Egyszerűen amiatt, hogy rengeteg nevezetes, nagy zenész- és táncos egyéniséget adott a Világnak, a néprajztudománynak és a magyar Táncházmozgalomnak. (Leghíresebb persze a zenészek közül Fodor Sándor „Neti”.)
Bihalló és Samsíra, akik visszafelé fuvarozták Milongát és engem, itt szálltak meg egy ismerős családnál, akik szintén ismerősek magyar táncházas körökben. Ebben a családban három generáció él együtt. Leginkább gazdálkodással foglalkoznak, és úgy tűnik jól, mert szép nagy és rendes házuk van sok állattal. Emellett náluk, mint az egész faluban is érezni valami kellemesen ősit és nyugalmasat. Valamit, ami miatt első alkalommal is visszatérőnek érzed magad, és később is vissza akarsz ide térni.
Éppen vasárnap volt, méghozzá egy nevezetes vasárnap. A család lánya ugyanis nemrég ment férjhez, és most templomba készült. Az pedig általában egy nevezetes alkalom, amikr az új menyecske a házasságkötés után először megy templomba. Ráadásul ez egy külön ünnepélyes alkalom, mert ez volt az október 31-éhez, vagyis a reformáció ünnepéhez legközelebb eső hétvége. Ez alkalomból a mai napon nemcsak mise, hanem úrvacsoraosztás is lesz – tudtuk meg.
Sikerült viszonylag korán reggel elindulnunk Szamosújvárról/ Hajakaghakból, így viszonylag korán értünk Mérába. A háziak meghívtak minket egy reggelire. Régen ettem ilyen jó és bőséges reggelit. Közben sokmindenről folyt a beszélgetés is. (Én magam, mint a házban még kevéssé ismerős (mert Milonga már járt itt) csak ritkán szólaltam meg.) Szóba került a Székelyek Nagy Menetelése is (az autonómiáért), amelynek éppen ezen a hétvégén volt az ideje.
Ami engem illet, lelkes híve vagyok annak, hogy Székelyföld kapjon autonómiát. Hogy a kalotaszegi magyarok mit gondolnak róla?
-Nem értek egyet vele. –jelentette ki a háziasszony. – A székelyek most nekiindulnak autonómiát követelni; jó, de mi lesz akkor velünk, Székelyföldön kívüli erdélyi magyarokkal? Amúgy nem érzem, hogy a román állam mostanában olyan nagyon türelmetlen lenne velünk szemben. Ez csak arra jó, hogy kicsit megint kiélezze az ellentéteket.
Elgondolkoztam, és arra jutottam, hogy igaza van. Bár ez nem fogja feltétlenül megváltoztatni a véleményemet az autonómiáról, de megértettem, miért mondja. (Odafelé úton kijelentettem Milongának, hogy ha a visszautunk Nagyváradon vezet át, akkor hajlandó vagyok bizonyos időre beállni a Menetelésbe, de csak abban az esetben, ha azon egyetlenegy magyarországi magyar politikus sem fog beszédet mondani. Ezt komolyan is gondoltam, bár tudtam, hogy erre kevés az esély. Később hallottam, hogy valaki ezzel kapcsolatban azt mondta: "a legnemesebb ügyért sem vonulnék együtt a Vicsorgó Szájjal". Ezzel csak egyetérteni tudok. Bár ha a Vicsorgó Száj egyszer őszintén bocsánatot kérne mindenkitől, akkor talán.)
Amellett elgondolkoztam azon is, milyen jó ennek a kalotaszegi asszonynak, hogy erdélyi magyarként ezt a véleményt kimondhatja. Egy magyarországi magyarnak nem bocsátaná meg a többi magyarországi magyar, ha ilyet mond, rögtön számonkérnék rajta, hogy nem szolidáris a határon túli magyarokkal. (Mondom mindezt továbbra is úgy, hogy én személy szerint egyetértek az autonómiatörekvéssel.)
Egyébként ezen kívül nem nagyon foglalkoztunk az ilyen külső eseményekkel. Sokkal fontosabb dolgokra kellett figyelnünk. A család lázasan készült a templomba menetelre. Milonga és Samsíra is gyönyörű, színes kalotaszegi viseletbe öltöztek.
Bihallónak azonban más tervei voltak. Mint amatőr néprajzi gyűjtő és fotós az utóbbi időben sokat foglalozott az erdélyi és azon belül is a kalotaszegi bivalytartással, annak szokásaival. És hallotta, hogy itt nem messze, Magyarvistán él egy bivalypásztor, aki arról volt híres, hogy nagyon jó kolompokat készített a jószágoknak. Még más csordások is jártak hozzá minőségi kolompért. Bihalló elhatározta, hogy megkeresi és kikérdezi.
Én egy darabig gondolkoztam, hogy kivel tartsak. Aztán végül is úgy döntöttem, hogy Bihallóval megyek, mert egy néprajzi gyűjtés hirtelen izgalmasabbnak tűnt számomra.
Így hát irány Magyarvista.
Vista megint csak egy nevezetes falu a néprajzkutatók előtt. Viseleteiről, szőtteseiről és táncosairól is sok szó szokott esni. Itt lakott az egyik legnevezetesebb kalotaszegi táncos egyéniség, Mátyás István „Mundruc”.
Jó barátja, és egyik első adatközlője volt Martin Györgynek, a legendás táncfolkloristának.
Meg hát tényleg afféle művész volt, aki a saját táncát nemcsak táncolta, de meglepő tudatossággal tudott is róla beszélni.
Tudjátok, ő az, akinek az emlékére meg szokták rendezni a Mundruc Népfocitornát Budapest néptáncegyüttesei, valamint a népzenészek és a néprajzkutatók csapatai között.
Vista már első pillantásra is más mint Méra. A házak nagyobbak, és díszesebbek. Igaz, nem az itteni népi építészet emékeit őrzik, de a maguk módján szépek. Bihalló, aki már nem először járt itt, elmondta, hogy itt Vistán laktak Kalotaszeg legjobb kőfaragói. A kőfaragókra nagy igény volt szerte Erdélyben, így hát a falu lakói szépen meggazdagodtak a munkájukból. Így hát a viszonylagos módosságuk és nagy kőfaragó tudásuk miatt van, hogy a házak ilyen díszes kövekből épültek.
A pásztornak, akit mi kerestünk nem volt nagy a háza, de szép, rendes kis ház volt, szép tiszta udvarral. Elsőre csak a feleségét és a gyerekét találtuk otthon, de aztán megérkezett maga a mi adatközlőnk is, és bevezetett minket a műhelyébe. Sajnos a szerszámai már nincsenek meg, így nem tudta, megmutatni, hogy hogyan csinálta a nevezetes kolompokat. De elővett egy ceruzát és néhány papírt, és elmesélte, illetve lerajzolta a folyamatot, és azt, hogy milyen alakúak voltak azok a harangok, amiket készített. Bihalló buzgón fényképezett, míg én a beszédet vettem fel. Így összességében nagyonis érdemes volt eljönnünk. Amúgy ez a mi adatközlőnk azt is elmondta, hogy mostanra eladta az állatokat, mert nagyon sok gond volt velük, meg ritkán tudott hazajárni. Az egész faluban elég kevés bivaly van már. Nem úgy, mint Mérán, ahol még több száz.
Elégedetten indultunk vissza Bihallóval Mérára. Mint kiderült, még az istentiszteletről sem késtünk el. Mivel most úrvacsoraosztás is volt, ezért a kisebbek, akik még nem konfirmáltak, korábban kijöttek a templomból. Mi pedig akkor bementünk. Szerencsére senki nem tartott udvariatlannak bennünket ezért.
A mérai református templom amúgy gyönyörű. Igazi otthonos szakrális hely, tele gyönyörű faliszőnyegekkel. A szószék is nagyon szépre volt kifaragva. A lelkész mosolygós és megbízható embernek tűnt. A prédikáció is szép volt. Arról, hogy hogyan kereste meg Sámuel próféta Betlehemben Dávidot, Isaj fiát, akiről jelet kapott, hogy egykor Izrael királya lesz. A tiszteletes úr arra hívta fel a figyelmet, hogy Dávidnak a történet szerint milyen sokan akarták megmondani, hogy hol az ő helye, hogy ne ugráljon, és ne fontoskodjon, ne akarja magát előtérbe tolni, amíg vannak itt nála olyan idősebb, rangosabb és tekintélyesebb emberek, mint az apja vagy a bátyjai. Dávid azonban nem rájuk hallgatott, hanem az Istenre, illetve lelkiismeretére. És ment, hogy beszéljen Sámuellel, és ment hogy megküzdjön Góliáttal, nagy magabiztossággal, hogy helyesen cselekszik, és nem fog szégyent vallani, ha a benne szunnyadó, Istentől kapott erőt használja, hogy segítsen másokon. És így tovább.
No lám – gondoltam magamban – ugye, hogy a forma változhat, de a lényeg nem. Én legalábbis akkor egy fontos jelnek vettem, hogy egy lelkész erről prédikál: a bennünk meglévő lelkiismeretről, elszántságról a közösségért való tenni akarásról, amelynek utat kell törnie az üres tekintélyelvvel szemben is, a feljebbvalóknak, a formális, méltatlan és önjelölt vezetőknek való feltétlen engedelmességgel szemben is. Ez tetszett.
Egyébként végül is biztos nem véletlen az sem, hogy mindezt pont most mondta a tiszteletes úr. Hiszen az egész reformáció, mint mozgalom is erről szólt: a kiüresedett tekintély elleni lázadásról saját lelkiismeretünkre hallgatva, az új utak kereséséről, amelynek része a régi, elfeledett hagyományok megtalálása is.
A prédikáció után úrvacsoraosztás következett. Majd mindenki szépen kijött a templomból, és a lányok, köztük Milonga és Samsíra gyönyörű ruhába öltözve, kart karba öltve végigvonultak a falun.
Nagyon szép látvány volt.
Végigmenve az utcán egyébként feltűnt, hogy főleg Bihalló milyen jól ismer itt mindenkit. Nemcsak, hogy mindenkinek régi ismerősként köszönt, hanem egy csomó emberrel beszélt is egy-két mondatot, mi újság, hogy vannak a rokonok, mi a helyzet az állatokkal, milyen lesz idén a kender, stb. Irigylem Bihallót. Sokat kell még errefelé járni.
Sajnos ebédre már nem tudtunk Mérán maradni, mert sietnünk kellett. Így csak egy tányér levest fogadtunk el a háziaktól, aztán elindultunk.
Énekelve haladtunk vissza a Királyi Magyarország felé. Milonga persze akkor lelkendezett a legjobban, mikor Körösfeketetóra értünk. Feketetó is híres település, leginkább az itteni október eleji vásárról, amelyre messze földről jönnek a mindenféle emberek. De most nem volt itt semmiféle nyüzsgés és forgatag, csak az emlék, a rengeteg élmény emléke, amit Milonga mesélni kezdett…
