Vers (Józsa)

Józsa Béla:

Számadás

Feküdtem régen rongysubán,

Belestek rám a csillagok.

Esztena falán szél kapart,

Keresett: vajon hol vagyok?

Tűz sírt az ordas üst alatt,

Felette pók csomózta szálát,

A sarokba bújt, s onnan leste

Hálóba hulló vacsoráját.

Most itt fekszem, padlás a lakásom,

A füst a régi, szél fúj vadul,

Csak csillag nincs, hódunyha fed be,

S szakadt béle arcomba hull.

A rend sző hálót körülöttem,

S lesi, mikor hullok belé.

Tőrt vet utamra, agarakra uszít,

Kopókat hajszol vackom elé.

De hiába mar belém a kétség,

Lerázom, mint juh a tetűt,

Zúghat az ár, lefut, tudom,

S kövek maradnak mindenütt.

Sorsomnak szálát beleszőttem

Milliók felvetett szövetébe.

Most ver utolsót a nagy osztováta,

Világot ráz meg legvégső ütése.

Székely tél

Budvár körül

Fehér köd ül

S a jaj ragad

Köröskörül,

Mint őszi sár, rossz csizmára

A Szarkakő

Havat pipál

S a szél zokog,

Mint vén cigány

Szívettépő bús nótája

Múltat sirató

Fákon a hó

Szent szemfedő

S minden falu

Egy temető

Horpasz farkas az őrzője

Minden ház egy

Kis sírhalom

S házban a szó

Egy siralom

Ez vagy hazám, székely földje!

Hozhatott az

Évek száza

Úr-cseréket garmadába,

Székely támadt,

Székely bánta!

Agyagfalva

Tarka rétjét,

Székely szabadság

Reményét

Korai fagy lekaszálta

Lehull egyszer

A szemfedő

Feléled a

Sok temető

Kuvasz, farkas illan arrább.

Víg dalt küld a

Sok sírhalom,

S örömmé vál’

A siralom,

Csudát lát még itt a világ!

Víg lesz a szó

Jaj nem marad

Lásd, tavaszt hoz a hóvirág