Az öreg király meg az anyukája (kritika)

Hjaj! Tudtam, hogy nem kellene megnéznem ezt az izét. Nem is néztem volna magamtól, de olyan társaságba keveredtem, akik megnézték, és hát…

Nem tudom ki hogy van az István, a királlyal. Szentségtörés, ha kimondom, hogy én már unom? Mármint a történetet, a problémát, amit felvet. Itt kifejtettem már, hogy miért. De a dalokat azért jónak tartom. De már annyira ismerem őket, hogy sok újat nem tudnak mondani. Így hát ha egy új István, a király-előadásról hallok, már csak az tud érdekelni, hogy milyenek lesznek a jelmezek, és milyenek lesznek a táncok, koreográfiák benne. Esetleg (ami ezekkel összefügg), hogy milyen lesz a rendezés.
(Az Alföldi Róbert-féle rendezést pont nem láttam. Akkor a mostaninál sokkal jobban elegem volt az egész István, a király-műbalhéból. De arról is meg voltam győződve, hogy akik akkor pampogtak, azok nem a rendezői koncepció miatt pampogtak, hanem csak Alföldi személye miatt. Megmondták nekik, hogy Alföldi egy ellenség, vagy mi, ezért neki mindenre fújoltak, akármit csinált. Vidnyánszky Attilának vagy esetleg Dörner Györgynek úgyis bármilyen formabontást megbocsátanának. Így megy ez. Gondoltam akkor én.)

Na ebben a változatban pont jelmezek, meg tánc nem voltak. Így nem is maradt benne semmi érdekes. Számomra legalábbis.
Az egyetlen, ami miatt élt bennem valamelyes kíváncsiság a darabbal kapcsolatban, az éppen a rendező személye. (Na tessék, ugye, hogy ugye, megint!)

Novák Pétert nagyon szeretem, ötleteit, energikusságát sokszínűségét nagyra becsülöm. (Gondoljatok bele: egy néptáncos, aki egyben rocksztár is!) És a legfontosabb szempont ebben az esetben: amit ő az István, a királyban alakított, az valami fergeteges volt. Mármint Csíksomlyón.
Táltosként messze felülmúlta Deák „Bill” Gyulát. Tudom, hogy nem kellene összehasonlítani, mert más volt a koncepció, de ezt mégis merem így mondani: az az éneken is látszott, hogy Novák Péter meri saját értelmezését beleadni a figurába, de ahogyan játszott, az méginkább csodálatos volt. Szerintem ennek a figurának sokkal jobban állt az az energikus rohangálás, amit Péter véghezvitt Csíksomlyón.

Namost ezek után talán érthető, hogy valamennyire érdeklődtem, mihez kezd az egésszel rendezőként. Elvégre olyan embernek tűnik, aki a saját energikusságával másokat is inspirálni tud. A Szombati és Vasárnapi Híreknek adott interjújában ezt mondta a saját rendezéséről:

„Alföldi Róberttel való közös vállalásunk inspirált arra, hogy ne történelmi tablóként értelmezzem a darabot! A rockopera színpadi karrierjében ő végezte el először az alapvető rendezői munkát, a részletes szövegelemzést, miszerint az énekesek tudták, miről is énekelnek, mi az elsődleges közlési szándék, mi a mögöttes tartalom, ami színházi gondolkodásunk alapja kellene, hogy legyen, ugyebár.”

Biztató ez a tudatos hozzáállás –gondoltam. Gyanakodhattam volna, mikor így folytatta:

„A szerzők és a producer azzal kerestek meg, hogy ezúttal oratórikus formában kerüljön színpadra a mű. Ennek egész mások a játékszabályai. (…) Sem a szcenikai elemekben, sem a látványos tömegmozgatásokban nincsenek olyan lehetőségeim, mint a korábbi rendezőknek – képzelheti, táncosként milyen kihívás ez nekem! De tán ezért is fogadtam el a fölkérést, mert nézőként nagyon is szeretem az ilyen tiszta formákat.”

Én ebben a mondatban a „kihívás” szóra figyeltem csak fel. Utólag viszont igazat kell adnom drága jó anyámnak, aki éppen erre a mondatra reflektálva mondta: úgy látszik ez a Novák saját meggyőződése ellenére csinálta, amit csinált.

Ami a szerepértelmezéseket illeti: hát ahhoz képest, hogy a rendező ezek fontosságáról beszélt, ezek sem voltak benne. A szereplők elénekelték a szövegüket, anélkül, hogy azt színpadi szerepként értelmezték volna.
(A képen látható, már nem teljesen fiatal, de még mindig elég dögös maca a képen látható idős úr anyukája?)
Ez Bill kapitány esetében volt a legzavaróbb. Az egyik, hogy elfelejtette a szövegét. A szöveget, amelyet az egész ország kívülről fúj. Ebből két dolog derült ki: az egyik, hogy legalább nem playbackről megy a műsor, a másik, hogy Billnek fogalma sincs arról, hogy miről énekel. Ez utóbbi azonban kiderülhetett onnan is, ahogyan énekelt. Ugyanúgy, mint az utóbbi években néha koncerteken is szokott: összevissza rezgette a hangját, akár passzolt ez a technika az adott sorhoz, akár nem. Mintha mindennel azt akarta volna érzékeltetni, hogy a szöveg le van sz… a lényeg, hogy neki milyen szép hangja, és milyen nagy énektudása van. Egy színházi szerepnél, mégha az kizárólag énekes szerep is, akkor is több alázatot várna el az ember. Összességében Bill nem keltette egy bölcs szent ember benyomását. Ha ilyen papjai voltak annak a magyar ősvallásnak…
(A képen látható fiatalember a képen látható ifjú hölgy apukája?)
A többi szereplő sem állt nagyon a helyzet magaslatán éneklés szempontjából sem, de szerepjátszás szempontjából sem. Varga Miklóson az látszott, mintha már unná az egészet, Nagy Feró sem tudott olyan átütő és hiteles lenni, mint régen.

Keresztes Ildikó és Feke Pál még azért nem voltak rosszak, bár karakterükben kevésbé illettek volna ezekre a szerepekre, de azért igyekeztek, amennyire tudtak. Azt meg apám vetette fel, hogy Réka szerepére igazából jobb lett volna talán egy népdalénekes (hiszen az első előadásokon Sebestyén Márta játszotta-énekelte ezt a szerepet). És tényleg: pont Novák Péter ne talált volna erre a szerepre valakit akár a Felszállott a pávából? (Herczku Ági? Kacsó Hanga? Guessos-Majda Mária? Csizmadia Anna? Kaszai Lili?)
(A képen látható idős úr, a képen látható fiatalember unokaöccse?)
Az egyetlen, akihez szerintem nagyon passzolt a szerep Aradi Imre volt, mint Asztrik főpap.

Jó, ő sem egy Victor Máté-kaliberű figura, viszont Victor Mátéról is előbb hiszem el, hogy rocksztár, mint hogy egy középkori püspök. Aradi Imre egy rendes kenetteljes pap volt, ahogy kell. És végül is Kocsis Tibor, mint Vecellin lovag sem lett volna rossz, ha a rendező tisztázni merte volna a kérdést, hogy végül is mi a szerepe ennek a figurának ebben a darabban.

Színpadi megvalósításban csak egy-két elem volt, ami engem is megfoghatott, mert mint már mondtam, koreográfia nem nagyon volt. Annak örültem, hogy az „Üdvözlégyen Géza fia” –kezdetű dalnál így sem maradt ki a román haidau (ami nekem alkatomnál fogva is az egyik kedvenc táncom, mint tudjátok). Nem volt rossz ötlet az sem, amit Súr, Solt és Bese éneklésénél vetettek be (mikor Koppánynak énekelnek Istvánról), hogy közben valaki más színészkedett a kezével a hátuk mögött. Illetve –magam is meglepődtem rajta – tetszett nekem a csatajelenet is, ami igazából nem is volt csatajelenet. (Pedig minden István, a király-előadásnál erre vagyok a leginkább kíváncsi, hogy ezt hogy fogja megjeleníteni a koreográfus.) Koppány seregét összesen három vagy négy legény alkotta, akik egy nagy tánc után egyenként elzuhantak a színpadon, mintha távolról lelőtték vagy megmérgezték volna őket, csak egyikük tántorgott még jó ideig, mire elterült. Ez, hogy nem is láttuk, mitől esnek össze, számomra valahogy harcuk reménytelenségét sugallta, és ebben azért volt valami megindító, valami katartikus, még akkor is, ha nem direkt volt.

Összességében egy erőtlen, vérszegény vergődés volt a produkció, amelyben régi nagy sztárok próbáltak szánalmasan nosztalgiázni régi nagyságukról. Ennél azért kicsit többet vártam Novák Pétertől, még akkor is, ha nem a saját koncepcióját valósította meg.