„A hallgatást végül is Tóni szakította meg:
-Gyerekek, miért van ez így? Olyan lelkesen kezdtük a néptáncot! Szeretjük azt változatlanul ma is, de látjátok, az én csoportom már széthullott, és sokfelé így van: az egyik megszűnik, a másik alig vergődik. Igaz, ti vagytok, s dolgoztok töretlenül, de milyen kevés az ilyen csoport!... Mintha a néptánc diadalútja valahol megakadt volna… Sokszor töprengek ezen, hogy vajon nem követtünk-e el valamilyen hibát?
-Lám a mi beszélgetéseink is, hogy elmaradoztak! –nézett fel Eszter –Van már talán egy hónapja, hogy utoljára beszélgettünk.
-Én éppen az utóbbi szerepléseinkre gondoltam –vette át a szót Balázs – mintha hűvösebben fogadnának bennünket is. Nemigen akadnak olyan szép sikereink, mint régente. Tetszik, tetszik, de már nem az igazi. Pedig a táncaink szebbek, jobbak, jobban is táncoljuk őket, mint két évvel ezelőtt… Mondjátok, hát lehet, hogy a mi munkánk csak divat volt? Míg újszerű és érdekes, addig felkapják, tetszik mindenütt, aztán megunják, és félreteszik…?
(…)
S néztek Komáromira, hogy szóljon hát, válaszoljon. De Komáromi csak hallgatott, csak nézte merően a fénnyel játszadozó vizet. Csak nagysokára szólalt meg:
(…)
-Látom én is, hogy a mi fiatal művészetünk ma már egy kicsit túlságosan is megszokott valami. Pedig nem produkál rosszabbat, mint induláskor. Egyáltalán nem rosszabb, mégis, ma már nem olyan friss és eleven, mint abban a ’hősi korszakban’. Ha szabad így nevezni azt az időt, amikor szinte egy csapásra végigfutott az országon, s meghódított mindent, mindenkit… (…) Nagyon sürget az idő, hogy végre igazi művészetté váljék csoportjaink táncolgatása, népi művészetté és magas színvonalú művészetté. Mert bizony eddig túlságosan sokhelyütt nem volt az, csak üres formák játéka. S hogy téged, Tóni, ilyen leverő gondolatok gyötörnek –nemcsak téged– abban sok hibának és lejáratásnak van része.
-Mondd András, hát a néptánc, amit mi csináltunk éveken át lelkesen és őszinte akarattal, az nem volt művészet?
-Engedjétek meg, de erre nem lehet egyetlen szóval választ adni. Külön kell választani magát a nép művészetét a színpadon szereplő tánccsoportok munkájától. Mert a tánc, amit a nép alkotott egyenrangú a legmagasabb művészi alkotásokkal, semmivel sem szegényebb, semmivel sem kevesebb azoknál. (…)
Először is: A népitánc közkedveltsége azzal a következménnyel járt, hogy gombamódra elszaporodtak a tánccsoportok. (…) Minden üzemi kultúrfelelős elhatározta, hogy táncegyüttest szervez. (…) Egyre-másra keletkeztek a tánccsoportok, csakhogy most már nem maguktól, mint a felszabadulást követő első években, hanem felsőbb nyomásra.
Másodszor: ez a felsőbb nyomás nem törődött a minőséggel, csupán a mennyiséggel. (…) Érthető, hogy ilyen körülmények között kevés olyan csoport volt, amely komoly színvonalat ért el. A közönség eleinte szeretettel fogadta valamennyit. (…) De aztán bővült tapasztalatokban, kiszélesedett a látóköre (…) Nem csoda, hogy a tapasztalattal az igény is megnőtt. (…) A közönség egyre inkább fukarkodott tetszésnyilvánításaival, és csakhamar nyilvánvalóvá lett, hogy unja a gyenge produkciókat. S ahogy ez ilyenkor lenni szokott, elhidegülése kihatott a jobb együttesekre is, amelyek tagjai ezért elkeseredtek, elkedvetlenedtek. Így történt, hogy a legjobb együttesek közül is sok felbomlott. Ez viszont visszahatott a közönségre.
Harmadszor: mindezt nem látták világosan sem a táncmozgalom, sem a csoportok vezetői, sem azok az intézmények és szervek, amelyeknek őket segíteni és irányítani kellett volna. Valami rózsaszínű álomban ringatóztak, elvakította őket a csoportok számának növekedése, úgy érezték minden meg van oldva. (…) Vitatkoztak is, de álproblémákról. (…) Az álproblémáknak ez a légköre megakadályozta, hogy életerős, egészséges szellem alakuljon ki a népitánc művészei között. (…) Pedig a művészetnek a bátor gondolkodás, az éles kritikai szellem úgy kell, mint a virágnak a napfény és a levegő. (…)
Negyedszer: a népi táncművészet sokfelé elágazó valami. Nemcsak az tartozik hozzá, amit együtteseink a színpadon csinálnak. A parasztság nem a színpadon táncolt, az élete volt át- meg átszőve táncos alkalmakkal. (…)
A forradalmi tűz óvhat csak meg attól, hogy ismét művészietlenségbe, népietlenségbe essünk, megfeledkezzünk a jó szakemberek, a jó oktatók követelményéről. A fejlődés útja az legyen, hogy törekedjünk a teljes értékű népművészetre, s ezt valósítsuk meg a színpadi művészetben.
Tóni megcsóválta a fejét:
-Mindez igen szép, András. De: szavak, szavak és elméletek. Nem szavakra, hanem tettekre van szükség: táncra, művészetre és nem általánosságban, hanem napi munkában és színpadi szereplésben egyaránt. (…)
Komáromi bólintott:
-Kétségtelenül könnyebb szavakban művészkedni, mint tettekben, de nem árt, ha az ember tettei előtt elgondolkodik. (…) Biztosítani kell, hogy csak az oktathasson csoportot, akinek megvan hozzá a megfelelő tudása és tehetsége, aki nemcsak úgy-ahogy ismeri népünk művészetét, de alaposan elsajátította, és igyekszik minél jobban egybeforrni vele. Meg kell erősíteni az oktatók szakmai továbbképzését. Biztosítani kell, hogy a tánccsoportok művészi színvonalban, tudásban emelkedjenek. A lényeg az, hogy intenzívebb művészi fantáziával, ’klasszikusabb’ magyarsággal kell minden tánccsoport színpadi táncait, műsorát megalkotni. (…) Magasabb művészi színvonalra kell törekedni, inkább kevesebbet, de jobbat nyújtani a közönségnek.
-Hohó, András! Ezek szerint minden egyes öntevékeny csoportnak hivatásos együttesi színvonalra kell emelkednie?
-Ne érts félre, és ne magyarázz félre, Tóni! Aki két mázsát bír felemelni, az emeljen fel annyit. Aki csak felet, az csak fél mázsára vállalkozzék. Erejét meghaladó feladatra ne vállalkozzék senki, mert abból nem lesz semmi jó. De a művészi mértéket fokozni kell mindenütt. Így már egyetértesz?
-Igen, András.
(…)
András, Tóni, Eszter és Balázs a vizet bámulták, az elhangzott beszélgetést forgatták a fejükben, és valamennyiükben erős elhatározás született.”
(László-Bencsik Sándor: Egy tánccsoport útnak indul)
↓
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2012/10/idezojel.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése