Székely legények és főnökeik (Hősök és álhősök 1.)

97 éve szüntette be működését a Székely Hadosztály, a magyar történelem egyik ellentmondásos katonai alakulata. Mint Nagybaczoni Molnár Ferenc megjegyezte: történetét sokan felületesen ismerik. Ehhez a cikkhez anyagot gyűjtve sokmindent átnéztem, a szakirodalom és a hirtelen kezembe akadó visszaemlékezések mellett többek között az Interneten található cikkeket is, és legtöbb esetben meghökkentő volt, hogy a történetben mekkora lyukak vannak, méginkább az, hogy ez a szerzőket és az olvasókat mennyire nem zavarja. Sokan meg is elégednek az ilyen felületes ismeretekkel, mintha annyira nem is érdekelné őket a dolog. Szinte Nagybaczoni Molnár Ferenc cikke az egyetlen, ami teljességre és tárgyilagosságra törekszik (sine ira et studio).
http://erdely.ma/dokumentum.php?id=105688&cim=a_szekely_hadosztaly_kalvariaja
Ennek oka az, hogy sokak szemében a Székely Hadosztályról megemlékezni már önmagában is politikai állásfoglalást jelent. És ez nagyon helytelen hozzáállás. Az ilyenektől meg kell szabadulnunk. A Székely Hadosztály, mint a magyar történelem része megérdemli, hogy beszéljünk róla, ugyanúgy, mint a Magyar Tanácsköztársaság története, mint a magyar történelem ellentmondásosságában izgalmas (és éppenséggel sok tanulságot rejtő) fejezete.


A Székely Hadosztályt 1918 decemberében kezdték szervezni, azaz a Magyar Népköztársaságban (az Első Magyar Köztársaságban) Erdély megvédésére a betörő román csapatok ellen. A legénységben nem csak székelyek voltak, de ők alkották a magot, a zömöt, az alapot. Meg aztán a fő toborzó és szervező testület is a Székely Nemzeti Tanács volt. (Amely a székelyek önrendelkezésének biztosítására jött létre. Ki is kiáltották a Székely Köztársaságot, amelynek célja volt, hogy csatlakozzon a Magyar Népköztársasághoz.) Éppen ezért az alakulat jelképei is a székelyek régi jelképeiből álltak össze. A Nap és a Hold kék mezőben a székelyek régi jelképei, ezek kerültek a zászlóra és a katonák sapkajelvényére is.

A Hadosztályban egyébként megtalálható volt a gyalogos, a tüzér és a lovas (huszár) fegyvernem is.

Itt el is érünk az első fontos ellentmondáshoz, ami a későbbi eseményeket leginkább meghatározta: a legénység és a tisztikar ellentmondásához. Tudniillik: a legénység saját földjüket védő erdélyi közemberekből állt, akiket nemigen érdekeltek politikai intrikák, meg az olyan hülyeségek, mint „baloldaljobboldal”, hanem tényleg csak a betörő idegen haderőtől akarták védeni a szűkebb hazájukat. A tisztikar viszont főleg az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadseregéből visszamaradt tisztekből állt, akik a Köztársaság kikiáltásával elvesztették biztos kapaszkodójukat, a Habsburg-dinasztiát, mint hűségük tárgyát. De társadalmi pozícióikat meg az új helyzetben is biztosítani akarták. Így ellentmondásosan viszonyultak a Magyar Köztársasághoz, annak vezetőihez és hajlamosak lettek mindenféle ellentmondásos és zavaros politikai tervezgetésekre. Ez igaz az alakulat főparancsnokára,

Kratochvil Károly ezredesre is. De valószínűleg az olyan később másról is híressé váló tisztekre is, mint Hautzinger Gusztáv (később Jány Gusztáv néven a 2. Magyar Hadsereg parancsnokaként vált hírhedté azzal, hogy szerencsétlenségét kíméletlenséggel igyekezett kompenzálni, ezzel rászolgált katonái utálatára; de ez már egy másik történet) vagy

Stomm Marcel (aki viszont tisztességes módon menteni igyekezett a 2. Magyar Hadsereget, de ez is már egy másik történet).

Az első hadászati hibát a vezetőség (Nagybaczoni szerint) ott követte el, hogy a Székely Hadosztályt Kolozsváron alakították meg és ott koncentrálták, ahelyett, hogy még keletebbre, mondjuk Marosvásárhelyen tették volna ugyanezt, hogy korábban megállíthatták volna a benyomuló, és erdélyi románokból is egyre inkább felduzzadó román hadsereget. Kérdés, lett volna-e erre tényleg lehetőség, mármint hogy a Székely Hadosztály meg tudta-e volna vetni a lábát Marosvásárhelyen is olyan biztonsággal, mint Kolozsváron. Ez további kutatásokat igényelne.
A második, már jóval súlyosabb hiba, hogy Kratochvilék Kolozsvárt is viszonylag hamar feladták, holott a városvezetés és a helyi magyar népfelkelők kész voltak a védekezésre, és valószínűleg a székely fiúk többsége is emellett lett volna. Ehelyett a Hadosztály folyamatosan hátrálni kezdett. Itt megint kérdés, hogy fel voltak-e annyira szerelve akkor már, hogy eredményesen szállhassanak szembe a románokkal. Mindenesetre 1919 januárjában már sikerült megvetniük a lábukat Kalotaszegen, és szívósan védekeztek, sok alakulatuk rendkívül hősiesen, nagy túlerő ellen is tartotta magát. (Leghíresebbé Csucsa-környéki harcaik váltak.)

Az általános vélemény szerint a Székely Hadosztály ekkor a Magyar Köztársaság legjobban felszerelt és legfegyelmezettebb alakulata volt, ugyanakkor nem minden volt mindig rendben az utánpótlásukkal. De nem arról lehet szó, hogy valamiféle tudatos „hazaáruló” tevékenységnek estek volna áldozatul, inkább a hadvezetésen belül folyó hatalmi harcoknak. Pogány József, az intrikus hadügyi államtitkár szemében gyanús, megbízhatatlan, monarchista banda voltak, míg a honvédelmi miniszter, Böhm Vilmos és szárnysegéde Stromfeld Aurél a haza határainak védelmezőit látták bennük elsősorban, és így támogatni igyekeztek őket.

(Böhm Vilmos (b) és Stromfeld Aurél (szemben ül) a főparancsnokság vonatán.)
Mint láttuk (következően a tisztikar és a legénység közötti ellentmondásból), mindegyikük hozzállását meg lehetett indokolni, de abban a helyzetben nagy felelőtlenség volt Pogány részéről szabotálni az ellátásukat.

Külön érdekes szociológiai tanulmány témája lehetne, hogy hogyan állt a Hadosztály legénysége a Köztársasághoz, Károlyi Mihályhoz, illetve aztán 1919 márciusától a Tanácsköztársasághoz, és annak vezetőihez. (Legfőbb támogatójuk,

Böhm Vilmos, a szocdem műszerészből lett katonatiszt ez utóbbiban is hadügyi népbiztos lett, azaz miniszterinek megfelelő pozíciója volt.) De egy ilyen tanulmányhoz nincsenek forrásaink. A székely és más legények politikai meggyőződése sokféle lehetett, de mint mondtam, nem ilyenek lehettek számukra fő szempontok. De a zavarosban halászni próbáló tisztjeik számára igen. (Azok pedig, akik az utókorban politikai alapon akarnak megemlékezni a Hadosztályról, általában a K. u. K—maradvány tisztikar szempontjaival azonosulnak, nekik adnak igazat.)
Stromfeld számára a románok megállítása volt az elsődleges szempont, de Kratochvilt erről nem igazán sikerült meggyőznie. Kratochvil a jelek szerint nem csak az Arad környékén állomásozó franciákkal, hanem még magukkal a románokkal is hajlandó volt tárgyalni, akár arról is, hogy ő maga is Budapest ellen megy. Ebben a helyzetben, ha ezt komolyan gondolta (és nem színleg, időhúzás céljából vetette fel az ellenségnek), ez a hazaárulás határát súrolta.
Ugyanakkor a legénység talán bízhatott abban, hogy a harcias propagandát nyomató Forradalmi Kornányzótanács (a Tanácsköztársaság kormánya) valami segítséget ad szülőföldük felszabadításához. Az erre való hajlandóságot jelezte az is, hogy a FKT elnöke (a quasi miniszterelnök) Garbai Sándor márciusban még személyesen is kilátogatott a székely katonákhoz,

(Garbai Sándor balra, sötét kabátban. Az üdvözlő beszédet Nagy Pál, a Hadosztály tisztje mondja)
ugyanúgy, mint hónapokkal korábban Károlyi Mihály.


Idővel a Tanácsköztársaság vezetői egy politikai biztost állítottak a Székely Hadosztály mellé. (A politikai biztos intézménye nem bolsi sajátosság, a francia forradalom óta minden forradalmi hadseregben vannak ilyen megbízottak, akiknek feladata egyfelől a régi hadseregből visszamaradt tisztek ellenőrzése, másfelől a katonák elméleti oktatása-nevelése, de érdekeik képviselete, a hatalmaskodástól való megvédésük is.) Itt a politikai biztos Karikás Frigyes lett.

Karikás Frigyes egy külön érdekes, figyelemreméltó személyiség. Kommunista párttag, bátor harcos, ugyanakkor nem egy elborult kommunista, hanem olyanfajta lovagias ember volt, aki tiszteletben tudta tartani azokat is, akik más politikai nézeteket vallottak, mint ő. A Székely Hadosztálynak ahol tudott, igyekezett segíteni. Mégis, mikor kirobbant az ellentét a Hadosztály és Szatmárnémeti vezetése között, ő, Frici lett a bűnbak, és a katonák majdnem agyonverték. De végül megmenekült. Erről az ügyről azonban nem sokat tudunk. Frici (aki sok emlékét megírta szépirodalmi formában) erről az ügyről egy szót sem szólt később. Annyit tudunk, hogy áprilisban, mikor már a Székely Hadosztály nagy része Szatmárba szorult vissza, és a Debrecen-Mátészalka-vonalat tartotta a románokkal szemben, néhány katona letartóztatta Szatmárnémeti tanácsának néhány (valószínűleg kommunista) tagját. De azt sem tudni, min tört ki az ellentét. Szerintem valószínű, hogy nem politikai-ideológiai vita volt az előzmény, hanem valami nagyon is gyakorlati kérdés. Lehet, hogy valamelyik alakulat megpróbálta lefoglalni a másik ellátmányát, vagy ilyesmi.

Tény ugyanakkor az is, hogy Kratochvil nem sokkal ezután, április 26-án megadta magát a románoknak Demecsernél, egy olyan helyzetben, amikor lehetősége lett volna a rendezett visszavonulásra, arra, hogy Stromfeld többi csapataival együtt a Tisza jobb partjára húzódjon vissza, és rendezze a sorait. Miért választotta a román fogságot? Úgy tűnik, éppen azért, mert tartott attól, hogy őt és tiszttársait felelősségre vonhatják egyrészt a szatmárnémeti balhé, másrészt a románokkal való zavaros tárgyalási kísérletei miatt. Kratochvil tehát saját bőrét mentette a román fogsággal, nem pedig katonáiét. Mert az nem valószínű, hogy ezt a még mindig jól felszerelt és fegyelmezett alakulatot, a románok elleni védelem legfőbb támaszát a FKT egyszerűen feloszlatta volna, szétszórta volna más alakulatok között. Ez egyszerűen nem volt érdekük, és ezt Böhm és Stromfeld (akik egyébként is mindig jóindulattal viseltettek a Székely Hadosztály iránt) nagyon jól tudták.

