Kedvencek
Szokás feltenni a kérdést, hogy a Harry Potter-sorozat hét regénye közül kinek melyik tetszett legjobban, kinek melyik a kedvence. Nos, nekem mindent összevetve a második (A Titkok Kamrája) és a hetedik (A halál ereklyéi) a kedvenceim. A hetedik már kiderülhetett, hogy miért (és, hogy ennek ellenére mit tartok hiányosnak benne), a másodikat viszont nem igazán tudom megmagyarázni, hogy miért.
Talán, mert mint ifjúsági regény az a legjobb: izgalmas nyomozás a végén egy nagy, izgalmas és egészen eposzias összecsapással. (Amúgy minden történetben van egy detektívregény-szerű szál, egy nyomozás, de talán itt van a legjobban felépítve.) De erről nem tudok sokat mondani. Majd még gondolkozom rajta. Persze az is lehet, hogy ezt nem kell nagyon magyarázgatni, ez egész egyszerűen „megmagyarázhatatlanul jó”.
Másik gyakori kérdés: kedvenc ház? (Azaz: kedvenc Hogwarts-Roxfort-beli csapat/ kollégium?)
Erre nagyon könnyű a válasz: részemről a Hollóhát.
Akik ismernek tudják, hogy miért. Magaménak vallom a ház szellemiségét és jelszavát: „Magad azzal ékesíted, ha elmédet élesíted.” (Másképpen: „Wit beyond measure is man’s greatest treasure.”) A kviddicsmeccseknél mindig a Hollóhátnak szurkoltam.
Annak idején, gimis koromban meg is pályáztam egy ösztöndíjat, hogy egy évig Nagy-Britanniában, a Hollóhátban tanulhassak, de ez sajnos nem jött össze. Aztán később, már az egyetem alatt is pályáztam, hogy kimehessek Britanniába és egy alapos kutatómunka után megírhassam Rowena Ravenclaw-nak,
a Hollóhát alapítójának életrajzát. Sajnos ez sem sikerült: az ösztöndíjat olyasvalaki kapta, aki a Roxfort ostromáról akart könyvet írni. (Na bumm! Mintha nem írtak volna még elég könyvet és tanulmányt a Roxfort ostromáról!)
A kedvenc szereplők? Sok van. Azért egy-két szempontot mondok, hogy ki miért tetszik.
A főszereplők, Harry Potter, Ron Weasley és Hermione Granger háromszöge.
Három jó barát, akik között hihetetlenül szoros a kapcsolat. A legkidolgozottabb közülük Ron, akinek folyamatosan le kell győznie saját kishitűségét és önbizalomhiányát. Illetve úgy érzi, folyamatosan küzdenie kell azért, hogy legjobb barátai csapatuk tagjának ismerjék el. Ez egy nagyon frusztráló érzés tud lenni kamaszkorban, ez a szorongás sokmindent tud inspirálni, de akár lerombolni is. Ron mindkettőre jó példát szolgáltat.
De nem is ez a legérdekesebb, hanem a három főszereplő viszonya. Két fiú és egy lány, akik a legszorosabb barátok és bajtársak is, de közülük ketten, az egyik fiú és a lány, egyszercsak összejönnek. (Igaz, kapcsolatuk évek alatt fokozatosan bontakozik ki, míg kimondják, hogy ők egy pár.) Na, ilyenkor érdekes, hogy a hármas harmadik tagja hogyan kezeli a másik kettő hirtelen jött szorosabb viszonyát. Onnan tudom, hogy ilyen van tényleg, hogy én magam is voltam része egy ilyen hármas barátságnak. De erről majd máskor (és lehet, hogy valahogy máshol) mesélek. (De ez megint remekül megmagyarázza, hogy miért érzem hozzám szólónak ezt a regényt.)
Remus Lupin: róla már szóltam. Hányatott sorsú, helyét kereső ember (nem úgy hányatott sorsú, mint szegény bebörtönzött barátja, Sirius Black vagy másik haverja, Peter Pettigrew, hanem olyan hétköznapibb módon). Kezdetben csodabogár, kiközösített különc, aztán mégis magára talál egy remek, életre szóló barátságnak köszönhetően. Különcsége miatt bizonyos szempontból későn érő, bizonyos szempontból sok mindenkinél érettebb személyiség. Az biztos, hogy jó pedagógus azért lehet, mert megőrzi fiatalosságát: nyitott, érdeklődő, kíváncsi tud maradni, és megérti a diákok sok problémáját.
(Kamaszkoromban sok szempontból Ronhoz hasonlítottam, jelenleg olyan irányba fejlesztem magamat, hogy Lupinná váljak. Szerintem nem haladok rosszul.)
Neville Longbottom: elképesztő fejlődésen megy keresztül. Félénk, bátortalan és bizonytalan gyerekből (aki viszont bizonyos területen (gyógynövénytanban) kiemelkedő képességeket mutat) kiélezett helyzetben válik egy bátor, talpraesett férfivá. Azért az ő fejlődéséről is szívesen megtudtam volna többet is, de valószínűleg olyasmi irányba halad ő is, mint Remus Lupin. (vigyázat, spoiler!) Hiszen a végén megtudjuk, ő is pedagógiai pályára lépett, abban, amiben a legjobb: a gyógynövénytanban. (spoiler vége). Igaz, az ő fejlődése valószínűleg ugrásszerű, nem olyan fokozatos, mint Lupiné. (Éppen a sokkal veszélyesebb helyzeteknek köszönhetően.)
Luna Lovegood: megint egy különc. Őt viszont a különcsége egyáltalán nem zavarja. Amolyan kissé kettyós csaj, aki látszólag sok hülyeséget csinál, de nagyon sokszor kiderül, hogy látszólag nyakatekert gondolkodása valójában elképesztő ötletességet rejt, amit valószínűleg az élet sok területén kamatoztatni tud majd. Mindez együtt pedig elképesztően szexi. A középiskolában (az elején) még furcsán néznek rá, de az érettségi környékén és az egyetemen már valószínűleg minden pasi megőrül érte és bomlik utána. Nem is értem, hogy Harry miért nem őt próbálja becserkészni. (Vagy próbálta, csak ezt az író szemérmesen elhallgatja?)
(vigyázat, spoiler!) (A film végén Luna állítólag Neville-lel jön össze, amit nem értek. Furcsa egy pár lehetnek ők ketten, még akkor is, ha tudni lehet, hogy nem maradnak sokáig együtt.) (spoiler vége)
Viktor Krum: róla is beszéltem már. Ő a regénysorozat egyetlen fontosabb kelet-európai szereplője. Nem mellesleg Kelet-Európa legjobb kviddics-fogója. Mint már említettem, szerettem volna kicsit többet megtudni róla. Például azt, hogy miért szakított végül is Hermione-nal. Továbbá: az iskola ahol tanul, a Durmstrang (ez a Sturm und Drang-mozgalom nevéből származik?) állítólag arról híres, hogy „aránytalanul sokat foglalkoznak feketemágiával”. (IV. kötet, A Tűz Serlege.) Ez mit jelent? Mennyit ért Viktor a feketemágiához? Ha sokat, akkor ezt miért nem használja ki az írónő, miért nem lesz Viktor nélkülözhetetlen bajtársa Harryéknek a végső nagy harcban? Valahogy igazságtalanul elbánt ezzel a figurával a szerző. Az az érzésem, hogy kitalált egy jó, a történet szempontjából fontos alakot, aztán nem tudott vele mit kezdeni, vagy nem volt kedve kidolgozni, minden esetre kicsit kurtán-furcsán távolítja el a történetből, mind a negyedik, mind a hetedik kötetben.
Bellatrix Lestrange: Na ő egy érdekes figura. Nincs annál vérfagyasztóbb, mint amikor egy szép nő fanatikussá válik. Mániája lesz egy eszmerendszer, egy vezér, vagy valami hasonló. És annak a valaminek a nevében az adott nő nagyon kegyetlen és kíméletlen tud lenni. Ismertem ilyet, tényleg elég félelmetes. Namost, szerintem Bellatrix Lestrange is ilyen: megszállottja vezérének Voldemortnak, akit (fél)istenként tisztel és követ. Ezt a könyv remekül és kellőképpen félelmetesen ábrázolja. Bellatrix szerintem nem afféle dilis csaj, aki tör-zúz maga körül, inkább afféle hidegvérű gyilkos. (Egy női Saint-Just.) Éppen ezért én a filmben sem Helena Bonham-Carterrel játszattam volna el ezt a nőt, mert Helenától megszoktuk, hogy őrült csajokat játszik, és azt hiszem itt is amolyan bomlott elméjű pusztítónak ábrázolja Bellatrixot (bár csak részleteket láttam A félvér herceg filmváltozatából, a többi filmet pedig, amiben megjelenik egyáltalán nem, de ebből a rövid részből ez jött le). Sokkal inkább valami olyan színésznőnek adnám a szerepet, aki szépségéről is híres, és általában pozitív szereplőket szokott játszani. Szerintem így lehetne a figura a filmvásznon is kellőképpen ütős.
(A filmek közül amúgy csak az első kettőt láttam; azok olyan csalódást hoztak, hogy a többit meg se néztem. Bár a harmadikra kíváncsi lennék Gary Oldman miatt, és a negyediket is Sztaniszlav Janevszki miatt, meg az érdekes koncepció miatt, amit kíváncsi vagyok hogyan visznek vászonra.)
Mémek
Mi minden van, amit a Harry Potternek köszönhetően ismerhettünk meg?
Például a horcrux. Köszönjük Joanne Kathleen Rowlingnak, hogy egy szóban összefoglalható nevet adott egy valóban létező jelenségnek, annak, amikor az ember egy tárgyba akarja átplántálni a lelkét. A horcrux nem egyszerűen varázstárgy, ami csak a használója tudása miatt fejt ki mágiát, hanem olyan varázstárgy, ami akarattal is rendelkezik, azaz átveheti az uralmat használója felett, és esetleg egy másik ember akaratát érvényesítheti felette. Horcrux például Szauron gyűrűje a Gyűrűk urában (csak eddig nem tudtuk, hogyan nevezzük), és talán a Palantírnak nevezett varázsgömb is. (És sokan ilyen önálló akarattal rendelkező varázstárgyként akarják definiálni a magyar Szent Koronát is. Most legalább van mivel érvelnem: rá tudok mutatni, hogy egy horcrux milyen veszélyes lehet, és miért nem tartom helyesnek, ha egy kézzelfogható egyedi élettelen tárgyat nevezünk meg uralkodónkként, alkotmányunk kifejezőjeként. A Korona azonban önmagában nem horcrux: mi tesszük azzá, ha horcruxként értelmezzük. Ne csináljuk!)
Aztán ott vannak a patrónusok. Ez is létező jelenség szerintem, ami benne van az emberiség kollektív tudatalattijában. A patrónus tulajdonképpen a totemállat megfelelője. A totemállat pedig olyasvalaki, akit egyrészről valamiféle mitikus ősödnek tekintesz (annyira régi, mitikus időkre visszamenve, amikor még nem volt éles a határ a különböző állatfajok között, hanem mindegyik viselte az összes tulajdonságát, csak aztán különböző irányba kezdtek fejlődni), másfelől az az állat, akinek tulajdonságait magadban erősíteni szeretnéd. Nem árulom el, az én patrónusom micsoda, de néhányan úgyis tudjátok.
De a legnagyszerűbb dolog, amit a Harry Potter-sorozat adott nekünk, az a kviddics.
Vagyis a seprűről űzhető bonyolult labdajáték.
Rowling elsőszámú érdeme, hogy ezt a már-már feledésbe menő játékot újra világszerte ismertté és népszerűvé tette.
Ha megint megkérdezitek, hogy a Harry Potter-könyvek közül melyik volt a kedvencem, hát mégis inkább A kviddics évszázadait mondanám Tudor Hushpushtól.
(A suliban nekünk is voltak amatőr kviddicscsapataink. A mi osztályunkban én voltam az egyik terelő, miután kiderült, hogy a labdaütögetéshez jobban értek, mint a labda elkapásához. A terelő feladata kellemesen hálátlan: igazából nincs benne a játék fő sodrában, csak az a dolga, hogy a zavaró labdákat, a gurkókat elüsse a csapattársai közeléből. (Egy métaütővel.) Így ha valakit eltalál egy gurkó, mindig a terelőket szidja mindenki, az ellenfél terelőit azért, mert a mi csapatunk felé ütötték a labdát, a magunk terelőit azért, hogy miért nem térítették el a közeledő gurkókat. Szerencsére, mint mondtam, mi csak amatőr módon kviddicseztünk, és nem fémből voltak a gurkóink, mint a nagy meccseken.)
Összefoglalás
A Harry Potter tehát ifjúságom meghatározó könyve, amelyet néha még ma is szívesen elő-előveszek. Egész szubkultúrát teremtett, ami nagyon a miénk, a mi nemzedékünké. Része lett az emberiség kollektív tudatának, már csak ezért is javaslom elolvasásra mindenkinek. De azért is mert roppant szórakoztató olvasmány.
Epilógus: Amúgy nem adtam fel még egészen a reménykedést, hogy az író véget vet a hiányérzetemnek, és egy rövid, de frappáns és meglepően csattanós (esetleg borongós) elbeszélésben vagy novellában összefoglalja, hogy mi történt abban a tizenkilenc évben, ami a regény vége és epilógusa között eltelt. Van egy olyan érzésem, hogy az utolsó fejezet végén életben maradott főszereplők útja nem volt egészen egyenes ahhoz az állapothoz, amibe az epilógusban kerültek…
(Szívesen megírnám ezt én is, csak ez persze szerzői jogi problémákat vetne fel…)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése