Eger-patak
(Tizenkettedik levél Erdőtündérnek)
S Te még mindig padon ülsz
És vársz, majd eltűnsz
Indulsz, úton vagy, megérkezel
Minden percemben
S Te még mindig padon ülsz
Onnan ölelnélek le
Magammal gyermekségem patakába
Oldalba kapva, és borzolva a dombot
S a hullámok alatt elnyúlva a mederben
Halak versenyében hidakra kinézve
(S aki onnan ránk lenézett, az is én voltam)
Ne bújj el nem látlak, utol nem érlek
Fáid kérgét érintem
Csillagaidban forgok
Tudom, mit mondtál
Tudom, hogy láttál
S részemmé váltál
Messzeszálló
ki otthonát már nem leli,
nem az ajtónyikorgásban, málló vakolatban,
ismerős ablakban, fákban vagy kövekben
ki otthonát elvetett szavakban tartja,
emberekkel kivirágzó vetésben
ki otthonát látja vándormadarakban,
találhat benned, mert szomjas, új igére
ki vagy egyetlen könnyező vadlúd-kötelék
köröket vonó égi fáklya
négyszeresedő mozdulat
szilárd bástyafokon
a távoli üzenet
magas sziklák legszélén
a repülés lehetősége
ünnepi készület
kivirágzó forrásokban
nyílsz ki a napra
kincsem
megszöktél rajban, s én maradtam
pedig rajtam is ugyanazok a szárnyak
Építmény
(A. A.)
Ha eléd tehetném
Minden ugrásomat egyre feljebb
Kopogásomat és az erőm lángját
Csikó-lobogásom s a korai vágtát
Teleírt papírokat és gyűrt ambíciókat
Szerepet és deszkát, mindet
Gúzsba kötésekből a szabadulást
Sáros arc mosolyát
Hogy ezt is megcsináltuk
A siker pályáját
Minden átugrott, le nem vert akadályt
Minden csizmát, bennük a járást
Alattuk az utat; s kérhetném
Add meg a rendet e kavargásban
De add meg fellobogását is
Ennek az összehordott máglyának
A nem-pusztító lángot
De amely mégis lobog, az égre tör maga is
Nevetéssel az ének új sorát
Egy mozdulattal az új zabolátlan vágtát
Az építmény állását, de a csontok
Mozgását, izmok feszülését
Hangodban a dallam harmóniáját
Kidőlt oszlopokban az évgyűrűk
Mint bádogkannákban a hangok mesélnek
S gardonok húrjai támasztják, mit száz meg száz oszlop
Támasztani nem tud
Évgyűrűk őrzik csak régi sebeknek megsimogatását
A gyógyulás ígéretét s az erő reményét
És bár térkép nem mutatja, de látod
A gyöngyharmat hol állt meg a kérgen
Az egyszeri testen, a lombon és a világon
Kapukba faragott balladaének
Őrállók fülében az otthoni vágyakozás
De nem a cövekelt őrségben
Csak az emelkedésben
Tárul fel az idő, szólal meg a hang
Búcsúban az örök, történetben a lélek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése