért lehetett máshol is hatása, azaz nem csak magyar szocialista népiség volt: a ’60-as években a fiatal lengyel elégedetlenkedők, Jacek Kuroń és Karol Modzelewski hivatkoztak rá, aztán ezt a lengyel demokratikus ellenzék is átvehette. De ez megint egy másik történet.

A legfőbb értékek, amik a felkelők motivációiként kiolvashatók Kovrig Béla kérdőívének eredményeiből:
- a „nép” mint értékorientáció (hogy ez mit jelent, és milyen jelentősége van annak, hogy ez a válasz erősebb lett, mint a „nemzet” vagy a „haza”, arról már írtam fent)
- a nemzeti szuverenitás védelme: itt azért végre előjön a felkelés szabadságharc-jellege is: hiszen Magyarország mégis egy idegen hatalom ellen védekezett. Látnunk kell azonban, hogy a nemzeti szuverenitás elsődleges (de nem elégséges) feltétele egy demokrácia létrehozásának.
- akiket a válaszadók az események legnagyobb hőseiként jelöltek meg: Nagy Imre és Maléter Pál

Nagy Imréről azt írja a szerző, összegezve a kérdőíveket:
„Két legfőbb érték volt az övé: a magyar nép és a Kommunista Párt. De ilyen szélsőséges helyzetben, ilyen rettenetes többirányú nyomás alatt dönteni, választani kell. Nem lehet egyidejűleg és egyformán jól szolgálni két csúcsérték érvényesülését, ha ezeket egymással szemben álló társadalmi erők képviselik. (…) Nagy Imre választott: egyetlen legfőbb értéke (…) a nép. (…) Amihez az ő népisége közelített, az valamiféle népre orientált hazafiság.”

Maléter Pálról pedig ezt írja:
„Gyermek- és ifjúkori élményein alapuló meggyökerezett hazafiság az övé. (…) Megtestesíti a (…) magyar állam szolgálatában mozgósított katonai erényeket. (…) A felkelésben történtek nyilvánvalóvá tették, hogy elsősorban az ország iránt volt lojális. (…) Kategorikusan elutasította, hogy hazája ellen felhasználhassák. Kevésbé lehettek gyötrő problémái, amikor úgy határozott, hogy a felkelés mellé áll. (…) Maléter Pál hazafisága államközpontú volt, s ez nem kérdőjelezi meg ama szeretet őszinteségét, amelyet egy valódi katonatiszt érez fiatal, bátor harcosok iránt, vagy egy jó tanár (…) az igazságért akár kézigránátokkal, barikádokkal harcoló diákok iránt.”

Én azért hozzátenném, hogy Maléter Pál esetében nagyban hozzájárult legendává válásához az, hogy ő lett az új rendszer bűnbakja, akinek Nagy Imrével együtt mint katonai fővádlottnak kellett meghalnia a koncepció részeként. Ha azonban közelebbről megnézzük az eseményeket, találunk olyan szereplőt, aki nála tudatosabb katonai vezető volt, stabilabban állt a forradalom mellett, és határozottabban cselekedett: ez Király Béla.

Király Béla volt a Nemzetőrség parancsnoka, és mint ilyen ő vezette azt a fegyveres testületet, amely sikerrel békítette ki a fegyveres civil felkelőket és a rendes egyenruhás katonaságot. Maga ez a kiegyezés a hatalom és a mozgalom között és a nemzetőrök jelenléte az utcákon jelentette a garanciát a stabilizációra, arra, hogy az élet visszatér a normális kerékvágásba. Hiszen a nemzetőrök dolga volt az is, hogy leszereljék mind a volt ÁVH-katonákat, mind azokat, akik esetleg a Horthy-rezsimet akarták volna visszahozni vagy aránytalan bosszúra készültek volna. (És erre a nemzetőrök a jelek szerint képesek is lettek volna, ha a szovjetek „rendteremtő” támadása közbe nem jött volna). Tehát Király tábornok kezében volt egy politikailag is sokat jelentő pozíció, míg Maléter csak egy szakszerű katonai vezető akart lenni. Azonkívül Király Béla még egy kisebb ütközetet is megvívott a szovjetekkel, harcolva jutott el csapatával a határig. Maléter Pálról ez nem volt elmondható; az, hogy ő áll a fegyveres harc élére vágyálom maradt csupán. Mégis az életét áldozó Maléter Pál magasodott nagyobb jelképpé, mint az eseményeket mégiscsak élve megúszó Király Béla.

Már maga a tény, hogy sikerült Kovrig Béla könyvéről ilyen hosszú ismertetőt írnom, jelzi, hogy egy fontos és rendkívül inspiráló műről van szó. Biztosan én is sokat fogok még idézni belőle. Ha gondoljátok, olvassátok el. Néhány megjegyzést azért még hozzátennék:
- A fenti ismertető elolvasása nem helyettesíti az eredeti könyv elolvasását. Egyrészt nem is volt célom egy az egyben az eredeti szerző véleményét leírnom saját szavaimmal…
- Másrészt, éppen mert a könyv inspiratív, a fentiekbe rengeteg helyen keveredtek bele a saját szempontjaim. De ilyen ismertetőt, mondom, elsősorban jó, gondolatébresztő könyvről lehet írni.
- Előre szólok viszont: Kovrig Béla mondatai jóval hosszabbak és bonyolultabbak, mint az enyéim (bár azokban nincs ennyi zárójel). De ha már eddig eljutottatok az olvasásban, talán ennél nagyobb kalandra is vállalkoztok.