„Nemzeti irány eredetileg annyit jelentett, mint minden partikularizmus romjain egységbe, közös műveltségbe, közös törekvésekbe, közös ideálokba egyesíteni egy állam egész népességét. Nemzeti irány eredetileg annyit jelentett, mint a törvény előtti egyenlőség alapján, a társadalom minden egyes polgárának szabad erőkifejtése alapján létrehozni egy állam területén belül a jólét, a kultúra, a boldogság lehető legnagyobb fokát.
Nemzeti irány annyit jelentett, mint az egész szuverén nép önrendelkezési joga sorsa intézésére, közös érdekei fejlesztésére.(…)
Ennek legnagyobb gondolkodói képtelenségnek érezték volna oly hazafiasságért lelkesülni, mely nem a népért van, azért a népért, mely minden nemzeti erő és kultúra forrása.(…)
A szocializmus egyenes folytatása a nagy nemzeti küzdelmek egyenlősítő, jobbágyfelszabadító s a kultúrát felemelő törekvéseinek, s mindkét irányzat joggal tekintheti legmélyebb alapjának a liberális állambölcselet Bentham-i elvét. (…)
Az álnemzeti erről (…) megfeledkezett, és azt hiszi, hogy a nemzet többségére állandóan rá lehet nyomni az igát ínségnapszámok mellett, s a nemzeti dicsőség szent nevében. Elfeledte, hogy minden társadalmi érték forrása és mértéke kizárólag az ember, s hogy szükségképpen hamis és bitorolt minden olyan szociális elmélet, melyet más >>javakban<< mint az emberek boldogsága – életük szebbé, jobbá, tartalmasabbá tétele – akarnak kifejezni. (…) A nemzeti dicsőség a nemzetet fenntartó produktív munkások szempontjából nem jelenthet mást, mint az anyagi és szellemi kultúra legintenzívebb és legextenzívebb fokát, mint azt, hogy a nép vagyonos, okos, művelt, hogy nagy tudósoknak és művészeknek adott életet.”
(Jászi Oszkár: Szocializmus és hazafiság 1905)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése