A Solidarność ünnepe

Augusztus 31-e van. A mai nap tulajdonképpen a nemzetközi munkásmozgalom nagy ünnepe lehetne. Természetesen az igazi munkásmozgalomra gondolok, amely civil érdekvédelmi mozgalom, és amely valóban a munkások érdekében cselekszik és nem mindenféle magukat „munkáspártnak” mondó pártok érdekében.

32 éve éppen ezen a napon győzött a Solidarność, a Szakszervezetek Független szövetsége győzött Polákországban. Azaz ezen a napon a hajógyári munkások sztrájkja tulajdonképpen megegyezésre kényszerítette az államszocialista hatalmat: aláírták az „augusztusi megállapodásokat” a PZPR (a lengyel állampárt) és a sztrájkoló hajógyári munkások vezetői Gdańskban. A megegyezések pedig különféle jóléti intézkedések mellett garanciákat is adtak a munkásoknak a megállapodások betartására is: végre biztosították a sztrájkjogot és a szabad szervezkedés jogát a lengyel munkásoknak.
Éppen ezért tartanám ezt a napot sokkal inkább méltónak az ünneplésre, mint akár november 7-ét. A munkásmozgalomnak eredeti kitűzött célja mégiscsak ez: a munkások jobb életkörülményeinek és jogainak biztosítása. Tehát a munkásmozgalomnak optimális esetben az a célja, hogy megegyezzen az aktuális hatalommal, nem pedig az, hogy maga hatalomra jusson, még kevésbé pedig az, hogy tűzbe és vérbe borítsa a Világot vagy „végképp eltörölje” a múltat. (Persze néha a megegyezéshez nagyon drasztikus módszereket kell használni, máskor meg éppenséggel lehetetlen megegyezni egy idő után, és az események véres fordulatot vesznek… De talán mégsem abból kell kiindulni, hogy a megegyezés egészen biztosan lehetetlen lesz, ezért mindig csak a forradalom és a hatalomátvétel oldhat meg mindent.)
A Solidarnośćnak sikerült, de muszáj hozzátenni, hogy ehhez a békés megegyezéshez több évtized véres küzdelmei, gyászos, fájó és keserű tapasztalatai kellettek mindenki részéről. Kellett sokak áldozata. Ki tudja, lehet-e ezt másképp?
A lengyel munkásság is ugyanazon a keserű csalódáson ment át 1945 után, mint a magyar, csak még gyorsabban. Tapasztalniuk kellett, hogy a magát munkáshatalomnak nevező „államszocialista” hatalom éppen meghirdtett elvei ellenére cselekszik, szigorú, hierarchiát és elnyomást vezet be a társadalmi életben az egyenlőség és a testvériség helyett, és ennek fejében még az anyagi jólétet sem tudja biztosítani. 1956 júniusában Poznańban lázadtak fel a Cegielski Művek munkásai. A hatóságok a tüntetőkbe lőttek, többen meghaltak. Aztán úgy nézett ki, hogy az áldozat nem volt hiábavaló: a PZPR élére új, népszerű vezető került: a nemrég még börtönben ülő Władysław Gomułka, akihez nagy reményeket fűztek. Később aztán benne is csalódni kellett. Ismeretes, hogy a magyar forradalom is a lengyel változások iránti szimpátiatüntetéssel kezdődött 1956-ban.
Gomułka lendülete néhány év alatt elfogyott, és hamarosan ő sem tudta az általa beígért életszínvonalat biztosítani. De az emberi jogokat sem. Begyöpösödött, saját igazához a végsőkig ragaszkodó, merev vezető lett ő is.
1968 márciusában a varsói diákok lázadtak fel, megkísérelve elfoglalni az egyetemeket. Az akkori tiltakozásokat, nagyrészt néhány történész hallgató szervezte, olyanok, akikről a későbbi események kapcsán még sokat hallunk: például

Jacek Kuroń (balra), a lengyel „vörös cserkészek” egyik szervezője, népművelő, polihisztor, elszánt és bátor vitatkozó és szervező, a kisebbségek lelkes kutatója, a népek és ideológiák közötti párbeszéd támogatója (Ő a rendszerváltás után fontos pozíciókat töltött be a Sejmben, de akkor is megőrizte vagányságát. Feltűnést keltett, hogy még miniszterként is farmerkabátban és farmernadrágban járt be az irodájába.)
Vagy Karol Modzelewski (az előző képen jobbra), akiből híres történész lett. (Állítólag később ő javasolta az 1978-ben megalakított szakszervezeti szövetségnek a Solidarność nevet).

És persze Adam Michnik, az író, akit már annyit dicsértem ezen a blogon.
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2011/12/talalkozas-adam-michnikkel.html
A hatalom az ő szervezkedésüket is leverte, és aztán eléggé aljas módon igyekezett elbánni velük: azt igyekeztek elterjeszteni a társadalomban, hogy a diákok akcióit a háttérből a hatalomba visszatérni akaró sztálinisták és zsidók irányították. Tulajdonképpen a munkásság és az értelmiség egymásnak ugrasztását kísérelte meg itt a hatalom.
1970-ben a Balti-tengerpart városainak munkásai kezdtek sztrájkba. Ekkor is sortűz volt a válasz. Erről is írtam már: erről készült az utóbbi idők egyik érdekes lengyel filmje a Fekete csütörtök (Janek Wiśniewski balladája) is.

http://www.youtube.com/watch?v=FpChZtmlKL8
Ekkor aztán megint az történt, ami 1956-ban: jött egy energikus új vezető, Edward Gierek nevű, aki leváltotta a pártvezetésben Gomułkát, és sikerült jó kiállásával a maga oldalára állítania a munkások nagy részét, akik úgy döntöttek, megbíznak benne, mert nemigen tehettek mást. És Gierekkel is ugyanaz történt, mint Gomułkával: kezdetben tényleg nagy lendülettel vágott neki a reformoknak, de aztán egyre kevésbé tudta teljesíteni saját (néha egyébként túlzó) ígéreteit, és a végén már csak puszta tekintélyére próbálta alapozni hatalmát.
1976-ban újabb nagy munkássztrájkok törtek ki, ezúttal Warszawában és Radomban. Ezeket megint erőszakkal fojtották el, és rafinált dolgokat próbáltak kitalálni az egész eltussolására. Ebben az évben azonban más is történt. Jacek Kuroń, Karol Modzelewski és Adam Michnik elhatározták, hogy létrehoznak egy szélesebb érdekképviseleti összefogást. (Kuroń és Michnik akkoriban a börtönből szabadulva gyári munkásként dolgoztak.) Rájöttek, hogy az eddigi szervezkedések egyik baja volt, hogy a diákok és a munkások nem álltak ki egymás követelései, és érdekei mellett, vagyis a hatalomnak sikerült a társadalmat, ha nem is atomizálnia, de jelentősen megosztania. Éppen ezért egy olyan ellenzéki szerveződést alapítottak ami különböző területen dolgozó, és különböző nézőpontú embereket hozott össze. Hiszen egy helyen voltak itt szocialisták, liberálisok, katolikusok stb. A szervezet neve Munkásvédelmi Bizottság (KOR – Komitet Obrony Robotników) lett. Többek szerint ez volt az első lépés a későbbi országos összefogás, a Solidarność felé.

Maga a Solidarność, mint szervezet 1978-ban alakult meg a Gdański Lenin Hajógyárban. Michnik valahol azt mesélte, hogy ő akkor éppen lebeszélni akarta volna a gdański munkásokat egy újabb szervezet alapításáról, óvatosságra intve. El is indult, hogy megbeszélje ezt velük, de a hatóságok lecsukták, mielőtt felszállhatott volna a gdański vonatra. (Csak két napig tartották benn.) Később ennek ő maga is örült.
A Solidarność elnevezés, mint már szó esett róla Karol Modzelewskitől származik. A pártfüggetlen szakszervezetet a hajógyári munkások kezdték kiépíteni, de későbbi sikere éppen abban rejlett, hogy sikerült többféle szakma képviselőit belevonni, előbb üzemi, majd területi alapon. Aztán amikor 1980 augusztusában a hajógyáriak elkezdték nagy sztrájkjukat, akkor egymás után több üzem is kiállt mellettük és sztrájkba kezdett. Szolidaritási sztrájkba. Ráadásul egy egész ország szurkolt nekik.

Ezért nem lehetett akkor, 1980 augusztusában akkor már erőszakkal megoldani a dolgot. Tudni lehetett, hogy hiába küldenének egy ármádiányi rohamrendőrt a Lenin Hajógyárra, más üzemek ettől nem csillapodnának le, sőt, csak rosszabbodna a helyzet, és megbénulna az ország. Így sok vita, tárgyalás és szentségelés után végül is megegyezés született a Párt és a munkások között, a nemzetközi média élénk érdeklődése mellett.

Az 1980 augusztusában Gdańskba sereglő újságírók között volt az angol Timothy Garton Ash is, aki aztán történészként könyvet írt a Solidarnośćról. (Ez magyarul is olvasható, A lengyel forradalom – A Szolidaritás címen.) Ő az eseményeket elemezve arra jutott, hogy az ilyen kedvező kimenetelhez több dolog szerencsés összejátszására is szükség volt. Leginkább egy ifjú munkásnemzedék fellépésére. Az ipari munkások 1/3-a akkoriban Polákországban 25 év alatti volt –állapította meg Ash. Ők egyrészt a nemzeti ellenállás legendáin nőttek fel, másrészt a szocialista munkásöntudat legendáin is. A sztálinista terrort már nem tapasztalták, meg tehát bátrabban nyilvánítottak véleményt. Ugyanakkor viszont meg kellett tapasztalniuk egyéb kellemetlen dolgokat: olyanokat, hogy mit jelent kilométeres sorokban állni az élelmiszerboltok előtt, majd a végén rájönni, hogy nincs hús vagy éppen wc-papír. Vagy eltűrni az üzemi párttitkárok, kiskirályok szívózásait. És így tovább. Elégedetlen, nyugtalan, utakat kereső, de sokszor megélhetéséért is küszködő nemzedék volt ez. Kellett nekik a közösség és a remény, amit a Solidarność vagy éppen az egyház vagy éppen maga II. Jan Paweł pápa személye adni tudhatott.
A Solidarnośćnak számos kiváló vezetője, legendássá lett alakja volt, de a leghíresebb közülük vitathatatlanul Lech Wałęsa, a Világ egyetlen Nobel-díjas villanyszerelője.

Őt a Solidarność megalakulása környékén rúgták ki a Lenin Hajógyárból, de régi melós haverjaival továbbra is kapcsolatban maradt. Nagy tekintélye volt, hallgattak rá. Amikor elkezdődött a nagy sztrájk, csak besétált a gyárba, és élére állt a kollégáknak. Nagyrészt ő vezette a tárgyalásokat a PZPR odaküldött képviselőivel. Ő írta alá a megállapodásokat egy legendásan nagy méretű piros tollal, amelyet a pápa képe díszített. Utána a vállukon vitték ki a munkások a gyár klubhelyiségéből. Mikor a gyárkapuhoz értek, ő felmászott a kerítésre, és kisebb beszédet rögtönzött a kint várakozó tömegnek. Derűsen bejelentette a győzelmet, és azt, hogy holnaptól felveszik a munkát. (Ő is, mert persze muszáj volt visszavenni.)
Ez évben megkapta a Nobel-békedíjat. A rendszerváltás után pedig ő lett a Rzeczpospolita Polska (Lengyel Köztársaság) első szabadon választott elnöke. Bár elnöksége alatt voltak kevésbé szerencsés húzásai, azóta is hősként tisztelik.
A tárgyalások másik vezetője egy Andrzej Gwiazda nevű elektromérnök volt.

A rendszerváltás után ő is képviselő lett, de hamar visszavonult az aktív politizálástól. Mostanában, úgy néz ki, eléggé meg van sértődve egykori harcostársaira, nem tudni, miért.
És ott van még Anna Walentynowicz a hajógyár egyik legjobb hegesztője (egykori sztahanovista), a Solidarność egyik alapítója.

Az ő kirúgása volt az utolsó csepp a pohárban, ami arra indította a Hajógyár munkásait, hogy 1980. augusztus 14-én sztrájkba kezdjenek. Anna Walentynowicz is volt képviselő a rendszerváltás után, aztán visszavonult. 2010-ben halt meg: ő is a tragikusan odaveszett Szmolenszkbe tartó gépen utazott.
És még egy valakit meg kell említeni: Jerzy Popiełuszko-t, a Solidarność káplánját, a papot, aki a mozgalom sok emberének nyújtott lelki támaszt és vigaszt.

Aztán vértanúvá lett: 1984-ben az állami Biztonsági Szolgálat „túlbuzgó” emberei agyonverték, és holttestét a Wisłába dobták. Pár nappal később fogták csak ki. A gyilkosokat börtönbe zárták, de hogy ki adta ki a parancsot, máig sem tudni. Jerzy Popiełuszko-t mindenesetre boldoggá avatták.

Hogy mi lett a gdański megállapodás aláírása után? 16 hónapig élhetett a munkásság azzal a szabadsággal, amit akkor sikerült kivívnia. Ezalatt 10 millióan léptek be a Solidarnośćba: Polákország lakosságának majdnem a negyede! (Párttagok is.) Aztán jött a hadiállapot, a betiltás, az üldöztetés, a fő vezetők börtönbe kerültek.

Igen, kicsit olyan ünnep ez a mai, mint a május 3-ai: utólag tudjuk, hogy az 1791-es Alkotmányt csak pár évig használhatta a szabad Lengyel-Litván Köztársaság, aztán jöttek az idegen hódítók és a felosztások. (Vagy mint nekünk március 15.: annak a végén is egy önvédelmi háborút látunk, ami majd tragikus vereséggel fog végződni.) De ahogyan Május 3. vagy a magyaroknak Március 15., úgy a polákoknak a Solidarność is erőt és reményt adott, és az alapot jelentette ahhoz, hogy 1989-ben mégiscsak meg lehessen csinálni a rendszerváltást, és valami újat lehessen kezdeni az addigi autokrata hatalom letávolítása után. Ki tudja sikerült volna-e így az 1980-as augusztusi napok nagy felszabadító felemelő példája mellett. Hozzáteszem, más kicsit a helyzet, mint Május 3-ával: végül is a Solidarność 1981 és 1989 között egy pillanatra sem szüntette be működését. Mindig ott volt, ha kellett illegalitásban, de működött, élt.
Manapság már nincs. Bár a mostani pártok a Sejmben rá hivatkoznak, és utódainak tartják magukat, de régi szakszervezeti szövetség formájában már nincs jelen. Csak mint történelmi emlék, ami nagyon sokat tud adni azoknak, akik meríteni akarnak belőle. Lehet, hogy nincs is szükség ekkora egységes szakszervezeti mozgalomra több millió taggal: hiszen jelenleg nincsen olyan egységes, veszélyesen terpeszkedő államhatalom, amellyel szemben a civil érdekeket érvényesíteni kell. Polákországban legalábbis jelenleg nincs.
De éppen mert az elnyomás és a túlhatalom elleni harc, a kisemberek összefogása és érdekérvényesítése örök jelenségek, és örök értékek is: jelen van, mint példaadó történelmi jelenség, mint megszívlelendő örökség, hagyomány. Tekintsünk rá ekként, és őrizzük meg emlékezetünkben!