Az elfeledett katonák

A mai nap a II. világháború európai befejezésének 70. évfordulója. Azokban az országokban, amelyek győztesként fejezték be az egész szörnyűséget, ez a győzelem napja.
És Magyarországon?

Magyarország hivatalosan a vesztesek közé számított, de megemlékezhetünk arról is, hogy a háborút végül is a győztesek oldalán fejezte be. Hogy hogyan és miként történt mindez, arra ebben és ebben a bejegyzésben már utaltam. (Az ellenállási mozgalomról már leírtam a véleményemet, és arról is, hogy szerintem az Ideiglenes Kormány legitimnek tekinthető, azzal a kontinuitás szerintem is vállalható, és szerintem is helyes volt szembefordulni a nácikkal, és magyarokat halomra gyilkoló magyar kiszolgálóikkal. Ezt most nem fejtegetem újra.)

A magyar Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944 decemberében alakult meg, 1945 januárjában kimondta a fegyverszünetet a Szovjetunióval. A fegyverszüneti szerződésben benne foglaltatott az a feltétel is, hogy Magyarország csapatokat küld a háború befejezéséhez. Méghozzá nyolc hadosztálynyi katonát, azaz 140 ezer embert. Ez szinte lehetetlen feladatnak látszott, hiszen az ország el volt pusztulva, ki volt vérezve a hosszú harcok után. Az INK mégis el volt szánva, hogy legalább valamennyi katonát küld a magyarországi harcok befejezéséhez és a Németország elleni további hadműveletekhez. Magyarország és Németország között már rögtön a Szovjetunióval való fegyverszünet kimondása után beállt a hadiállapot (az INK hadat üzent), de konkrét hadműveletekre egyelőre nem került sor. Viszont már februárban megkezdődött az emberek toborzása az új Magyar Honvédségbe, a németek elleni hadjáratra. (+Megkezdődött a hadifoglyok hazahozatala is a Szovjetunióból; persze az ő esetükben kérdés volt, hogy érdemes-e még ezeket a szegény elcsigázott, legatyásodott embereket újra vérontásba küldeni.) És meglepően sokan jöttek is. Az utólagos adatok szerint több mint 71 ezer ember jelentkezett önként a németek elleni harcra. Főleg fiatal emberek, akik a nyilasuralom alatt inkább megúszni igyekeztek a katonáskodást. (Jól mondta valamelyik történész: ez nyílt népszavazás volt az Ideiglenes Kormány politikája mellett.)

Szemben tehát azzal a képpel, amit ma sugallni igyekeznek nekünk, úgy tűnik, mégiscsak volt egyfajta optimista közhangulat Magyarországon 1945 elején, annak reménye, hogy most valami új korszak, az eddiginél sokkal jobb kezdődhet el egyrészt, másrészt azt is láthatjuk, hogy a szörnyű háborús pusztításért akkor még a magyar emberek nagy tömege valóban a nácikat tette felelőssé elsősorban, nem pedig (legalábbis kevéssé) a Magyarország ellen ellentámadást vezénylő Szovjetuniót. (Mindez persze nem menti a szovjet katonák semmilyen bűncslelekményét, amelyet Magyarországon elkövettek.) És ahogy azt már a Budai Önkéntes Ezredről szóló cikknél leírtam, a Bosszúállók szavaival és logikájával: sokan gondolták úgy, hogy ha már megmenteni nem tudták Magyarországot a szörnyű pusztítástól, legalább megbosszulni szeretnék. Ezzel valamennyire a „nemzeti becsületet” is helyreállítva a holocaust tétlen szemlélése után, stb. A toborzás legnagyobb központjai egyébként Debrecen (az Ideiglenes Kormány központja, az ország kvázi-fővárosa) és Miskolc (a MOKAN ellenálló szervezet központja) voltak.
A gond az volt, hogy éppen az infrastruktúrában keletkezett hatalmas károk miatt az INK nem tudta a jelentkezett 71 ezer embert azonnal felszerelni, és így kiképzésüket sem tudták mindenhol megkezdeni. Emellett a Szovjetunióból sem tértek haza olyan ütemben a hadifoglyok, ahogyan azt a magyarok többsége szerette volna. (Mégha a szovjet katonai vezetők jelentős részében lett volna is hajlandóság ennek a folyamatnak a meggyorsítására, a hadifoglyokat a NKVD felügyelte, és a NKVD más logika alapján működött.)

Végül is 1945 áprilisára, bár hivatalosan több is megalakult, de csak két hadosztály embereit sikerült menetkészre felszerelni: az 1. és a 6. számút.

(Az ország akkor nyolc katonai kerületre volt osztva, az egyes hadosztályok a kerületek száma szerint kapták a sorszámokat.) Mindkettőben valamivel több mint 10 ezer ember lehetett. Mondjuk valószínűleg ők is elég tarka képet mutathattak, nem volt mindegyiküknek teljes ruházata, volt aki civil kabátban vagy nadrágban ment a frontra, biztosan volt olyan is, akinek csak a sapkája volt szabályos honvédségi darab, minden más ruhát otthonról hozott. Ekkora volt az anyaghiány.
A 6. gyaloghadosztály parancsnoka

Székely László vezérkari ezredes lett, az 1. hadosztályé pedig Szalay Tibor alezredes, aki 1944 decemberében Miskolcnál már kivette a részét a németek elleni harcból, és

Variházy Oszkár, a Budai Önkéntes Ezred parancsnoka (a Budai Önkéntes Ezred része lett az 1. hadosztálynak.) Ez a két hadosztály végül is Ausztria megszállásában vett részt.

Igazi nagy harcba nem keveredtek, csak bujkáló SS-katonákat és Hitlerjugend-tagokat fogdostak el, illetve őrködtek, járőröztek különböző helyeken. Lehet, hogy volt közöttük, aki egyszer sem sütötte el a puskáját szolgálatban.

(Kajaosztás a magyar honvédeknek Ausztriában)
De ott voltak, és ezzel már jelezték, hogy Magyarországon elkezdődött valami új. A háború befejeztével aztán jelentős részük leszerelt.


Kis András, aki maga is az Ausztriába menő magyar katonák között szolgált, közli az indulójuk szövegét is:

Holnapután, rózsám, felülünk a masinára

Holnapután, rózsám, elmegyek Németországba

Így szólt édesapám: Édes fiam, én nem bánom.

Te is tedd meg az én kívánságom!

Egyet-kettőt köpjél a markodba,

A nácikat zavard a pokolba!

Aztán gyere haza nyárra

Virágos Magyarországra!

(Dallamot nem adott meg hozzá sajnos. Bár valamelyest passzol egy székely népdal dallamára, de most is szívesen veszem az ötleteket Tőletek is, hogy hogyan lehet ezt énekelni. Saját változatot is elfogadok. Hozzuk vissza a köztudatba!)

Furcsa egy dolog így utólag visszanézve, hogy erről a magyar haderőről az államszocializmus alatt kevés szó esett. Azt persze nem lehetett mondani, hogy ez egy öntudatos kommunistákból álló haderő lett volna. De mégiscsak a szovjetek szövetségeseként vonult Ausztriába, és vett részt a háború legutolsó szakaszában ilyen vagy olyan formában. Tehát, ha már szükséges volt megemlékezni a II. világháború befejezéséről Magyarországon is, akkor találhattak volna arra egy olyan szimbolikus dátumot, ami valamilyen módon ehhez a két hadosztályhoz kapcsolódik. Ehelyett történt, ami történt: kijelölték ünnepnek április 4-ét, amikorra a szovjet jelentés szerint a német katonák teljesen elhúzták a csíkot az ország területéről, és minden alkalommal hajbókolva kellett hangoztatni, hogy ezt a szovjeteknek kell megköszönni. És Magyarország állami vezetése évente katonai parádéval tulajdonképpen kimondottan a bénaságot és a passzivitást ünnepelte, azt, hogy „felszabadítottak minket”, mi meg ezt csak „ijedten néztük, mint a moziban”. Abszurd, sőt groteszk helyzet. Éppen ezért április 4-e egy borzasztóan sértő és megalázó ünnep volt a magyar nemzettudat számára. Érthető, hogy utólag is megvetés övezi.
Mindenesetre az 1. és a 6. gyaloghadosztály ausztriai turistaútjáról való megemlékezésnél csak egy jobb módja van a „győzelem napja” megünneplésének: vegyük elő ezen a napon az örök klasszikust, A tizedes meg a többieket.

Az legalább kellő humorral és sok-sok megértéssel ábrázolja a II. világháborús magyar részvételt a kisember szemszögéből. Ha van olyan film, amit külföldinek is szívesen megmutatok „Magyarország és a II. világháború” témakörében az ez. Lássuk, hogy volt idő, amikor még röhögni is tudtunk magunkon.