Az igényesség Akadémiája

Többször esett már szó ezen a blogon a Népi Kollégiumok Országos Szövetségéről (NéKOSz-ról), az autonóm nevelési modellről, amit kialakított és a politikai állásfoglalásukról is, mely szerint:

„A népi kollégista politizál. Hazugnak, bűnösnek tartja azt a jelszót, hogy az ifjúság ne politizáljon. Hazugnak, mert azok szokták ezt hangsúlyozni, akiknek politikai szándékaik vannak az ifjúsággal. Bűnösnek, mert az ifjúság politikai félrevezetésének jelszava ez. (…)
[A népi kollégista] megfigyeléseket gyűjt a társadalomban, megfigyeléseit rendszerbe foglalja, nevelőivel és társaival megvitatja, és igyekszik helyes következtetéseket levonni belőlük. (…)
Megismeri a politikai rendszereket, pontosan tájékozódik a pártok, azok ideológiája és programja felől. Politikai meggyőződését azonban nem kész formulákból meríti, hanem a társadalmi valóság tárgyilagos megismerése után, saját erőfeszítéseinek útján jut el politikai meggyőződéséhez, melyet aztán szilárdan, öntudatosan vall. (…)
Tiszteletben tart minden becsületes politikai állásfoglalást, s a színvonalas vita eszközét veszi igénybe, ha az nem egyezik az övével. Más egyénisége súlyos megsértésének, és saját meggyőződése lealacsonyításának tartaná, ha azt másokra úgy akarná rákényszeríteni, hogy előbb a meggyőzés eszközét sikerrel nem alkalmazta.”
(A népi kollégiumok szervezeti és rendtartási szabályzata, 1947)

Mostanában más miatt is gyakran eszembe jut a NéKOSz. Egy tervük miatt, amely 1947-ben pattant ki a NéKOSz-főtitkár (egyben az alapító Györffy István Kollégium ifjú igazgatója),

Kardos László fejéből. Ez pedig nem más mint egy politikai főiskola. Olyan suli, ahol politikusokat képeztek volna olyan emberekből akik már elvégezték az egyetemet. Ahogy Kardos Laci fogalmazott: „fejlettebb kombinációra alkalmas politikai szervezőket, önálló politikai vezetőket, szakpolitikai specialistákat, kül- és belpolitikában önállóan dolgozni tudó politikusokat, jó képességű publicistákat” szeretett volna képezni. A felvétel feltétele egy nagyon szigorú felvételi vizsga lett volna híres tudósok előtt. Az intézmény neve pedig Vasvári Pál Akadémia lett volna. (Már volt szó arról is, miért szerették a népi kollégisták annyira Vasvári Pált.)
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2014/10/idezojel-vasvari.html
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2014_08_01_archive.html
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2014/08/udvozlet-megint.html

Az Akadémia (VPA) a tervek szerint 3 éves képzést + 1 év külföldi tanulmányutat biztosított volna. (Mivel ekkor még hivatalosan nem kezdődött el a hidegháború, és nem zárták le a határokat, ezért a Világ bármely országába lehetett volna utazni a tervek szerint. Nagy-Britanniába vagy az USA-ba is.) Az első év alapozó képzése után háromfelé lehetett volna specializálódni: kulturális, gazdasági vagy közigazgatási vonalra. A nyári szünetben a hallgatók elmehettek volna dolgozni valamelyik párthoz nyári gyakorlatra.

Idézzük most Kardos Lacit a tervekhez fűzött kommentárjait:

„Az Akadémia nem pártiskola, nem egy párt iskolája, hanem a haladó magyar politika főiskolája. A haladó magyar demokratikus pártok olyan mértékben vesznek részt benne nevelő és oktató garnitúrájukkal, úgyszintén tagságukkal, amilyen mértékben és potenciával képviselik a haladó magyar politika érdekeit. (…)
A politikusképzés, amilyen mértékben képzettség, érzék intelligencia, tanulás, öntudat kifejlesztésének kérdése, olyan vagy még amolyanabb mértékben jellem, mégpedig az öntudathoz mért jellem kifejlesztésének kérdése is. (…)
A jó politikust nem az iskola adja, illetőleg nemcsak az iskola adja a társadalomnak, az bizonyos! De vannak politikai feladatok, amelyeket csak tanult politikai képzettséggel lehet megoldani, az is tény! (…)
Mi a garanciája annak, hogy az Akadémia nem lesz a politikai karrierizmusnak diplomával (…) márkázott iskolája, ahol intellektuális stréberség, individuális politikai becsvágy érvényesül?
Az Akadémia önkormányzata, demokratikus módszerei, a jól alkalmazott gyakorlati munka, a politikai progresszió társadalmi kontrollja. (…)
[De] Nem zavarja-e meg (…) a demokratikus szakértelmiség megteremtéséért indított politikai mozgalmunkat, és nem tereli-e helytelen irányba a diákifjúság ambícióit?
Nem! Levezeti a politikai ambíciókat és ugyanakkor szelektálja is azokat. (…)
A tervet lehet és kell csiszolni, változtatni, és ha a haladó magyar politika vezetői jónak látják, meg kell valósítani. (…) Ha nem lehet valóra váltani, akkor félre kell tenni.”
(Valóság folyóirat 1947/7.)

Ez az Akadémia persze nem valósult meg. Az egész tervnek pedig sajnos csak az lett a következménye, hogy megijesztette a Magyar Kommunista Párt vezetőit, értésükre adta, hogy a NéKOSz önálló politikai szerepre tör. Ekkor fogalmazódhatott meg Rákosiékban az elhatározás, hogy ha megszerzik a teljes hatalmat, akkor mindenképpen az elsők között számolnak le a NéKOSz-szal. (Így is tettek 1949-ben.)
Lehet, hogy jobb is hogy így lett? Így legalább azok, akik jelöltek voltak a VPA tagságára, mint

Fekete Sándor, Pataki Ferenc, Győrffy Sándor, Szűcs Jenő legalább nem politikusok lettek, hanem szakmájuk kiváló emberei, megbecsült és szeretett tanárai (a fenti esetekben például: híres (újság)író, szociológus és történészek).


Saját vélemény
Hogy mit gondolok az ötletről én, (akiről tudjátok, hogy nagyon lelkesedem a NéKOSz-ért, és az utolsó mozgalomnak tartom, amely valami eredeti ötletet, mintát, példát adott a magyar oktatásnak a maga kollégiumi autonómiai modelljével)?

Szerintem ez az ötlet speciel hülyeség volt. Ne gondoljátok, hogy nem látom a korlátait…
- túl azon, hogy minden párt a maga ifjúsági szervezeteiben akarja kinevelni az új vezetőit, és nem valami független iskolában (akik pedig ilyenben nevelődtek, azokat úgyis minden párt kitúrta volna)
- a VPA csak egy újabb népi kollégium lett volna, amelynek tagjait nagyon erős csoportszolidaritás fűzte volna össze. Előbb-utóbb úgyis saját pártot szerveztek volna. Akkor pedig mi mentette volna meg őket az „elfideszesedéstől”?
- a NéKOSZ, amellyel a leghatékonyabb demokratikus aktivitásra nevelő szervezet volt és még lehetett volna is, minek akart a sok kollégium között egy ilyen elitista izét létrehozni?
- oké, hogy kezdetben Kardos Laci és hozzá hasonló lelkes harcostársai vezették volna az intézményt, de ki vagy mi jött volna utánuk? Szerintem éppenséggel semmi garancia nem lehetett arra, hogy ez az intézmény nem kerül a későbbiekben, bunkó, igénytelen, korrupt, illetve pártérdekeket kiszolgáló vezetők kezébe…


DE!
Bár ezeket mind látom, és naivitásnak tartom az egészet. Valami mégis megfog az egész ötletben. Az a nagyfokú szellemi igényesség, amit követelményként támasztott a jövő politikusai felé.
És akkor most ideírom azt, ami miatt nekikezdtem az egész bejegyzésnek: vázolom a Vasvári Pál Akadémia tervezetben megfogalmazott tananyagát.

I. évfolyam:
Az alapvizsga tárgyai: magyar irodalom, magyar történelem, magyar földrajz, néprajz és szociográfia.
Kollokviumok (előadások és vizsgák) tárgyai: szomszéd népek története (!), politikai gazdaságtan, egyetemes történet, filozófia, szociológia, művészettörténet, sajtó (kommunikáció), retorika.
Szemináriumi tárgyak: történelem, gazdaságtan
+ Órák: választott nyelv, ének/ művészeti tárgy, torna
(Tervezett: heti 40 órában)

II. évfolyam:
Alapvizsga tárgyak: gazdaságtan, egyetemes történet, szociológia
Kollokviumi tárgyak: filozófia, jog és államtudomány, közigazgatás, pszichológia, biológia (!), zenetörténet
Szemináriumi tárgyak: történelem, gazdaságtan
(Tervezett: heti 30 órában)

III. évfolyam:
Alapvizsga tárgyak: filozófia, jog és államtudomány, közigazgatástan
Kollokviumi tárgyak: etika, technika (fizika, kémia, stb.), gazdaságpolitika, statisztika
Szemináriumi tárgyak: statisztika, gazdaságpolitika
Választott tárgyak: nyelv, ének, torna
(Tervezett: heti 27 órában)

Szakosodásnál a továbbiak:
- kulturális szakirány: világirodalom, pedagógia, kulturális közigazgatás
- gazdasági szakirány: (II. évfolyamon) magánjog, kereskedelmi jog, ipari jog, agrártudomány, társadalombiztosítás és (III. évfolyamon) energiagazdaság, üzemszervezés, gazdaságföldrajz, munkarendszerek, szövetkezetek, közlekedésszervezés
- közigazgatási szakirány: (II. évfolyamon) magyar közigazgatási jog, nemzetközi jog, pénzügy és (III. évfolyamon) közigazgatási jog, külügy (nemzetközi kapcsolatok) pénzügy

Azt hiszem, hogy sejtitek, hogy mi következik most: Egy költői/ retorikai kérdés.
A ma politikusai közül ki/ melyik érez igényt arra, hogy ezekben, vagy ezek közül legalább csak néhányban képezze valamennyire magát????

Legalább egy kicsit a fenébe is…

Idézőjel (1968)

„Ha azok az emberek, akik már elkötelezték magukat az értékváltás mellett, kis közösségeket alapítanak, amelyekben kiteljesedhetnek, miközben alkotó munkát végeznek, vagy éppen beszélgetnek és történeteket mesélnek egymásnak, talán azt teszik, amire a ’68-as mozgalmak résztvevői is vágytak: a társadalom átalakításához járulnak hozzá lassabban, csendesebben, de éppen ezért tartósabban. Hogy ez is illúzió? Meglehet, de egy jobb világ e halvány reménye azért hadd maradjon meg nekünk, akik magunkénak valljuk a ’68-as értékeket (bármelyik generációhoz is tartozunk), és éppen ezért soha nem tsszük fel a kérdést, hogy mi értelme van egy beszélgetésnek.”
(Barcsi Tamás: A Nagy Megtagadástól a Nagy Beolvadásig)

Filmek a nagy háborúról (ajánló)

Ha már így szóba került, legyen a mai nap alkalmából is egy filmajánló. Témába vágóan: a II. világháborúról szóló játékfilmekről.

Előre bocsátom, hogy ez a lista nem az általam legjobbnak tartott II. világháborúról szóló filmeket tartalmazza, hanem a kedvenc II. világháborúról szóló filmjeimet. Így történhetett az meg (amit sokan sérelmezni fogtok), hogy kimaradt közülük például a Sztálingrád című német film, ami minden itt felsorolt darabra köröket ráverne, de összességében elég nyomasztó és megterhelő élmény végignézni.
Egyébként viszont a listát úgy igyekeztem összeállítani, hogy minél többféle résztvevő nemzet nézőpontja belekerüljön. Háááát, lehet, hogy nem sikerült. Mindegy, olvassátok, és ha kedvet is kaptok ezek megnézéséhez, annál jobb. Kommentben várom a ti ötleteiteket is, mik kerülhetnének még fel ide. (Mondjatok szovjet/ orosz filmeket! Én úgy érzem, a téma fontosságához képest pont abból keveset ismerek.) Egyébként ez nem egy top-lista, tehát az ide felkerült filmek között nem állítok fel helyezési sorrendet.


A négy páncélos és a kutya (Czterej pancerni i pies)

Rendező: Konrad Nałęcki
Ez egy lengyel filmsorozat a ’60-as évekből. De nem annyira jó, mint amennyire kultikus. (A nosztalgiafaktor, tudjátok...) Igazából afféle „habkönnyű családi szórakozás”, arra szolgál, hogy gyerekeknek is lehessen mesélni a nagy háborúról, ami a ’60-as években, bizonyára még a mainál is élénkebb beszédtémát szolgáltatott sok családban. Így nézve, vagyis egyfajta meseként megállja a helyét. (Egy Karl May-regénynél azért jóval összeszedettebb.) Meg végül is arra sem rossz, hogy bemutassa a Zygmunt Berling-féle (szovjet hadifogságba esett polákokból összetoborzott) lengyel hadsereg felszerelését, fegyverzetét, egyenruháit. Ha túl komolyan akarod venni csalódni fogsz. Mert leginkább arról szól, hogy a háború egy nagy buli, az a lényege, hogy jó haverokkal végigutazd egy tankon fél Európát. (A rend kedvéért néha azért megmutatja, hogy ebbe az izgalmas kalandba bele is lehet halni, de azért ezt sem túl brutálisan meséli el, csak úgy finoman.) Janusz Przymanowski a regény írója (és a sorozat forgatókönyvírója), aki fiatal katonaként maga is a Berling-hadseregben szolgált, azt mondta mikor ezt szemére hányták, hogy ő úgy emlékszik, hogy 1. ők a harcok szünetében tényleg próbáltak ilyen lazán viselkedni, viccelődni, oldani a hangulatot, hogy elfelejtsék a harctéren látott sok szörnyűséget, 2. a Berling-hadsereg a háború utolsó szakaszában kapcsolódott be az eseményekbe, amikor már egyértelmű volt hogy a németek nem győzhetnek, a Wehrmacht folyamatosan vonult vissza, a szovjetek és a lengyelek viszont folyamatos előrenyomulásban voltak, ezért tényleg volt közöttük egy ilyenfajta optimista légkör annak erős tudata, hogy meg sem állnak Berlinig. (Berling elmegy Berlinig, ééééértitek…)
Szóval a lényeg: ez a sorozat egy harckocsi személyzetének történetén keresztül mutatja be a Berling-hadsereg útját. A személyzet pedig az első évadban:

Janek Kos (Janusz Gajos) rádiós és lövész (géppuskás), Olgierd Jarosz (Roman Wilhelmi) parancsnok, Gustaw „Gustlik” Jeleń (Franciszek Pieczka) töltő és Grigol Szaakasvili (Włodzimierz Press) vezető. (Ez utóbbi a személyzet egyetlen szovjet (kártuli/grúz) tagja, de a színész lengyel.) Kutyájuk pedig a Szibériából származó német juhász, Sarik (lengyel helyesírás szerint írva: Szarik, magyar nevén: Gömböc) (a színész neve Trymer), aki ütközetek idején nem ül tankban, de egyébként mindenféle üzeneteket hoz és visz meg minden ilyenféle hasznos dolgokat csinál.
Acélos bajtársuk pedig

Rudy (azaz: Rőt), a 102-es taktikai számú tank (T-34-85 típusú).
A következő évadokban aztán csatlakozik újként a csapathoz

Tomek Czereśniak (Wiesław Gołas) is, mint lövész-géppuskás.
Gondolom, logikusan adódna az összehasonlítás a legújabb amerikai harckocsizós filmmel, a Fury-jal, amit viszont még nem láttam. De majd eljön annak is az ideje.


Elit alakulat (Band of Brothers)

Rendező: Phil Alden Robinson és Tom Hanks
Ne gyertek nekem folyton a Ryan közlegény megmentésével! Csak egyet tudok érteni azzal a véleménnyel, hogy bár a Ryan közlegény megmentésében vannak kiemelkedő pillanatok, részek (ilyen a töritanári körökben már fogalommá lett A Ryan közlegény első húsz perce vagy Caparzo haldoklása), de a film összességében mégis hazug és propagandisztikus. (A Négy páncélos is az, de egy percig sem veszi magát túl komolyan.) Ha az USA II. világháborús részvételéről akartok jó filmet látni, akkor tényleg inkább az Elit alakulatot ajánlanám. (Ebben is benne volt Steven Spielberg keze, producerként.) Ez a 10 részes sorozat legalább tényleg a háborúban szolgáló katonák visszaemlékezéseiből készült. (Szép gesztus, hogy minden epizódot egy az eredeti bácsikkal készített interjú részletével kezdenek illetve zárnak le.) Ezért valahogy valószerűbb, élettelibb és kevesebb benne a felesleges pátosz. Ez is a normandiai partraszállással kezdődik és egy egységen keresztül mutatja be a háború utolsó egy évét. Ami azt illeti, tényleg a bajtársiasságról szól leginkább. Nem mentes az amerikai hadsereg idealizálásától, de ez nem válik annyira bántóvá. És a Ryan közlegényhez képest sokkal inkább megadja tiszteletet az ellenfélnek (a németeknek) is. Egyébként sokféle viszontagságot bemutat, amin a katonák keresztülmennek, mégis: valahogy ebben is érezni azt az optimizmust, az előrenyomulás és a győzelem biztos tudatát a katonákon, ami Przymanowski szerint a Berling-hadsereg lengyel katonáira is jellemző volt.
Még egy személyes emlék, amit nem tudok a fejemből kiverni: párhuzamosan nézve ezt az amerikai és a Requiem egy hadseregért című magyar (dokumentum)sorozatot, illetve olvasva magyar katonák visszaemlékezéseit is, fájdalmasan kijön a nagy különbség az amerikai és a magyar hadsereg között a II. világháborúban. Hát igen, könnyű úgy megnyerni a háborút, hogy a legcsóróbb közlegény is úgy van felszerelve, mint az amerikaiaknál. Lehet, hogy a partraszállásoknál a US Army rengeteg hű fiát feláldozta az ellenséges tűzben, de ezenkívül vigyázott rá, hogy a katona ne haljon éhen, ne fagyjon meg, ha pedig megsebesül, akkor is legyen esélye a túlélésre. Nekik ez természetes. Ezzel szemben a magyar katonák visszaemlékezéseiből csak az jön le, hogy a Horthy-féle magyar hadsereg tisztjei lesz**ták, hogy a legénység lyukas ruhadarabokat és használhatatlan fegyvereket és hiányos kaját kapott, hogy a kórházi ellátás krtitikán aluli, és hogy egyeseknek térdig vízben kellett órákig őrségben állniuk, stb.
Nade nem félrevive a témát: nézzétek meg az Elit alakulatot, jó kis sorozat az.


