Nem rég egy baráti iszogatás közben Dideki a nagyapjáról mesélt Füstködnek, Szovárdnak és nekem. (Azt mondta a következő darabjukhoz kelleni is fog, hogy összegyűjtsenek néhány személyes, családi történetet, legendát, szóval amolyan oral history-szerű kutatást végezzenek.)
Dideki nagyapja 1956 novemberének első napjaiban sorkatonaként egy Budapest melletti laktanya előtt állt őrségben. Egyszercsak megdöbbenve látta, hogy a laktanya előtt egy szovjet katonai konvoj állt meg. Az első harci jármű egyenesen felé fordult. Ő teljesen ledöbbent, nem tudta, hogy most mi van. Egy percig csak állt egy szál puskáját szorongatva, szembenézve egy kisebbfajta sereggel, mikor aztán az első járműből előbukkant egy szovjet katona feje, és rászólt a döbbent magyarra, hogy most már tegye le a fegyverét és azonnal menjen be a laktanyába. Nem sokkal később néhány szovjet katona szabályosan lefegyverezte, és visszatuszkolták a laktanyába. Dideki nagyapja nem tudhatta biztosan, hogy most mi történt, a szovjetek mit akarnak, bejönnek-e a laktanyába, vagy továbbindulnak Budapest felé, mit akarnak megszállni, és őket, az itt-tartózkodó magyar katonákat most ellenfeleknek és hadifoglyoknak tekintik-e. Ez a jelenet és a zavarodott megdöbbenés mélyen beleégett az emlékezetébe.
Így találkozott 1956 november első napjaiban egy magyar honvéd a történelemmel.
Érdekes történet –gondoltam. Valahogyan ismerősnek is tűnt valahonnan, mintha már hallottam vagy olvastam volna valahol. Nem sokkal később be is ugrott, hogy hol.
A német megszállás időpontjában, vagyis abban a pillanatban, amikor én ezt érzékelni tudtam – 1944. március 19-e hajnali 3 óra 20 perckor – éppen szolgálatban voltam. (…)
Én éppen a Ferenc József-laktanya Népliget felé néző fő frontját védelmeztem. Ha valaki az Üllői útnak ezen az oldalán közeledett, rá kellett kiáltani:
-Állj, ki vagy?
Ha nem tudta a jelszót vissza kellett fordítani, vagy hasra kellett fektetni. Ha nem engedelmeskedett, lőni kellett. (…)
A március 19-re virradó éjszaka meglehetősen hideg és szeles volt. (…)
Hajnaltájt (…) különös neszek ütötték meg a fülemet. Mintha ez már nem a szélcibálta fák zúgása lenne. Annál keményebben, egyenletesebben , s ugyanakkor másodpercről másodpercre erősebben zúgott, morajlott valami. Motorok búgására emlékeztetett. Néhány pillanat, s már fel is hördültek a főbejárat előtt.
Az első páncélkocsiból egy magyarul beszélő katona ugrott ki. Szigorúan tartottam magam az előíráshoz:
-Állj, ki vagy? –kiáltottam, amekkorát csak tudtam, hogy a motorok zúgását is túlharsogjam. Meglepő választ kaptam:
-Ne ordítozz, hanem nyittasd ki a kaput! Nem látod, hogy a szövetséges haderők páncélosai érkeztek meg?
Én valóban nem láttam, hogy kik érkeztek az általam őrzött kapu elé, de azt igen, hogy nagyon sokan vannak. (…) Az ország tervezett német megszállásáról természetesen semmit sem tudtam (…) Nem sejtettem hát, milyen történelmi pillanat résztvevője vagyok.
Azóta gyakran megelevenednek emlékezetemben ezek a tragikus pillanatok. Képtelen dolgok is felötlöttek bennem. Gyakran játszadoztam a gondolattal: mi lett volna, ha az egyszál kapuőr tűzharcba bocsátkozik a megszálló német páncélosokkal. (…) Micsoda történelmi pillanatot szalasztottam el: egy ócska Manlicherrel tüzet nyitni a német tankokra, öt golyóval szétlőni az egész Wehrmachtot. Helytállásom túlszárnyalta volna a pompeji katonáét. És ugyanakkor hasonlóan reménytelen vállakozás lett volna! Az első golyót talán még kilőhettem volna, de mire zárdugattyús puskámban a másodikat a csőbe irányítom, a németek gyorstüzelő géppisztolyaikkal engem már rég szitává lőttek volna. Helytállásomnak még erkölcsi értéke sem maradt volna: testemmel együtt híre-hamva is eltűnt volna az éjszaka mindent elnyelő sötétségében.
Nem ezt tettem!
A meglepetéstől még magamhoz sem tértem, amikor a magyarul beszélő tisztet követő német katonák kiragadták a kezemből a puskát, engem pedig bedobtak a laktanya kapuján. Az őrséget ők maguk vették át. A megszállók percek alatt elárasztották a laktanya udvarát, behatoltak a parancsnoki épületbe, a legénységi körletekbe, a katonákat kikergették ágyaikból, s kezdtek otthonosan berendezkedni.”
(Kállai Gyula: Életem törvénye)
A legérdekesebb az egészben, hogy tényleg az a legvalószínűbb, hogy egyik ember sem lopta a másiktól a sztorit, valószínűleg szó szerint így megtörtént mindkettejükkel szó szerint ugyanaz, tizenkét év különbséggel. És lehet, hogy szomorú, de ebből messzemenő következtetéseket is levonhatunk kis hazánk helyzetéről. Mintha ugyanabba a mókuskerékbe szállnánk be mindannyian. Jön egy idegen megszálló, vagy még csak nem is kell, hogy egészen idegen legyen, mindenesetre jön egy nálunk erősebb erő, amely a szövetségesünknek nevezi magát, de tetteiből, agresszív viselkedéséből egészen más következik. Mi meg csak állunk, tökéletesen összezavarodva, azon gondolkodva, mit várhatnánk mégis egy ellenségként viselkedő szövetségestől, és mégis mit tehetnénk mi, egyes emberként, ha felismertük, hogy a ez a helyzet nem oké. Kilőjünk öt golyót egy ócska puskából kétszáz páncélos járgányra és húsz tankra? Figyelmeztessük bajtársainkat? Ha igen hogyan? És vajon ők észre fogják venni, hogy a szövetséges már nem a szövetségesünk? Ha ezt előbb is látták, miért nem szóltak? Ha szóltak, a feletteseink miért nem hallgattak rájuk?
A két kiskatona története persze más-más módon folytatódik, részben azért mert a nemzetközi helyzet is más volt a két szituáció alatt.
1944-ben a megszállók mégiscsak éppen elvesztettek egy világháborút, tehát az ellenük való harc sem látszott reménytelennek. Mégis csak nagyon kevesen vállalták. 1956-ban nemigen lehetett nemzetközi segítséget remélni. Mégis egy rövid, reménytelen, hősies, szívós ellenállás következett. (Ezért 1956 bevonult a nemzeti legendáriumba, míg az 1944-es ellenállást inkább elfelejteni látszunk.)
Még a két katona további történetének különbsége is kis hazánk emberi sorsainak tragikomikusságára mutatnak.
Kállai Gyula (barátainak: „Gyufa”) pár nappal később megszökött a németek által megszállt laktanyából, civil ruhát öltött és illegalitásba vonult, azaz elrejtőzött és egyik szervezője lett az antifasiszta ellenállási mozgalomnak. Úgy látta igenis ő is aktívan tehet azért, hogy a német megszállók eltakarodjanak, persze nem olyan módon, hogy egy ócska Manlicherrel beleereszt egy golyót az első német páncélosba,hanem ennél ravaszabb módon, okosan cselekedve, nem beleállva az ellenség tankjainak útjába, hanem az ellenség erejét furfangosan kicselezve. És mégis végtelenül hősiesen, kockára téve mindent, vállalva akár a legszörnyűbb kínzások és a legkellemetlenebb halál kockázatát is hazájáért, és barátaiért, bajtársaiért.
Kállai Gyula a háború utáni újjáépítésben is aktív szerepet kívánt játszani, így végül is politikus lett. Annak a pártnak a színeiben, amelyik a legaktívabban harcolt az elnyomók és megszállók ellen. Sajnos azt nem tudhatta előre (ahogy barátainak nagy része sem), hogy ez a párt egy új diktatúra kiépítője, és egy új megszállás kiszolgálója lesz, ami őt is börtönbe vetteti (1951-ben), majd rehabilitálja (1954-ben).
1956 novemberének első napjaiban, mikor a szovjet katonák kicsavarták Dideki nagyapjának kezéből a fegyverét, a szovjet csapatok magukkal hozták a valószínűleg eléggé összezavarodott Kállai Gyulát, hogy pár nappal később egy magyar bábkormány miniszterévé tegyék. Vajon Kállainak eszébe jutott aznap, hogy mit élt át a megszállókkal szembetalálkozva? Talán igen. Új szerepe ellen mégsem mert akkor már tiltakozni.
De minderről az emlékirataiban egy sort sem olvashatunk. Azok lezárulnak az 1945-ös évvel, a szerzőjük leghősiesebb és legszimpatikusabb időszakának tárgyalásával.
(Tegyük hozzá, hogy „Gyufa” legközvetlenebb ellenálló barátai nem szolgálták ki ilyen szerencsétlen módon az új rendszert: ők 1956-ban is az ellenállás mellett foglaltak állást, ha nem is harcosként, de vezetőként. Gondolok itt Donáth Ferencre, Szilágyi Józsefre, Losonczy Gézára, Ujhelyi Szilárdra.)
1956 novemberében a szovjetek által körülvett laktanyában már semmi remény nem lehetett a sikeres ellenállásra. Ezek már az események végnapjai voltak. Dideki nagyapja még akkor sem tehetett volna semmit, ha történetesen valami csoda folytán sikerül megszöknie, és átjutnia a harcoktól sújtott Budapestre. Mire átért volna, úgyis vége lett volna mindennek, őt pedig, mint katonaszökevényt hamar megtalálták volna. Dideki nagyapját az eseményeket követően rövid időn belül, legtöbb bajtársával együtt leszerelték. Hazatértek és civilként éltek tovább egy előzőnél jóval elviselhetőbb rendszerben. Éltek és alkottak, ahogy tudtak, nevüket már nem akarták felétlenül híressé tenni dicső tettekkel mint Losonczy Géza vagy dicső és szégyenletes tettekkel, mint Kállai Gyula. 1956-os kalandjukról a szovjet katonákkal pedig nem adattak ki emlékiratot sok példányban a Magvető Kiadónál, csak gyermekeiknek és unokáiknak mesélgették.
Én most mégis azon gondolkodom, hogyan lehetne ezt a két történetet: Kállai Gyuláét és Dideki nagyapjáét egyetlen frappáns és drámai vagy akár ironikus történetbe belesűríteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése