Egy vitatott hősről

69 éve ezen a napon, július 27-én halt hősi halált Ságvári Endre, a magyar munkásmozgalom egyik emblematikus alakja. Igen, így gondolom, hogy hősi halált halt! És mielőtt mindenki fújolni kezd, először olvassátok végig ezt a bejegyzést!
Mint arra utaltam, a „kommunista” szó más-más korokban és más-más helyeken mást és mást jelent. Ságvári Endre egy olyan korszakban és olyan helyen élt, amikor ez a szó sokaknak a harcot jelentette az elnyomás és az igazságtalanság ellen. Az előző kategorizáció szerint: népfrontos kommunista volt. Fogalma sem lehetett róla, hogy halála után már öt évvel kik és mire használhatják fel a nevét.
Tudom azonban, hogy ezzel még nem sok mindenkit győztem meg. Mert manapság divatos Ságvárit úgy emlegetni, mint gyilkost, mintha egyenesen köztörvényes bűnöző lett volna. Én úgy látom, hogy inkább az 1956-os pesti srácok mellett lenne a helye a nemzeti emlékezetben.
És, hogy miért gondolom így, annak alátámasztására járjuk körül egy kicsit a ma 69 éve történt eseményt magát és annak szereplőit.

A konkrét esemény

1944. július 27-én egy budai kávéházban (ma Remiz cukrászda) három civil ruhás nyomozó lépett oda az egyik asztalnál ülő két fiatal férfihoz, hogy letartóztassák őket. A két férfi közül az egyik, Ságvári Endre, 30 éves jóképű és erős fiatalember egyszercsak egy váratlan mozdulattal fellökte az őt megmotozni készülő nyomozót, majd pisztolyt rántott, és a teljes tárat kilőtte az intézkedő hatósági emberekre. A rendőrök viszonozták a tüzet. A lövések hangjára berohant a kávéházba a negyedik nyomozó, aki addig kint biztosította a helyszínt, de Ságvári lövése leterítette. Ságvárinak így még sikerült kijutnia a kávéházból az utcára, ott esett össze a nyomozók lövéseitől. A lövöldözésben egy kivételével minden rendőr megsebesült, tehát Ságvári a lehetőségekhez képest jól célzott. Halálos áldozata az összecsapásnak kettő volt: Ságvári Endre és az a nyomozó, aki kívülről rohant be a helyiségbe. (Ő az ajtón belépve nyilván jobb célpontot nyújtott, mint a többiek, akik amint meglátták Ságvári kezében a revolvert, valószínűleg reflexből elhajoltak, illetve fedezékbe ugrottak, mielőtt visszalőttek volna.) Valamivel később (nem tudom pontosan, mennyi idő múlva) rendőrkézre került Ságvári Endre felesége, Bars Magda, akit aztán hónapokig kínoztak, férje társairól vallatva őt. Az intézkedő nyomozókat kitüntették. 1959-ben az egyik még életben lévő nyomozót felakasztották. Ságvári Endre halálát emléktábla örökítette meg a Remiz Étterem falán, amelyet 2008-ban eltávolítottak. A kivégzett nyomozót 2006-ban rehabilitálta a Legfelsőbb Bíróság.

A történelmi kontextus
Magyarország 1941-ben lépett be a II. világháborúba, hadat üzenve a főellenségnek kikiáltott Szovjetuniónak, de egyúttal teljesen érthetetlen és a józan ésszel ellenkező módon Nagy-Britanniának és az Amerikai Egyesült Államoknak is. 1942-re nyilvánvalóvá vált, Horthy Miklós kormányzó számára is, hogy ez rossz húzás volt, ezért kinevezte miniszterelnöknek a becsületes mezőgazdasági szakembert, Kállay Miklóst, aki feladatának tekintette, hogy Magyarországot kivezesse a háborúból, elsőként a britekkel és az amerikaiakkal megkötve a békét. Ennek érdekében rögtön titkos diplomáciai lépéseket is tett a béketárgyalások irányában.
Kállay és munkatársai ugyanakkor a németek bosszújától tartva igyekeztek fenntartani a németek felé is a hű szövetséges látszatát, és ez újabb veszélyes manőverekhez vezetett. Például ahhoz, hogy miközben a kormány titkos megbízottai Törökországban és egyéb helyeken az USA és a britek képviselőivel keresték a kapcsolatot, aközben Magyarországon, ha enyhült is, nem állt le teljesen azoknak az üldözése, akik a háború befejezése, a békekötés mellett agitáltak. (Ebben mondjuk Kállaynál nagyobb része volt a belügyminiszternek, Keresztes-Fischer Ferencnek.) Még 1942-ben és 1943-ban is, bár enyhült a háborús cenzúra, mégis óvatosnak kellett lenni, mert sok embert tartóztattak le azért mert a magyar honvédek hazahozásáról szóló röplapokat terjesztettek. És főleg nem álltak le azzal a nyilvánvalóan igazságtalan gyakorlattal sem, hogyha az illető esetleg kommunistának vallotta magát, akkor nemcsak mint köztörvényes bűnözőt kezelték, hanem megvádolták a Szovjetuniónak való kémkedéssel is. (Ez ugye nyilván eget rengető hülyeség. Aki kémkedni akar, az nem agitál és nem terjeszt röplapokat, az észrevétlen akar maradni, és titokban információkat szerezni, nem felhívni magára és ügyeire a figyelmet.) Ezért aztán számos ellenzéki aktivistát tartóztatott le a csendőrség ebben az időben is, és a csendőrnyomozó-telepeken általában kegyetlenül megkínozták, illetve megalázták őket. Egyeseket, mint a rádiómérnök Schönherz Zoltánt rögtönzött bírósági ítéletekkel ki is végeztek, mások, mint a vízügyi mérnök Rózsa Ferenc vagy a székely faszobrász, Józsa Béla a vallatás közben elszenvedett kínzásokba haltak bele. Olyanok is voltak, akiket egy darabig ütöttek-vertek, aztán elengedtek, nem tudni miért. A végén már teljesen logikátlanul működött az egész gépezet.
Mintha a végtelenül elitista Horthy-rendszer vezetése megint nem bízott volna a magyar népben eléggé: úgy gondolták elég ha ők, az elit megegyeznek a nyugati szövetségesekkel, a népet nem is kell felkészíteni a háborúból való kiugrásra, hiszen amikor kimondják a fegyverszünetet, illetve a békekötést, az ország és a nép egésze úgyis vakon követni fogja amit diktálnak. Ez végzetes tévedésnek bizonyult: az ország lakosságának többsége a döntő pillanatokban tökéletesen összezavarodott, hogy mit kellene csinálni, kit kellene menteni és kit utálni, és zavarodottságában teljes passzivitásba süllyedt.
Így 1944 március 19-én, részben kihasználva ezt a zavarodottságot a német hadsereg megszállta Magyarországot, hogy közvetlen felügyeletével a továbbiakban megakadályozza, hogy Magyarország kiugorhasson a háborúból. A németek, és sok nekik engedelmes magyar csendőri egység ekkor aztán nagy letartóztatásokba kezdtek: elfogtak minden politikust, írót és újságírót, akiről tudták, hogy ellenzi a háborút. (Szerencsére sokaknak sikerült időben elrejtőzniük vidéki rokonoknál, ismerősöknél, vagy hamis papírokat beszerezve és a lakhelyüket folyton váltogatva.) Maga Kállay Miklós is fogságba került volna, ha nem menekül gyorsan a török követségre. A hajsza csak az év nyarán enyhült, amikor a szovjet csapatok elérték Magyarország területét, és egy darabig úgy tűnt, hogy Magyarország most már a szovjetekkel megegyezve újra lehetőséget kap a háborúból való kilépésre. Tudjuk az eredményt: ősszel végül ezt a rosszul előkészített kísérletet is megakadályozták a németek, elfogták Horthyt is, és a helyére egy saját állampolgárait a németek kívánságára számolatlanul legyilkolni kész hazaáruló kormányt helyeztek.

A csillaghegyiek
Ságvári halála tehát már a német megszállás után, de még az újabb enyhülés és kiugrási kísérlet, és az azt követő nyilas rémuralom előtt történt. Nézzük meg, kik voltak azok, akik 69 éve azt a nevezetes tűzpárbajt vívták a Remiz cukrászdában. Egyik részről tehát: négy csendőrnyomozó, azaz politikai rendőr a csillaghegyi csendőrnyomozó-telepről.
A csillaghegyi csendőrnyomozó-telep az egyik hírhedt és félelmetes helye volt a háború alatti Magyarországnak. Azok a nyomozók, akik itt működtek, többnyire tényleg nagyon komolyan vették a munkájukat, vagyis a hozzájuk került fiatal és öreg férfiakat és nőket (akiket szinte mind háborúellenes kijelentésekért hoztak be) tényleg veszélyes bűnözőknek tekintették, akikkel lehetőleg brutálisan kell bánni.
Sipos Gyula, Györffy-kollégista író és költő 1944 nyarán és őszén több hónapot töltött ezen a szörnyű helyen. (Később, már a nyilas puccs után több társával sikerült kiugrania a politikai foglyokat Németországba szállító vonatról, és megszöknie.) A bűne neki is annyi volt, hogy háborúellenes röplapokat terjesztett, és háborúellenes beszédet tartott, mikor barátaival megkoszorúzta néhány 1848-as történelmi személyiség sírját. (Egyesek már magát a koszorúzást sem vették jó néven.) Elég érzékletesen írta le az itteni életet:

„Hatkor kelt bennünket a csendőr: Ébresztő! Föl! (…)
Ilyenkor felkelésnél a láncosok nagy csörömpölést visznek végbe Vannak köztünk jó néhányan, akiknek a két lábán lánc van. Ezeket fogják a legszigorúbban. A lánc olyan szűken szorul a két láb között, hogy a lépcsőn is alig tudnak fellépni, a délutáni félórás sétánál is mindig csak külön körben totyoghatnak
Van egy másik fajta láncba verés is, amikor az egyik lábra és a másik kézre erősítik a láncot. Némelyik emberen már hónapok óta rajta van. (…)
A teremben összehajtogatjuk a pokrócokat és leülünk. (…) Kényelmetlen dolog ez: egész nap ülni.
Úgy ülni, hogy még a kezeket sem lehet a térden összekulcsolni: rá kell fektetni a lábszárakkal egy irányban a térdre. A lábakat is csak bizonyos időre lehet kinyújtani, ha a szakaszvezető úrnak jó kedve van, és azt vezényli: ülj kényelmesen. (…)
Aztán nyolcasával, tízesével mosakodni megy a társaság. (…) Reggel csak azok nem jöhetnek ki mosakodni, akiknek a tenyerét verték gumibottal, mert akkor megdagad a tenyér és a nagy kék foltok sokáig látszanak rajta. (…) Hétre már mindenki ül a helyén, és kezdődik a végtelen várakozás. Most már ebédig csak egyetlen esemény van, a reggeli. Vékony feketekávé. A 16 csajkát gyorsan végigadogatják a nyolcvan embernek.
És ülünk.
Mozdulni nem szabad, beszélni nem szabad. (…)
És megkezdődnek a kihallgatások. A >>rendelés<<, ahogy a nyomozók mondják. (…) A tapasztaltabbak már tudják, hogy most kik jöhetnek számításba, mert minden hekushoz csak bizonyos ügyek tartoznak. De azért mindenki feszül egy kicsit, mikor végignézik a sort. (…) És nemsokára hallatszanak a tompa puffanások, ordítás. Aztán jönnek vissza. Öreg bányász, befűzetlen bakancsban, vonszolja a lábát. vonásai még egészen eltorzultak, a talpát verték gumibottal. Azután a következő. Egy nő. Mereven, holtsápadtan jön vissza. Egy hang sem hallatszott, amíg vallatták. Most is úgy összeszorítja a száját, hogy az ember érzi, vassal sem lehetne szétfeszíteni az állkapcsait. Villanyozták. A csendőr rákiált, hogy maradjon állva. Szótlanul engedelmeskedik, és pár perc múlva úgy esik össze, mint amikor egy kabát kicsúszik az ember kezéből.. És mennek, jönnek vissza egymás után. (…) Az ember mindent megpróbál, hogy a figyelmét elterelje a jajgatásról, hogy valami másra is tudjon gondolni, mint ami közvetlenül itt történik. Az ember minden pillanatban várja, hogy újra hívják. Elzsibbad a lába, és nem mozdulhat. Nem tud gondolkozni, csak nézi a falat vagy az előtte ülők hátát. (…) Vannak házaspárok is. Például az egyik láncos férfinak is benn van a felesége. Az asszony elöl ül, az első sorban, Ságváriné mellett.Csak a falat láthatja. Férjével soha nem válthat egy szót sem, sőt az őrök arra is vigyáznak, hogy az ebédosztás közben se nagyon nézhessen rá. Egy református papot is behoztak egyszer valami prédikáció miatt. (…) Nem tudta elképzelni, hogy politikai vétségért valakire nehéz láncokat rakjanak. Egyik nap egymás mellé kerültünk a vécén, és csodálkozva kérdezte: -Itt mind politikaiak vannak? Csak bólintottam. -Hát akkor miért van a lábukon lánc? – De tovább nem folytathattuk a beszélgetést, mert a csendőr észrevette, és nagyot ütött a tiszteletes úr fejére.”
(Sipos Gyula: Akkor voltunk fiatalok)

Szinte megkönnyebbülés volt az itteni raboknak, amikor erről a vizsgálati fogságból végre a börtönbe kerültek át.
„Kezdődik hát a börtönélet. Erről a tapasztaltabbak annyi jót tudnak mondani. Már csillaghegyen mennyit dicsérte az egyik fiú a szép, szabad börtönéletet! (…) Mindig meghatódott, mikor a börtönről beszélt. Ott felállhat az ember, meg leülhet. Dúdolhat és beszélgethet. Állandóan ott a kübli, nem kell kínlódni még akkor sem, ha hurutja van az embernek. Mozgathatja kezét, lábát, szóval: csodálatosan szabad élet az.”
(Sipos Gyula: Akkor voltunk fiatalok)

Szóval ennek a telepnek a nyomozói voltak Ságvári letartóztatására kirendelve. Nem tudni persze, hogy személyesen mennyire vettek részt az ott folyó dolgokban: elő kellene keresni a nevüket és utánanézni, hogy van-e adat róluk, hogy miket csináltak. De magának a rendszernek embertelenségét, amivel Ságvári szembeszállt, jól mutatja ez a részlet.

Ságvári Endre

Ságvári Endre 1913-ban született Budapesten, Ságvári Endre néven. (Hiába néztek, tényleg ezen a néven született, nem magyarosított; legfeljebb az apja vagy a nagyapja.) Az apja jómódú ügyvéd volt Újpesten, és Endre is ügyvédnek tanult, 1936-ban doktorált. Társadalomtudományos érdeklődése mellett valószínűleg heves természete is hozzájárult, hogy végül a társadalmi igazságosság követelői felé fordult, és közéjük állt. Barátjával, Kulich Gyulával egyik szervezője lett a MSzDP egyik ifjúsági szervezetének, az Országos Ifjúsági Bizottságnak. Valószínűleg ők kezdték azt szokást, hogy természetjáró turistaegyesületeket szerveztek, akik a közös kirándulásokon egy-egy erdei tisztáson megállva politikai szemináriumokat és fórumokat is tartottak. A módszer jól bevált és sokakat vonzott. Én ma már nehezen tudnám elképzelni, hogy erdőjárás közben politikáról beszélgessek valakivel, de akkor ez nem véletlenül alakult így: az erdő volt az egyetlen hely, ahol nem kellett feljelentőktől, besúgóktól tartani.

Akik ismerték, amolyan energikus, fáradhatatlan emberként jellemezték Endrét, aki sokat sportolt, és emellett sok minden iránt érdeklődött, irodalomban is, tudományokban is. Nagyon szerette volna, ha megoszthatja másokkal tudását. Szóval amolyan tanár-alkat is volt, aki személyével is hat a tanítványaira. Volt egy 15 évvel fiatalabb húga, Ágnes, akit nagyon szeretett, és sok időt töltött vele együtt. Ágnes később történész és levéltáros lett. A bátyjáról többek között azt írta: „Endre nem volt a mozgalom mániákusa. A szó szoros értelmében népnevelő volt.” Vagyis tényleg azt az újfajta nyitott, népfrontos gondolkodást képviselte mind a szociáldemokraták mind a kommunisták között, amiről már beszéltünk. (Nem pedig az öncélú forradalomcsinálást, a bolsevizmust, amiről már szintén volt szó.)
Igazságérzete azonban valószínűleg néha heveskedésre ragadta. Így történt, hogy 1937-ben, amikor a nyilasok egyre hangosabbak lettek, Hitlert éltették és zsidókat vertek, sokszor a nyílt utcán fényes nappal, ő egy idő után fura ellencsapást szervezett: egy csapat ifjúmunkással megtámadták a Tompa utcai székházuk előtt gyülekező nyilasokat, és jól elverték őket. Ságvári nyolchavi fogházat kapott érte, és az ügyvédi gyakorlattól is eltiltották. Alighanem emiatt az akció miatt sütik rá szintén a köztörvényes bűnöző bélyegét azok, akik nem ismerik az akkori viszonyokat. (Félreértés ne essék, nem feltétlenül helyeslem a nyílt erőszakot békeidőben, közterületen, de azért érteni vélem a lelkiállapotot, ami erre vezethette Ságvárit: valószínűleg úgy látta, a magukat egyre inkább nyeregben érző gyilkos szándékú nyilasok ellen már nem elég az okos szó, ahhoz, hogy visszarettenjenek, kicsit rájuk is kell ijeszteni, demonstrálni kell valamiféle erőt és elszántságot a radikális cselekvésre, a védekezésre.)
A szülei ledöbbentek azon, hogy szeretett fiuk ilyen rossz társaságba keveredett, de tapasztalniuk kellett, hogy Endre aggodalma sem volt alaptalan: Ságvári Sándor akkoriban éppen a „származása” miatt kezdte elveszteni a klienseit, ami egyre nehezebb anyagi helyzetbe sodorta.
Kiszabadulása után Ságvári Endre a Népszavánál kapott munkát, de közben hamarosan csatlakozott az illegális Kommunista Párthoz is. (Akkoriban ezt a szervezetet láthatta tettrekészebbnek, mint a sokszor nehézkesen működő Szociáldemokrata Pártot.) 1941-től több háborúellenes tüntetést is szervezett. 1942-től illegalitásban élt, azaz folyamatosan változtatta a lakhelyét és a személyi papírjait, közben pedig továbbra is szervezte a háborúellenes mozgalmat, terjesztette a röpcédulákat és az illegális újságokat. A húga, Ágnes ezt írta erről az időszakról:
„szerencséjére nem volt teljesen tisztában azzal, hogy az illegális élet mennyire korlátozni fogja őt a mozgásban. (...) Azt hiszem, Endre az illegalitást nem fogta fel olyan görcsösen, mint ahogy azt tőle az elvtársak elvárták. Minden jel szerint ennek köszönhető, hogy ő Budapesten két évig derűsen és biztonságban élt, mert sok százan védték üldözőivel szemben.”
(Ságvári Ágnes: Mert nem hallgathatok)

Endre egyébként az illegalitás alatt nemcsak feleségével, hanem Ágnessel is tartotta a kapcsolatot, rendszeresen találkozott vele, segített neki a tanulásban stb. 1944-ben, mikor bekövetkezett a német megszállás, és megkezdődött a „zsidók” deportálása Endre segített tizenéves húgának is elrejtőzni, kitanította, hogy hogyan lehet „konspiratívan”, „illegalitásban” élni. Az akciókba persze igyekezett nem bevonni, ahhoz túlságosan féltette.
Tényleg kisebb csoda, hogy Ságvári Endre két éven keresztül fenn tudta tartani ezt a veszélyes életmódot, mindenféle lebukás nélkül. De akkor 1944 július 27-én, mikor rátaláltak, valószínűleg úgy érezhette, nincs vesztenivalója. Vagy ha van, az nem a saját élete.

Tehát
Mi vezethette Ságvári Endrét, mikor egy pillanat alatt úgy döntött, nem fogja ingyen adni magát? Valószínűleg több oka is volt fegyvert rántani.
Egyrészt, mivel 1942-ben és 1943-ban a nyomozók még sokszor némi kínzás és verés után elengedték a fogvatartottakat (a német megszállás után ez már ritkán fordulhatott elő), Ságvári hallhatott arról, hogy miféle dolgok folynak a csendőrnyomozó-telepeken. Lehetett benne egy nagy düh a nyomozók ellen, hogy ártatlan embereket, esetenként az ő jó barátait kínozzák halálra azokban a pincékben, amiket ő eddig szerencsésen elkerült. Másrészt persze nem is akart odakerülni egy ilyen pincébe. Senki sem akar egy ilyen pincébe kerülni, sem pedig egy koncentrációs táborba. Akkor már inkább jobb ilyen drasztikus módon kiprovokálni a gyors halált. Legalábbis Ságvári ezt így láthatta. Harmadrészt a régi kínai mondás szerint, lehet, hogy az utolsó erőddel odamért csapás fog végezni az ellenfeleddel. Miért adná fel az ember küzdelem nélkül? Egy másik, európai mondás szerint fegyverrel a kézben szebb meghalni.
Ságvári végiggondolta ezt, és úgy döntött, nem adja fel harc nélkül. Ezért is lehetett belőle aztán olyan fontos jelkép. A nyilas uralom alatt a magyar antifasiszta ellenálló csoportokban (és egyáltalán nem csak a kommunisták között) elterjedt a jelszó: „Úgy mint Ságvári!” Vagyis, ha lebuknak, az utolsó töltényig fognak harcolni –ígérték. Ságvári példája erőt adott nekik.

Tehát II.
Mi a helyzet a nyomozókkal? Jogszerűen jártak el? Azt kell mondanunk, hogy igen: parancsot kaptak egy gyanúsított személy letartóztatására, és a parancs teljesítése közben az illető fegyvert használt ellenük. Természetes, hogy ők is fegyvert használtak. Ilyesmiért nem lehet őket elítélni. Annak, hogy egyébként fegyvertelen és ártatlan emberek kínzásában és kivégzésében résztvettek-e, külön utána kellene járni, személyes aktáik és áldozataik visszaemlékezései alapján. Ezt a konkrét szituációt nem foghatjuk fel másképpen, mint hogy katonák voltak, akik harcba mentek, mint ahogy ilyen értelemben Ságvári is katona volt, aki harcban esett el, hősies módon. Az más kérdés, hogy a rendszert, amit ezek a „katonák” vagyis a csendőrnyomozók képviseltek, amiért harcoltak, elítéljük. Ez még nem feltétlenül elég ok az egyéni felelősségrevonáshoz. A Ságvárit lelövő nyomozó rehabilitációját csakis ilyen szempontok alapján lehet megközelíteni. Ezt kellett volna tennie a bíróságnak már a maga idejében is, mikor a Ságvárinak való igazságszolgáltatás túlzott vágyától hajtva elítélte az egykori nyomozót.

Tehát III.
Azért tehát nem ítélem el a nyomozókat, hogy visszalőttek Ságvárira. De remélem az is érthető most már, hogy miért Ságvári Endrét, a civilt az úgymond „jogszerűtlenül” fegyvert használót tartom ebben a szituációban a nagyobb hősnek. És miért gondolom úgy, hogy általában is Ságvári Endre méltó arra, hogy a nemzeti hősök sorában emlegessük, közvetlenül az 1956-os pesti srácok mellett, és hogy emléktáblája visszakerüljön a Remiz falára. (Egyébként, mint egyesek bátorkodtak megjegyezni, a jelenlegi állampárt és az ő alaptörvényük is elítélte a német megszállást, ami ellen Ságvári harcolt, tehát jog szerint minden ok meglenne az ő rehabilitálására is.)
Manapság, amikor kezd megint a passzivitás, a behódolás, az önfeladás és a vak engedelmesség a trendi lenni, szükségünk is van olyan hősökre, akik mertek a maguk idejében egyrészt ellentmondani a hatalomnak, másrészt aktívan cselekedni, amikor kellett, és harmadrészt ráijeszteni azokra, akik mások ijesztgetését, majd később kinyírását tekintették fő feladatuknak.


Megint Ságvári Ágnest idézve:
„Egy olyan országban, amelyet annyi megaláztatás ért, és ahol milliók zokszó nélkül vállalták, hogy elhajtják őket a frontra, internáló és koncentrációs táborokba, az az ember, aki felvette a harcot, magától értetődően felmagasodott. Még ellenségei szemében is.”
(Ságvári Ágnes: Mert nem hallgathatok)

Most komolyan: Hány olyan magyar kommunista van, akinek a nevét pozitív hősként még egy úgynevezett „nemzeti” rockegyüttes is dalba foglalta? (Jó, persze ott van Kun Béla is a szövegben, és ezt nem tudom másképpen értelmezni, csak viccként. De akkor is...)

Én most messze vagyok, de aki Budán jár ma, és ráér, gyújtson egy gyertyát a Remiz cukrászdánál a nevemben is!

Zenéd mi legyünk...

Búcsúzunk Halmos Bélától, a magyar Táncházmozgalom egyik alapítójától. Öt éve annak, hogy távozott, és a nagy mennyei zenekarhoz csatlakozott Zerkula János, az egyik legnagyobb gyimesi prímás, és most csatlakozott hozzá az is, aki olyan szépen tudta az ő keservesét a maga hegedűjén felidézni.
Halmos Béla Szombathelyen született. Építésznek tanult; az egyetemen ismerkedett meg Sebő Ferenccel. Olyasmi párost alkottak ők a maguk nemzedékében, mint Bartók Béla és Kodály Zoltán lehettek a maguk idejében. És hatásuk is hasonló volt. Bár nem akarom (ők sem akarták) azt a legendát kelteni, hogy kizárólag ők ketten kezdték el a Táncházmozgalmat, de azért igaz, hogy sokan először rajtuk keresztül ismerkedtek meg az autentikus magyar népzenét, és őket tekintették a Mozgalom „alapító atyáinak”. Ők kezdtek újra amatőrként (nem néprajzkutatóként) falvakba járni idős adatközlőkhöz, hogy nemcsak a paraszti zene egyes dallamait, hanem magát a játékstílust is újra megtanulják a legilletékesebbektől. Ők keresték fel aztán segítségért Martin Györgyöt, és adtak neki és társainak új lendületet, mikor rádöbbentették, hogy az ifjú nemzedéknek is van igénye arra, hogy saját használatába vegye, tovább éltesse a népzenét és a néptáncot.
Halmos Béla volt az első budapesti táncházi zenekar prímása, később a Sebő Együttesé, majd a szintén legendává lett Kalamajkáé. Rengeteg helyen zenélt, és sok estét tett emlékezetessé. Mindvégig megőrizte nyitottságát és kíváncsiságát is. Például a ’90-es években barátjával, a filmrendező Szomjas Györggyel bejárták Amerikát, ahol filmet forgattak arról, hányféle helyen van még meg a magyarhoz hasonlóan élő módon a hagyományos zene és tánc.
Halmos Béla 67 éves volt, egy szép örökséget hagyott maga után. Szeretnénk méltók lenni rá, hogy elmondhassuk: kicsit mi is ottvagyunk abban a kesergő hegedűszóban, amit ő és zerkula János hagytak nekünk, abban a hegedűszóban, amivé ő és Zerkula János és még olyan sokan mások váltak.

http://www.youtube.com/watch?v=XI6T6HMds6s
http://www.youtube.com/watch?v=tJwTsH6gF7o

Egy magyar honvéd találkozása a történelemmel

„A történelem ismétli önmagát.”
Nem rég egy baráti iszogatás közben Dideki a nagyapjáról mesélt Füstködnek, Szovárdnak és nekem. (Azt mondta a következő darabjukhoz kelleni is fog, hogy összegyűjtsenek néhány személyes, családi történetet, legendát, szóval amolyan oral history-szerű kutatást végezzenek.)
Dideki nagyapja 1956 novemberének első napjaiban sorkatonaként egy Budapest melletti laktanya előtt állt őrségben. Egyszercsak megdöbbenve látta, hogy a laktanya előtt egy szovjet katonai konvoj állt meg. Az első harci jármű egyenesen felé fordult. Ő teljesen ledöbbent, nem tudta, hogy most mi van. Egy percig csak állt egy szál puskáját szorongatva, szembenézve egy kisebbfajta sereggel, mikor aztán az első járműből előbukkant egy szovjet katona feje, és rászólt a döbbent magyarra, hogy most már tegye le a fegyverét és azonnal menjen be a laktanyába. Nem sokkal később néhány szovjet katona szabályosan lefegyverezte, és visszatuszkolták a laktanyába. Dideki nagyapja nem tudhatta biztosan, hogy most mi történt, a szovjetek mit akarnak, bejönnek-e a laktanyába, vagy továbbindulnak Budapest felé, mit akarnak megszállni, és őket, az itt-tartózkodó magyar katonákat most ellenfeleknek és hadifoglyoknak tekintik-e. Ez a jelenet és a zavarodott megdöbbenés mélyen beleégett az emlékezetébe.
Így találkozott 1956 november első napjaiban egy magyar honvéd a történelemmel.

Érdekes történet –gondoltam. Valahogyan ismerősnek is tűnt valahonnan, mintha már hallottam vagy olvastam volna valahol. Nem sokkal később be is ugrott, hogy hol.

„Míg mi ilyen dolgokkal foglalkoztunk, a Német Birodalom hadereje megszállta Magyarországot.
A német megszállás időpontjában, vagyis abban a pillanatban, amikor én ezt érzékelni tudtam – 1944. március 19-e hajnali 3 óra 20 perckor – éppen szolgálatban voltam. (…)
Én éppen a Ferenc József-laktanya Népliget felé néző fő frontját védelmeztem. Ha valaki az Üllői útnak ezen az oldalán közeledett, rá kellett kiáltani:
-Állj, ki vagy?
Ha nem tudta a jelszót vissza kellett fordítani, vagy hasra kellett fektetni. Ha nem engedelmeskedett, lőni kellett. (…)
A március 19-re virradó éjszaka meglehetősen hideg és szeles volt. (…)
Hajnaltájt (…) különös neszek ütötték meg a fülemet. Mintha ez már nem a szélcibálta fák zúgása lenne. Annál keményebben, egyenletesebben , s ugyanakkor másodpercről másodpercre erősebben zúgott, morajlott valami. Motorok búgására emlékeztetett. Néhány pillanat, s már fel is hördültek a főbejárat előtt.
Az első páncélkocsiból egy magyarul beszélő katona ugrott ki. Szigorúan tartottam magam az előíráshoz:
-Állj, ki vagy? –kiáltottam, amekkorát csak tudtam, hogy a motorok zúgását is túlharsogjam. Meglepő választ kaptam:
-Ne ordítozz, hanem nyittasd ki a kaput! Nem látod, hogy a szövetséges haderők páncélosai érkeztek meg?
Én valóban nem láttam, hogy kik érkeztek az általam őrzött kapu elé, de azt igen, hogy nagyon sokan vannak. (…) Az ország tervezett német megszállásáról természetesen semmit sem tudtam (…) Nem sejtettem hát, milyen történelmi pillanat résztvevője vagyok.
Azóta gyakran megelevenednek emlékezetemben ezek a tragikus pillanatok. Képtelen dolgok is felötlöttek bennem. Gyakran játszadoztam a gondolattal: mi lett volna, ha az egyszál kapuőr tűzharcba bocsátkozik a megszálló német páncélosokkal. (…) Micsoda történelmi pillanatot szalasztottam el: egy ócska Manlicherrel tüzet nyitni a német tankokra, öt golyóval szétlőni az egész Wehrmachtot. Helytállásom túlszárnyalta volna a pompeji katonáét. És ugyanakkor hasonlóan reménytelen vállakozás lett volna! Az első golyót talán még kilőhettem volna, de mire zárdugattyús puskámban a másodikat a csőbe irányítom, a németek gyorstüzelő géppisztolyaikkal engem már rég szitává lőttek volna. Helytállásomnak még erkölcsi értéke sem maradt volna: testemmel együtt híre-hamva is eltűnt volna az éjszaka mindent elnyelő sötétségében.
Nem ezt tettem!
A meglepetéstől még magamhoz sem tértem, amikor a magyarul beszélő tisztet követő német katonák kiragadták a kezemből a puskát, engem pedig bedobtak a laktanya kapuján. Az őrséget ők maguk vették át. A megszállók percek alatt elárasztották a laktanya udvarát, behatoltak a parancsnoki épületbe, a legénységi körletekbe, a katonákat kikergették ágyaikból, s kezdtek otthonosan berendezkedni.”
(Kállai Gyula: Életem törvénye)

A legérdekesebb az egészben, hogy tényleg az a legvalószínűbb, hogy egyik ember sem lopta a másiktól a sztorit, valószínűleg szó szerint így megtörtént mindkettejükkel szó szerint ugyanaz, tizenkét év különbséggel. És lehet, hogy szomorú, de ebből messzemenő következtetéseket is levonhatunk kis hazánk helyzetéről. Mintha ugyanabba a mókuskerékbe szállnánk be mindannyian. Jön egy idegen megszálló, vagy még csak nem is kell, hogy egészen idegen legyen, mindenesetre jön egy nálunk erősebb erő, amely a szövetségesünknek nevezi magát, de tetteiből, agresszív viselkedéséből egészen más következik. Mi meg csak állunk, tökéletesen összezavarodva, azon gondolkodva, mit várhatnánk mégis egy ellenségként viselkedő szövetségestől, és mégis mit tehetnénk mi, egyes emberként, ha felismertük, hogy a ez a helyzet nem oké. Kilőjünk öt golyót egy ócska puskából kétszáz páncélos járgányra és húsz tankra? Figyelmeztessük bajtársainkat? Ha igen hogyan? És vajon ők észre fogják venni, hogy a szövetséges már nem a szövetségesünk? Ha ezt előbb is látták, miért nem szóltak? Ha szóltak, a feletteseink miért nem hallgattak rájuk?

A két kiskatona története persze más-más módon folytatódik, részben azért mert a nemzetközi helyzet is más volt a két szituáció alatt.
1944-ben a megszállók mégiscsak éppen elvesztettek egy világháborút, tehát az ellenük való harc sem látszott reménytelennek. Mégis csak nagyon kevesen vállalták. 1956-ban nemigen lehetett nemzetközi segítséget remélni. Mégis egy rövid, reménytelen, hősies, szívós ellenállás következett. (Ezért 1956 bevonult a nemzeti legendáriumba, míg az 1944-es ellenállást inkább elfelejteni látszunk.)

Még a két katona további történetének különbsége is kis hazánk emberi sorsainak tragikomikusságára mutatnak.
Kállai Gyula (barátainak: „Gyufa”) pár nappal később megszökött a németek által megszállt laktanyából, civil ruhát öltött és illegalitásba vonult, azaz elrejtőzött és egyik szervezője lett az antifasiszta ellenállási mozgalomnak. Úgy látta igenis ő is aktívan tehet azért, hogy a német megszállók eltakarodjanak, persze nem olyan módon, hogy egy ócska Manlicherrel beleereszt egy golyót az első német páncélosba,hanem ennél ravaszabb módon, okosan cselekedve, nem beleállva az ellenség tankjainak útjába, hanem az ellenség erejét furfangosan kicselezve. És mégis végtelenül hősiesen, kockára téve mindent, vállalva akár a legszörnyűbb kínzások és a legkellemetlenebb halál kockázatát is hazájáért, és barátaiért, bajtársaiért.
Kállai Gyula a háború utáni újjáépítésben is aktív szerepet kívánt játszani, így végül is politikus lett. Annak a pártnak a színeiben, amelyik a legaktívabban harcolt az elnyomók és megszállók ellen. Sajnos azt nem tudhatta előre (ahogy barátainak nagy része sem), hogy ez a párt egy új diktatúra kiépítője, és egy új megszállás kiszolgálója lesz, ami őt is börtönbe vetteti (1951-ben), majd rehabilitálja (1954-ben).
1956 novemberének első napjaiban, mikor a szovjet katonák kicsavarták Dideki nagyapjának kezéből a fegyverét, a szovjet csapatok magukkal hozták a valószínűleg eléggé összezavarodott Kállai Gyulát, hogy pár nappal később egy magyar bábkormány miniszterévé tegyék. Vajon Kállainak eszébe jutott aznap, hogy mit élt át a megszállókkal szembetalálkozva? Talán igen. Új szerepe ellen mégsem mert akkor már tiltakozni.
De minderről az emlékirataiban egy sort sem olvashatunk. Azok lezárulnak az 1945-ös évvel, a szerzőjük leghősiesebb és legszimpatikusabb időszakának tárgyalásával.
(Tegyük hozzá, hogy „Gyufa” legközvetlenebb ellenálló barátai nem szolgálták ki ilyen szerencsétlen módon az új rendszert: ők 1956-ban is az ellenállás mellett foglaltak állást, ha nem is harcosként, de vezetőként. Gondolok itt Donáth Ferencre, Szilágyi Józsefre, Losonczy Gézára, Ujhelyi Szilárdra.)

1956 novemberében a szovjetek által körülvett laktanyában már semmi remény nem lehetett a sikeres ellenállásra. Ezek már az események végnapjai voltak. Dideki nagyapja még akkor sem tehetett volna semmit, ha történetesen valami csoda folytán sikerül megszöknie, és átjutnia a harcoktól sújtott Budapestre. Mire átért volna, úgyis vége lett volna mindennek, őt pedig, mint katonaszökevényt hamar megtalálták volna. Dideki nagyapját az eseményeket követően rövid időn belül, legtöbb bajtársával együtt leszerelték. Hazatértek és civilként éltek tovább egy előzőnél jóval elviselhetőbb rendszerben. Éltek és alkottak, ahogy tudtak, nevüket már nem akarták felétlenül híressé tenni dicső tettekkel mint Losonczy Géza vagy dicső és szégyenletes tettekkel, mint Kállai Gyula. 1956-os kalandjukról a szovjet katonákkal pedig nem adattak ki emlékiratot sok példányban a Magvető Kiadónál, csak gyermekeiknek és unokáiknak mesélgették.
Én most mégis azon gondolkodom, hogyan lehetne ezt a két történetet: Kállai Gyuláét és Dideki nagyapjáét egyetlen frappáns és drámai vagy akár ironikus történetbe belesűríteni.

A vörös néhány árnyalata

A saját dolgom és a ti dolgotok további megkönnyítésére, illetve némileg az előző bejegyzéshez is kapcsolódva járjuk körül a nacionalizmus után a kommunizmus fogalmát is. Mi mindent jelenthet ez a szó? Milyen jelentéstartalmai illetve irányzatai lehetnek a különböző korokban?
(A különböző –izmusok némelyike, amiket itt most megnézünk eszme, némelyike pedig politikai rendszer, így nyilván nem feltétlenül tartoznak egy kategóriába, de ezt majd az egyes pontok alatt jelezni is fogom.)

Mi a kommunizmus eredetileg? Egy olyanfajta eszmerendszer, amely a társadalmi különbségek, és főleg az emberi kizsákmányolás feletti nagyfokú elkeseredettségből született és célul tűzte ki az emberek közötti egyenlőség megteremtését, a társadalmi (osztály-)különbségek eltüntetését.

„A kommunisták nem külön párt a többi munkáspárttal szemben. Nincsenek az egész proletariátus érdekeitől elütő érdekeik. Nem állítanak fel külön elveket, hogy ezek kaptájára húzzák a proletármozgalmat. (…) A kommunisták (…) az egész proletariátus közös, a nemzetiségtől független érdekeit hangsúlyozzák és érvényesítik. (…) tehát a gyakorlatban minden ország munkáspártjainak leghatározottabb, szüntelen továbbhaladásra ösztökélő részét alkotják (…) A kommunisták legközelebbi célja ugyanaz, mint valamennyi többi proletárpárté: a proletariátus osztállyá alakítása, a burzsoá uralom megdöntése, a politikai hatalom meghódítása a proletariátus által. (…)
A kommunisták a mozgalom alapvető kérdéseként a tulajdon kérdését helyezik előtérbe, függetlenül attól, hogy ez a kérdés többé vagy kevésbé fejlett formát öltött-e. (…) Mindenütt az egész világ demokratikus pártjainak szövetkezésén és egyetértésén munkálkodnak. (…) Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el.”
(Karl Marx és Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa. Karikás Frigyes fordítása)

A szövegben lévő ellentmondásokkal együtt nézzük meg milyen jellegzetes alapelveket emelhetünk ki ebből a kiragadott részletből!
- a tulajdon kérdésének előtérbe helyezése: tehát szerintük a tulajdonviszonyok határoznak meg egy társadalmat (sokkal inkább, mint az emberek életszínvonala, vagy a többség világnézete)
- céljuk a hatalom megszerzése egy társadalmi osztály, a proletariátus (szó szerint: a „nincstelenek”, szűk értelemben az ipari munkásság) részére
- céljukat erőszakos úton vélik megvalósíthatónak
(- ellentmondás 1.: a szöveg egy párt kiáltványa, miközben kijelenti, hogy a kommunisták nem alkotnak külön pártot, csak egy gondolkodásmódot, irányzatot képviselnek a meglevő pártokban)
(-ellentmondás 2.: a kommunisták minden demokratikus erővel hajlandóak szövetkezni, de biztosak benne, hogy erőszakra lesz szükségük céljaik megvalósításához)

Ebből már azt is láthatjuk, miben különbözik a kommunizmus, mint irányzat eredeti értelmében a munkásmozgalom más irányzataitól, például az addig a munkások körében legbefolyásosabb szociáldemokratáktól. Az eddigi munkásmozgalomnak, és a szociáldemokratáknak is a munkások életkörülményeinek javítása és jogi helyzetük javítása volt a céljuk, nem pedig valamiféle hatalomátvétel. Más szóval nem volt végső céljuk, inkább valamiféle folyamatos javításban, haladásban gondolkodtak. Általános politológiai fogalmakban gondolkodva ez a különbségtétel továbbra is alkalmazható, ha meg akarjuk különböztetni a „kommunistákat a „baloldal” más irányzataitól. Ez tehát a kiindulópont. Most nézzük, milyen irányokba fejlődött ez tovább!




I. A bolsevizmus
Részben az orosz társadalomfejlődés és az orosz munkásmozgalmi szervezeti alakulás által meghatározott irányzat, részben a kommunizmusnak az az irányzata, amelynek alapelveit Vlagyimir Lenin fogalmazta meg. Ez kiemel és kihangsúlyoz bizonyos elemeket Marx és Engels szerteágazó életművéből és elképzeléseiből:
- az erőszakos forradalom szükségessége itt még hangsúlyosabb lesz
- a bolsevisták tehát a kommunista mozgalom fő céljának általában egy forradalom kirobbantását tekintik (esetenként fontosabbnak, mint a proletariátus jólétét, azaz azt, hogy milyen új rendszert kell felépíteni egy forradalomnak)
- így a bolsevizmusban egyrészt a „forradalmi taktika” kidolgozása és egy forradalom levezénylése lesz a leghangsúlyosabb elem.
- a forradalom vezetéséhez és helyes irányban tartásához pedig szerintük egy forradalmi élcsapatra lesz szükség, azaz képzett emberekre
- ez a forradalmi élcsapat lesz a bolsevistáknál a kommunista/ bolsevista párt
- a párt feladata egy „proletárdiktatúra” kidolgozása: azaz egy átmeneti hatalmi rendszeré, amelyben a hatalom a párt kezében van, mégpedig azért, hogy a párt erőszakkal megakadályozhassa a hatalom korábbi birtokosainak erőszakos visszatérését és bosszúját (azaz az ellenforradalmat)
- mihelyt ez a veszély elmúlik, a pártnak fel kell számolnia saját uralmát, a proletárdiktatúrát, és az államhatalmat fokozatosan felosztani a polgárok közösségei (kommunái) között.

A probléma ezzel a gondolattal nyilvánvalóan az, hogy a hogyan lehet meghatározni azt a pontot, amikor már elmúltnak nyilvánítható a régi rendszer visszatérésének veszélye. Másrészt nem feltétlenül számol azzal, hogy nemcsak a hatalmat megszerző ember van hatással a hatalmi szerkezetre, hanem maga a hatalom, azaz a hatalmi pozíció is az emberre. A hatalom függőséget okoz, mint ezt számos példán észrevehetjük. Egyes embereknek ezt sikerülhet elkerülni, de egy egész pártban nem lehet biztosítani ennek a függőségnek az elkerülését. Már csak azért sem, mert a párt tagjai egymással harci közösségben állnak, tehát egymással is kölcsönösen függő viszonyban vannak. Másrészt egy „élcsapat” kijelölése egyben társadalmi pozíciók különbségének kijelölése is. A társadalmi kiváltságos („kiválósági”) pozíció csoportöntudatot eredményez, az öntudat a csoportpozíció fenntartását. Így a „forradalomcsináló” azaz forradalmat erőltető és azt mindenáron kézben tartani akaró taktika maga gördít akadályt a kommunizmus céljának: a társadalmi (osztály)különbségek felszámolásának útjába.

A bolsevista ember tehát tulajdonképpen egy hivatásos forradalmár, egy mindenáron forradalmat akaró harcos. A bolsevista így a kommunistának azon típusa, akitől általában a fennálló hatalmak birtokosai félnek, a bolsevista mint ellenségkép: a lázadó, a felforgató, a terrorista képe. (Vagy legalábbis a Szovjetunió, mint „sikeres proletárdiktatúra”, elvakult csodálójáé.)



II. A sztálinista államszocializmus avagy a „kommunista diktatúra”
Ez a kommunizmusnak azon formája, amelytől a kisemberek félnek, a fékevesztett hatalmi őrjöngés, a XX. századi totalitárius diktatúra egy fajtája. Amikor a „kommunizmus áldozatairól” beszélnek, illetve megemlékeznek, akkor általában a sztálinista diktatúra áldozatait értik rajta. (Magyarországon 1956-ban, a forradalom idején legtöbben tényleg a „sztálinizmus” és nem a „kommunizmus” felszámolásáról beszéltek.)
A sztálinizmus lényege, hogy a bolsevista proletárdiktatúrát állandósítani lehet, a hatalmat véglegesen egy párt kezébe helyezve, ennek a pártnak mindent alárendelve. A Párt tehát nem felszámolja az államot hanem élére áll, sőt, az államhatalom kizárólagos birtokosának deklarálja magát (emiatt a kizárólagosság miatt, valamint az élet minden területére kiterjedő állami ellenőrzés miatt mondhatjuk, hogy totalitárius a rendszer). A sztálinizmusban a kommunisták vagy sztálinistákká válnak, ha megmaradnak bolsevistának vagy népfrontos-kommunistának (amiről alább szó lesz), akkor a rendszer ellenségnek deklarálja, és elpusztítja őket. (lásd Sztálin kirakatpereit saját egykori harcostársai ellen, amelyeket nálunk Rákosi ismételt meg, sokszor szintén egykori harcostársai ellen).

A sztálinista ember tehát a kommunistának az a típusa, ki feltétel nélkül kiszolgál egy totalitárius rendszert vagy azért mert a Párthoz való hűséget fontosabbnak tartja az elveknél a proletárok életkörülményeinél és a forradalomnál is (lásd 1956-ot, mikor a sztálinista rendszer kiszolgálói egy nyilvánvalóan forradalmi szituációt „ellenforradalminak” minősítenek saját hatalmuk fenntartása érdekében), vagy egyszerűen félelemből, alkalmazkodásból, hatalomvágyból. A sztálinista könyörtelen és rosszindulatú, semmivel sem jobb a fasisztánál illetve nácinál. A különbség: a fasizmus, illetve nácizmus egy válságban lévő kapitalista társadalomban alakul ki a bűnbakkeresési reflexekből. A sztálinizmus egy győztes forradalom után alakul ki a győztes forradalmárok (bolsevisták és egyéb kommunisták) bizonyos elemeiből, azokból akik a hatalmi pozíció megtartását korábbi céljaik fölé helyezik és önértékké teszik.
Ennek ellenére, illetve éppen ezért szükséges a sztálinizmust illetve a kommunista totalitarizmust elkülöníteni a kommunizmus többi irányzatától, hangsúlyozni, hogy ez nem eredeti célja a kommunizmusnak, mint eszmerendszernek. Aki ifjú korában, idealizmustól hajtva egy kommunista mozgalomhoz csatlakozik, általában nem tervezi, hogy sztálinistává válik, míg aki egy fasiszta/ náci mozgalomhoz csatlakozik az valószínűleg hajlamos az erőszakos megoldásokra, nem feltétlenül eszköznek, hanem gyakran már az elején is célnak látja a pusztítást és a gyilkolást.

(Ha megkérdezel egy fiatal neokommunistát és egy neonácit, a neokommunista valószínűleg el fogja ítélni Sztálint, míg a neonáci valószínűleg csodálni és méltatni fogja Hitlert.)



III. A népfrontos-kommunista eszme
A kommunizmusnak a legszimpatikusabb és leghősiesebb fajtája. Igazából az egyetlen irányzat, amelynek örökségét felvállalni érdemes egy nem-kommunistának is. (például nekem).
A népfront mint gondolat az 1930-as évek második felében alakult ki. Ekkor fogalmazódott meg a Kommunista Internacionáléban (a világ kommunista pártjainak szövetségében, ami persze szovjet befolyás alatt állt) az a cél, hogy a kommunista pártoknak a megerősödő szélsőjobboldali, rasszista és birodalomépítő háborús veszély ellen össze kell fogniuk, most már nemcsak egymással, hanem saját országuk demokratikus pártjaival is. Azaz a kommunistáknak különböző országokban egy más demokratikus erőkkel közös pártok feletti összefogást, népfrontot kell alkotniuk, és így az adott ország népfrontjának kell tömörítenie a demokratikus átalakításért, jogért, kajáért, emberi méltóságért küzdő erőket.
Mondhatjátok, hogy adott pillanatban a náci német támadástól tartó Sztálin részéről ez csak ideiglenes taktika volt. És erre csak azt tudom mondani: így igaz, a saját hatalmához mindenekfelett ragaszkodó Sztálin részéről ez tényleg csak taktika volt. Viszont Európa-szerte sokaknak tetszett ez a demokratikus összefogásról szóló elképzelés és őszintén hittek benne. Sokan, kiváló művészek tudósok, munkások éppen azért csatlakoztak ebben az időszakban a kommunista pártokhoz, mert úgy érezték, végre többről szól a mozgalom, minthogy „kövessük-a-Szovjetunió-példáját” és „csináljunk-forradalmat-bármi-áron”. Az ő részükről nem taktika volt a népfront, hanem maga a cél. Az ilyen emberek, az ilyen kommunista aktivisták tömegét egyáltalán nem hagyhatjuk figyelmen kívül, amikor erről a korszakról és a kommunista mozgalmak történetéről beszélünk. Éppen ezért ki kell mondanunk hogy a „népfrontosság” egy önálló irányzat volt a kommunista mozgalmakon belül, a sztálinizmustól függetlenül, sokszor azzal egyidőben, annak ellenére is.
(Még egyszer szögezzük le: ez az irányzat ebben a hősies formájában elsősorban a Szovjetunión kívüli országokban létezett, ugyanabban az időben, mikor a Szovjetunióban Sztálin legsötétebb terrorja tombolt, kirakatperekkel, megfélemlítésekkel, tisztogatásokkal.)
A népfront-politika, azaz a demokratikus erők összefogása sikeresnek bizonyult például Franciaországban és Spanyolországban, ahol a népfrontok pártjai választási szövetségben kormányra is jutottak, és nekiálltak számos fontos szociális reform megvalósításának. Spanyolországban pedig 1936-ban ez a népfront-kormány volt az, amelyik egy darabig a törvénytelen és erőszakos fasiszta diktatúra-kísérlet ellen is sikeresen vitte harcba az állampolgárokat. (Hosszú távon a polgárháborút sajnos elvesztették, leginkább persze az ellenségeiknek nyújtott hatalmas német és olasz segítség miatt.)

Magyarországon is azt láthatjuk, hogy az 1930-as évek második felében némileg nőtt az érdeklődés a kommunista mozgalom iránt, éppen azért mert maga mozgalom is nyitott, az addigi dogmatikus elzárkózás helyett, úgy tűnt hajlandó lesz más szempontokat, akár nemzeti szempontokat is figyelembe venni. Majd az 1940-es években éppen ezek a népfrontos-kommunisták voltak azok, akik a legönfeláldozóbb küzdelmet folytatták azért, hogy elérjék, hogy Magyarország békét kössön, kilépjen az értelmetlen és saját érdekeit is sértő háborúból. 1944-ben pedig ők jártak élen a fegyveres harcban a saját állampolgárait legyilkoló, hazaáruló nyilas rendszer elleni harcban. Hazugság lenne azt állítani, hogy egy megszálló hatalom mellett, egy új diktatúra kiépítéséért harcoltak a saját törvényes kormányuk ellen. Éppenséggel egy idegen megszálló kiszolgálója ellen harcoltak egy új demokratikus rendért összefogva a hozzájuk hasonló nem-kommunista demokratákkal. Azt, hogy a szovjetek milyen rendszert fognak kialakítani Magyarországon, ők nem láthatták előre.
Az 1945 utáni pár évben ez a népfrontos irányzat jelen volt a Magyar Kommunista Pártban is, és nagymértékben a nemzetközi helyzeten múlt csak, hogy alulmaradt a sztálinista (Rákosi-Gerő-Farkas-féle) irányzattal szemben. Nem véletlen, hogy az 1950-es években aztán a kegyetlen Rákosi-hatalom a saját kommunista párttagjai jó részével is leszámolt. (Például lapelődünknek az egykori Tovább folyóiratnak a szerkesztőivel is, akik majdnem mind börtönbe kerültek ebben az időben.)
És végül: nem hagyhatjuk figyelmen kívül ennek a népfrontos kommunista hagyománynak a szerepét az 1956-os forradalom elindításában sem. Sőt továbbmegyek: az egész 1956-os forradalmat nem is érthetjük meg ennek a népfrontos-kommunista hagyománynak a figyelmen kívül hagyásával. Az ún. „reformkommunisták” érték el Rajk László rehabilitálását, ők indították a Petőfi Kör vitáit, élen jártak a tüntetésben, és sokan közülük a fegyveres harcban is résztvettek. Csak egyet emelnék ki közülük: az egyik legbátrabb és legbecsületesebb felkelőparancsnokot, Angyal Istvánt, aki magát élete végéig kommunistának vallotta.


Tehát: népfrontos, mint ember azt jelenti, aki a demokratikus erők (nemcsak a pártok) összefogását hirdeti a romboló szándékú és gyilkos szándékú (röviden: fasiszta) erőkkel szemben. Ezen a csoporton belül népfrontos kommunista az, aki ebben az összefogásban a kommunista pártokat és szervezeteket képviseli. A népfront-eszme egy szervezetek és pártok feletti eszme, nemcsak a kommunista mozgalomhoz kapcsolódik. Viszont a kommunista mozgalomból leginkább a népfrontos kommunizmus az, ami számunkra is követendő példa lehet. Hogyha neveket is akartok ezzel kapcsolatban hallani, akik kommunistaságukkal együtt (nem annak ellenére!) példaadóak lehetnek számunkra, hát őket tudom mondani: Donáth Ferenc, Schönherz Zoltán, Ságvári Endre, Angyal István, a Györffy-kollégisták nagy része, de szerintem ennek a hagyománynak a folytatója az Orfeo-csoport és Ernesto „Che” Guevara is.




IV. Az államszocialista autokratizmus
sokan ezt valamiféle „szelídített sztálinizmusnak” tartják, mint eszmét; mint politikai rendszert pedig puha diktatúrának” nevezik. Én inkább nem nevezem diktatúrának, hanem autokratizmusnak. (Szerintem ugyanis egy rendszernél nem mindegy, hogy milyen módszereket alkalmaz az elnyomásra. Mivel a politikai rendszer elvileg az emberért van, ezért igenis számít, hogy milyen az egyes ember közérzete az egyes rendszerekben, és világosan különbséget kell tennünk aközött, hogy az állampolgár retteg a rendszertől vagy csak kényelmetlenül érzi magát benne, esetleg éhezik benne.)
Szóval ez az a formája az emlegetett „kommunizmusnak”, ami a legkevésbé eszme, azaz ami a leginkább gyakorlati-politikai rendszer. Lényege, annak beismerése, hogy a sztálinista típusú totalitárius diktatúra nem működik, erőszakra nem lehet sokáig építeni, ezért engedményeket kell tenni, mindezzel együtt hatalmat meg kell tartani az adott kommunista párt (az egyetlen Párt) kezében. Ebben a rendszerben a vezetésben a fanatikus elvakult őrülteket felváltják a kényelmes opportunisták, akiknek megvan az az előnyük, hogy legalább az apolitikus emberrel is képesek néha normálisan tárgyalni. Ilyen rendszerek valósultak meg az ún. Keleti Blokkban a ’60-as években. (A sztálinista diktatúra csak néhány helyen, Észak-Koreában vagy Albániában maradt fenn ezután is.) Magyarországon volt a rendszer a legsikeresebb, mert a legemberbarátabb. Más helyeken azért hullámzóbb volt a helyzet (Lásd például Polákországot!).
A kommunizmusnak erre a formájára nem érdemes sok szót vesztegetni, mert sok köze az eredeti kommunista ideológiához vagy bármiféle más ideológiához nem nagyon van. Annál több a gyakorlati politikai szempontokhoz. A régi eszmék (akár a népfrontos, akár a bolsevik típusúak) már csak afféle díszletet jelentenek a vezetők számára, amiket ünnepi alkalmakon hirdetnek, de maguk tulajdonképpen már maguk sem hisznek.
Azt láthatjuk persze, hogy ilyen típusú rendszer bármikor, bármiből kialakulhat. Éles szemű megfigyelőnek meg tulajdonképpen már mindegy is, hogy az ilyen rendszer díszletnek a kommunizmust/ szocializmust vagy a kereszténységet használja. Az ilyen ideológiai dísznek nincs tartalma, és épp ez a frusztráló a rendszerben.

(Na persze egy-egy ember az életrajza egészével nem feltétlenül csak egy-egy irányzatát képviseli ennek az életműnek. Nézzétek meg például Kádár Jánost! De mint mindenhol persze itt is azokat szoktuk nagyra értékelni, akik nem tettek olyan kényelmesen drasztikus fordulatot ifjúkori igazságérzetükhöz képest, igaz?)


Megjegyzés
Hát igen, tudom, hogy nem leszek túl népszerű ezzel a bejegyzéssel bizonyos körökben. Főleg azok körében nem, akik a formát többre becsülik a tartalomnál. Gondolom fel fogják majd emlegetni, hogy azt hiszik, tudják, mi az, amit én a blog címében megjelölt módon tovább akarok vinni…

De erre igazából magasról teszek.

Nyílt levél a kiborult vörös festékről

Kedves Régi Jó Ismerősöm!

(Ennek az írásnak eredetileg azt a címet akartam adni félig tréfásan, félig komolyan, hogy Védőbeszéd, de aztán eszembe jutott, hogy amit Te mondasz rólam, az sem nem vád, sem nem rágalom, az csak afféle zrikálás, tehát nincs mi ellen védekeznem.
Ez inkább olyan visszakérdezésféle, mert könnyen lehet, hogy nem értettem jól, amit a múltkor mondtál.)

Az utóbbi időben ritkábban beszélgetünk, mint a régi szép időkben, igaz ritkábban is találkozunk (ez persze mindkettőnkön múlik) ezért is figyeltem fel erre a dologra. Tudniillik arra, hogy mikor a többiekkel valahol egy asztalnál ülünk, kocsmában vagy táncházban, akkor mindig elsütsz valami olyan csipkelődést, félmondatot, amelyben én is szereplek valahogyan összefüggésben azzal a szóval, hogy „kommunista”. (Illetve ennek a „rokon értelmű” szavaival, mint „bolsi”, „vörös”, stb.) Lehetőleg mindig olyan helyen, hogy ezt többen is hallják. Eleinte én is röhögcséltem az ilyeneken, de most, hogy ez újra és újra előjön, úgyis, hogy már nem is vicces, se nekem, se neked, se másoknak, rájöttem, hogy Téged tényleg zavar valami abban, amit én teszek, vagy mondogatni, illetőleg leírni szoktam.
Észrevettem, hogy mindig olyan helyzetben sütöd el ezt az állítólagos „poént”, amikor vagy csak félig lehet komolyan venni, vagy pontosan tudod, hogy nem fogok Veled vitába szállni, inkább rosszindulatúan kiröhöglek, ahogyan a műveletlen embereket szokás, vagy valami hasonlóan erőltetetten vicces félmondattal ütöm el az egészet. Nagyjából jól ki tudod számítani, mik az ilyen helyzetek.
Előbb-utóbb azért persze célt érsz, mert egyszercsak elegem lesz, és majd felugrok vagy az asztalra csapok, és meg fogom kérdezni, hogy „Mi a franc bajod van már, b***meg?”. Ez a pillanat nem tartozik a blog olvasóira. De mivel az agyam sokszor több lépéssel előrébb vagy éppen hátrébb tart, mint a szám, azt mégsem állom meg, hogy le ne írjam, mi minden villan át az én töprengő, kombináló agyamon, amikor ilyeneket hallok Tőled vagy akárki mástól.

Utólag visszagondolva, mindig azon merengek, ez lett volna-e a megfelelő alkalom, hogy felvegyem a kesztyűt, és vállalva a kockázatot, hogy mindenkit elüldözök az asztaltól, visszakérdezzek:
„Kommunista alatt pontosan mit értesz?”
Itt következne az, amikor megpróbállak szembesíteni azzal, hogy ennek a szónak időtől és helytől függően mennyiféle jelentése, más szóval történelmi rétege van, amelyeket olykor tudatosan mosnak össze azok, akiknek ez érdekükben is áll. Aztán elgondolkozom, fair dolog lenne-e tőlem ezeknek a nem ismeretét számon kérni Rajtad. Hiszen Neked ez nem tartozik a szakterületedhez, a suliban, meg (valakinek szintén így áll érdekében) ezeket az árnyalatokat nem tanítják. Ha meg elkezdek a tudálékos szaktudós szerepében pózolni, amikor valaki csak viccelni akart, én válok nevetségessé.
Akár így, akár úgy, az, hogy ezek a jelentésárnyalatok belekerüljenek a köztudatba, azért történészként és újságíróként nekem kell tenni, illetve nekem is tenni kell. Segítséget azért Tőled is elfogadok hozzá. (Erről még szó lesz ezen a blogon hamarosan.)

Továbbfűzöm a gondolataimat és az jut eszembe: mennyivel hatásosabb lenne így feltenni a kérdést:
„Kommunista alatt pontosan mit értesz? Mindenkit, aki nem rajong Wass Albertért, vagy mindenkit, aki nem tiszteli istenként a Narancsos Főnököt, vagy mindenkit, aki nem utálja az úgynevezett zsidókat?”
Huh, micsoda egy demagóg, hatásvadász, genyó visszakérdezés ez! De érdekes lenne megfigyelni, hogyan reagálsz erre. Ebből kiderülhetne, hogy Te magad mennyire fogod még fel viccnek ezt az egészet. Vajon jót röhögnél rajta? Vagy megsértődnél, hogy csak ennyi agyi erőfeszítést feltételezek Rólad, hogy ilyen sztereotipikus izéket kínálok fel Neked válaszként? Nem tudom. Mármint fogalmam sincs, hogy hogyan reagálnál, éppen ezért lenne izgalmas ezt feltenni. Vagy ez csak azt jelenti, hogy nem ismerlek eléggé, illetve, hogy nem bízom eléggé az emberekben?
(Á, ezek után már, ha ezt a szöveget olvastad, már felkészülten fog érni ez a kérdés. Na mindegy…)

Aztán még tovább fűzöm a gondolataimat, és elgondolkozom magamban, hogy mit szoktak pontosan érteni ez alatt a szó alatt, hogy „kommunista” ma ebben az országban azok, akik szitokszóként használják. Alapvetően, azonkívül, hogy bármilyen rossz tulajdonság szinonímája lehet, kettő értelmes, körvonalazható jelenség jut eszembe.
Ugye sokan mondják, hogy egyrészt ún. „posztkádárista” (jujj!) másrészt „neohorthysta” (így!) korban élünk. Ja, a „kommunista” szó értelmezését is az ilyen jellegű (le nem írom még egyszer ezt a két szót) tömegbeidegződések határozzák meg.
Mit jelentett a „kommunista” szó a Horthy-korszakban? (Azonkívül, hogy a „közellenség” szinonimája volt?) Rosszindulatú felforgatót, terroristát, senkiházi bitangot és hazátlan internacionalistát. Azaz alapvetően olyan valakit, aki nincs hatalmon, de fel akarja forgatni a törvényes rendet, kinyírni a legitim vezetőket, plusz jött még ehhez az az értelmezés (főleg a háború alatt), hogy olyasvalaki aki nem kötődik a saját hazájához, csak valami elvont, nem is létező nemzetközi közösséghez, ezért hajlandó kémkedni a Szovjetuniónak. (A kettő közül az utóbbi a nagyobb hülyeség.)

Ez ma elsősorban a „széljobberek” (így! te jó ég!) értelmezése. Rólad azért tudom, hogy egyrészt okosabb vagy annál, hogy attól tarts, hogy most komoly kommunista terroristaveszélytől tarts. Tudom, hogy nem hiszel az összeesküvéselméletekben.

(Vagy csak én nem tudok róla?)
Tudom azt is, hogy nemcsak hogy okosabb vagy ennél, de engem is többre jobban ismersz, és többre tartasz ennél, hogy ilyeneket mondj, vagy akár csak gondolj rólam. Arról is meggyőződhettél, hogy nem vagyok „internacionalista” olyan értelemben, ahogyan ezt a szót a „kommunista” szóval összekapcsolják. Habár én is, csakúgy, mint te már mobilisabb vagyok, mint nagyszüleink vagy dédszüleink voltak, nyelveket beszélek, sokfelé jártam, a Világ sok szögletében vannak barátaim, akikkel így-úgy tartom a kapcsolatot, és én is szívesen kimennék egy pár évre külföldre dolgozni, tapasztalatot gyűjteni. (Miért, Te is így vagy vele nem?) Szóval persze kevésbé predesztináló az életmódunkra nézve az, hogy hol születtünk, és mi az anyanyelvünk, meg hogyan gondolkodunk, mint a dédszüleinknek vagy a nagyszüleinknek volt. Ilyen értelemben persze, náluk „internacionalistábbak” vagyunk egy picit, te is, én is.

Van a „kommunistának” ma, ebben az országban jóval gyakrabban használt jelentése. A legtöbben ezt értik alatta. Főleg akkor, ha olyanokra mondják ezt a szitkot, akiket valami miatt maguk is tisztelnek, vagy legalábbis úgy tudják, hogy tisztelni illik őket, szóval elsősorban, ha öregekről beszélnek. Ennek pedig talán a „kádárista” (jujj!) lehetne a legjobb szinonimája. Vagyis: olyant értenek alatta, akiben még benne élnek a Kádár-korszak reflexei, aki visszasírja a Pártot, az Első Titkárt, a Május Elsejei sört és virslit, a kényelmes, nyugodt életet, és a felelősségvállalás kerülését, a meggyőződés nélküli tapsolást, minden kompromisszumot, amit a rendszerrel megkötött, minden langyos vizet, amibe beleült. Szóval a „kommunista” valahogyan minden olyasminek a szinonimája, ami elavult, maradi, mindenkié, akin túlhaladt az idő, de ezt nem veszi észre.
Így van? Valld be, hogy leggyakrabban Te is ilyen értelemben használod!
Aham!
Szóval akkor ezt érted rám?

Hogy nem? Akkor meg mit? Hogy a KISz-titkárt? Azt a fiatal fószert, aki meggyőződéssel vagy meggyőződés nélkül puffogtatott hasonló fiatal társainak mindenféle frázisokat a szegények védelméről, és mellette az egyetlen üdvözítő Párthoz való hűségről, miközben a gyakorlatban nem csinált semmit? Aki az „ifjú kommunisták erkölcséről” szónokolt, miközben a tagszervezet pénzének egy részét lenyúlta? Aki reménykedett, hogy jó állása lehet a Párt egyik irodájában? Mondd, kitől hallottad Te, hogy ilyen volt a KISz? A szüleidtől? Akkor tehát ők is ilyenek voltak? Nem, ők nem, csak mindenki más? Mert ők csak kényszerből, mert kötelező volt, az úttörőktől rögtön ide küldték őket?

Ühüm. Szóval ezt érted Te rajtam, ezt látod Te bennem. És mondd csak, ezt akkor állapítottad meg rólam, amikor megláttad a képemet az egyetemfoglaláson készült fényképek egyikén?
Mit gondolsz, mégis mi a fenének fészkeltük be magunkat az egyetem egyik termébe? Hogy hűségünket deklaráljuk valamelyik párthoz? (Amelyik nem az állam-Párt.) Itt vannak a felvételek, látod, miről beszélgetünk: a mi felelősségválallásunkról ennek az országnak az építésében, az egyenes, konkrét beszédről, az igazság kimondásáról, a diákok egymás iránti szolidaritásáról, az integrációról, a modern oktatásról, a szegényeken való segítség lehetőségeiről, az állami jövedelmek arányosabb és igazságosabb elosztásáról…

Tudod, kik voltak a mi legfőbb ellenfeleink mindeközben? Kik akarták, hogy kussoljunk el, és tűrjünk mindent csendben, amit a fejünk felett rólunk, nélkülünk eldöntenek? Kik akartak feltétel nélkül, minden tárgyalás nélkül kidobni minket? Az öreg, vagy legalábbis öreges, nehézkes, minden gondolkodást megspórolni akaró emberek, akik most istenítik a Pártot, a Tévedhetetlen Vezért, az antitüntetéseken osztogatott sört és virslit, a kényelmes, nyugodt életet, és a felelősségvállalás kerülését, a meggyőződés nélküli tapsolást, minden kompromisszumot, amit a rendszerrel megkötnek és minden langyos vizet, amibe beleülnek!
Meg azok a fiatal fószerek a narancssárga kukáskabátban, akik meggyőződéssel vagy meggyőződés nélkül puffogtatnak hasonló fiatal társaiknak mindenféle frázisokat a szegények védelméről, és mellette az egyetlen üdvözítő Párthoz való hűségről, miközben a gyakorlatban nem csinálnak semmit. Akik a „keresztény ifjak erkölcséről” szónokolnak, miközben a tagszervezet pénzének egy részét lenyúlják. Akik reménykednek, hogy jó állásuk lehet a Párt egyik irodájában.
Na, ismerős valahonnan? Hogy ez a mostani más? Nem, okosabb vagy te annál, hogy összekeverd a tartalmat a formával!

Hogy nem ez, és nem így gondoltad? Hogy akkor azokat érted „kommunista” alatt, akik összevissza hadoválnak ifjú társaikkal a szegényekkel való szolidaritásról, akik követeléseket és programokat fogalmaznak meg az ország jobbá tételéről? Azokat a szerencsétlen romantikusokat, utópistákat és idealistákat, akik nem veszik észre, hogy túllépett rajtuk az idő? Mondd csak, kiket ünnepelsz Te Március 15-én és Október 23-án? Kommunistákat? Miattuk öltesz magadra kokárdát, karszalagot, miattuk énekelsz, miattuk fog el még most is néha az a régi jó lelkesedés? Akkor te is kommunista vagy?

Teljesen igazad van, nem értünk el semmit. Még nem. De nem utoljára próbáltuk. Mit gondolsz, ha Petőfiék meg sem próbálják, most lenne mit ünnepelni?

Hadd foglaljam össze akkor: úgy érted, korszerűtlen vagyok, túlhaladt rajtam az idő, mert lejárt a lelkesedések kora, most a félrevonulásé, az aprómunkáé, és a hatalomnak való feltétlen behódolás ideje van? Mert akkor ezt lehet kivenni azokból a szurkálódásaidból, amelyekben a „kommunista” szó szerepel. Úgy értetted, „hippi”? És mi a bajod a hippikkel? Nem az talán, ami a Szelíd motorosokban elhangzik, hogy szabadságukkal arra emlékeztetnek Téged, hogy Te nem vagy szabad?
Egyébként jogod van nem szabadnak lenni. Az is lehet, hogy nincsen választásod; hogy gúzsba köt, vagy megfélemlít a munkahely, a főnököd, a hatóság. Azt mondod, én könnyen beszélek. Nem ítéllek el érte, ha Te nem csatlakozol hozzám, de akkor sem, ha azt mondod, Téged más természetű dolgok érdekelnek. De akkor ne abból próbálj erényt csinálni, hogy valamit nem tehetsz meg, hogy akadályoznak…

De lehet, hogy nem is egészen jól értettem a szavaidat. Kérlek mondd el, mit gondolsz, mit értettél pontosan! Ha akarod, felejtsd el mindazt, amit most összehordtam kész válaszokként, hogy te választhass belőlük. Nem, ne válassz! De válaszolj, kérlek!

Idézőjel (Puzsér)

„Győzelemre vagyunk ítélve, mert mi jövünk alulról. (...) Ez az ellenkultúra!"
(Puzsér Róbert)


(Hogy mi az ellenkultúra? Hallgassátok meg ezt a kis elemzést az 56. perctől. Persze a többit is érdemes, de konkrétan ez a rész foglalkozik az ellenkultúra kérdésével.)
http://www.youtube.com/watch?v=kkXmZiDeVr4

Lehet, hogy ez a blog pontosan az ellenkultúrát akarja szolgálni, csak én eddig erről nem tudtam? (Amit fontosnak éreztem abban, amit Puzsér mondott a témáról: az ellenkultúra egyik lényege a felelősségérzet az egész közösségért, vagyis a bele nem nyugvás a közösség atomizáltságába.) Ez valószínű. Izgalmasabb (értelmezési) kérdés: lehet, hogy vitáim jó része másokkal abból származik, hogy én ellenkultúrát akarok csinálni, míg mások szubkultúrát? (Amikor éppen én is szubkultúrát akarok csinálni akkor az együttműködés zavartalan, egyébként rögtön jönnek a félreértések és sértődések.) Hm...