A tavasz tizenhét pillanata (Семнадцать мгновений весны)

Rendező: Tatjana Lioznova
Összeállításunkból nem hiányozhat szovjet/ orosz film sem, de nekem hirtelen most csak ez jut eszembe, mint olyan, aminek az elejére és a végére is emlékszem. (Pedig sokmindent hozhatnék még most példának. A 2000-es években megint nagy divat lett a II. világháború tematikájához nyúlni az orosz filmművészetben, de már előtte is remek darabok születtek.) Ez a ’60-as években keletkezett regény és a belőle a ’70-es években forgatott filmsorozat egy tipikus, de azzal együtt is kiemelkedő példája egy Kelet-Európában, de a Szovjetunióban is különösen kedvelt brandnek: a beépülős kémsztorinak. Amelynek lényege, hogy egy-egy háborút egy ellenséges hadseregbe beépült saját kém („tégla” vagy „vakond”) szemszögéből ábrázolnak. Ennek az az előnye, hogy ha jól csinálják (mint ebben az esetben is), akkor a történet meglepően nagy empátiával tudja ábrázolni az ellenséget is. A beépült ügynök itt a KGB egyik ezredese, Makszim Iszajev, akiről a németek úgy tudják, hogy a neve Max Stirlitz és a SS ezredese (Standartenführerje). Stirlitz (sokkal többször nevezi a narrátor is ezen a néven, mint az igazi nevén) feladata, hogy megtudja a SS és a német vezetők legtitkosabb terveit, és azokat titkos jelentések formájában jutassa el Moszkvába. A jelentések mindig a Justas fedőnév alatt érkeznek. (Nem tudni, hogy egy orosz ügynök Németországban miért litván fedőnevet kap.) A könyvből egyébként az is kiderül még Iszajevről, hogy az apja valamikor a század elején Németországban volt kommunista emigráns, tehát az ő megtévesztően jó német nyelvtudása még egészen kisgyerekkorából származik. A filmben nincs sok lövöldözés, a szereplők inkább kombinálnak, gondolkodnak és intrikálnak (a SS-en belül is megy a sz**keverés).
A történet írója, Julian Szemjonov egyébként egy sikeres krimiíró volt, aki tudta, hogyan kell a történet szálait úgy szövögetni, hogy intellektuálisan is izgalmas, gondolkodós legyen egy-egy sztori. Mindezekért viszont én összességében inkább tudnám ajánlani az eredeti regényt (A tavasz tizenhét pillanata avagy a Stirlitz-dosszié és folytatása, A tavasz megszépíti Berlint), mert olvasva jobban összeáll a történet, és a 12 részes sorozat ma már vontatottnak tűnő tempójához képest a narráció is izgalmasabb leírva. (A filmben az eseményeket és Stirlitz gondolatait nem Stirlitz hangján, hanem egy száraz hangú narrátor felolvasásában hallhatjuk.)
De azért a sorozat se semmi. Elsősorban azért, mert Vjacseszlav Tyihonov fegyelmezett „eszköztelenséggel” (vagy mivel) nyújt egészen rendkívüli alakítást Iszajev-Stirlitz szerepében. Nem csoda, hogy ez a sorozat is kultikus lett. Mármint főleg a maga helyén, a Szovjetunióban. Fun fact: Egy felmérés szerint a megkérdezett orosz emberek többsége, ha bárkit választhatna Makszim Iszajevet választaná Oroszország elnökének. Jó mi?
És persze a kultusz másik jele: aki az orosz kultúrával foglalkozik, az előbb-utóbb biztosan belefut egy sajátos jelenségbe: a Stirlitz-viccekbe.
Egyet most megosztok Veletek:
„Stirlitz másnap az alábbi rejtjelezett üzenetet kapta Moszkvából:
’Justas! Ezt elszúrtad. Most nézd meg, mit csináltál, te balfék!’
Így tudta meg Stirlitz, hogy megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést.”


A bukás (Der Untergang)

Rendező: Oliver Hirschbiegel
Ez a film kíméletlen pontossággal, de éppen ezért nagyon izgalmasan beszéli el Hitler utolsó napjait. Így sokat segített a németeknek is feldolgozni a múltat, tabuk nélkül. (Én magam is úgy tapasztaltam, hogy nagyjából a 2000-es évek első fele volt az az időszak, amikor már nem féltünk egy német jelenlétében megemlíteni a II. világháborút. Persze korábban kevés némettel találkoztam, és a II. világháború sem érdekelt annyira.) Abban mindenki egyetértett, hogy soha senki még olyan jól, olyan szuggesztíven és olyan elemi erővel nem játszotta el Hitlert, mint Bruno Ganz ebben a filmben. (Bár lassan már ott tartunk, hogy a híres jelenetnél, amikor Hitler lecseszi a tábornokait, Jodlt, Keitelt, Krebset és Burgdorfot, akkor egy csomó ember vigyorogni kezd, mert valami vicces aktuális újrafeliratozott videó jut eszükbe a Youtube-ról.)

