Beszélgetés egy színielőadásról

-Merre jártál Meder? Nem nagyon láttunk mostanában. –mondta Szelidecske.
Egymás mellett ültünk az asztalnál Feketerigócska és Tölgyfakopja lakodalmán. Jó hangulat, jó barátok között, jó borokkal.
-Képzeld, egy színdarabot próbáltam néhány haverral. Színházat csináltunk a Tó mellett.
-Milyen színház volt?
-Afféle alternatív. Új utak keresésének szánva. Egy hely a véleménynyilvánításra. Tudod, az oktatásról akartunk egy darabot készíteni. Valahogy az elégedetlenségünknek, a dühünknek. Egyben az ember formálódásáról is mondani akartunk valamit. Na és persze egy közösség formálódásáról, összetartásáról és széthúzásáról is.
(Miközben ezt mondtam, kicsit távolinak is tűnt nekem az egész. Dühömről, elégedetlenségemről mesélek. Végül is miért? Itt vagyok jó barátokkal és jó borokkal, körülvéve, és itt ül mellettem Szelidecske. Mi kellene több ennél?)
-Milyen közösség? Osztály?
-Igen, most ez esetben egy osztály. (Az embernek végül is később is szüksége van közösségre, barátokra. Ha nem osztályra, akkor valami másra, de valami mindig kell. „Kell egy csapat”, igaz?) Ez az osztály most egy repülő osztály volt. Merthogy a szárnyalásról is szólt egy kicsit a darab. A szárnyalásról, mint a szabadságról. És arról is milyen abszurddá válik ez a szárnyalás, a repülés, ha egy központilag szabályozott, lelketlen rutinná válik. Amit lélektelenül is oktatnak, anélkül, hogy hinnének benne.
-Érdekes lehetett mindezt így, egyetlen darabba sűrítve előadni. Legalább volt sikeretek? Hányan nézték ezt meg?
-Fogalmam sincs hányan lehettek. Egyébként vegyes visszajelzéseket kaptunk. A legtöbb pozitív volt, aztán voltak nagyon igaz és frappáns kritikák is, arról, hogy az eredeti mondanivaló, az üzenni akarás elveszett a z egészből, legalábbis kisebbségbe szorult. Mármint kisebbségbe szorult az a része az egésznek, amivel arra akartuk felhívni a figyelmet, hogy baj van. Most, itt, jelenleg, közöttünk. Közöttünk jár a baj. Tenni is kellene valamit. Megmozdulni. Ehelyett maradt az a része, hogy milyen nehéz felnőni, és milyen genyók tudnak lenni a tanárok, milyen dolgokat tanulunk, stb.. Szóval kicsit ilyen szokásos kesergés. De szerintem mindkét szintből volt belőle, csak a nézőknek nem jött le az egész… Nem tudom. Tudod, kicsit sebtében raktuk össze az egész darabot. Sokáig toporogtunk vele egyhelyben, sokat improvizálgattunk, aztán szinte az utolsó pillanatban (meg az után) véglegesítettük a pontos forgatókönyvet. Az volt az eredeti terv, hogy őszre készülünk el vele, aztán majd visszük ide-oda, főleg iskolákat akartunk járni vele, hogy lehessen majd beszélgetni róla a diákokkal. Ehelyett megcsináltuk kicsit gyorsabban, a nyárra, és elvittük egy fesztiválra ebben az állapotban. Lett, amilyen lett, szerintem mondjuk nem rossz, bár voltak a többiek között is, akik elégedetlenkedtek vele. Viszont a próbafolyamat például nagyon nagy élményt jelentett. Olyan érdekes embereket ismertem meg ott, akikért már érdemes volt odamenni.
-Miért ez nem a régi társulat volt, a kolis társakkal, akikkel már rég együtt játszol?
-Nem de onnan is voltak ott emberek, illetve én is annak révén kerültem oda. Az író-rendezők ismerték Füstködöt, aki az egyik legelkötelezettebb színházi ember, akit én ismerek, és a kolis színjátszócsapatunk vezetője. Aztán engem Füstköd hívott a darabba, tudván, hogy feszít engem szét, hogy elmondhassam, hogy tenni kéne valamit. Aztán hívtuk Körtéfát is, aki szintén hasonló helyzetben van, mint én. A többiekkel én is ott találkoztam először. De tudod, a nyugtalanság az új emberi és művészi utak keresése nagyon össze tudja hozni az embereket.
-Persze. Ez végül is ránk is igaz volt.
-Mármint az együttesben?
-Igen. De mi volt olyan érdekes a próbákban.
-Hát az, hogy közös alkotófolyamat volt, és sokmindent mi állítottunk össze az egészből. Ez állati nehéz volt néha. Kezdődött azzal, hogy én azt hittem az elején kapunk egy kész rendezői koncepciót, aztán arra kell majd ráépítenünk magunkat, vagy magunkból amit hozzá lehet adni. De eleinte nem volt egységes koncepció. Csomót beszélgettünk az elején, jöttek a jobbnál jobb ötletek, de valahogy nem álltak össze egésszé. Mintha kevés puzzle-darabunk lett volna egy nagy táblán. Aztán elkezdtünk improvizálgatni, megadott témákra. De ez sem volt könnyű. Csak kisebb rész az, hogy nem tudtuk, mi mire lesz jó majd a későbbiek szempontjából. De improvizálgatni olyanokkal tudsz jól, és olyanokkal mersz, akiket jól ismersz, akikre rá mered bízni magad, akiket meg is mersz tréfálni. De ezt megint te is tudod…
-Igen, emlékszem mi volt, amikor az együttesben improvizálgattunk a táncok szünetében.
-Arra én is szívesen emlékszem. De ez nem volt olyan gördülékeny, mint az, éppen mert kevésbé ismertük egymást. Néha, egy-egy pillanatra persze az is az agyamba villant, hogy itt mindenki ilyen-olyan szinten profi színházi ember, csak én vagyok egy egyszerű amatőr színjátszó. (Dehogy volt ez így!) Ezt a gondolatot mindig sikerült legyőznöm. Ha mégis újra előjött, annyira hajtott előre a másokról való kíváncsiság, hogy az ilyesfajta balsejtelmek hirtelen egyáltalán nem tűntek fontosnak. Egyébként később kiderült, másnak is voltak ilyen félelmei. Nem tudom, ki hogy birkózott meg velük. De szerintem valahogyan mindenkinek sikerült.
Aztán meg sokat játszottunk és kísérletezgettünk is, hogy a gátlásainkat oldjuk. A játék persze mindig kellemes, de a határok feszegetése… az néha sokat kivesz az emberből. Nagyon megragadt bannem, amit Füstköd egyszer megállapított: sokszor nem elég eljátszani azt, amire szükség van. (Sőt! Többnyire nem elég, talán így mondta.) Át kell élni. Ott volt például egy gyakorlat. Semmi más feladat nem volt, mint egymást pofon csapdosni. Ilyet azért én egy színjátszókörben sem csináltam eddig. Pofont kiállni semmi. De pofont adni, főleg, mikor egy adott pillanatban feismered, hogy most túlzásba estél, de már késő… Az ijesztő. Vagy ott a másik gyakorlat. Sértegetni kellett egymást. Elképzeltem valakit, akire haragszom, és hozzá beszéltem, de az aktuális partneremen keresztül. Aztán, amikor úgy gondoltam, most megpróbálkozom valami személyre szabott sértéssel is, akkor leblokkoltam. Mondom érdekes emberek voltak ott, akikre nagyon kíváncsi voltam. Az ilyen embereket nehéz sértegetni. Én viszont kaptam személyre szabott sértéseket. Tudtam, mi az ami tényleg nekem, szól de sajnos rögtön gondolkozni kezdtem, hogy vajon az illetőt tényleg idegesíti ez bennem, vagy csak a szerep kedvéért mondja. Ezt is meg kell tanulni kezelni.
-És mikorra állt össze az előadás?
-Szinte az utolsó héten. Az egy nagyon intenzív hét volt, tele olyan érzelmi löketekkel, amikre már nagyon szükségem volt. Pedig ezek sokszor nagy vitákhoz kapcsolódtak. De kellet ez az intenzivitás ahhoz, hogy érezzem, hogy zajlik az élet körülöttem. Egyébként külső szemmel úgy tűnhetett, néha tényleg súlyos viták zajlottak. És többnyire sajnos én voltam a keményfejű, lázadozó, lehetetlen alak, aki mindenben szembe megy a rendezővel, mindennel vitába száll. Ettől nem éreztem mindig jól magam, de akkor felfokozott állapotban úgy éreztem, igenis síkra kell szállnom egy-egy fontos dologért. Lehet, hogy később másként fogom látni, miben volt igazam, miben nem. (Már most kicsit másként látom, mint mondjuk egy vagy két nappal az előadás előtt.) Volt egy nagy vita, amikor szinte egyedül álltam mindenki ellen (na jó, talán kivéve most is Füstködöt és Körtéfát, akik ugye jobban ismernek), arról, hogy mit lehet megtenni a színpadon és mit nem. (Lehetnek ugyanis helyzetek, amikor azt hiszed formabontó vagy, de aztán azt gondolod, ebből biztos balhé lesz, és elgondolkozol, hogy vajon balhét akarsz-e kelteni a balhéért vagy elgondolkoztatni akarod a nézőket. Na mindegy.) De milyen az emberi hiúság: mégsem ez volt, amin leginkább felhúztam magam (bár a többiek nyilván ezt hiszik, mert ez volt a leglátványosabb konfliktus). Hanem azon, mikor a rendező ki akarta hagyni az egyik jelenetemet. Hozzá tartozik, hogy nagyon sokat agyaltam ezen a jeleneten, százszor átgondoltam magamban. Aztán úgy tűnt, hogy idő hiányában nem lesz benne a darabban. De aztán kiharcoltam, hogy benne lehessen. Itt szerintem jogos erőfeszítést tettem.
-És akkor ezek után mi lesz most ezzel a csoporttal? Együtt marad?
-Remélem. Mondom, olyan emberek vannak itt, akikkel nagyon szeretnék még együtt dolgozni, és többet megtudni róluk. Ott van Szellő. Egy lenyűgöző színésznő (na jó, ő végül is már profinak mondható, egy társulatnak is tagja). Eljátszott egy lassan felőrlődő, idegbeteg tanárnőt, akiben saját általános iskolai tanáromra ismertem. Berek is egy nagyszerű színész és egy afféle titokzatos ember. Nyugtalan, intellektuális és rejtélyes. Na és akkor az, amikor ez a két ember, Szellő és Berek, pontosabban a karaktereik a színpadon összecsapnak… az az egyik legerősebb jelenete volt az előadásnak. Valahogy a kedvenc jelenetem sem az volt, amiért annyira megharcoltam, hanem az, amikor Szellő a vállamra áll, és több emberrel egy szobrot alkotunk. De hogy miért ez a kedvencem, nem tudom. Körtéfa is mindig meg tud lepni valamivel, valami új színpadi ötlettel. Aztán Ráhel. Ő sem egy semmi lány. De Ráhel sajnos éppen akkor lépett le, amikor kezdtek érdekessé válni a dolgok. Illetve inkább, mielőtt kezdtek volna érdekessé válni a dolgok, szóval azt is megértem, hogy akkor éppen reménytelennek látta az egészet. De volt egy improvizatív jelenetünk, amit kevésnek éreztünk, és én éppen nekiálltam volna jobban kidolgozni. Ehhez Ráhel egy elképesztően inspiráló ember volt. De aztán nem játszott végül is az előadáson.
Vagy ott van Lángküldő. Később csatlakozott a csapathoz, róla tudtam szinte a legkevesebbet. Mikor beszállt, jódarabig az volt az elsődleges dolga szerepe szerint, hogy keményen cseszegessen minket. Fura volt. A próbán való pofozkodáskor pedig abszolút nem akarattal úgy megütöttem, hogy úgy nézett ki, tényleg megharagudott rám. Szóval fura volt így kezdeni. De ő is egy nagyon szimpatikus figura lett rövid idő alatt. És képzeld: Tűzzel zsonglőrködik, mongolul tanul és ismeri a siketek jelnyelvét. Ez már önmagában is érdekes nem? Szeretném őt is jobban megismerni.
Na és ott van a főrendező is. Kíváncsi vagyok mi jönne ki egy következő közös munkából. Lehet, hogy keményfejű és kérlelhetetlen alaknak tart most, de éppen ezért lenne érdekes mit tudunk ezután kezdeni egymással. Középiskolában volt egy tanárom, akinek kezdetben minden szavába belekötöttem egy darabig, és ő ezt értékelte, mert szellemes vitákat folytattunk, ha igaztalanul kekec voltam is. Az lett a vége, hogy iszonyúan jóban lettünk, és mikor már kevésbé voltam kötekedő, akkor ő lett az egyik legjobb vezetőm és segítőm. Azóta tudom, hogy nagy összecsapásokból néha egészen szép együttműködések és munkakapcsolatok tudnak születni. Fura dolog, de vannak ilyenek.
-És lenne ötleted, mit csinálnál velük?
-Hát, azt hiszem…
Ebben a pillanatban megszólalt a zene. Mivel Feketerigócska és Tölgyfakopja is néptáncosok, így szinte egész este egy népzenész banda muzsikált, és jól húzták. (Táncoltunk is egy csomót, naná!) Most azonban keringő volt, ami megszólalt. Aznap este még nem táncoltam Szelidecskével. Most végre felkérhettem. Hamarosan már ott úsztunk körbe-körbe a többi pár között.