(A tiszai visszavonulás és a románok előrejutása 1919 áprilisában)
Elterjedt tévhit ugyanakkor az is, hogy a Hadosztály hatalmas többsége Kratochvillel tartott. Stomm Marcel az emlékirataiban azt írja, hogy kb. 4400 ember került román fogságba. (Ebből 400 tiszt.) Márpedig a Hadosztály összlétszáma áprilisban 11 ezer fő és 12 ezer fő között mozgott. Hova lett akkor a többi 7000-8000 ember? Így hát valószínű, hogy a székely katonák többsége a további harcot választotta. Csak nem tudták ezt együtt megvalósítani, mert éppen a tisztjeik, a legfelsőbb parancsnokaik hagyták ott őket. Ezért az is valószínű, hogy a Hadosztály maradékait megintcsak nem politikai okokból nem tartották együtt, hanem azért, mert így már csak szervezetlenül, kisebb-nagyobb egységekben tudtak átmenni a Tiszán a többi magyar csapatokhoz. Így viszont az is lehet, hogy sokan voltak olyanok is, akik maguktól nem tartottak Kratochvilékkel, de a Tiszán sem sikerült átjutniuk, és külön estek román fogságba.

Az biztos, hogy létezett egy 2. Székely Dandár, amely megtartotta a Székely Hadosztály jelvényeit, Bocskai-sapkáit és székely címereit, és így egy egységként, Stromfeld Aurél hadseregében verekedte végig a csehek elleni sikeres északi hadjáratot. De a Magyar Vörös Hadsereg más alakulataiban is ott voltak a székelyek kisebb-nagyobb egységei. Többek között éppen Karikás Frigyes parancsnoksága alatt is. Karikás Frigyes alatt, aki a jelek szerint soha nem akart bosszút állni azért, ami Szatmárnál történt vele, aki megtalálta a hangot, a vele más meggyőződésen lévőkkel is, aki az elfoglalt városokra nemcsak a vörös, hanem a magyar zászlót is kitűzette, aki a katonáival nemcsak az Internacionálét, hanem a Himnuszt is mindig elénekeltette. (Erről, és a Karikás alatt szolgáló székelyekről többek között az általam sokat emlegetett felvidéki költő, Győry Dezső számolt be emlékirataiban. Dezső 19 évesen tüzérként szolgált a Tanácsköztársaság hadseregében. Azt is leírja, hogy ez nem egy kommunista hadsereg volt, hanem egy sokszínű, sokféle elemből álló valóban nemzeti és honvédő hadsereg. Ő legalábbis így látta. Talán azért is, mert ő is saját szülőföldjét védelmezte ebben a seregben. Az északi hadjáratról egyébként a tervek szerint még lesz szó ezen a blogon.)

(Híradósok az északi hadjárat alatt. Fejükön Bocskai-sapka helyett a későbbi alakulatoknál rendszeresített tányérsapka, de ha kinagyítjátok a képet, megfigyelhetitek, hogy a sapkán nem vörös szalag, hanem a Székely Hadosztály jelvénye van.)

Hogyan vonható mérleg a Székely Hadosztályról? Még ha tényleg sokaknak nem tetszik is, kénytelen vagyok csatlakozni Nagybaczoni Molnár Ferenc véleményéhez:

„Sűrűn nevezik rendíthetetlen hősöknek a Székely Hadosztály állományának összességét. Rászolgált mindegyikük erre a megtiszteltetésre? Úgy véljük, akik részesei lettek a Királyhágó környéki ütközeteknek, és merészelték kifogásolni a késleltetést preferáló parancsnokok hozzáállását, vagy a visszavonulások alatt is szembeszálltak a túlerővel, de mindenek előtt az életüket vesztettek, okvetlenül kiérdemelték ezt a kitüntető címet. A megadás után sem a harcbeszüntetést választó életüket továbbra is kockára tett ezrek, pedig joggal viselhetik a hősök hőseinek titulusát. De azokat a parancsnokokat, kik meg sem kíséreltek csapást mérni, vagy akár nyomást gyakorolni az országra szabadított idegen osztagokra, igencsak megfontolandó ilyen elismerésben részesíteni. Emlékművet meg kizárólag annak ildomos emelni, aki megfelel a fenti kitételeknek.”
(Nagybaczoni Molnár Ferenc: A Székely Hadosztály kálváriája)
http://erdely.ma/dokumentum.php?id=105804&cim=a_szekely_hadosztaly_kalvariaja_2