és Józef Bemről meg Henryk Dembińskiről, és néha szóba kerülnek a Krakówi Egyetem magyar diákjai is, de alig ejtünk szót a Polákországban szolgáló magyar katonákról. Hát álljon itt egy kis írás róluk is.
Báthory puskái
Azt ugye tudjuk, hogy a két ország között mindig nagy volt a mozgás: élénk kereskedelmi és kulturális kapcsolatok kötötték össze a két országot. Természetesen zsoldos katonák is sokszor vándoroltak egyik helyről a másikra, próbáltak szerencsét különböző helyeken.
Magyar katonák nagy mennyiségben Polákország területén szolgálni elsősorban Báthory István korában kezdtek.
Báthory, mikor I. Stefan néven lengyel királlyá választották, sok jó magyar vitézt vitt magával, akikkel a lengyel haderőt akarta erősíteni illetve frissíteni.
A lovas harcmodornak a polákoknál is nagy hagyományai vannak, akárcsak nálunk. A XVI. és főleg a XVII. században azonban a modern hadviselésben már egyre többet számított, hogy egy hadseregnek jó tüzérsége és sok lőfegyvere, és azokat kezelni tudó könnyűgyalogos puskása legyen. Ebben pedig Magyarország akkoriban erős volt. Már Báthoryval is sok magyar könnyűgyalogos puskás érkezett a Lengyel-Litván Köztársaságba, de a magyar puskások igazi virágkora pár évtizeddel később következett el.
Azért Báthoryval jöttek természetesen nyalka huszárok is nagy számban, de ami még fontosobb sok kiváló és hozzáértő katonai vezető is megjelent az udvarában. Ők aztán egyrészt Gdańsk (az akkor német nyelvű Danzig) ostromában tüntették ki magukat, amikor annak polgársága fellázadt a király ellen. Másrészt ott voltak Báthorynak az Orosz Birodalom ellen vezetett hadjárataiban, a livóniai háborúkban is.
Néhány kiváló vezető név szerint:
Bekes Gáspár: erdélyi főúr volt, Báthoryval együtt az első erdélyi fejedelem, Szapolyai János Zsigmond tanácsadója. Mikor a fejedelem meghalt, Báthory és Bekes között egy véres polgárháború tört ki a trónért. Báthory győzött, Bekes pedig kénytelen volt külföldre menekülni. Mikor Báthory Istvánt a Lengyel-Litván Unió királyává választották, Bekes Polákországba ment, és szolgálatra jelentkezett nála. Furcsa, de az egykori ellenfelekből nemcsak harcostársak, de egyenesen jó barátok lettek. Bekes példát mutatott abból, hogy lehet emelt fővel veszíteni, és egy vetélytárs emberi nagyságát elismerni. Végül 1579-ben Grodno-ban halt meg, egyesek szerint természetes halállal, mások szerint háborús sebesülés miatt.
Ott volt még a magyar vitézek között Bornemissza János kapitány is, az egri hős, Bornemissza Gergely fia (tudjátok, a kis Jancsi, akit az Egri csillagokban a félszemű Yumurcak elrabol), apjához hasonlóan a tüzes szerszámok értője. Valamint vitéz ifjú tisztként az udvarhelyszéki Székely Mózes is, aki akkor még nem sejthette, hogy kb 30 évvel később ő lesz Erdély egyetlen székely fejedelme.
(Báthory kapcsán szokás még megemlíteni, hogy az ő korában mennyi magyar katonai szakszó átment a lengyelbe. Olykor az eredeti magyar alakkal egyező jelentésben (pl. karwasz, dobosz), olykor pedig a magyar jelentéssel csak laza kapcslatban álló értelemben (pl.: szereg - hadsor, sorakozó; hejnał - ébresztő, stb.)
A XVII. század a zsoldoskatonák, többek között a magyar hajdúk virágkora is volt. A magyar hajdúk mint minden profi katona akkoriban kegyetlen és gátlástalan harcosok voltak, de kétségtelenül nagyon jól megfeleltek az akkori modern hadviselés követelményeinek: mozgékonyak voltak, szívósak, és értettek a könnyű és nehéz kézi lőfegyverekhez.
Nem csoda, hogy keresetté váltak a Lengyel-Litván Köztársaságban is. Talán azért is mert a lengyel nagyurak nagy része a hajdúkhoz hasonló harcmodorú kozákokban egyre kevésbé bízott meg. (A kozák saját országában harcol, tehát előbb-utóbb komoly kollektív jogi követelései lesznek. A magyar hajdú távolról jön, ezért nem politizál, engedelmeskedik annak, aki felfogadta.) Nem tudjuk pontosan, hogy hány magyar is szolgált a XVII. század folyamán Małopolskától (Kis-Lengyelországtól) a távoli Litvániáig, de valószínűleg több tízezeren lehettek. Legtöbben mágnási magánhadseregekben szolgáltak, mert ott sokkal jobb volt a fizetés, mint az állami, királyi haderőben.
(Henryk Sienkiewicz sem véletlenül szerepelteti a magyar puskásokat az Özönvízben.
Ebben a regényben a magyar gyalogszázadok azok, akik először fellázadnak uruk, a támadó svédek oldalára álló Radziwiłł litván nagyhetman ellen. Akikkel emiatt harcba keverednek, az egy skót egység, mert skótokból is rengeteg volt akkoriban a lengyel magánhadseregekben. Mindez nem jelenti azt, hogy Sienkiewicz ne szerette volna a skótokat: olvassátok el a könyvet, látni fogjátok, hogy a legjobb fej benne egy skót katona, bizonyos Ketling.)
„Bujdosók”
A következő korszak, amiről érdemes szót ejteni, a Rákóczi-szabadságharc. Mint tudjuk, Rákóczi Ferenc a bécsújhelyi vizsgálati fogságból megszökve Polákországban keresett menedéket, onnan tért haza, mikor megindította a harcát. És oda is húzódott vissza, mikor az ügyét veszni érezte. (Arról ugye vitatkozhatunk, hogy mi lett a szabadságharc vége, szerintem nem volt ez egy vesztett háború, hanem egy békekötéssel befejezett, de erről már írtam.)
Mindenesetre végső távozásakor magával vitt kb 3000 katonát is. Ami azt illeti ez taktikailag nem volt egy jó húzás, mert eközben folytak már a béketárgyalások a felkelők és a császáriak között (hangsúlyozom: Rákóczi tudtával és támogatásával). Ebben a helyzetben a fejedelem részéről elhibázott de legalábbis következetlen lépésnek tűnik a hadsereg egy részét külföldre menekíteni, hiszen vagy azt sugallja az ellenség felé, hogy nem bízik a béketárgyalások sikerében (ami nem volt igaz, Rákóczi mindig is egy jó békekötésért vívta a háborút, nem a totális győzelemért), vagy azt, hogy vesztett helyzetben vagyunk, tehát keményebb feltételeket lehet nekünk diktálni. Vagyis Rákóczi következetlenségével nehéz helyzetbe hozta hű tábornokát, Károlyi Sándort.
De hagyjuk ezt a vitát most, foglalkozzunk azokkal, akik katonaként Rákóczival mentek Polákországba. Zachar József szerint két tábornok volt köztük (Ebeczky István és Teleki Mihály) három brigadéros, azaz dandárnok (Ottlyk György, Urban Zelder és Szent-Iványi János, a fejedelmi testőrség, a palotások egyik parancsnoka) és 24 ezereskapitány. (Megjegyzés: a dandárnok ekkor még nem számított tábornoki rangnak, hanem ez volt a köztes rang az ezredesi és tábornoki rendfokozat között.) És 3000 egyéb katona is Polákországba távozott ekkor. Legtöbben valószínűleg nem nagy kedvvel, esetleg értetlenkedve. Nem tudom, hányan lehetettek, akiket fűtött a kalandvágy vagy a Fejedelem iránti fanatikus odaadás, de nem biztos, hogy ők voltak a többség.
A sorsuk különbözőképpen alakult később. Legtöbben egy-két éven belül hazatértek (legkésőbb akkor, amikor Rákóczi 1712 novemberében Gdańskban hajóra szállt és örökre elhagyta a Lengyel-Litván Köztársaságot.) Mások francia, orosz vagy lengyel szolgálatba álltak. Ez utóbbiak választhattak, hogy a király seregében helyezkednek el, vagy inkább valamelyik nagyúr szolgálatában.
Zachar József szerint ekkor II. August lengyel király a saját udvari hadait egészítette ki ekkor több magyar századdal, gyalogosokkal és lovasokkal vegyesen. A gyalogosok parancsnokát Dudás Gábornak hívták. Zachar azt is hozzáteszi, hogy a magyar századok a későbbi évtizedekben is megtalálhatók a királyi udvari hadak között. Az mondjuk kétséges, hogy később is Magyarországról hozattak-e embereket az ilyen egységek feltöltésére, vagy csak az egyenruha és a név maradt ugyanaz.
Az egyik legizgalmasabb figura azok közül, akik ekkor Polákországban telepedtek le, az szerintem Jávorka Ádám.
(Jávorka Ádám Fazekas Attila képregényében (Szeretve mind a vérpadig))
Jávorka Ádám egy rendkívül színes figurája a XVIII. századnak: egyszerre katona és diplomata (illetve felváltva a kettő, mikor melyikre volt szükség) és művelt, „litterátus” ember, világcsavargó. Élete kész kalandregény, csak ezt régi és mostani íróink nem igazán vették észre. Mert ha kurucok, akkor mindenki rögtön Ocskay Lászlóról akar regényt meg képregényt írni, és Jávorka csak annyiban érdekes ilyen szempontból, hogy ő volt az, aki huszonegykétéves portyázó parancsnokként az árulóvá lett Ocskay brigadérost elfogta (hogy aztán az érsekújvári kapitány lefejeztethesse az átállt brigadérost). Pedig érzésem szerint Ocskay sokkal inkább egy zsoldos martalóc volt, aki mindig ahhoz állt, aki eleget volt hajlandó fizetni neki. Jávorka sokkal érdekesebb nála. Tanulmányait félbehagyva lett Rákóczi harcosa, majd 1711-ben követte fejedelmét Polákországba. Egy évvel később Magyarországra jött, és a megkötött békesség ellenére néhány társával kuruc összeesküvést kezdett szőni a Fejedelem visszahívására. Az összeesküvés nem sikerült, többeket elkaptak, és lefejeztek, Jávorkának többedmagával sikerült a polákokhoz kalandos úton visszaszöknie. A nagyhatalmú Czartoryski-klán szolgálatába állt, hozzájuk vitte a Rákócziék megmentett archívumának nagy részét is (amiér én nagyon hálás vagyok neki). Czartoryskiéknál titkári funkciókat látott el, de később időről időre felkereste Rákóczit is Törökországban. Végül lengyel területen a Czartoryskiak birtokán halt meg. Fia, János diplomata lett a Krími Tatár Kánságban.
Hetmani századok
Azt csak nemrég fedeztem fel én is, hogy magyar egységek még az utolsó lengyel király, II. Stanisław idejében is szolgáltak a Köztársaságban. Valószínű, hogy ezek még a II. August által szolgálatba fogadott egységek utódai voltak. Mint mondtam, nem biztos, hogy még ekkor is magyarok szolgáltak bennük, lehet, hogy csak a ruházat alakja, meg a hagyományok miatt nevezték ezeket a századokat „magyaroknak”. De végül is, ha janicsár-módra felruházott és felszerelt törökök és tatárok is lehettek ekkoriban a lengyel seregben, miért ne tehette volna meg a Köztársaság királya azt is, hogy Magyarországról hozat testőröket?
Ezek a „magyarok” amúgy nem voltak sokan. Csak néhány századnyi gyalogos, általában egy-egy állami tisztviselő mellett. (A népnyelv egyébként sokszor egyszerűen „kurucoknak” hívta őket.)
A leghíresebb magyar századok a hetmani századok voltak. A hetman a legmagasabb katonai rangot, a hadsereg főparancsnokát jelentette a Lengyel-Litván Unióban (szélesebb jogkörrel, mint a mai vezérkari főnöknek van). Az Unióban egyszerre négyen viselték ezt a tisztséget: mind a Lengyel Királyságnak, mind a Litván Nagyfejedelemségnek megvolt a maga nagyhetmanja, és mindkettőnek volt egy-egy helyettese is, a lengyel mezei hetman és a litván mezei hetman. És mind a négy hetmannak megvolt a maga magyar testőrszázada.
Az egyenruhájuk nagyon szép. Az 1770-es és 1780-as években, tehát a II. Stanisław által végrehajtott első hadseregreform után így néztek ki:
(Bronisław Gembarzewski rajza)
(Jan Czop rajza)
Figyelemre méltó, hogy gyalogos létükre csizmát viselnek (és nem bakancsot). A tiszteknek világosabb színű a csizmájuk, és a fejfedőjük is más: feltűnőbb, fekete csákójuk van kucsma helyett.
Ha jól értettem a leírást, akkor a Korona (a Lengyel Királyság) századai esetében a nagyhetman századában szolgálók viseltek zöld kabátot és vörös leffentyűs süveget, a mezei hetman seregében szolgálók pedig vörös kabátot és zöld leffentyűs süveget.
Azért van egy gyanúm, hogy ezek az egységek inkább reprezentatív célokat szolgáltak. Hogy részt vettek-e az 1791-1792-es lengyel-orosz háborúban (amit a lengyelek alkotmányvédelmi háborúnak hívnak), nem tudom. (Az akkori négy hetman közük kettő az oroszok oldalára állt, ami a katonáknak komoly dilemmát okozhatott.)
Azért akár így, akár úgy, a lengyel hadtörténészek nem feledkeztek meg a magyar könnyűgyalogságról. Az utóbbi időben nemcsak a Bellona Kiadó ismeretterjesztő könyveiben jelentek meg, hanem a témába vágó lengyel fejlesztésű számítógépes stratégiai játékokban is.
(Ezek a legények nekem annyira tetszenek, hogy, ha megint egy darabig Lengyelországban fogok élni (és erre jó esély van a közeljövőben), lehet, hogy keresni fogok egy olyan katonai hagyományőrző csoportot, akik ezeknek az egységeknek állítanak emléket. Ha nincs ilyen, akkor majd alapítunk egyet.)
„A Ti Szabadságotokért s a Mienkért”
Végezetül, ha már az elején szóba került az 1848-as szabadságharcban részt vevő Legion Polski, tegyük fel a kérdést: szolgáltak-e magyarok a XIX. század lengyel szabadságharcainak valamelyikében?
A Tadeusz Kościuszko-féle felkelésben és szabadságharcabn csak egy Káposztás András nevű bankárról tudunk, aki Galgócról származott,de és Warszawában segítette a polákokat. Az 1830-as ún. „novemberi felkelésben” (amely Józef Bem és Henryk Dembiński nevét is Európa-szerte ismertté tette).nemigen találni magyar résztvevőt. A magyarokat akkor más dolgok foglalkoztatták: a reformkor országgyűlési küzdelmei, és nemigen lehetett volna elegendő elégedetlenkedőt összeszedni, akik kellően öntudatosak, lelkesek önfeláldozóak és/vagy elkeseredettek egy másik ország szabadságharca melletti mozgósításhoz.
Az 1863-as szabadságharc már más eset. Akkor ugye Magyarország is túl volt a szabadságharcon, amely után a vereség felett érzett elkeseredés keveredett a polákok iránt érzett hatalmas szimpátiával. (Az elkeseredés annál nagyobb lehetett, hogy 1861-ben a magyar-osztrák viszonyt parlamentáris úton rendezni igyekvő országgyűlés is eredmény nélkül oszlott fel.) Meg aztán Európa tele volt harcrakész magyar emigránsokkal is, ugyanúgy, mint az 1831-et követő két évtizedben polákokkal.
Az 1863-as lengyel „januári felkelés” ugyanakkor nem volt egy szabályos függetlenségi háború, mint az 1830-as. Nem volt reguláris hadserege és legális kormánya a polákoknak: a fegyveres harcot jól szervezett gerillacsapatok folytatták, az egészet pedig egy titkos („földalatti”) kormány irányította.
Ilyen körülmények között aztán nem sikerült még a Kossuth-emigrációnak sem egy egész légiónyi magyart összetoborozni a polákok melletti harcra, csak egy századnyit. Ennek parancsnoka Esterházy Albert gróf lett,
az 1848-1849-es szabadságharc huszárveteránja, Giuseppe Garibaldi katonája. A januári felkelésben „Ottó kapitánynak” nevezte magát; egységében magyarok és polákok vegyesen szolgáltak. Ottó kapitány 1863. szeptember 30-án a Mełchównál vívott ütközetben szerzett halálos lövést. Sírhelyét nem ismerjük.
A leghíresebb magyar harcos pedig az ő egységéből nem más, mint az ifjú Herman Ottó, a későbbi biológus, ornitológus, néprajzkutató.
Mint későbbi szerteágazó tevékenysége is mutatja, eléggé egy kalandvágyó, izgága ember lehetett.
Csak hogy ne legyenek túlzott illúzióink, egyvalamit muszáj még megemlítenem: az 1863-as lengyel szabadságharc legfőbb katonai vezére, a polákok nemzeti hőse, Romuald Traugutt 1849-ben szintén Magyarországon tartózkodott.
Csak éppen az orosz cári hadsereg katonájaként. (Aknász volt és tűzszerész.) És még ki is tüntették itteni vitézségéért. Mondtam, hogy ez illúzióromboló lesz! Mindennek ellenére Romuald Traugutt szerintem egy tiszteletreméltó fickó, hősiességének és szervezőkészségének mi, magyarok is tisztelettel adózhatunk. Szabadsághős ő is, mint Józef Bem vagy Mieczysław Woroniecki vagy Józef Wysocki. Megérdemli, hogy megemlékezzünk róla.
...I do szklanki
Nem tudom, hogy zárjam le ezt az írást. Most ugye a fegyverbarátságról írtam, de ami engem illet, én persze egészen más dolgokban élem meg a lengyel-magyar barátságot.
Jó lenne ezt a napot például egy jó kis buliban ünnepelni, persze jó borokkal és sörökkel, és többek között Szymon, Magda, Ola, Rafał, Maja, Robert, Dorota, Marcin, Kasia és a többiek társaságában.
Majd azért gondolok rájuk is.
A II. Stanisław idejében is szolgáló magyar gyalogosokról közben a következőt találtam:
VálaszTörlésHa megnézitek a lentebbi képet, azaz Jan Czop rajzát, azon a nagyhetmani zöld kabátos és a mezei hetmani piros kabátos testőrök mellett még áll két kék kabátos alak is. Mint kiderült, ők is egy magyar század tagjai: az ő egységük a lengyel nagymarsallt őrizte. (A nagymarsall akkoriban nem katonai rangot jelentett, hanem egy országos közigazgatási és részbe bírói tisztséget.) Róluk azt írta a lexikon, hogy a Kościuszko-féle szabadságharc idején részt vettek Warszawa védelmében az ostromló oroszok ellen harcolva, tehát mégiscsak volt magyar egység ebben a felkelésben is.