Repülj páva! (kritika)

Igen, láttam a Fölszállott a páva döntőjét idén is.
És jó ötletnek, jó kezdeményezésnek tartom, hogy van ilyen műsor is, ami ilyen módon nagyobb tömegeket megismertetni a magyar paraszti zenével, énekkel és tánccal. Habár persze gonoszkodni sok apró dolgon lehet ennek a műsornak a kapcsán is. (Például, hogy az ismeretterjesztés egy kicsit túl szájbarágós benne; hogy a zsűri udvariasságból csak 8-10 közötti pontszámokat oszt ki (a döntőben pedig már csak 9-10 közöttieket); hogy a döntősöknek kitalált feladatok néha kínosan erőltetettek; hogy egyes zsűritagok néha saját maguk fényezését sem felejtik ki az értékelésből; hogy az eredményhirdetések utáni interjúknál az interjúalanyokat nem hívták, félre, hanem ott, a táncházban próbálták beszéltetni őket, minek hatására senki nem hallotta a riporterek kérdéseit; na és persze a legfőbb kritizálnivaló: Herczku Ági borzalmas ruhái…)
Mégis, az ötlet alapvetően nem rossz. Arról persze nincs kétségem, hogy a Táncházmozgalomnak csak kis része vesz konkrétan részt az egészben. Mint mondtam már egyszer, nekem például a tánc sosem arról szólt, hogy versenyhelyzetbe kerüljek vele, és ezzel még jónéhányan vannak így. Így aztán egy ilyen versenyen tulajdonképpen ugyanazok indulnak el, mint akik például egy szólótáncversenyen. De épp ez a lényeg: a szólótáncverseny csak kevés ember, viszonylag szűk kör ügye, a Felszállott a páva viszont egy olyan műsor, amit sokan megnéznek, és beszélnek róla, még olyanok is, akiket amúgy nem annyira érdekel ez a mi Mozgalmunk.
(Amúgy néha én sem kerülhettem el, hogy a tánccal néha versenyhelyzetbe kerüljek. Mármint elég sok olyan néptáncfesztivál van, ahol a értékelés is van, zsűrivel, díjakkal, meg minden ilyesfélékkel. De azért egy együttes, egy csapat tagjaként mégiscsak más ez a versenyhelyzet. Olyankor végül is én is egy alkotás része vagyok, persze általában inkább olyan módon, mintha egy vers egy sora vagy akár csak egy szava lennék, nem pedig úgy, mintha én lennék a költő. Ha az együttesvezetőm, mint koreográfus (vagyis a metaforánál maradva: a költő) sikert arat, annak persze örülök. És persze, ha koreografálnék, biztos arra is meglenne az igényem, hogy hozzáértő visszajelzést, esztétikai elemzést (vagy mit) is kapjak a dologról, mint ahogy ha verset írok, ott is örülök a visszajelzésnek.)

Kivel is kezdjem?
Szólótánc kategóriában szerintem nem lehetett kérdés a győztes. Leszámítva azt, hogy szerintem (és mások szerint is) érdemes lenne külön kategóriában értékelni a férfi-szólótáncot és a páros szólótáncot (mint a legtöbb néptáncos szólótáncversenyen is), mert a kettő nehezen összehasonlítható. De még ha külön is lett volna választva a kettő, páros szólótánc kategóriában akkor is egyértelmű lehetett volna a győztes: Kaszai Lili és Fundák Kristóf.

Összeszokott, remek páros, elképesztő energikussággal, előadói szuggesztivitással, de ami a legfontosabb: mosolygósak és érezni rajtuk, hogy élvezik amit csinálnak. Amellett a döntőben sikerült meglepniük engem is. Méghozzá a táncválasztással. Ismerem őket személyesen is, tudom milyen a próbatartási és koreografálási stílusuk: abban is megmutatkozik főleg Kristóf energikussága, hogy ne mondjam hiperaktivitása, mindig maximálisan kihajtja a táncosait (amit az illető táncosok többnyire nagyon élveznek). Ennek fényében azt hittem a döntős táncuk is valami ilyen nagyon gyors, nagyon ugrálós, nagyon pörgős táncanyag lesz, jó eséllyel a „Királyi Magyarországról” vagyis mondjuk szatmári vagy bodrogközi magyar vagy zempléni szlovák tánc. Ehelyett egy relatíve (saját „megszokott” stílusukhoz képest) nyugodtabb és földhözragadtabb anyagot választottak, palatkai táncokat.

Amiben persze szintén lehet vadulni, de talán mégsem olyan módon, mint az előbb említettekben is. Ráadásul a palatkai páros táncok olyan valamik, amiket mindenki ismerni vél, hiszen táncházakban mind sokszor táncoljuk ezt (meg aztán „Mindenki tudja, hogy (…) erre csillan fel a legszebb csajok szeme…”), és éppen ezért lehet, hogy azt hisszük, hogy ez nem okozhat olyan revelációszerű élményt a nézőnek, mint az, amit nem ismer annyira. Az igazság az, hogy a palatkait még csak nézni is tök jó, és az ember mindig találhat benne valami újat, és mindig arra is rájöhet, hogy sosem fogja eléggé megismerni az egészet akármennyire beleássa magát. Egy szó mint száz: adott pillanatban azért mégiscsak merész döntésnek éreztem Kristófék részéről, hogy pont ezt az anyagot választották, de már ebből is láttam, hogy nagyon biztosak a dolgukban. Aztán (hogy kicsit cinikus is legyek), lehet az is hogy csak műsorszerkesztési okok vannak a háttérben: vagyis az, hogy a Páva rendezőinek mindenképpen fontos lehetett, hogy a jeles esemény döntőjén, főműsoridőben mégiscsak játszhasson egyet Kodoba Florin és zenekara is. (És valljuk be, mégcsak ezzel sem lenne semmi baj: Kodobáék méltók rá, hogy mindenki ismerje őket. Nemcsak Florin, hanem az ő élő és holt rokonai, nagyapja, apja és nagybátyjai is.)

De a másik szólótáncos, Balogh Károly (fent) is elég kecsesen és elegánsan táncolt, méghozzá egy remek szatmári cigánytáncot, szép volt az is, amit ő csinált. (Megjegyzem, hasonlóan szép, elegáns és kecses cigánytáncot előadott például már a tavalyi/tavalyelőtti Páván Okányi Misi is, akit mégis már az elődöntőben kiejtett a zsűri, nem tudom, nem csak azért-e, mert Misi nem cigány. No de ez megint csak cinikus gonoszkodás.)

Ének kategóriában is igazán szép dolgokat lehetett hallani. Borítékolni lehetett, hogy a nagyközönség szívébe fogja zárni a kosteleki (gyimesi csángó) tanítót, Vaszi Leventét

(aki meg is nyerte a közönségdíjat), már csak azért is, mert ő tényleg valami kevesek által ismertet és amellett sajátot hozott. Amellett szerintem Kacsó Hanga így is megérdemelten győzött, énekelni technikásabban, természetesebben énekelt.

Amellett érdekes helyzetet teremtett, hogy mint általában a Megasztárban és az X-faktorban szokott lenni, itt is volt egy pár, akiket éppen ez a verseny hozott össze, és akiknek mégis egymás vetélytársaiként kellett fellépni. Így a Páva nézőinek is lesz miről pletykálgatni. Ja, amúgy fura persze ennek fényében az is, hogy ez a Vaszi Levente miért mondta el többször is, hogy nem marad ott ünnepelni a többiekkel, inkább lelép a végéről és hazamegy Kostelekre. Na mindegy…

Ja igen, és ott van az ének-kategória nemhivatalos közönségdíjasa is.

Tintér Gabriella, akinek kiesését hatalmas felhördülés, dühös levelek, és egy valóságos „népi mozgalom” követte, úgy hogy a döntőn a rendezők nem mellőzhették Tintit, legalább díszvendégként, azaz a versenyben részt nem vevő, de azért színpadra álló fellépőként meghívni. Az ő ügye csak azt bizonyítja, hogy a Felszállott a pávát milyen sokan figyelemmel követték, és fontosnak érezték, hogy véleményüknek is hengot adjanak. Mindkettő nagyon örvendetes jelenség.

Ott van még a zenekar/ zenész kategória. Itt talán kevésbé okoz zavart, hogy a kettőt nem választják szét. Bár egyedül zenélni mindig nehezebb, de az értékelésben ugyanazok a szempontok.

A Tokos egy jó banda, és jól játsszák a csávásit. Amúgy viszont csodálkoztam, hogy a zsűri nem akadt fenn azon, hogy a zenélésük elé beszúrták „Balogh Ádám nótájának” az eléneklését. Lehet, hogy ezt a nótát tényleg éneklik Szászcsáváson is, de ha annyit szövegelünk autentikáról meg tiszta forrásról, akkor végül is hogyan jön Csáváshoz egy ilyen álkuruc álnépdal, illetve valójában magyar nóta, miről már rég bebizonyosodott, hogy valójában Thaly Kálmán találta ki. (Ha mondjuk ugyanezt a számot a Tokos koncerten, két szám közötti átvezetésként énekelné el, még jó ötletnek is tartanám. Talán még akkor sem értetlenkednék ennyire (csak egy kicsit), ha a Balogh Ádám-nóta helyett egy „autentikus” kuruc-dalt énekelnének el, mondjuk a Csinom Palkó-t. Bár akkor sem lenne egészen világos, hogy mi köze van Csáváshoz.))
Mindezzel együtt ebben a kategóriában én inkább Kurdi Gábornak, a dudásnak szurkoltam.

Persze engem a jó dudazenével nagyon meg lehet fogni, szeretem hallgatni, táncolni rá, elfogult vagyok a dudával na. Mindezzel együtt azért sejtettem, hogy akármilyen jól játszik, egy zenekarnak több esélye van nyerni, mármint megnyerni a zsűri és a közönség szimpátiáját is.

Na és akkor ott van még az a kategória, ami engem legjobban érdekelt: a táncegyütteseké. Talán emlékeztek, tavaly legjobban a balánbányai (csíki) együttes, az Ördögborda tetszett, mert náluk éreztem a legjobban, hogy ők tényleg egy közösség, egy csapat. És ez általában igaz: ha választani kell táncegyüttesek között, hogy ki a legjobb, én mindig ezt figyelem.
Be kell vallanom, nekem a Szinvavölgyi Táncegyüttes mostani száma nem tetszett.

Erőltetettnek éreztem, hogy mindenki felszegi a fejét, és széthúzza a száját, és szigorú sorokba állítva mindenki pontosan ugyanúgy mozog és ugyanúgy csap. Az az érzésem volt, hogy fazonra vannak igazítva az emberek, fazonra van igazítva a mozgásuk. Szóval, valami mesterkélt jellege lett az egésznek.

Ellenben nagyon tetszett például a topolyai Cirkalom Táncegyüttes (fent) tánca.

Az erdélyi Bekecs Táncegyüttesé (fent) meg még jobban. Náluk is látszott, hogy amit táncolnak az színpadi koreográfia, de úgy, hogy remekül megmaradt a tagok egyénisége. Jó ütemben váltották egymást a szigorúan megkoreografált részek és az improvizációk. Amikor pedig mindenki egyszerre mozgott, akkor is megmaradt a tagok egyénisége, az hogy mindenkinek a mozgása valami más miatt szép. A közös mozgásokból és a közös csapásokból itt az összhang jött le, nem pedig az, hogy uniformizálva vannak az emberek a koreográfus absztrakt elképzeléséhez. A Bekecs koreográfusa egyébként Călin, a félig magyar, félig román táncművész és filozófus, aki egykor egyik lelki tanítómesteremnek is volt egy darabig, de arról majd máskor és máshol fogok mesélni, hogy miért és hogyan. (Mindenesetre ez még abban az időben volt, amikor inkább akartam vallástörténész lenni, mint az a társadalomkritikus újságíró, aki most vagyok. Örülnék, ha most is az akarnék lenni.) Lényeg az, hogy mint az sejthető nagyon szurkoltam nekik is. Călinban éppen az ajó, hogy megtalálja az utat a táncos egyéniségéhez is, és könnyen ráérez arra is, hogy milyen az együttestagok között a kapcsolat, akkor is ha csak egy szám megkoreografálására hívták. Ennélfogva, többnyire azt is eltalálja, mikor fér bele egy koreográfiába a táncszínházi elemek alkalmazása, és mikor érdemes csak az autentikus elemekre szorítkozni. És biztos, hogy ez az alkalom, a Felszállott a páva az az alkalom volt, amikor autentikus elemeket kellett rövid idő alatt, nagyon sűrített koreográfiákban bemutatni. Ez megnehezítette a koreográfusok dolgát. Kb. ötperces koreográfiák kellettek arra, amire egy rendes műsoron mondjuk tíz-húsz percet szánnának, hogy legyen egy számban teljes táncrend, páros részekkel, férfi szólóval, páros szólóval, csoportos tánccal, és lehetőleg minél többet megmutatva egy-egy falu figurakincséből. Volt, akinek sikerült ezt megoldani, volt akinek nem. A Szinvavölgyi bosszantóan felhúzta a tempót a cél érdekében, a többieknek ezt azért sikerült elkerülniük.

Nekem a legjobban mégis az Alba Regia Táncegyüttes tetszett Székesfehérvárról (ezért is hagytam őket a végére).

Éppen mert náluk éreztem azt, hogy a közösség is jó, a tánctudás is a helyén van, és a műsorszám is gyönyörű. Méghozzá pontosan azért, mert a koreográfiájuk – tulajdonképpen nem volt koreográfia. Azaz az ő számuk emlékeztetett legjobban egy spontán bulira. Jól is érezték magukat benne, és egészen olyan hangulatot keltettek, mintha már vége is lenne a műsornak, és a színpadon már a díjak kiosztása utáni táncház menne. És mégsem volt káoszos az egész. Érezni lehetett, hogy a táncosok figyelnek egymásra. A fent már megfogalmazott kimondatlan elvárások tükrében kifejezetten merész és meglepő az Alba Regiától, hogy egy ilyen kötetlen koreográfiát visznek a Páva színpadára. (Ja, és az ő koreográfiájukban is volt duda. Méghozzá egy dudaszóló, Gera Attila jóvoltából. Meg is akaszthatta volna a koreográfia menetét, de nem, remekül beleillett.) Mindezért nálam ők voltak az abszolút győztes. A zsűrinek viszont a Cirkalom. A táncegyüttesek azonban igazából szemmel láthatóan nem csináltak nagy ügyet belőle, hogy ki nyer, ki nem. A végén mind együtt táncoltak buliztak a stúdióban, nagy hangulatot keltve.

Az ideiek alapján mondanám, hogy kíváncsian várom a jövő évi Pávát, de kicsit tartok tőle. Gyerek-páva lesz, állítólag. Gyerekek művészi versenyeztetése: ez mindig olyan dolog, aminek rengeteg buktatója és hátulütője lehet. Na majd meglátjuk…

Rejtvény III (megoldás)

Következik harmadik történelmi rejtvényünk eredményhirdetése.
Az eredmény: egyetlen helyes megoldás sem érkezett. Ami azt illeti tényleg nem olyan általánosan ismert dolgokról volt szó, bár némi segítséggel igyekeztünk megkönnyíteni a dolgotokat. Na, nem baj.

A kérdésünk ugye a következő volt: ki ez az amerikai és ez a magyar hadvezér?

(Annyit ugye elárultunk, hogy hasonló módon haltak meg. És később más dolgokat is elárultunk róluk.)

A megoldás pedig: az amerikai hadvezér Thomas Jackson tábornok, a magyar pedig Esze Tamás dandárnok. Közös pedig bennük, hogy mindkettőjüket a saját embereik lőtték le tévedésből. Igaz, itt a hasonlóság véget is ér, mert a két szerencsétlenség más-más körülmények között történt.



Esze Tamás (akit viszonylag sokan felismertetek) 1666-ban született Tarpán (Szatmár megyében), a Rákóczi-család jobbágyaként. Az 1690-es évekig leginkább fuvarozásból élt, vagyis elszekerezett Máramaros megyébe, ott olcsón sót vásárolt, és aztán átszállította és jó áron eladta az egészet Szabolcs, Szatmár és Bereg megyében. Emellett valószínűleg csempészettel is foglalkozott a lengyel-magyar határon, valamint titokban segíthetett bujdosó katonáknak. Valamikor 1701-ben vagy 1702-ben néhány sótiszt igazságtalanul elkobozta a szekerét és a lábasjószágait, veszélybe sodorva a megélhetését. Ő ekkor bujdosó barátaihoz fordult segítségért. Együtt azt találták ki, hogy beállnak toborzó katonának a seregbe, mivel akkoriban a császár a franciák elleni háborúhoz toborzott önkénteseket. Mikor Esze Tamás és Kis Albert elég embert szedtek össze, akkor a nekik kiosztott fegyverekkel együtt leléptek, és elhatározták, hogy parasztfelkelést kezdenek, aminek az élére szeretett urukat, Rákóczi Ferencet hívják haza Polákországból. Na a többi aztán ismert történet: Rákóczi hazajött, és mivel ő kiemelkedően népszerű volt Magyarországon, a helyi parasztfelkelésnek induló harc (ahogyan idővel mind több ember, nemesek és arisztokraták is csatlakoztak hozzá) a kora újkor legnagyobb szabású magyar függetlenségi háborújává nőtte ki magát.
Esze Tamás, az egykori szekeres jobbágyparaszt pedig ebben a háborúban autodidakta módon magasrangú katonává, hadseregszervezővé és remek hadvezérré képezte magát. (Nem titok, hogy első haditette még csak annyi volt, hogy megtámadta és kifosztotta a tiszaújlaki sóházat, visszaszerezve elkobzott vagyonát. Ma emléktábla hirdeti a fosztogatók dicső emlékét.) A jobbágyszármazású katonák közül nála magasabb rangig a felkelő seregben csak Bottyán János jutott (de ő jóval régebben kezdte a katonáskodást, jóval idősebb is volt Eszénél). (Kis Albert, a felkelés másik elindítója például dicstelenül végezte: erőszakoskodásért és fosztogatásért Rákóczi viszonylag korán felakasztatta, elrettentő példaként.) Esze Tamás ott volt a szabadságharc legnagyobb csatáiban, emellett mindig szót emelt a szegény sorsú katonákért is a fejedelemnél. Rákóczi 1708-ban nemesi rangra emelte vitéz autodidakta hadvezérét. A híres kép, ami őt ábrázolja, az ekkor neki adományozott címerképről való.

Végül mégsem a harcmezőn halt meg, hanem egy kocsmai verekedésben 1708 májusában. Az történt, hogy a Nyitra környékén táborozó részeg katonák között verekedés tört ki, és Esze rohant, hogy szétválassza a katonákat. Csakhogy mire odaért a bunyó annyira eldurvult, hogy már a lőfegyverek is előkerültek. Így Esze Tamás egy eltévedt puskagolyótól halt meg. Rákóczi kivizsgáltatta az ügyet, de soha nem derült ki mégcsak az sem, hogy kinek a fegyveréből származott a gyilkos golyó. A vezér halála után gyalogos dandárját Rákóczi fejedelem (megbecsülése jeléül) palotássá tette azaz a testőrségébe soroztatta be.



Thomas Jackson, a kevésbé ismert ember a fenti képről 1824-ben született Clacksburgben, Virginia államban, az USA-ban. Az apja molnár volt, ő is molnárlegényként dolgozott egy darabig, de aztán felvételizett a West Pointban működő katonai akadémiára. És ő is elég tehetséges katonának bizonyult, gyorsan emelkedett a ranglétrán. Kitüntette magát a mexikóiak elleni háborúban. 1861-ben, a polgárháború kitörésekor a déliek (konföderációsok) tábornoka lett. Először az újoncok kiképzését irányította, később Robert Lee mellett az egyik legfontosabb konföderációs tábornokká nőtte ki magát, számos csatában vezette győzelemre a seregét, és már életében legenda lett. Rendíthetetlenségéért, ahogy már említettük, a Stonewall (Kőfal) melléknevet kapta, bár egyesek úgy emlegették "Fool Tom" (Bolond Tom).
Ő a csatamezőn szerzett halálos sebet, Chancellorsville-nél 1863-ban, mikor a katonái egy éjszakai rajtaütés alkalmával összezavarodtak, és ijedtükben egymást kezdték lőni. Jackson tábornok is ekkor kapott több lövést, de csak hetekkel később halt meg. Alakja Lee tábornokéhoz hasonlóan máig népszerű, annak ellenére, hogy a déliek elvesztették a háborút.


A két ember természetesen az előző rejtvényről jutott eszembe, mikor véletlenül az Interneten keresgélve olyan adatokat találtam, hogy (az előző rejtvényben szereplő) Józef Poniatowski sem biztos, hogy vízbefulladt, hanem lehet hogy saját francia szövetségesei lőttek rá, mikor átúsztatta az Elster folyót. Amúgy tapasztalt katonák mondják, hogy egy háborúba a tévedés lehetősége is be kell hogy legyen kalkulálva, azaz a bajtársi tűzzel ugyanúgy számolni kell néha, mint az ellenségével.)

Vers

Ünnepe van ma a feltámadásnak,

Fák, füvek, virágok, vizek megújulnak.

Virágzik itt minden színes virágokkal,

Virágoznak ifjak vígsággal, mosollyal.

Isten fiát soká aludni nem hagyta,

Virágzó életre nekünk visszahozta.

Mi is a lányokat hervadni nem hagyjuk,

Hogyha megengedik, kivirágoztatjuk.

Bárdok, tekerők, balladák földjén VIII.

2008. augusztus 6-a, szerda
(Az Énekmondók I-ső Versenye) (folytatás)
Voltak aztán még jó kis énekek. (Persze ez esetben sok múlt az előadókon is, hogy hogyan állították az adott művet színpadra. De a legjobb ötletek mindig remekül érvényesülhettek.) Itt van például Marianna Oklejak, aki Śniegosława álnéven írta a versét (a jobb szélen ül)

De hogy ennek mi volt a címe, arra már sajnos nem emlékszem. Vagy itt volt az az enyhén groteszk „Dal a repülő szekercéről”, arról, hogyan repüli be ez a balta a világot, és ver fejbe egy csomó különféle valakit. Vagy a Krakkói Quasimodóról szóló ének, aki a Florian-kapu alatt lakik. Ezt nagy meglepetésre ketten adták elő: Remek és Slobodan.

Persze így egy vlach vagy szerb ballada zenéjére lett előadva. Slobodan fellépése persze kicsit jelképes is volt, passzolt az ének tartalmához: a krakkói Quasimodo élő mintája ugyanis egy szegény öreg, ám nagyon tehetséges hegedűs volt, akinek állítólag még Yehudi Menuhin is felhasználta valamelyik zenéjét az egyik művében. De hogy ki írta ezt a balladát, arra megint nem emlékszem. A szerző ennél az előadásnál sem volt jelen.
A szervezőket vagy a zsűrit mindenképpen dicséret illeti: a ma esti műsort, a lehető legjobban állították össze, hogy a végére maradt a lehető legütősebb, legpoénosabb szám. Ennek címe valami ilyesmi volt: Krónikás ének az Úr 2008-dik esztendejében, Bécsben történt viadalról.

Stílusosan tizenegy férfi adta elő (Jacek vezetésével). Merthogy az ének is tizenegy férfiről szólt, tizenegy lengyel lovagról, meg a Mesterükről, az öreg Leon lovagról, akik Bécsbe érkeznek egy nagy hősi viadalra. Ha valakinek ennyiből nem esett volna le, hát elmondom: ez az idei lengyel-osztrák focimeccsről szólt, amikor a 93. percben megítélt tizenegyessel egyenlítettek ki az osztrákok. Az egész mű szörnyen patetikus hangvételű volt. (Egyébként maga az író is ott volt az előadók között, ő jobbról a második, Jacek és Remek között áll.)

[(Jól emlékszem, erre a meccsre. Nem is fogom elfelejteni, soha. Egy krakkói kollégium udvarán álló kivetítőn volt alkalmam végignézni, egy csomó besózott polákkal, valamint számos magyar és amerikai cserediákkal, akik mind a polákok csapatának drukkoltunk. Na, el lehet képzelni, mi volt közben, és mi volt a végén...)]

S a szörnyen patetikus hangulatot csak fokozták a zenészek, akik a „Karral” szemben, a közönség mögött álltak, és minden versszak után hatalmas eposzi hangulatú zenét eregettek a magasba. Most is a Maćko Korba zenészei játszottak: Maciek és Sebastian tekerőn, Marek dudán; és meglepetésre kiegészülnek a másik valach vendéggel, Petarral, aki dobbal veszi ki a részét a nagy hősköltemény aláfestéséből.

Az ének végén a „Kar” megátkozza a bírót, persze jóval szebb és költőibb szavakkal, mint az AGH diákjai tették közvetlenül a meccs után szerzett dalocskájukban, Krakówban („J***ć sędziego,/ I całą rodzinę jego…” azaz „B****eg a bírót/ meg az egész családját…” -énekelték a Guantanamera dallamára). Mondanom sem kell, hogy ez az utolsó hősi ének tomboló sikert arat. Sőt igazából egy győztes pályaműnek sem volt ekkora sikere, mint ennek. Nahát érdemes volt eljönni, és meghallgatni ezt a műsort, a modern kor bárdjaitól.

Utána persze megint táncház a Jurtában, ahol Jacek Hałas megint nagy meglepetésemre egyszercsak moldvai zenét kezd játszani, harmonikán. Elvigyorodom, hálás pillantást vetek Jacekre, aztán belevetem magam a tomboló moldvai táncba. A Durumu Draculuit igyekeztem megtanítani a táncolóknak, és ment is szépen, a leglelkesebben Sylwia Grabek járta. (Róla is lesz még szó.) Aztán volt itt minden; a Gergely-táncba majdnem belesültem; Jacek külön az én kérésemre eljátszott egy hoinát is, majd egy kecskést. Itt bajban voltam, mert nem tudtam, mit szokás kiabálni, hogy mindenki megforduljon, párt cseréljen, stb. Szerencsére Marcin és Grzesiek a segítségemre siettek, és én meg némileg meglepődve láttam, hogy ők, a lengyel táncházakban kitaláltak különböző lengyel instrukciókat, a magyaroknak megfeleltetve. Pl.

Térítsd meg, fordítsd meg…

Ennek a lengyel megfelelője:

Raz, dwa, trzy, raz, dwa, trzy,
Obrót ja i obrót ty!

Szuper, nem? Hogy ilyenek vannak, az azt mutatja, hogy népszerűek lehetnek a moldvai táncok a Dom Tańcában. (Ez persze biztos Marcinéknak köszönhető.) És tök jó, hogy saját bulijukra tudják alkalmazni őket, már ha érted mire gondolok. Köszi Marcin! És köszi Jacek! (Mármint, hogy eszedbe jutott magyar zenét is játszani, holott csak egy magyar található összesen a táborban; igaz még egy csomóan, akik ezeket a táncokat ismerik és szeretik.) Később még francia tánc is volt, amit meg Marekék játszottak, és Jacek tanított.

(Folytatjuk)

Bárdok, tekerők, balladák földjén VII.

2008. augusztus 6-a, szerda
A tánctanítások után a Jurtában Stanisław Wyżykowski tartott előadást. Stanisław Wyżykowski öreg hangszerkészítő mester; húros hangszerekre szakosodott; elképesztő, milyen különlegességeket gyűjtött össze a Világ minden részéről. Például Görögországban/Hellászban, az Athosz-hegyfoknál lévő kolostorban megtanulta a szerzetesektől, egy régi-régi hangszer, a pszalterion készítését. Ez leginkább cimbalomra hasonlít.

Mutatott egy rendkívül trükkös hangszert is, ami alighanem a saját találmánya. Ránézésre egy vékony, kampós bot, amin húrok vannak. Azonban ki is lehet nyitni az oldalát, és elő lehet kapni belőle… egy vonót! Vagyis ez az eszköz egyszerre szolgál sétapálcaként, hegedűtokként és hegedűként.

Sőt, szükség esetén még egy erősítőt is rá lehet kapcsolni, amitől megint más hangja lesz. Nagyon tuti! Pan Stanisław rögtön el is játszotta rajta a Hej sokoły-t.
Mindezzel együtt, amiből pan Wyżykowski a legtöbbet készített, az a tekerőlant. A legkülönbözőbb alakú nyenyerék kerültek ki a keze alól; mondhatni fantáziájának semmi sem szab határt.

Vele jött egyébként ifjú tanítványa, Stanisław Nogaj is; ő folytatta aztán az előadást.

Stanisław Wyżykowski és Stanisław Nogaj már jó ideje együtt dolgoznak, együtt készítették a legtöbb itt bemutatott nyenyerét is, azokat is, amiken most a lelkes táborlakók zenélni tanulnak. De hoztak néhány félkész munkát is, demonstráció céljából. Nyugodtan elmondható, hogy a műveik nem csak remek hangszerek, hanem szép kézművesmunkák is. Jó rájuk nézni, amellett, hogy jól is szólnak. (Ki is lehetett próbálni őket.) Emellett természetesen mindketten aktívan zenélnek is.

Arra viszont nemigen sikerült rájönnöm, van-e különbség a magyar és a lengyel-ukrán tekerők között, és ha igen, akkor mi. De ezt majd megírják nálam képzettebbek, zenészek vagy hangszerkészítők (remélem).


Szóljunk az esti koncertről is, ami megint csak egy különlegesség volt. Mégpedig azért, mert a Zsinagógában most a koncert előtt hirdették ki az idén első alkalommal megrendezett Igricek Versenyének (I Konkurs na Pieśń Dziadowską) eredményeit. Ez is a Dom Tańca egyik új és király ötlete, amiből remélhetőleg hagyomány lesz majd. A dolog lényege: láttuk mekkora hagyománya van itt, a Rzeczpospolita Polskában a vándorénekesek, „bárdok”, „igricek” művészetének, a Dom Tańcában úgy gondolták erre alapozva hirdetnek meg egy versenyt, amelyre valamilyen aktuális eseményről írt elbeszélő költeménnyel, epikus vagy balladisztikus énekkel lehetett nevezni. Igazából nem volt feltétel az, hogy a szerző maga adja elő a művét, mert ez inkább a szövegek versenye volt. Vehetjük úgyis, hogy a díjazás része volt (a pénzjutalom és a dicsőség mellett), hogy a győztes műveket itt ezen a koncerten előadták vagy a Dom Tańca művészei vagy maguk az alkotók. Sajnos nem sikerült minden művész nevét és minden mű címét, megjegyeznem, meg nem is mindent értettem pontosan a szövegekből sem, így az adatok, amiket a mostani koncertről leírok egy kicsit hiányosak lesznek, amiért elnézést kérek. Később, ha még sikerül információkat szereznem, kiegészítem a leírást.
Az első előadóról, aki saját művét adta elő, annyit tudok, hogy Mireknek azaz Mirosławnak hívják.

Ő nagyon komolyan vette a versenyt, nem olyan lazán, mint a többiek, és egy hosszú, komoly, komor elbeszélő költeményt írt egy ismerős házaspár, Idzi és Magda szomorú sorsáról. (A személyek valósak, az esemény is, de a nevek fiktívek.) Nem rossz, de nekem nem annyira tetszett, mint az ezután következő számok.
Ezután még jött több mű, de egyiket sem a saját szerző adta elő, bár ha az illető jelen volt a teremben, akkor felhívták a színpadra, és leültették a zenész mellé, hadd lássa mindenki, ki írta ezt a költeményt. Volt, aki feszengett, volt, aki egész jól viselte. Zenélni Barbara Wilińska meg Jacek Hałas meg Agata Harz zenéltek, meg még mások is.
Aztán egyszercsak megérkezett az első üde színfolt ezen a gálán: név szerint Tomasz Szwed.

Tomasz Szwed egy rendkívül szórakoztató ember. Már befutott költőnek számít, több verseskötete is megjelent. (Kicsit hasonlít Cseh Tamásra is, nem?) Hallván a versenyről előkapta a gitárját és írt egy dalt, ami most előadott. Eddig sok kapcsolata nem volt a Dom Tańcával, de most megismerkedett ezzel a társasággal, és kifejezetten megtetszett neki az itteni hangulat. Mondom nagyon szimpatikus ember, már első ránézésre is. Mikor fellépett a színpadra, gyermekien huncut mosollyal tekintett körbe, majd elmondta, hogy hol hallott a versenyről, hogyan írta a dalt, meg ilyesmiket. Egyébként ő volt az első a mai estén, aki nem tekerővel, hanem gitárral kísérte a művét. De nem ezért volt király, amit csinált, hanem mert maga a mű volt nagyon szórakoztató, könnyeden játékos, az eddigiekhez képest még jobb, pedig az eddigiek se voltak rosszak. Maga a költemény leginkább a férj és a feleség vicces párbeszédeiből állt, hogy hogyan próbálnak túljárni egymás eszén, illetve kimagyarázni magukat egymás előtt. (A klasszikus felállás, mint a „Kedves feseségem!/ Mi bajod angyalom?...”-kezdetű magyar vígballada esetében.) A mű nagy sikert aratott, tényleg mindenkinek nagyon tetszett, és Tomasz Szwed fellépését nem csak a végén, hanem már közben is néha-néha nagy taps kísérte, az újra meg újra felhangzó nevetés mellett.

(Folytatjuk)