Ami azt illeti, jól is esett pihenni kicsit a babéraimon: jól mutatott a blogon, hogy az utolsó bejegyzés egy örömteli beszámoló a Táncház Napjáról, és lehangoló lett volna ezt a bizakodó hangulatot, amit a bejegyzés sugallt, mindenféle elkeseredett kirohanásokkal elrontani.
De azért továbbra is voltak és vannak dolgok, amikhez hozzá lehetne és kellene szólni.
Itt van például a legutóbbi balhé az írókról. Nagy vitát váltott ki mindenfelé az, hogy a jövő évi irodalom tananyagba három olyan írót is belevesznek, akiknek a személye enyhén szólva is vitatott. (Vagy ahogyan a magyartanárok fogalmaztak: „akiknek értékeléséről még viszonylagos tudományos konszenzus sincs”. http://www.epresso.hu/posts/830-a-magyartanarok-egyesulete-nem-ert-egyet-a-nat-ba-kerult) Köztük azt, aki mostanában írásai helyett azzal szerez hírnevet, hogy az Istennek sem sikerül végakaratának megfelelően újratemetni.
Természetesen nekem is megvan a véleményem a dologról, amit magánbeszélgetésekben ki is fejtettem egy-két ismerősnek. De hogy meg is írjam, mit gondolok, attól ódzkodtam egy darabig. Úgy éreztem, ahhoz még többet kellett volna olvasnom az említett szerzőktől, és akkor nagyobb biztonsággal szólhatnék hozzá az egészhez. De végül mégis írni kellene róluk.
Mind a hárman erdélyiek. Mert szeretjük az erdélyi magyar irodalmat, szép az, és beszélni kell róla, mint általában a határon túli magyarokról, az ő irodalmukról és kultúrájukról. De miért éppen ezeket az embereket választják ehhez?
Elsőnek ott van Szabó Dezső.
Kolozsvárról jött, 18 éves korában került Budapestre. (És ettől kezdve egy rövid időszakot leszámítva nem is lakott Erdélyben, szóval kérdéses, hogy mennyire tekinthetjük az erdélyi magyar irodalom részének, amit művelt. Az írásainak nem kifejezetten van „tájjellege” olyan értelmben, mint Nyirő, Wass, Tamási vagy Sütő esetében.) Az Eötvös Collegium lakója volt (a század elején lakott ott, vagyis a Collegium első nemzedékének tagja volt), szóval nem tehetségtelen ember. Olyan kollégista diákokkal lógott együtt a pesti és budai éjszakában, mint Kodály Zoltán, Szekfű Gyula, Horváth János (későbbi irodalomtörténész), Laczkó Géza (későbbi író), Gombocz Zoltán (későbbi nyelvész). Finnugor nyelvészetet tanult, ami a mostani szélsőjobb szemében megbocsáthatatlan bűn.
Aztán kikerült a suliból. Próbált tanárként elhelyezkedni, de egy idő után mindenhonnan elzavarták, botrányos és összeférhetetlen viselkedése miatt. Egy idő után azonban újságíró, majd szabadúszó író lett. A Tanácsköztársaságot, de még az őszirózsás forradalmat is a hatalom korabeli elvárásai szerint szidta a maga körmönfont nyelvezetével. Mégsem lett a rendszert kiszolgáló publicista. Sőt, igazából a Horthy-rendszer legnagyobb, leghevesebb ellenfele, illetve ellenzéke lett.
Megírta nagy művét, Az elsodort falut, és ez egycsapásra ismertté tette a nevét. Egy regény, amely végre felhívta a figyelmet a magyar vidék problémájára, leszámolt az „úri középosztály” vezető szerepének ábrándképével, rámutatott, hogy a hatalom népre való hivatkozása valójában üres szólam, a parasztság lenézésével, és a nyomorgók cserbenhagyásával. Mindenki tudja, aki ezzel foglalkozik, hogy a falukutató mozgalom, és a népi írók mozgalma igen jelentős részben Szabó Dezső hatására indult meg Magyarországon. Inspirálóan hatott Féja Gézára és Németh Lászlóra, például. Sokan kezdték mesterként tisztelni Szabó Dezsőt, aki erre felvette a mindentudó „Mester” teátrális pózát. Mindenben meg akarta mondani a tutit. És a vicc az, hogy sok problémát jól meg is látott, egyszerűen ráérzett a társadalmi problémák lényegére és mozgató okaira, és hangosan kongatta a vészharangot Magyarország felett. És most már az államhatalmat szidta, a kormányt, az arisztokráciát és az úrhatnám egyházakat. (A hatalmat, amely magát „keresztény kurzusnak” nevezte, Szabó Dezső nevezte el „görénykurzusnak”. Ezért szoktam én a mostani államhatalomra a „neogörénykurzus” szót használni, bár ezért elnézést kérek minden görénytől.)
Szóval sokmindenre jól ráérzett, de a beképzeltsége, egoizmusa, pózolása és „fröcsögő” beszéde (szó szerint és képletesen is –állítják, akik személyesen találkoztak vele) sokakat elijesztett vagy elidegenített. Németh Lászlót és Féja Gézát még ő indította el az útján (és sok mindent át is vettek tőle szemléletben), de pl. Illyés Gyula, Kovács Imre, Erdei Ferenc és Veres Péter már határozottan idegenkedtek tőle, a stílusától, és inkább igyekeztek elkerülni. (Néhány írása persze nekik is tetszett.)
Ha valaki elolvassa Szabó Dezső önéletrajzát, az Életeimet, tényleg egy elképesztően hiú és beképzelt (de ehhez képest egyáltalán nem hülye) ember képe bontakozik ki belőle. Ezzel együtt is érdemes, mert jókat lehet rajta röhögni. További rá jellemző adalék: azt szerette volna, ha a Gellért-hegyen temetik el. Ezt érezte méltónak önnön nagyságához. Mikor 1945-ben az ostromlott Budapest egyik pincéjében az éhségtől legyengülve meghalt, mégsem teljesítették a kérését. Ehelyett később elneveztek róla egy sétányt a Gellért-hegyen, és elhelyeztek ott egy szobrot róla, ami nagyon gázul néz ki. Szerintem nem örülne, ha látná.
A fentiek miatt én Szabó Dezsőt egyáltalán nem sorolnám a szélsőjobbhoz. Olyan dolgokat dobott be a köztudatba, amik a rendszert „balról” bírálók számára váltak hivatkozási alappá. Támadta a német terjeszkedést, és a németek magyarországi kiszolgálóit, megvetette a klerikalizmust és az ész nélküli irredentizmust. A maga harcos módján szót emelt a szomszéd népekkel való megbékélés érdekében.
Ott van azonban vele kapcsolatban a mai magyar értelmiség megosztó vitatémája, az antiszemitizmus.
Itt most tennem kell egy kitérőt: az ugye mindenkinek megvan, hogy voltak emberek a két világháború közötti Magyarországon, akik hajlamosak voltak azt hinni, hogy az ún. „zsidókérdés” a legfőbb elintézendő kérdés Magyarország számára, és semmiről nem érdemes beszélni, addig, amíg a „zsidókat” (jelentsen ez a kategória bármit is) nem telepítik ki Palesztinába vagy Amerikába, és igen, az ilyen véleményekkel heccelték fel annyira azokat, akik 1944-ben arra jutottak, hogy ha ez megoldhatatlan, ki kell irtani őket. De így a magyar lakosság elenyésző kisebbsége gondolkodott.
(De pillanatnyilag nem is ez az érdekes témánk szempontjából.)
Namost, a mostani magyar értelmiségben is van egy réteg, akik szerint a „zsidókérdés” (jelentsen ez bármit is) a két világháború közötti Magyarország legfontosabb kérdése volt, és minden akkori írót és gondolkodót manapság az alapján kell, megítélni, hogy mit mondott a zsidókról, és az egész Horthy-rendszert is az alapján lehet csak szidni vagy mentegetni, hogy mennyire volt azalatt jó vagy rossz dolguk a „zsidóknak”. Az ilyen mostani magyar értelmiségiek előszeretettel gyűjtögetik a különböző két világháború közötti magyar írók „antiszemita” megjegyzéseit, ami alatt ők olyan mellesleg leírt mondatokat értenek, amik egyszer-egyszer szerencsétlen általánosításokat tartalmaztak a zsidókról, mint csoportról. Ennek segítségével egész sor magyar íróra rá lehet húzni az antiszemitizmus vádját, sokszor olyanokra, akik az ilyen véleményüket tényleg csak mellékesen írták le, valami egész más kontextusban, és egyébként más helyeken sokszor elmondták, hogy szerintük bizonyos társadalmi kérdéseket sokkal sürgősebb lenne megoldani, mint folyton azon ugrálni, hogy ki zsidó, ki nem az.
Pedig antiszemita nem az, aki egyszer-egyszer bosszantóan általánosító magjegyzéseket tesz, hanem aki összeesküvés-elméleteket gyárt a zsidókról.
(Lugosi András szavaival:
„Olyan egyszerű jelenségekből, melyek nem haladják meg a nyomás alatti kényszerből következő összetartás (…) jelenségét, (…) az antiszemiták olyan rémtörténetekig jutnak el, mint a Cion bölcseinek jegyzőkönyve, vagy a zsidó bankár és a zsidó párttitkár működése mögött rejlő egységes terv és szándék abszurd elképzelése.”
(Lugosi András: A parasztéletforma válságától a demokrácia válságáig. In: Megtalálni a szabadság rendjét (Tanulmányok Bibó István életművéről)))
Hol állt ebben Szabó Dezső? Nem olvastam sokat tőle „zsidó-témában”, de úgy láttam, ő is inkább afféle rosszindulatú megjegyzéseket tett egyszer-egyszer, de sosem a zsidók nemzetközi összeesküvéséről, hanem a magyarországi zsidók asszimilációjával kapcsolatban (hogy tudniillik nem magyarosodtak el eléggé, bármit is jelentsen ez). Bibó István azt írta erről:
„Szabó Dezsőnek ezeknek a kirohanásaiban az asszimilált németek, a svábok elleni kirohanások voltak mindig az élesebbek, a maróbbak és a szellemesebbek, úgyhogy a magyar zsidó szellemi élet majdhogynem egy bizonyos derült elnézéssel fogadta Szabó Dezsőnek e (…) állásfoglalásait.”
(Bibó István: Levél Borbándi Gyulához)
Összefoglalva: én mindenképpen amellett vagyok, hogy Szabó Dezső neve meg legyen említve a középiskolai magyarórákon a két világháború közötti magyar irodalomnál, már csak a hatása miatt (meg kell említeni, hogy létezett Az elsodort falu című regény). De részletes életrajzával vagy Az elsodort falu kötelező olvasmánnyá tételével szerintem nem kellene gyötörni a diákokat.
A második író, akiről vita folyik, az Nyirő József, a székely író.
Róla sokkal nehezebb véleményt alkotnom. Írásait szeretem, politikai szereplését elítélem és megvetem, attól a bohóckodástól, amit a jelenlegi neogörénykurzus folytatott az újratemetése kapcsán hányingerem van. (Ez utóbbiról viszont már nem ő tehet, biztos forgolódott is a szégyentől az államtitkár táskájában.) Ennyit röviden róla, de azért nem hagyom ezt kifejtés nélkül.
Nyirő József nevét gimnazista koromban ismertem meg Uz Bence című regénye kapcsán, ami nekem nagyon tetszett. Utána még novelláit is olvastam, és azokért is szintén odavoltam. Az író életrajzát akkor még nem olvastam (mint kiderült, jól tettem). Politikai nézeteit, hovatartozását eszembe sem jutott firtatni, hiszen Nyirő írásaiban (legalábbis azokban, amiket eddig olvastam) egyáltalán nincs meg az a fajta direkt, szájbarágós, „a-hülyéknek-is-elmagyarázom” politizálás, ami Wass Albert prózáját olyan idegesítővé teszi. (Bár azt mondják utolsó történelmi regényében, A madéfalvi veszedelemben már megjelenik ez a vonal is, de én azt nem olvastam.) Vannak viszont Nyirő írásaiban nagy hegyek, sűrű erdők, jófej székelyek és nagy morális kérdések, amiket az ember kamaszként még hajlamos sokkal komolyabban venni. Éppen ezért én Nyirő Józsefben akkor nem láttam mást mint egy remek írót. Azonkívül még annyit tudtam róla, hogy valamikor az Erdélyi Helikon munkatársa volt, vagyis a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom legjelentősebb folyóiratáé (olyanokkal együtt, mint Tamási Áron, Bánffy Miklós, Kemény János, Makkai Sándor, sat., sat.) Később valahogyan azt is megtudtam róla, hogy a „világháború után nyugatra menekült”, mert „jobboldali elemekkel” szimpatizált. Azt azonban tudtam, hogy sokan voltak ilyenek, és az előbbi mondat nem feltétlenül jelenti azt, hogy egy piszok náci volt. (Habár benne van ez az értelmezési lehetőség.)
Szóval Nyirő részletes életrajzának részletesen csak nemrég olvastam utána, a mostani újratemetési hercehurca kapcsán. Amit megtudtam róla: a ’40-es években kezdett politikai szerepet vállalni, addig az akkori magyar közvélemény is elsősorban mint népszerű írót ismerhette. (Illetve mint egykori katolikus papot, akinek volt bátorsága hozzá, hogy kiugorjon és megnősüljön.)
1941-ben az Erdélyi Párt képviselője lett, azaz a visszacsatolt erdélyi részeket képviselte a magyar Parlamentben. A gond nem itt kezdődött. Hanem ott, hogy 1944 októberében is a helyén maradt, nem távozott a posztjáról vagyis vállalta az együttműködést a német-kollaboráns hazaárulókkal. Ennek ellenére nem mondhatjuk, hogy nyilas volt, mert nem lépett be a Nyilaskeresztes Pártba. Mégis: igent mondott a velük való formális együttműködésre, az ő legitimálásukra. Mi vezethette őt erre a cselekedetre. Azokból az írásaiból, amiket én olvastam, nekem nem tűnik úgy, hogy gyűlölte volna a zsidókat vagy ilyesmi. Legalábbis a ’20-as években még nem, talán még a ’30-as években sem egyértelműen. Nem tudok másra gondolni, mint hogy azért állt erre az oldalra, mert a háborúból való kiugrás és a békekötés helyett a háború folytatását látta a megoldásnak Magyarország számára ahhoz, hogy ne veszítse el az 1941-ben visszakapott területeket. Kétségtelen, hogy tévedett. De gondoljunk bele: 1941-ben Románia átállt a Szovjetunió oldalára a háborúban. Magyarország kiugrásának, békekötésének feltétele nem lehetett más, minthogy átengedje területén a szovjet és román csapatokat. Nyirő szerintem pontosan ettől félt: attól, hogy román invázió zúdul Észak-Erdélyre, és a hivatalos béke ellenére a románok nem fogják visszafogni magukat, szabad utat engednek a bosszúnak, stb. Ha tényleg így gondolkodott, nem volt teljesen logikátlan amit tett. De azonnal tegyük hozzá: ezek után nem sietett vissza Erdélybe, hogy a védelemrét ő is tegyen valamit, hanem a Budapesten maradt, tehát látnia kellett, hogy miket művelnek a nyilas rablóbandák, hogyan gyilkolnak halomra magyar állampolgárokat, zsidókat és nem zsidókat vegyesen, válogatás nélkül, a háború szükségességét emlegetve, ahelyett, hogy a fronton használták volna a fegyvereiket. És ő hallgatólagos beleegyezését adta ehhez. Na ez az, amiért el lehet, és azt hiszem el is kell ítélni.
A háború végeztével pedig a háborús bűnösökkel tartott nyugatra, és később is fenntartotta velük a kapcsolatot. Ezt pedig már nem lehet a szülőföld féltésével magyarázni. Sőt, éppen ellenkezőleg. Persze mi történhetett volna vele, ha itthon marad. Lehet, hogy kivégezték volna, bár, mivel nem vett részt közvetlen mészárlásokban, nagyobb az esélye, hogy pár évre börtönbe került volna. (Valószínű, hogy egykori haverja Tamási Áron kiállt volna mellette, hogy ne akasszák fel, mint ahogy a tehetséges, de rossz oldalra állt közgazdász, Matolcsy Mátyás mellett is kiálltak egykori barátai, a népi írók, hangsúlyozva, hogy elsődleges szempontja mindig a szegényekért való kiállás volt, ezért nem lenne szerencsés kivégezni).
De ez mind tiszta spekuláció. Nyirő mindenesetre emigrált, méghozzá Spanyolországba, ahol a Franco-rezsim szívesen menedéket adott akkoriban szélsőjobboldali menekülteknek. Ott is halt meg Madridban, 1951-ben. Végakarata azonban az volt, hogy idővel szállítsák haza a testét Erdélybe.
Nos, szerintem a szerény végtisztességet meg lehetett volna adni neki csendes szűk körű megemlékezés keretében. Ha elítéljük is, mint kollaboránst, azért megadhattuk volna neki ezt, mint írónak. De az egész kérdés el lett szúrva, amint odaállt az újratemetés mellé a jelenlegi magyar államhatalom, és a végtisztességet a lehető legnagyobb csinnadrattával és reklámmal, direkt a saját népszerűsítésére, és a románok bosszantására akarta megoldani.
http://hvg.hu/w/20120530_nyiro
Ennek az egész hecckampánynak a legnagyobb vesztese maga Nyirő lesz.
A neogörénykurzus képviselői persze azt mondják, jót tett neki a balhé, mert így sokan fogják olvasni. Szerintem meg éppen nem, éppen elmegy a kedve tőle mindenkinek. A középiskolában ahová jártam, nem én voltam az egyetlen, aki szerettem Nyirő műveit. Mások is olvasták, és néha beszélgettünk is róla. Politika soha nem került szóba ilyenkor. Aki viszont eddig nem olvasta Nyirőt annak ezután jó darabig nem Uz Bence, a Kopjafák és az Isten igájában fog eszébe jutni róla, hanem, hogy ő a háborús bűnös, akit a neogörénykurzus erőszakkal újratemettetett, a román-magyar kapcsolatok minél szélesebb körű rontása jegyében. Ha kötelezővé teszik a suliban, lehet, hogy lesznek magyartanárok, akik egyenesen bojkottálni fogják, mert ha harc, hát legyen harc. Szomorú dolog.
Na és ott van a harmadik. Az „újrafelfedezett” emigráns író, akinek kultusza az utóbbi időben számomra ijesztő méreteket és formákat ölt. Igen, Wass Albert. Vele más gondjaim vannak. Esztétikai és ideológiai jellegűek.
Politikai cselekvéseket és állásfoglalásokat, illetve háborús bűnöket nehéz a szemére vetni. Mert megfoghatatlan. Az élete rendkívül rejtélyes, sokmindent nem tudunk róla. Bizonyos életrajzi elemeit mintha ő maga is igyekezett volna sűrű ködbe vonni.
Nem tudjuk róla, hogy háborús bűnös-e. A faluban (Szentgothárdon), ahol 1940-ben lakott az apjával, Wass Endrével, a visszacsatolások idején a bevonuló magyar csapatok jónéhány román parasztot agyonlőttek. Köztük olyanokat is, akikkel a Wass grófok perben álltak, vitás birtokügyekből kifolyólag. A vád az volt, hogy a két gróf kérte fel a magyar katonaság parancsnokát arra, hogy pont ezeket a románokat lövesse le. (→ Vekov Károly: Perújrafelvétel. A Wass Albert-ügy. In: Rubicon 2005/6. szám. 45-50. o.) Hogy mi történt valójában, talán már sohasem fog kiderülni.
Egyáltalán, nagyon ködös, hogy miket művelt a háború alatt. Részt vett az antifasiszta ellenállási mozgalomban? Hiszen Veress Lajos tábornok segédtisztje volt, aki a kiugrási kísérlet egyik előkészítője volt. De Veress 1944 októberében német fogságba került, míg Wass ezt valahogy mindig megúszta. Együttműködött volna a németekkel? Miért kapott Vaskeresztet? Miért nyilatkozott később mindig annyira elítélően a német nácikról? Valami szupertitkos ügynök vagy csak helyezkedő volt? Utólag próbálta volna igazolni magát? Együttműködött volna a nyilasokkal? Miért írt színdarabot 1944 telén a Nemzeti Színháznak? (A darab, a Tavaszi szél egy propagandamű egyébként, bár nem kifejezetten nyilas, inkább irredenta, amellett a létező legpocsékabb drámai formában írt mű, amit valaha olvastam.) Hogyan lépett le 1945-ben Magyarországról?
De talán nem is ezek a kérdések a legfontosabbak, mert hát végül is megintcsak egy íróról van szó, akit valahogyan irodalmi munkássága alapján kell értékelni. És mint már mondtam, nekem Wass-sal esztétikai jellegű problémáim vannak. Vagyis egyszerűen gyengének tartom az írásait ahhoz, hogy érettségi tétel legyen.
A két világháború közötti időszak egy nagy korszaka volt a magyar irodalomnak, többek között az erdélyi magyar irodalomnak is. És ezzel szorosan összefüggésben a magyar társadalomtudományoknak így az erdélyi magyar társadalomtudományoknak is. Az irodalom legjelentősebb folyóirata az Erdélyi Helikon volt, amibe Wass Albert is írogatott. A társadalomkutatás fő lapja pedig az Erdélyi Fiatalok, majd később az abból kiváló Korunk lett. Ezektől viszont Wass inkább távol tartotta magát. (Mint ahogy általában a maga arisztokratizmusával mintha kívül igyekezett volna állni minden műhelyen írói csoportosuláson és baráti társaságon.) Mindenesetre mindhárom helyen voltak nagy írók és szorgalmas szociológusok. Wass Albert talán arisztokratizmusa miatt sem vállalta velük a közösséget, így a két világháború között végül is sosem került az irodalom első vonalába, nem találjuk a legnépszerűbb szerzők között, pláne nem voltak olyan megveszekedett imádói, mint most.
1931-ben novellákkal jelentkezett a fiatal erdélyi írók ekkor megjelenő antológiájában, az Új arcvonalban. Ritkán emlegetik, de a kötetet értékelve Dsida Jenő, a híres költő Wasst azok közé a szerzők sorolta, akik szerinte a közepes szintet sem érik el. (→ Cseke Péter: Fájó sebekből termő ágak. Világtávlatban gondolkodó Erdélyi Fiatalok) Ennek ellenére Wass első regénye, az 1934-ben megjelenő Farkasverem már kivívott némi elismerést szakmai-írói körökben is. Még inkább a következő, A funtineli boszorkány, amit sokan máig is a legjobb írásának tartanak. Ha jól tudom, a Baumgarten-díjat is ezért kapta meg Babits Mihályéktól. Szóval úgy nézett ki, mégiscsak beindulhat az írói karrierje.
Talán azt lehet, mondani, hogy a szép sorozatot, amit ez a két regény megkezdett, és amiből egy megbecsült, kevésbé ellentmondásos írói karrier lehetett volna, a háború törte derékba. Nekem ugyanis úgy tűnik, hogy az emigrációban írt műveit már nem motiválta más csak a sértettség és az önigazolás mindenek felett álló vágya. Ezektől váltak művei annyira didaktikussá, hogy néhányat olvasva közülük, úgy éreztem, hogy a történet egyáltalán nem lényeges bennük (még talán az író számára sem), sokkal inkább az az ideológiai üzenet, amit mindenáron sugallni akar. Ezért ha valaki azt mondja, hogy szereti Wass Albertet, mindig kedvem lenne gyanakodva megkérdezni: melyiket? A háború előttit, aki nagy mesélő, jó ábrázoló akar lenni, vagy az emigránst, aki minden művével azt akarja elérni, hogy felkiáltsak magamban, hogy: „tényleg-milyen-genyók-ezek-a-kommunisták/románok”? (Nem tudom, ki hogy van vele, de én az olyan regényeket szeretem, amik az emberi életről, akár az én életemről, az emberek közötti viszonyokról mondanak valami fontosat, nem azt amikor az író az orromnál fogva vezetni, politikailag manipulálni akar.) Melyik attitűd miatt lett ez az író manapság annyira felkapott, az első vagy a második miatt? És melyik műveit akarja a jelenlegi hatalom kötelezővé tenni?
Ez utóbbi kérdés nyilván attól függ, mi a céljuk, azoknak, akik rá akarják tukmálni Wass Albertet az ifjúságra. Nyilván saját hatalmi ideológiájukat akarják alátámasztani vele, a kérdés hogyan? Kötelező olvasmánnyá teszik mondjuk A funtineli boszorkányt, hogy az ifjúság megismerje és megszeresse Wass Albertet, és később már kedvvel nyúljon manipulatív-szájbarágós regényeihez? Vagy éppen ezeket a manipulatív és szájbarágós regényeket (pl. Kard és kasza; Átoksori kísértetek) teszik rögtön kötelezővé, hogy az ifjúság megtudja belőle a tutifrankót? Ahogyan eddig a jelenlegi hatalom az állampolgárokat kezelte, és amnnyire szellemi képességeinket becsüli, félek, hogy ez utóbbi fog bekövetkezni.
Ez pedig nem tudom mennyivel különb, mint ócska „termelési regényekkel”, „osztályharcot tudatosító irodalommal” árasztani el a könyvpiacot?
Hát ezért vannak kétségeim Wass Alberttel kapcsolatban. Védelmemre hozzáteszem, hogy van azért egy műve, ami már az emigrációból való, mégis tetszett. Ez pedig a Tizenhárom almafa. Ettől sem idegen az, hogy az olvasónak konkrét politikai véleményt sugalljon, de itt legalább nem nézi teljesen hülyének az olvasóját, azonkívül ebben még sokkal fontosabb a sugalmazásnál az érdekes kalandos-fordulatos történetmesélés. És még egy fontos dolog: van benne valami, amit más Wass Albert-műben eddig még sehol nem láttam (lehet, hogy csak nem olvastam eleget), ez pedig: az önirónia. Néha pedig mintha pont azokon a szűklátókörű embereken poénkodna ebben a műben, akik őt ma annyira sztárolják: akik egy egy ideológia retorikájának hajlamosak a szép szavak miatt áldozatul esni (legyen ez akár nemzeti akár „proletár”-retorika). Sajnos hozzátehetjük, hogy akik ma ilyenek, azok éppen nem ettől a műtől fognak kijózanodni, és kritikusabban gondolkodni. Egyébként, bár mint mondtam ez a mű nekem tetszett, azért még mindig messze elmarad Nyirő József vagy Tamási Áron elbeszélésmódjától. Ezt csak azért mondom el, mert nagyon az volt az érzésem, hogy mindenáron őket akarta benne a szerző utánozni. Konkrétam megalkotja a maga „furfangos székely góbé” hősét, Tánczos Csuda Mózsit, mintha minden erdélyi írónak meg kellene hogy legyen a maga furfangos székely góbé hőse. Ilyen értelemben Tánczos Csuda Mózsi erőteljes utánérzése Uz Bencének. Azt pedig gyakran hallani, hogy Uz Bence eleve egy utánérzés (mégha nagyon jól sikerült is): legalábbis Féja Géza azt írja önéletrajzában (a Szabadcsapatban), hogy Nyirő József azért írta az Uz Bencét, mert megirigyelte azt a sikert, amit egykori lakótársa, Tamási Áron aratott az Ábel-trilógiával.
Amit ezzel szemben Wass legismertebb és legveszélyesebb műveinek tartok az a Kard és kasza és az Átoksori kísértetek. A Kard és kasza röviden arról szól, hogy a románok betolakodók a magyarok erdélyi Mezőségén. Ja, a történetet valószínűleg az író némileg saját családjának krónikájából merítette, de részben fiktív. (Itt Erőssnek hívják a családot.) A család történetén megy keresztül a történelmen a honfoglalástól a második világháborúig, de olyan sokszor mondja el, hogy „persze-a-magyarok-előbb-voltak-itt-mint-a-románok”, hogy az a végén már tényleg kezd unalmassá válni. Azonkívül úgy akarja manipulálni az olvasót, hogy elhiggye, hogy az idetelepülő románoknak évszázadok szívós munkájával semmi más célja nem volt, mint hogy tudatosan fokról fokra, számban meghaladják, és a végén kiszorítsák a magyarokat. Így aztán akármilyen szép szavakkal is van megírva és akárhányszor jön elő az emberek közötti béke, mint jelszó a könyv folyamán, az olvasónak mégsem ez lesz, ami lejön az egészből. Még bosszantóbb, hogy a regény egy olyan mű, amit nem illik szidni. Azért tudniillik, mert helytörténeti regény. Magyarországon ugyanis tapasztalatom szerint jellemző, hogy aki egy-egy földrajzi vagy néprajzi táj legendáit, történelmét, mondáit, stb. foglalja irodalmi műbe, arról illik dicshimnuszokat zengeni, akkor is, ha az adott mű irodalmilag gyenge. Ha ön sikeres író akar lenni, írjon könyvet szülőföldje történelméről!
És ott van a másik olvasmány, az Átoksori kísértetek, ami tulajdonképpen a régi görénykurzus mentegetése, így remek megalapozója lehet az új görénykurzus ideológiájának. Ennek alaptétele az, hogy a feudális rendszer, a földesúr és a jobbágy közötti viszony a létező rendszerek legjobbika, amin nem szabadna változtatni. A földesúr mindig, minden esetben egy joviális, rendes, atyáskodó úriember, aki megvédi a jobbágyot és gondoskodik róla, ha rossz volt a termés. Ezt az idilli állapotot bolygatta meg a jobbágyfelszabadítás. Innentől a parasztok szabadok lettek. Akik lusták voltak közülük, azok elszegényedtek. De elszegényedésük miatt most elégedetlenkednek, és jogokat, meg egyenlőséget követelnek, ahelyett, hogy dolgoznának. Ennyi röviden a regény üzenete. Ez az üzenet természetesen alapjaitól kezdve hazudik. Mi a biztosíték rá, hogy a földesúr jó ember, és nem fogja kizsákmányolni, agyondolgoztatni a jobbágyot? Semmi, alapvetően egy egyoldalú függőségi helyzet áll fenn közöttük. Nyilván azt sem látta volna jónak hangsúlyozni Wass, hogy az 1848-as jobbágyfelszabadítás után (mivel nem következett földosztás) micsoda elképzelhetetlen különbségek voltak az immár szabad parasztok és az arisztokrata földesurak birtokainak méretei között, és a parasztok hiába dolgoztak megfeszülve nem bírták az egyenlőtlen helyzetből induló piaci versenyt, és tönkrementek. Aki pedig tönkrement az vagy „kitántorgott Amerikába” (mint most) vagy visszaszegődött korábbi földesura birtokára bérmunkásnak, ott pedig aztán megint ki volt téve a szivatásoknak és a kizsákmányolásnak. (Illyés Gyula: Puszták népe c. könyvéből elég jól látszik, hogyan éltek azok a parasztok akik föld híján továbbra is a korábbi földesúr bérmunkásai, zsellérei maradtak, vagy tönkremenvén visszatértek ebbe az állapotba.) Ez a helyzet már az Osztrák-Magyar Monarchia idején, főleg a XX. század első éveiben is gázos volt, de igazán kritikussá a Horthy-rendszer idejében vált, és az akkori „görénykurzus” semmit sem tett a megoldása érdekében. (Talán túlzás volt, de nagyon is érthető túlzás a „hárommillió koldus országa” –formula és az a dal, hogy „Az országnak harmada éhengebed...”.) Wass Albert az Átoksori kísértetekben pontosan ezt a helyzetet, pontosan ezt a görénykurzust, a Horthy-kori oligarchák hozzáállását mentegeti, és mindenkit aki ez ellen a helyzet ellen lázad, és emberi egyenlőség lehetőségéről vagy akár csak a földtulajdon igazságosabb elosztásáról beszél, kommunistának vagy fasisztának minősít. (Ezek szerint kommunisták lennének a népi írók, például Tamási Áron is, sőt az Erdélyi Fiatalok szociológusai is, akikkel Wass annak idején még együtt publikált az Új arcvonalban.) Naná, hogy egy ilyen könyv, egy ilyen ideológia jól jön egy olyan hatalomnak, amely azt akarja elérni, hogy az elit és a sima állampolgárok közötti viszony továbbra is az alávetettségen, a társadalmi különbségeken, a jobbágyi alázaton alapuljon. (És a „nemzeti érzés” is egy elit feltétlen kiszolgálására való hajlandóságot jelentse.) Ha tehát Wass Albertre azért van szükség, hogy ezt a szemléletet a magyar köztudatban továbbra is fenntartsák, sőt rendszerük alapjává tegyék, akkor határozottan azt mondom: nem, nem támogatom, hogy ez az író kötelező legyen.
U. i.: Egy adalék egy jelenségről, aminek a létezését én is bizonyíthatom, mert ilyesmi velem is megesett. Könczei Csongort, az erdélyi Táncházmozgalom egyik nagy szervezőjét idézem. (Hozzáteszem érdemes a cikket is elolvasni, amiből a kiragadott idézet való.)
„S ha már az emigráns kultuszíró. Az egyik táborban megállít egy hölgy, hogy olvastam-e a hegyeket sirató emigráns kultuszírónak ezt és ezt a novelláját. (A hölgyet nem ismertem, több táborban is láttam, később tudtam meg, hogy a szóban forgó szerző egyik határon belül szakadt kiadója.) Mondom, nem, nem olvastam. És azt? Azt sem. Akkor egyáltalán mit olvastam az emigráns kultuszírótól? Semmit. Semmit?! Döbbenet az arcán. (Mégis, egy „néptáncoktatót” szólított meg!) Hogy-hogy? Mondom – tábori szolgáltatóként próbálván finoman fogalmazni –, egyszerűen nem tartozik irodalmi érdeklődésem és ízlésem körébe. (Meg egyáltalán: kinek mi köze ahhoz, hogy felnőtt fejjel mit olvasok vagy sem?) A dolog nem hagyja nyugodni, félóra múlva újból megállít, elém tesz egy idézetet, olvassam, ugye, milyen szép, milyen „sokatmondó”? Mondom, biztosan (ámbár közhelyektől hemzsegő mondatokat más is írt), de értse meg, engem ez az író, meg ez a téma hidegen hagy. Ingerülten kifakadt: Te román vagy? Na tessék! Ez azért nem semmi, már itthon is lerománoz egy határon belül szakadt. Többek között ezért sem olvasom az emigráns kultuszírót.”
(Könczei Csongor: Adjátok vissza. „Magyaros” táncház?)
http://welemeny.transindex.ro/?cikk=10124
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése