(Az előző bejegyzéshez)
Bronzi barátom, a nagy Tóparti Tanácskozás fő szervezője most biztos nálam jobban elégedetlenkedik, és azt hiszem, hogy nemsokára (legkésőbb a következő nagy Tóparti Tanácskozáson) ezt az idézetet fogja a fejemhez vágni a Márciusi Frontról:
„Ha ebben az időben van soraink között legalább egy olyan politikus, aki ösztönnel és ítélőképességgel ismeri a politikai cselekvés elemeit, és van benne olyan erő, amely bánni is tud ezekkel, szóval politikai cselekvőképesség, akkor a fölgerjesztett hangulatból politikai mozgalom lehetett volna, a lelkesedő közönségből politikai követők és hívek serege és az írókból politikus garnitúra, vagy legalábbis politikai agitátorok fényes csapata. Nem volt. A mozgalomból nem lett politikai mozgalom.
Ha lett volna soraink közt ebben az időben olyan politikai gondolkozó, aki nemcsak íróilag lát, érez és gondolkozik, hanem politikai érvénnyel föl tudja mérni a valóságot, és meg tudja fogalmazni a föltámadt politikai kívánságokat, akkor egy olyan zászlóra írható politikai eszme született volna, amely cselekvő és harcoló sereg nélkül is politikai hatást ér el, és alkalmas időben országot formálni lehetett volna képes. Nem volt. Mozgalmunk ilyen minőségben sem vált politikaivá.
Ha lett volna köztünk olyan módszerrel látó és olyan rendszerben gondolkodó elme, aki egységben és értéssel tudta volna mindazt felfogni, amit fölfedeztünk, akkor egy nagyszerű társadalmi szemlélet, mondjuk szociológiai irány született volna meg, ami hosszú időre megkönnyítette volna társadalmunk ismeretét, és elősegítette volna a kívánatos politikai eszme és mozgalom megszületését. Ilyen sem volt. Társadalomvizsgálatunk sem tudott az irodalmi érvényességnél mélyebbre ereszkedni.
És ha lett volna végül annyi és olyan író soraink között, akik lázban fogant írói élményeinkből és irodalmi műveinkből egy közönséges érvényű írói látást és írói stílust hoztak volna ki, akkor megszületett volna egy olyan fényes irodalmi korszak, amilyen alig volt még magyar földön. Ilyen író sem volt elég. Az a néhány nagy vagy legalábbis jelentékeny írónk, aki volt, nem tudott ilyen irányban hatni, s a mai napra inkább elszigetelődött, mintsem hatásában kiterjedt volna.
Az irodalmi törvények szerint élő politikai hangulatból tehát nem lett más, mint aminek indult. De hogy annak is megmaradjon, ami volt, már nem futotta erejéből.”
(Erdei Ferenc: Reformkorszak epilógusa. Kelet Népe 1941/6.)
(A baj csak az, hogy a fenti négy és fél bekezdésben, ha jól számoltam, tizennégyszer szerepel a 'politikai' szó, ami a ma emberének már egyszer is ijesztő.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése