Székely legények és főnökeik (Hősök és álhősök 1.)

97 éve szüntette be működését a Székely Hadosztály, a magyar történelem egyik ellentmondásos katonai alakulata. Mint Nagybaczoni Molnár Ferenc megjegyezte: történetét sokan felületesen ismerik. Ehhez a cikkhez anyagot gyűjtve sokmindent átnéztem, a szakirodalom és a hirtelen kezembe akadó visszaemlékezések mellett többek között az Interneten található cikkeket is, és legtöbb esetben meghökkentő volt, hogy a történetben mekkora lyukak vannak, méginkább az, hogy ez a szerzőket és az olvasókat mennyire nem zavarja. Sokan meg is elégednek az ilyen felületes ismeretekkel, mintha annyira nem is érdekelné őket a dolog. Szinte Nagybaczoni Molnár Ferenc cikke az egyetlen, ami teljességre és tárgyilagosságra törekszik (sine ira et studio).
http://erdely.ma/dokumentum.php?id=105688&cim=a_szekely_hadosztaly_kalvariaja
Ennek oka az, hogy sokak szemében a Székely Hadosztályról megemlékezni már önmagában is politikai állásfoglalást jelent. És ez nagyon helytelen hozzáállás. Az ilyenektől meg kell szabadulnunk. A Székely Hadosztály, mint a magyar történelem része megérdemli, hogy beszéljünk róla, ugyanúgy, mint a Magyar Tanácsköztársaság története, mint a magyar történelem ellentmondásosságában izgalmas (és éppenséggel sok tanulságot rejtő) fejezete.


A Székely Hadosztályt 1918 decemberében kezdték szervezni, azaz a Magyar Népköztársaságban (az Első Magyar Köztársaságban) Erdély megvédésére a betörő román csapatok ellen. A legénységben nem csak székelyek voltak, de ők alkották a magot, a zömöt, az alapot. Meg aztán a fő toborzó és szervező testület is a Székely Nemzeti Tanács volt. (Amely a székelyek önrendelkezésének biztosítására jött létre. Ki is kiáltották a Székely Köztársaságot, amelynek célja volt, hogy csatlakozzon a Magyar Népköztársasághoz.) Éppen ezért az alakulat jelképei is a székelyek régi jelképeiből álltak össze. A Nap és a Hold kék mezőben a székelyek régi jelképei, ezek kerültek a zászlóra és a katonák sapkajelvényére is.

A Hadosztályban egyébként megtalálható volt a gyalogos, a tüzér és a lovas (huszár) fegyvernem is.

Itt el is érünk az első fontos ellentmondáshoz, ami a későbbi eseményeket leginkább meghatározta: a legénység és a tisztikar ellentmondásához. Tudniillik: a legénység saját földjüket védő erdélyi közemberekből állt, akiket nemigen érdekeltek politikai intrikák, meg az olyan hülyeségek, mint „baloldaljobboldal”, hanem tényleg csak a betörő idegen haderőtől akarták védeni a szűkebb hazájukat. A tisztikar viszont főleg az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadseregéből visszamaradt tisztekből állt, akik a Köztársaság kikiáltásával elvesztették biztos kapaszkodójukat, a Habsburg-dinasztiát, mint hűségük tárgyát. De társadalmi pozícióikat meg az új helyzetben is biztosítani akarták. Így ellentmondásosan viszonyultak a Magyar Köztársasághoz, annak vezetőihez és hajlamosak lettek mindenféle ellentmondásos és zavaros politikai tervezgetésekre. Ez igaz az alakulat főparancsnokára,

Kratochvil Károly ezredesre is. De valószínűleg az olyan később másról is híressé váló tisztekre is, mint Hautzinger Gusztáv (később Jány Gusztáv néven a 2. Magyar Hadsereg parancsnokaként vált hírhedté azzal, hogy szerencsétlenségét kíméletlenséggel igyekezett kompenzálni, ezzel rászolgált katonái utálatára; de ez már egy másik történet) vagy

Stomm Marcel (aki viszont tisztességes módon menteni igyekezett a 2. Magyar Hadsereget, de ez is már egy másik történet).

Az első hadászati hibát a vezetőség (Nagybaczoni szerint) ott követte el, hogy a Székely Hadosztályt Kolozsváron alakították meg és ott koncentrálták, ahelyett, hogy még keletebbre, mondjuk Marosvásárhelyen tették volna ugyanezt, hogy korábban megállíthatták volna a benyomuló, és erdélyi románokból is egyre inkább felduzzadó román hadsereget. Kérdés, lett volna-e erre tényleg lehetőség, mármint hogy a Székely Hadosztály meg tudta-e volna vetni a lábát Marosvásárhelyen is olyan biztonsággal, mint Kolozsváron. Ez további kutatásokat igényelne.
A második, már jóval súlyosabb hiba, hogy Kratochvilék Kolozsvárt is viszonylag hamar feladták, holott a városvezetés és a helyi magyar népfelkelők kész voltak a védekezésre, és valószínűleg a székely fiúk többsége is emellett lett volna. Ehelyett a Hadosztály folyamatosan hátrálni kezdett. Itt megint kérdés, hogy fel voltak-e annyira szerelve akkor már, hogy eredményesen szállhassanak szembe a románokkal. Mindenesetre 1919 januárjában már sikerült megvetniük a lábukat Kalotaszegen, és szívósan védekeztek, sok alakulatuk rendkívül hősiesen, nagy túlerő ellen is tartotta magát. (Leghíresebbé Csucsa-környéki harcaik váltak.)

Az általános vélemény szerint a Székely Hadosztály ekkor a Magyar Köztársaság legjobban felszerelt és legfegyelmezettebb alakulata volt, ugyanakkor nem minden volt mindig rendben az utánpótlásukkal. De nem arról lehet szó, hogy valamiféle tudatos „hazaáruló” tevékenységnek estek volna áldozatul, inkább a hadvezetésen belül folyó hatalmi harcoknak. Pogány József, az intrikus hadügyi államtitkár szemében gyanús, megbízhatatlan, monarchista banda voltak, míg a honvédelmi miniszter, Böhm Vilmos és szárnysegéde Stromfeld Aurél a haza határainak védelmezőit látták bennük elsősorban, és így támogatni igyekeztek őket.

(Böhm Vilmos (b) és Stromfeld Aurél (szemben ül) a főparancsnokság vonatán.)
Mint láttuk (következően a tisztikar és a legénység közötti ellentmondásból), mindegyikük hozzállását meg lehetett indokolni, de abban a helyzetben nagy felelőtlenség volt Pogány részéről szabotálni az ellátásukat.

Külön érdekes szociológiai tanulmány témája lehetne, hogy hogyan állt a Hadosztály legénysége a Köztársasághoz, Károlyi Mihályhoz, illetve aztán 1919 márciusától a Tanácsköztársasághoz, és annak vezetőihez. (Legfőbb támogatójuk,

Böhm Vilmos, a szocdem műszerészből lett katonatiszt ez utóbbiban is hadügyi népbiztos lett, azaz miniszterinek megfelelő pozíciója volt.) De egy ilyen tanulmányhoz nincsenek forrásaink. A székely és más legények politikai meggyőződése sokféle lehetett, de mint mondtam, nem ilyenek lehettek számukra fő szempontok. De a zavarosban halászni próbáló tisztjeik számára igen. (Azok pedig, akik az utókorban politikai alapon akarnak megemlékezni a Hadosztályról, általában a K. u. K—maradvány tisztikar szempontjaival azonosulnak, nekik adnak igazat.)
Stromfeld számára a románok megállítása volt az elsődleges szempont, de Kratochvilt erről nem igazán sikerült meggyőznie. Kratochvil a jelek szerint nem csak az Arad környékén állomásozó franciákkal, hanem még magukkal a románokkal is hajlandó volt tárgyalni, akár arról is, hogy ő maga is Budapest ellen megy. Ebben a helyzetben, ha ezt komolyan gondolta (és nem színleg, időhúzás céljából vetette fel az ellenségnek), ez a hazaárulás határát súrolta.
Ugyanakkor a legénység talán bízhatott abban, hogy a harcias propagandát nyomató Forradalmi Kornányzótanács (a Tanácsköztársaság kormánya) valami segítséget ad szülőföldük felszabadításához. Az erre való hajlandóságot jelezte az is, hogy a FKT elnöke (a quasi miniszterelnök) Garbai Sándor márciusban még személyesen is kilátogatott a székely katonákhoz,

(Garbai Sándor balra, sötét kabátban. Az üdvözlő beszédet Nagy Pál, a Hadosztály tisztje mondja)
ugyanúgy, mint hónapokkal korábban Károlyi Mihály.


Idővel a Tanácsköztársaság vezetői egy politikai biztost állítottak a Székely Hadosztály mellé. (A politikai biztos intézménye nem bolsi sajátosság, a francia forradalom óta minden forradalmi hadseregben vannak ilyen megbízottak, akiknek feladata egyfelől a régi hadseregből visszamaradt tisztek ellenőrzése, másfelől a katonák elméleti oktatása-nevelése, de érdekeik képviselete, a hatalmaskodástól való megvédésük is.) Itt a politikai biztos Karikás Frigyes lett.

Karikás Frigyes egy külön érdekes, figyelemreméltó személyiség. Kommunista párttag, bátor harcos, ugyanakkor nem egy elborult kommunista, hanem olyanfajta lovagias ember volt, aki tiszteletben tudta tartani azokat is, akik más politikai nézeteket vallottak, mint ő. A Székely Hadosztálynak ahol tudott, igyekezett segíteni. Mégis, mikor kirobbant az ellentét a Hadosztály és Szatmárnémeti vezetése között, ő, Frici lett a bűnbak, és a katonák majdnem agyonverték. De végül megmenekült. Erről az ügyről azonban nem sokat tudunk. Frici (aki sok emlékét megírta szépirodalmi formában) erről az ügyről egy szót sem szólt később. Annyit tudunk, hogy áprilisban, mikor már a Székely Hadosztály nagy része Szatmárba szorult vissza, és a Debrecen-Mátészalka-vonalat tartotta a románokkal szemben, néhány katona letartóztatta Szatmárnémeti tanácsának néhány (valószínűleg kommunista) tagját. De azt sem tudni, min tört ki az ellentét. Szerintem valószínű, hogy nem politikai-ideológiai vita volt az előzmény, hanem valami nagyon is gyakorlati kérdés. Lehet, hogy valamelyik alakulat megpróbálta lefoglalni a másik ellátmányát, vagy ilyesmi.

Tény ugyanakkor az is, hogy Kratochvil nem sokkal ezután, április 26-án megadta magát a románoknak Demecsernél, egy olyan helyzetben, amikor lehetősége lett volna a rendezett visszavonulásra, arra, hogy Stromfeld többi csapataival együtt a Tisza jobb partjára húzódjon vissza, és rendezze a sorait. Miért választotta a román fogságot? Úgy tűnik, éppen azért, mert tartott attól, hogy őt és tiszttársait felelősségre vonhatják egyrészt a szatmárnémeti balhé, másrészt a románokkal való zavaros tárgyalási kísérletei miatt. Kratochvil tehát saját bőrét mentette a román fogsággal, nem pedig katonáiét. Mert az nem valószínű, hogy ezt a még mindig jól felszerelt és fegyelmezett alakulatot, a románok elleni védelem legfőbb támaszát a FKT egyszerűen feloszlatta volna, szétszórta volna más alakulatok között. Ez egyszerűen nem volt érdekük, és ezt Böhm és Stromfeld (akik egyébként is mindig jóindulattal viseltettek a Székely Hadosztály iránt) nagyon jól tudták.

(A tiszai visszavonulás és a románok előrejutása 1919 áprilisában)
Elterjedt tévhit ugyanakkor az is, hogy a Hadosztály hatalmas többsége Kratochvillel tartott. Stomm Marcel az emlékirataiban azt írja, hogy kb. 4400 ember került román fogságba. (Ebből 400 tiszt.) Márpedig a Hadosztály összlétszáma áprilisban 11 ezer fő és 12 ezer fő között mozgott. Hova lett akkor a többi 7000-8000 ember? Így hát valószínű, hogy a székely katonák többsége a további harcot választotta. Csak nem tudták ezt együtt megvalósítani, mert éppen a tisztjeik, a legfelsőbb parancsnokaik hagyták ott őket. Ezért az is valószínű, hogy a Hadosztály maradékait megintcsak nem politikai okokból nem tartották együtt, hanem azért, mert így már csak szervezetlenül, kisebb-nagyobb egységekben tudtak átmenni a Tiszán a többi magyar csapatokhoz. Így viszont az is lehet, hogy sokan voltak olyanok is, akik maguktól nem tartottak Kratochvilékkel, de a Tiszán sem sikerült átjutniuk, és külön estek román fogságba.

Az biztos, hogy létezett egy 2. Székely Dandár, amely megtartotta a Székely Hadosztály jelvényeit, Bocskai-sapkáit és székely címereit, és így egy egységként, Stromfeld Aurél hadseregében verekedte végig a csehek elleni sikeres északi hadjáratot. De a Magyar Vörös Hadsereg más alakulataiban is ott voltak a székelyek kisebb-nagyobb egységei. Többek között éppen Karikás Frigyes parancsnoksága alatt is. Karikás Frigyes alatt, aki a jelek szerint soha nem akart bosszút állni azért, ami Szatmárnál történt vele, aki megtalálta a hangot, a vele más meggyőződésen lévőkkel is, aki az elfoglalt városokra nemcsak a vörös, hanem a magyar zászlót is kitűzette, aki a katonáival nemcsak az Internacionálét, hanem a Himnuszt is mindig elénekeltette. (Erről, és a Karikás alatt szolgáló székelyekről többek között az általam sokat emlegetett felvidéki költő, Győry Dezső számolt be emlékirataiban. Dezső 19 évesen tüzérként szolgált a Tanácsköztársaság hadseregében. Azt is leírja, hogy ez nem egy kommunista hadsereg volt, hanem egy sokszínű, sokféle elemből álló valóban nemzeti és honvédő hadsereg. Ő legalábbis így látta. Talán azért is, mert ő is saját szülőföldjét védelmezte ebben a seregben. Az északi hadjáratról egyébként a tervek szerint még lesz szó ezen a blogon.)

(Híradósok az északi hadjárat alatt. Fejükön Bocskai-sapka helyett a későbbi alakulatoknál rendszeresített tányérsapka, de ha kinagyítjátok a képet, megfigyelhetitek, hogy a sapkán nem vörös szalag, hanem a Székely Hadosztály jelvénye van.)

Hogyan vonható mérleg a Székely Hadosztályról? Még ha tényleg sokaknak nem tetszik is, kénytelen vagyok csatlakozni Nagybaczoni Molnár Ferenc véleményéhez:

„Sűrűn nevezik rendíthetetlen hősöknek a Székely Hadosztály állományának összességét. Rászolgált mindegyikük erre a megtiszteltetésre? Úgy véljük, akik részesei lettek a Királyhágó környéki ütközeteknek, és merészelték kifogásolni a késleltetést preferáló parancsnokok hozzáállását, vagy a visszavonulások alatt is szembeszálltak a túlerővel, de mindenek előtt az életüket vesztettek, okvetlenül kiérdemelték ezt a kitüntető címet. A megadás után sem a harcbeszüntetést választó életüket továbbra is kockára tett ezrek, pedig joggal viselhetik a hősök hőseinek titulusát. De azokat a parancsnokokat, kik meg sem kíséreltek csapást mérni, vagy akár nyomást gyakorolni az országra szabadított idegen osztagokra, igencsak megfontolandó ilyen elismerésben részesíteni. Emlékművet meg kizárólag annak ildomos emelni, aki megfelel a fenti kitételeknek.”
(Nagybaczoni Molnár Ferenc: A Székely Hadosztály kálváriája)
http://erdely.ma/dokumentum.php?id=105804&cim=a_szekely_hadosztaly_kalvariaja_2

Leliwa lovagjainál III.

Az Úrnak ….-dik éve, Tarnów
Julius hava

Ma végre az völgybéli táborhelyünkről felmenénk az Tarnów melletti nagy hegyre is, hol nemes Tarnowski uraimék tartják szállásukat, szebben mondván székes helyüket.És Tarnowski uram színe elé járulánk, előtte tiszteletünket tevénk.

S ő gyönyörködve bennünk, mondá (mint családjában szokás): „Tendite ad astra, viri!”

Amennyire érteni vélhetem ez latin nyelven jelenti: „Előre a csillagok felé, férfiak” Kár, hogy nem tevé hozzá, hogy „Tendite ad astra, mulieri!”, hiszen annyi asszony és kisasszony van itt, kik nemcsak szépségükkel, de eszükkel, s ügyességükkel is kitűnnek.

A Gladii Amici lovagjai pedig a pajzskészítésre is igyekeznek minket oktatni. Mert ebben a polákok, s különösen a małopolánok igen nagy mesterek, s mi magyarok igen sokat tanulhatnánk tőlük, a mi vacak pajzsaink megerősítésére.

Készíténk tehát erős pajzsot, melyre mi dicső Imre királyunk címerét festénk. (Tudnivaló, hogy Imre királyunk teve hozzá kilenc oroszlánt az Árpád-család régi címeréhez.)

Székely uraimék és hölgyeimék pedig a pajzsukra egy nagy magyar mennydörgősárkányt festének, ki arra feléjük sűrűn előfordul, s vörös és fekete színekbe foglalák, mert náluk „fekete-piros-fekete táncot” járnak a szép leányok.


Az małopolán lovagok pedig építeni kezdének egy kővető ostromgépet, olyanfélét, melyet a francuzok trébuchet néven emlegetnek, vagyis amelyen az ellensúly miá vetődik messze a parittyájába tett lövedény. S ígérék, hogy az majd nevet is fog kapni, de hogy mely nevet, és hogy hogyan lesz annak keresztelője, ezt nem árulták még el.

(Azért ezen az képen láthatja a későbbi táblát, aki akarja, de aki meglepetést későbben akarja magának, az ne nagyítsa ki!) Egyelőre felhúzák a trébuchet-re, vagyis a hajítógépre Tarnów járásának zászlaját,

mely voltaképpen a polákok Fehér Sasa, vagyhát małopolánok kisebb Fehér Sasa, kiegészíttetvén a Tarnowskiak Leliwa nevezetű holdas-csillagos címerábrájával.

Estveledvén lovagi tornát tartának a lovagok, mibe minket még nem vonának be, mert a szolgálatban időnek kell múlnia, mire valaki az ilyen verekedésbe nagy tisztességgel béállhat, s mi még ennyit nem szolgáltunk Tarnowski uraiméknál. Hanem a tornának majdnem rossz vége leve.

Sokan felkelni sem tudtanak. Gyakran meg az igazlátóknak kellett közbevetni magukat, hogy a harcosokban kár ne történjék,

s ha nagy kár történt, hogy aki okozta, büntetést vegyen.

De látnunk kellett azt is, hogy ha legényeikről van szó, itten a kisasszonyok is megvadulának, s nem kevés hévvel forgatják néha ők is a kardokat. S végül őket is szét kelletett cipeltetni, hogy valami bajuk ne essen.

S hogy aztán a békesség helyreállt, Sławomir főlovag, a Bátor, köszöntött mindenkit a béke jobbjával,

s majd a béke borával, s aztán a barátság jeléül minden magyart egyenként, s szinte szertartás szerint magához ölele.

És lapogatánk sűrűen egymás lapockáit, s kezdénk inni.

De mikor már erősen ivott mindenki egyszercsak megjelenék az erős Hagen, s négy leány (Asica, Magda, Rayla és Anka). Hagenről tudtuk, hogy erős legény, de azt nem, hogy vajákos tűzvarázsló is.

S a négy leány is tüzekkel tett csodát, hogy lássuk, hányadán állunk.

Hiszen, ha akartak volna, mind ropogósra süthettek volna minket a küldött lángnyelvekkel. De nem tették, csak maguk körül forgaták őket,

s mi félelmes áhítattal csodálva álltunk mindük előtt.

(Folytatjuk)

Benyomások a 2016-os Táncháztalálkozóról

Az idei Táncháztalálkozó is jól sikerült. Íme egy rövid beszámoló az idei benyomásokról.

A szokásos Táncháztalálkozó-lemezen kívül a Hagyományok Háza idén is előrukkolt egy új könyvvel is, ami biztos nagy sláger lesz.

Novák Ferenc „Tata”, a nagy koreográfus idén lett 85 éves, ez alkalomból jelent meg ez a kötet, a Tánc, élet, varázslat, az ő tiszteletére. Ez elsősorban Tata cikkeit, a táncról szóló írásait tartalmazza. Nagyon érdemes lesz kézbevenni. Legérdekesebb írásnak talán Tata széki útinaplója, feljegyzései ígérkeznek belőle. De egyébként is sok izgalmas írás van benne, és elég világosan tekinti át, Tata különböző művészi korszakait, alkotásának fontos helyeit (főleg a Bihari Táncegyüttest és a Honvéd Táncszínházat). Ami engem illet, a dedikálásról sajnos pont lekéstem, de egy recenzió még várható a kötetről, akár itt is.

A másik ünnepelt szülinapos idén Kallós Zoltán volt, a Mezőség nagy népzenekutatója, aki meg 90 éves. Róla egy kiállítás is volt az Aréna egyik termében, illetve a vasárnapi gálaműsor is jelentős mértékben az ő tiszteletére foglalkozott a Mezőséggel.
Ha már itt tartunk, a Kallós-kiállításon volt kitéve ez a mókás népviseleti kirakó is.

Nekem nagyon tetszett.

Ezt is ott találtam.

Ami a műsorokat illeti: idén is volt „Minden Magyarok Tánca”, ahogy tavaly is.

(Azt a programot nevezték el így, mikor a Világ minden részéről érkezett magyar táncegyüttesek tagjai táncolnak közösen az Aréna Nagyszínpadán.) Idén magyarbődi és kalotaszegi volt a közös anyag.

A legjobb volt az egészben, hogy idén is csak minimális koreográfia volt, egyébként egy nagy buli volt az egész. De így is azt lehetett látni, hogy az egymástól egyébként nagyon távol élő emberek olyan harmóniában tudtak együtt mozogni, ami szívet gyönyörködtető. Éppen ezért volt jó ötlet ezt a programpontot egyáltalán kitalálni tavaly. Mi mással lehetne jobban demonstrálni, hogy a magyar tánc milyen jól összehozza az embereket?

A Minden Magyarok Tánca szombaton volt, a nap közepén, a Küzdőtéren zajló tánctanítást megszakítva. Vasárnap ugyanekkor a tavalyi Felszállott a Páva „sztárjai” léptek fel. (Mert ezúttal a vasárnap volt a gyerekek napja a Táncháztalálkozón.) Főleg a döntősök, akiket már itt méltattam. De nem csak ők. Ezt is nagyon jó volt nézni. Volt egy szám, amikor úgymond „a zsűri nótáját is elhúzták”. Vagyis amikor a zsűri tagjai léptek fel, és a gyerekek pontoztak. Sebő Ferenc beállt brácsázni a Gatyamadzag zenekarba (ez milyen megtiszteltetés már egy fiatal magyar zenekarnak!), Eredics Gábor természetesen tamburázott, Berecz Pityu meg nagy éljenzés közepette egyszerre táncolt Kocsis Enikővel és Tímár Böskével.

(Aztán utána Kocsis Enikőt természetesen átadta a férjének, Fitos Dezsőnek, aki ugyan nem volt tagja a zsűrinek, de hát mégis, azért senki nem vitatta, hogy egy ilyen műsorban neki is helye van, és nemcsak úgy mint Kocsis Enikő kísérő párjának, hanem egyébként is.) A gyerekek 10 pontot adtak a zsűri minden tagjának. :-)
Ennek a Páva-gálának a konferansziéja Agócs Gergely volt, aki bejelentette, hogy a Felszállott a Páva idén is gyerek-Páva lesz. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én megint tartok egy kicsit az egésztől. Tavaly jól sült el a gyerekek versenye, de vajon idén is így lesz-e ez? én persze örök szkeptikus vagyok.
Ami a Páva-gálát illeti egyébként, nekem a kedvenceim most a Haraszti-ikrek, Mariska és Juliska voltak

(de csak azért, mert Vrencsán Anita nem volt itt). (Egy vélemény szerint esélyes, hogy egyszer majd ebből a két lányból lesz a magyar Proclaimers.) Jó volt látni Horváth L. Zalánt, „a duda Paganinijét” is, ezúttal nemcsak zenészként, hanem táncosként is. A táncegyüttesek közül meg én a Bartinát emelném ki.

Ami még király volt a vasárnapi napon: a Küzdőtéren a tánctanítások közben a Kecskemét Táncegyüttes ifjú tagjai szerveztek az érdeklődőknek mindenféle ügyességi versenyeket. Ez persze mindig van, de megunhatatlan.

(„Sudridom”, azaz a kalapcserélgetős „versenytánc”)

(Az erő próbája: lópatkók pakolgatása a jelentkező által kitartott pásztorbotra.)

A gálaműsorok: szombaton szokás szerint a hagyományőrző együttesek gálája volt az este első eseménye. Ennek érdekessége, hogy idén egy esemény: a lakodalom köré volt szervezve.

Kicsit persze hosszú volt. De nekem bejött az az ötlet, hogy a rendezők nem választották szigorúan külön a fellépő együtteseket, hanem a műsoraik átfolytak egymásba, így a nézőnek tényleg az az illúziója lehetett, hogy ugyanaz az esemény ugyanaz az „országra szóló” lakodalom, amit nézünk, végig.

(Az egyik együttes közben még a farsangi bolondlakodalmat is megjelenítette.)

A hagyományőrző gála után szokás szerint a (fél)profi táncegyüttesek műsorai következtek a szombati nap végén. Ezek közül nagyon különösen szép volt

a Bem Táncegyüttes őrkői cigány száma és a Szentendre Táncegyüttes máramarosi román táncai. Ez utóbbi nemcsak a koreográfia miatt, hanem a fergeteges zene miatt is. Bár a tánc is fontos, mert éppen ez volt a lényeg:

Máramaros király zenéje régtől ismert, de az ottani táncokkal elég kevesen foglalkoznak. Pedig ezalapján nagyon érdemes. Nem volt rossz az Angyalföldi Vadrózsa bukovinai székely száma sem, csak egy kissé hosszúra volt nyújtva és nem nagyon volt jól ritmizálva: ha egy koreográfia végig azonos intenzitással pörög, egy pillanatra sem adva alább a tempóból, akkor, még ha a táncosok bírják is szusszal, a nézőnek fárasztó lesz sokáig nézni. Ugyanez igaz a Gödöllő Táncegyüttes „kísérleti” cigány koreográfiájára, ami viszont még ráadásul nem is nagyon állt másból, mint a táncos technika öncélú villogtatásából. Szerintem egy koreográfiának ennél azért többről kellene szólnia, több ötletnek kellene benne lennie, nem csak villámgyors lábmozgásnak és összevissza csapkodásoknak.

A vasárnapi nap vége most is úgy volt rendezve mint tavaly: az esti műsor első része egy koncert olyan zenészekkel, akik nem autentikus népzenét, hanem igényes feldolgozásokat játszanak. (Ezesetben Lajkó Félixé és barátaié.) Emellett a szervezők idén is elkövették azt a merényletet, hogy aki csak erre a koncertre akart bejönni, azt jobban lehúzták a belépővel, mint aki az egész Táncháztalálkozón ott volt. Egy másik furcsaság, bár ez már megbocsáthatóbb: az idei koncert konferansziéja a tavalyi fellépő, Csík János volt. Ez kicsit furán sült el. Kíváncsi vagyok, jövőre Lajkó Félix fog-e konferálni.

Lajkó Félix amúgy egy egészen fergeteges cd-bemutató húrnyűvő koncertet adott, kapott is akkora ovációt, mintha egyenesen a Sziget nagysínpadán állt volna.

Megilleti az elismerés minden zenésztársát is. (A legnagyobb ünneplést közülük talán a szintén egykori Páva-sztár, Tintér Gabi kapta.)

A vasárnapi következő gálaműsor, mint már említettem, Kallós Zoltán tiszteletére készült. Zoli bácsi hosszan énekelt az elején, utána pedig egy nagy egyesített tánckar adott egy közös nagy, monumentális mezőségi műsort. A résztvevők az Angyalföldi Vadrózsa, a Fővárosi Bartók TE, a Bem TE, a Corvinus, az ELTE-TE, a Gödöllő TE, a Jászság TE, a Kertész TE, a Szilas és a Szentendre TE táncosai voltak. Már abból, hogy ennyi együttes képviseltette magát, fogalmat lehet alkotni az előadás méreteiről. (Nem véletlenül használtam a „monumentális” szót.) Nagy dolog, amikor ennyi ember mozog egyszerre ilyen pontosan. Mi munka lehetett ezt mindenkivel összepróbálni, hogy ilyen olajozottan menjen! A táncanyagban minden volt, ami hirtelen a Mezőségről eszetekbe juthat: magyar és román táncok Palatkáról, Mezőkeszüről, Bonchidáról, Székről, Visáról és ki tudja még hány faluból.

Az előadás már a méretek miatt is szükségképpen formabontó lett: nemcsak a színpadon folyt a tánc, hanem magán a küzdőtéren is. A színpad így kiterjesztett határát a táncosok körbe lerakott lámpásokkal jelölték meg. Ami jól nézett ki. Nekem csak egy szubjektív bajom volt az egésszel. Ne értsetek félre, nem volt bajom a koncepcióval, csak szerintem nem feltétlenül a Táncháztalálkozón lett volna a helye, vagy ha már igen, akkor nem ilyen hosszan.

Fura érzés volt ugyanis, hogy most a táncosok, akiket jól ismerek, ilyen közel, itt, az orrom előtt táncolják azokat a táncokat, amiket én is jól ismerek, és ilyen demarkációs vonalat vonnak közém és közéjük, szigorúan elválasztva, hogy ki a közönség, és ki a fellépő. Miközben a Táncházmozgalom lényege valahol tényleg az volt eredetileg, hogy a tánc „lekerül a színpadról”, hogy mint egy falusi mulatságban, mindenki előadó és közönség lesz egyszerre. Körbenézve is azt láttam, hogy a legtöbb néző már inkább maga is táncolni akart, mint ilyen közvetlen közelről fegyelmezetten nézni, ahogyan mások táncolnak. Egyszóval: jobb lett volna, ha ez a műsor egy kicsit rövidebb lesz, és több időt hagynak az össztáncra, arra, hogy mindenki különbség nélkül együtt táncolhasson a Palatkai Banda zenéjére, mutatva, hogy a táncház mindnyájunk közös kincse. (Megvolt ez is, csak kevesebb idő maradt rá.)

Így vagy úgy: remek buli volt ez az egész hétvége. Öröm volt minden egyes perce, öröm volt minden ember, akivel találkoztam, akivel hosszú vagy rövid idő után újra megölelhettük egymást. És persze hamarosan még találkozunk.


(Lásd még a tavalyit:
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2015/03/hogy-kerul-az-asztal-csizmaba.html)