A film ritmusa kiváló, amellett egy dolog már annak idején feltűnt nekem: Hitler iránt érzett utálatom nem csökkent a film hatására, de a játékidő alatt elkezdtem megsajnálni ilyen figurákat, mint Jodl meg Keitel. Pedig a filmen kívül egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ezek rászolgáltak az én sajnálatomra.
(Még egy fun fact: Ulrich Matthes ebben a filmben Goebbelst játssza, de még ugyanabban az évben, mint A bukást, leforgattak vele egy másik filmet is, amelyben egy Dachauba zárt katolikus papot játszott el. A két film nem is nagy különbséggel került a mozikba, így mindenkit meglepett.)
(Egy fontos dolog a fentiek fényében: akinek eszébe jutott ehhez a filmhez szinkront csinálni, azt legalább negyvenszer seggbe kellene rúgni... Vagy inkább többször...)


Egy asszony Berlinben (Eine Frau in Berlin)

Rendező: Max Färberböck
Részletes (talán kissé túlzó) méltatását itt találjátok.


A tizedes meg a többiek

Rendező: Keleti Márton
Az előző bejegyzésben már kifejtettem, hogy miért ez az örök kedvencem, és miért tartottam fontosnak, hogy ez a film képviselje a magyar nézőpontot ebben a kis összeállításban.
Csak egyetlen kiegészítés még az előbbiekhez: számomra a film legemlékezetesebb mondata nem a „Már a spájzban vannak az oroszok!”, hanem ami valószínűleg az alkotók szándékai szerint is a film tételmondata lenne:

„Mi még megadni sem tudjuk magunkat…”


Téli háború (Talvisota)

Rendező: Pekka Parikka
Azért a szuomenek is tudnak jó háborús filmet készíteni. Ezt a remek darabot 1989-re vagyis az 50. évfordulóra készítették. Egy kiváló alkotás. Csak két negatívumot tudok mondani vele kapcsolatban: 1. Kegyetlenül hosszú. 2. Bosszantó látni, hogy a gyönyörű finn tájban hogy feltúrtak mindent, és mennyi fát kidöntöttek valószínűleg csak a film kedvéért. Egyébként remek bemutatása az 1939 őszétől 1940 tavaszáig zajló téli háborúnak. (Amit a szuomenek igazából külön kezelnek a II. világháborútól… De azért ezt a bejegyzést már megírom….) Ez aztán megmutatja, hogy a háború mennyi szenvedéssel és mocsokkal jár, még akkor is, ha történetesen úgy érzed, valami igaz dologért (mondjuk a családod védelméért) harcolsz, tehát van valódi motivációd, és esetleg jó bajtársakat fogsz ki, és a tisztjeid is normálisak, és még a felszerelésed is jónak mondható, (szóval ha mindaz megvan, amit a magyar katonáknak nélkülözniük kellett a II. világháború alatt), a háború még akkor is közel elviselhetetlen állapot.

Ez a film elképesztően sok módját mutatja be a harctéri halálnak. (A végére egy kicsit túl sok lesz már belőle.) És az elcsigázottságnak is. És annak is, hogyan lehet egymásban tartani a lelket lehetetlen helyzetekben (de egy idő után már mindenki kitartásának a végére ér, kérdés persze, mikor). Érdekes látni, hogy ezek a tökös gyerekek az extrém hidegtől szenvednek a legkevésbé.
A főszereplő, Martti Hakala közlegény (Taneli Mäkelä), a nagy túlélő így néz ki az elején…

…és ilyen lesz a végére.

Ez azért sokat elmond.
Szóval röviden: ha akarjuk ez a film egy szép tisztelgés a hősök előtt, ha akarjuk, akkor meg éppen arról szól, hogy miért ne akarjunk háborúzni. (Mert derékban kettészakadni szar. Nézni, ahogy a legjobb barátunk derékban kettészakad szintén szar.)
Azért egyáltalán nem megnyugtató a tény, hogy a végén még mindig csak a háború első szakasza zárult le. Ennek fényében viszont kár hogy nem maradt már kapacitás (?) a Jatkosota (Folytatólagos háború) és a Lappin sota (A számiföldi háború) leforgatására.

Bár a folytatólagos háború legnagyobb ütközetéről, a tali-ihantalai csatáról forgatott film (Tali Ihantala 1944) tekinthető akár a Talvisota folytatásának is. (+Ott van még A frontvonal mögött című film, ami a svéd anyanyelvű finn állampolgárságú katonák szempontjából mutatja be a folytatólagos háborút.)


Hamu és gyémánt (Popiół i diament)

Rendező: Andrzej Wajda
Még egy lengyel film, de teljesen más. Sokkal líraibb mint eddig bármelyik, és a háború csak áttételesen van jelen benne. Inkább a következményekről szól. Tulajdonképpen az egész film cselekménye másfél nap alatt játszódik le, ez a másfél nap pedig éppen 1945 május 9-10-e, a háború befejezésének napja. Jerzy Andrzejewski regényében egy meg nem határozott lengyel város (A filmkészítők úgy döntöttek, legyen ez Wrocław) ünnepli, hogy vége a szenvedésnek. Van azonban, aki nem akarja befejezni a harcot. Méghozzá a hősies lengyel partizánok azon része, akik a szovjet megszállók ellen is folytatni akarják a harcot. Egyik csoportjukhoz tartozik Maciek (Zbigniew Cybulski) a vagány srác, aki megpróbál általában is, de ezen az egy napon is egyszerre szabadságharcos lenni, és helyi menő csávóként is teljes életet élni.

De összeegyeztethetők-e ezek? A feletteseket szemmel láthatóan nem a laza csávó lazasága zavarja, hanem az, hogy Maciek most komolyan gondolkodóba esik: érdemes-e tovább gépfegyverrel a kézben lazulni, vagy inkább a szerelmét válassza és a gépfegyver nélküli életet. A történet tehát egyrészt Maciek vívódásának a története. Másrészt viszont Szczukáé (Wacław Zastrzeżyński), a helyi kommunista párttitkáré, aki inkább már kibékíteni szeretné a polgárháborúzó feleket, és elkezdeni építeni. És akit viszont Macieknek a felsőbb parancs értelmében meg kellene ölnie. Állítólag a regény inkább Szczukára koncetrál. De a film meg inkább Maciekre. Ami érdekes, hogy Macieket egyáltalán nem az ejti gondolkodóba, hogy Szczuka egy rendes ember. Hanem az, hogy ő maga mást akar már csinálni. Ha úgy vesszük ez a film (amely legnagyobb részében a győzelmi bulin játszódik) az ember azon vívódásáról szól, hogy részt kell-e vennie a történelemben. És ha már beszállt a történelem alakításába, kiszállhat-e hirtelen belőle? Vagy csinálhat-e mindent egyszerre? Ilyen értelemben a film nemcsak a háborúról, hanem a fiatalságról is szól, mindannyikunk ide-oda kapkodó, mindent (teljességében) megélni akaró fiatalságáról.

Az elfeledett katonák

A mai nap a II. világháború európai befejezésének 70. évfordulója. Azokban az országokban, amelyek győztesként fejezték be az egész szörnyűséget, ez a győzelem napja.
És Magyarországon?

Magyarország hivatalosan a vesztesek közé számított, de megemlékezhetünk arról is, hogy a háborút végül is a győztesek oldalán fejezte be. Hogy hogyan és miként történt mindez, arra ebben és ebben a bejegyzésben már utaltam. (Az ellenállási mozgalomról már leírtam a véleményemet, és arról is, hogy szerintem az Ideiglenes Kormány legitimnek tekinthető, azzal a kontinuitás szerintem is vállalható, és szerintem is helyes volt szembefordulni a nácikkal, és magyarokat halomra gyilkoló magyar kiszolgálóikkal. Ezt most nem fejtegetem újra.)

A magyar Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944 decemberében alakult meg, 1945 januárjában kimondta a fegyverszünetet a Szovjetunióval. A fegyverszüneti szerződésben benne foglaltatott az a feltétel is, hogy Magyarország csapatokat küld a háború befejezéséhez. Méghozzá nyolc hadosztálynyi katonát, azaz 140 ezer embert. Ez szinte lehetetlen feladatnak látszott, hiszen az ország el volt pusztulva, ki volt vérezve a hosszú harcok után. Az INK mégis el volt szánva, hogy legalább valamennyi katonát küld a magyarországi harcok befejezéséhez és a Németország elleni további hadműveletekhez. Magyarország és Németország között már rögtön a Szovjetunióval való fegyverszünet kimondása után beállt a hadiállapot (az INK hadat üzent), de konkrét hadműveletekre egyelőre nem került sor. Viszont már februárban megkezdődött az emberek toborzása az új Magyar Honvédségbe, a németek elleni hadjáratra. (+Megkezdődött a hadifoglyok hazahozatala is a Szovjetunióból; persze az ő esetükben kérdés volt, hogy érdemes-e még ezeket a szegény elcsigázott, legatyásodott embereket újra vérontásba küldeni.) És meglepően sokan jöttek is. Az utólagos adatok szerint több mint 71 ezer ember jelentkezett önként a németek elleni harcra. Főleg fiatal emberek, akik a nyilasuralom alatt inkább megúszni igyekeztek a katonáskodást. (Jól mondta valamelyik történész: ez nyílt népszavazás volt az Ideiglenes Kormány politikája mellett.)

Szemben tehát azzal a képpel, amit ma sugallni igyekeznek nekünk, úgy tűnik, mégiscsak volt egyfajta optimista közhangulat Magyarországon 1945 elején, annak reménye, hogy most valami új korszak, az eddiginél sokkal jobb kezdődhet el egyrészt, másrészt azt is láthatjuk, hogy a szörnyű háborús pusztításért akkor még a magyar emberek nagy tömege valóban a nácikat tette felelőssé elsősorban, nem pedig (legalábbis kevéssé) a Magyarország ellen ellentámadást vezénylő Szovjetuniót. (Mindez persze nem menti a szovjet katonák semmilyen bűncslelekményét, amelyet Magyarországon elkövettek.) És ahogy azt már a Budai Önkéntes Ezredről szóló cikknél leírtam, a Bosszúállók szavaival és logikájával: sokan gondolták úgy, hogy ha már megmenteni nem tudták Magyarországot a szörnyű pusztítástól, legalább megbosszulni szeretnék. Ezzel valamennyire a „nemzeti becsületet” is helyreállítva a holocaust tétlen szemlélése után, stb. A toborzás legnagyobb központjai egyébként Debrecen (az Ideiglenes Kormány központja, az ország kvázi-fővárosa) és Miskolc (a MOKAN ellenálló szervezet központja) voltak.
A gond az volt, hogy éppen az infrastruktúrában keletkezett hatalmas károk miatt az INK nem tudta a jelentkezett 71 ezer embert azonnal felszerelni, és így kiképzésüket sem tudták mindenhol megkezdeni. Emellett a Szovjetunióból sem tértek haza olyan ütemben a hadifoglyok, ahogyan azt a magyarok többsége szerette volna. (Mégha a szovjet katonai vezetők jelentős részében lett volna is hajlandóság ennek a folyamatnak a meggyorsítására, a hadifoglyokat a NKVD felügyelte, és a NKVD más logika alapján működött.)

Végül is 1945 áprilisára, bár hivatalosan több is megalakult, de csak két hadosztály embereit sikerült menetkészre felszerelni: az 1. és a 6. számút.

(Az ország akkor nyolc katonai kerületre volt osztva, az egyes hadosztályok a kerületek száma szerint kapták a sorszámokat.) Mindkettőben valamivel több mint 10 ezer ember lehetett. Mondjuk valószínűleg ők is elég tarka képet mutathattak, nem volt mindegyiküknek teljes ruházata, volt aki civil kabátban vagy nadrágban ment a frontra, biztosan volt olyan is, akinek csak a sapkája volt szabályos honvédségi darab, minden más ruhát otthonról hozott. Ekkora volt az anyaghiány.
A 6. gyaloghadosztály parancsnoka

Székely László vezérkari ezredes lett, az 1. hadosztályé pedig Szalay Tibor alezredes, aki 1944 decemberében Miskolcnál már kivette a részét a németek elleni harcból, és

Variházy Oszkár, a Budai Önkéntes Ezred parancsnoka (a Budai Önkéntes Ezred része lett az 1. hadosztálynak.) Ez a két hadosztály végül is Ausztria megszállásában vett részt.

Igazi nagy harcba nem keveredtek, csak bujkáló SS-katonákat és Hitlerjugend-tagokat fogdostak el, illetve őrködtek, járőröztek különböző helyeken. Lehet, hogy volt közöttük, aki egyszer sem sütötte el a puskáját szolgálatban.

(Kajaosztás a magyar honvédeknek Ausztriában)
De ott voltak, és ezzel már jelezték, hogy Magyarországon elkezdődött valami új. A háború befejeztével aztán jelentős részük leszerelt.


Kis András, aki maga is az Ausztriába menő magyar katonák között szolgált, közli az indulójuk szövegét is:

Holnapután, rózsám, felülünk a masinára

Holnapután, rózsám, elmegyek Németországba

Így szólt édesapám: Édes fiam, én nem bánom.

Te is tedd meg az én kívánságom!

Egyet-kettőt köpjél a markodba,

A nácikat zavard a pokolba!

Aztán gyere haza nyárra

Virágos Magyarországra!

(Dallamot nem adott meg hozzá sajnos. Bár valamelyest passzol egy székely népdal dallamára, de most is szívesen veszem az ötleteket Tőletek is, hogy hogyan lehet ezt énekelni. Saját változatot is elfogadok. Hozzuk vissza a köztudatba!)

Furcsa egy dolog így utólag visszanézve, hogy erről a magyar haderőről az államszocializmus alatt kevés szó esett. Azt persze nem lehetett mondani, hogy ez egy öntudatos kommunistákból álló haderő lett volna. De mégiscsak a szovjetek szövetségeseként vonult Ausztriába, és vett részt a háború legutolsó szakaszában ilyen vagy olyan formában. Tehát, ha már szükséges volt megemlékezni a II. világháború befejezéséről Magyarországon is, akkor találhattak volna arra egy olyan szimbolikus dátumot, ami valamilyen módon ehhez a két hadosztályhoz kapcsolódik. Ehelyett történt, ami történt: kijelölték ünnepnek április 4-ét, amikorra a szovjet jelentés szerint a német katonák teljesen elhúzták a csíkot az ország területéről, és minden alkalommal hajbókolva kellett hangoztatni, hogy ezt a szovjeteknek kell megköszönni. És Magyarország állami vezetése évente katonai parádéval tulajdonképpen kimondottan a bénaságot és a passzivitást ünnepelte, azt, hogy „felszabadítottak minket”, mi meg ezt csak „ijedten néztük, mint a moziban”. Abszurd, sőt groteszk helyzet. Éppen ezért április 4-e egy borzasztóan sértő és megalázó ünnep volt a magyar nemzettudat számára. Érthető, hogy utólag is megvetés övezi.
Mindenesetre az 1. és a 6. gyaloghadosztály ausztriai turistaútjáról való megemlékezésnél csak egy jobb módja van a „győzelem napja” megünneplésének: vegyük elő ezen a napon az örök klasszikust, A tizedes meg a többieket.

Az legalább kellő humorral és sok-sok megértéssel ábrázolja a II. világháborús magyar részvételt a kisember szemszögéből. Ha van olyan film, amit külföldinek is szívesen megmutatok „Magyarország és a II. világháború” témakörében az ez. Lássuk, hogy volt idő, amikor még röhögni is tudtunk magunkon.

Versek (táncház)

A Táncház Napja alkalmából: táncház-ihlette versek (saját)

Szellemtánc

(Moldvai szerba, körtánc)

„Hiszen indiánok vagyunk mindannyian...”

(Ciklámen)

Tűzcsóva!

Tűzcsóva!

Kanyarog a völgyben!

Kanyarog a völgyben!

Felszántja

A tábort, a mámort

Elrántja

Tűz, tűz, szellemtűz!

Lobog középen,

A földön, az égen,

Forog-forog körbeszökve

Mindent, mindent tűzbe lökve

Kirúgva, ütve

Bomolva, szökve

Szellemtánc!

Szellemtánc!

Mindent sodor,

Enyhít, éget

Megtisztít

Embert-népet

Nincs már ember!

Nincs már tag

Nincs gonosz ember

Nincs! Nincs!

A lélek a testtel

Egyben jár

Zihál

Zihál

Haza-

Haza-

Visszatalál!

Szellemtánc!

Szellemtánc!

Tisztíts meg

Szellemtánc!

Vissza-

Vissza-

Hazatérést adj

Szellemtánc!

Vissza-

Vissza-

Az erdőt vissza

Vissza-

Vissza-

A vizet vissza

Vissza a Hitet!

A megölt vadakat!

Vissza a fát!

Erdőt, madarat!

Szellemtánc!

Szellemtánc!

Hazatérést adj Szellemtánc!

Tiszta vágyat,

Szabad süvítést

Szellemtánc!

Testek tánca:

Lélektánc!

Forgószél

Lélekláng

Patak-láng

Nincsen ember!

Egy testtel

Tekereg a láng!

Szellemtánc!

Szellemtánc!

Adj hazatérést,

Szellemtánc!

Nincs már szó!

Kiált, sikolt

Az olvasztó!

Újító,

Újrateremtő,

Megszülető,

Új születő!

Életadó!

Szellemtánc!

Lánglábak!

Gyűrükezek!

Csillogó, áradó

Égi szemek!

Mindent beborít,

Megdönt, épít,

Lélek a testtel

Ölelve jár!

Megtisztít

Visszatalál!

Szeret, remél

Remél!

Szeret!

Hazatér!

Hazatér!

Szellemtánc!

Szellemtánc!

Utolsó pár tánc

(Széki porka és hétlépés)

Az értelmetlen igen-nem kérdések

Szilánkjait is félrerúgva pörgök Veled

Az Idő szétfolyik

Mellettünk; örvényben

S minden pont újra áthalad

Saját tűfokán

S a színek nem vitatják egymást

Szüntelen forgásban

Végtelen közel

Két ág sem fonódik így össze

Határ s félreértés nélkül

Bolygó izzásban

Zuhanó süvítés

Súrlódó árjában

Tartva a forgást

Suhanó forrást

Életünket tartja

Minden sugara

Fogam összekoccan

Tűzhányók peremén

Arcom olvad

Megtartva vetem le

Hozzád fonva örökké

Menthetetlen segítesz

Mellkasomba vájod lakhelyed

Minden el nem vétett

Mozdulsatom Te vagy

S minden kudarc én vagyok

Izzásban forgunk

S minden fordulatban Te vagy a kör

Minden feszülésben Te vagy minden ín

Minden fékezésben Te vagy, ki húz

Minden hullámot Te löksz meg

Minden új ritmusban Te térsz vissza

Minden új hangban Te vagy a dallam

S minden mozdulatban mi vagyunk az Élet

Ha szép lassan meghalok is

Örökké Életbe zárva

Ünnepi dalok

A mai napon, a munkások és a munkásmozgalom ünnepén én külön megemlékeznék azokról, akik először álltak ki Magyarországon külön a legnagyobb létszámú társadalmi réteg: a parasztság érdekeiért. Vagyis azokról, akik megpróbálták a parasztságot öntudatra ébreszteni. Ilyen módon ők a népi mozgalom elődjei.
Konkrétan az agrárszocialista mozgalmakra és az azokból kinövő első parasztpártokra gondolok.

Szántó Kovács Jánosra és társaira,

Várkonyi Istvánra és az ő Független Szocialista Pártjára (FSzP),

Mezőfi Vilmosra és az ő Újjászervezett Szociáldemokrata Pártjára (ÚSzDP)

és Áchim L. Andrásra és az ő Független Szocialista Parasztszövetségére (FSzPSz).

Íme ez alkalomból most ideteszem az emlegetett szervezetek indulóit. (Köszönet Nagy Dezsőnek, aki ezeket összegyűjtötte!) Annak idején nagy részüket a Kossuth-nóta dallamára énekelték, de ha ezt nem szeretnétek, vagy már túl egyhangúnak találjátok ezt az egy nótát, kijönnek éppenséggel a Kun verbunk dallamára is. (Csuhahahaha!) + Kisebb rövidítéssel a Garibaldi csárdás kis kalapja –kezdetű dalra is.
(Kérek még tippeket: milyen dallamokkal lenne érdemes ezeket énekelni?)

A Független Szocialista Párt (FSzP) indulója

A mi zászlónk ki van bontva,

Földmívelő lobogtatja.

Rajt’ a nép függetlensége,

Ne létezzen úr önkénye.

Lesütött a Nap sugára

A mezei munkásokra.

Független szocialista,

Ez a munkások jelszava.

Egyenlőség, testvériség,

Legyen bármilyen nemzetség:

Német, szerb, tót, oláh, magyar,

Ha a munkásnak jót akar!

A munkásság azt üzente,

Szűk a munkáson a mente,

Szűk a mente, s rongyos már ma,

A munkás jobb sorsát várja.

Föl, föl a harcra munkásnép,

A türelemből már elég!

Pusztítsuk el a rabigát,

Legyen béke, jog szabadság!

Nyolc órát munkában állunk,

Nyolcon test’ s lelket táplálunk,

S a pihenés nyolc órája

Erőt ad az új munkára.

Az Újjászervezett Szociáldemokrata Párt (ÚSzDP) indulója

Munkánk kérge tenyerünkön,

Könnyünk sója kenyerünkön.

De szívünk a jövőt hívja,

Éljen, aki azt kivívja!

Nem kell, aki adót srófol,

Nagyuraknak kezet csókol,

A mi szavunk csak azé lesz,

Ki velünk tart, velünk érez.

Búsan zengve, félve szól a

Munkásoknak riadója,

Legyen végre harsogó dal,

Így hirdesse hangos szóval:

Éljen a munkásszövetség!

Éljen a munkás!

A következő két induló nem jön ki az előbb emlegetett dalok dallamára. Itt is kérünk tippeket, hogy milyen dallamra lehetne énekelni. Saját megzenésítéseket is elfogadunk. Köszönettel: a szerkesztőség.

Az Újjászervezett Szociáldemokrata Párt (ÚSzDP) indulója

Munkát, jogot, hazát nekünk!

Nálunk az ész, az erő.

Bátorságunk, kitartásunk,

Mint a tenger árja nő.

Mienk a biztos győzelem,

De türelmünk elfogyott.

Halál vagy élet, jelszavunk:

Vesszenek a zsarnokok!

Független Szocialista Parasztszövetség (FSzPSz) indulója

Fel a harcra, fel munkások,

Ti jogtalan rabszolgák!

Álljunk ki a csatasíkra,

Követeljük nép jogát!

Bilincsekbe vagyunk verve,

És ha meg nem mozdulunk,

Örökre el vagyunk veszve,

Sose lesz nekünk jogunk.

Mi, kik létért annyit küzdünk,

És oly sokat fáradunk,

Nekünk a szabadság kéne,

Enyhítené bánatunk.

Mi, kik a föld rögös részén

Lábainkkal taposunk,

A szabadság letörlené

Verejtékes homlokunk!

Le tehát az akadállyal!

S ha szabadságot nem ád?

Vívjunk meg a zsarnoksággal,

S eljön majd a jobb világ.