„Negyvennyolc ma is alapja mindannak, amire a magyarságnak állami életében, s az egyes magyar állampolgárnak emberi szabadsága és méltósága védelmére szüksége van. (…) De (…) az áprilisi törvényekben keretet kell látnunk, melyet kitölteni a későbbi nemzedék, s ezek között, úgy vélem, épp a mi korunk feladata. Minél távolabb sodor bennünket ’48 tavaszától a történelem, annál világosabban látjuk, hogy az akkor megszerzett szabadságok nem örökre szereztettek, hanem mindegyik nemzedéknek újra meg kell azokat hódítania a maga számára, az ő új viszonyai között új biztosítékokkal kell körülbástyáznia.”
(Szekfű Gyula: Valahol utat vesztettünk)
„Az 1848-i törvények erős meggyőződésem szerint, Magyarországon nem revolúció szüleménye. Az 1848-i törvényekkel a magyar nemzet nem tett revolúciót, nem volt az semmi egyéb, mint biztosítása azon jogoknak, melyek papiroson, és ha királyok esküje a papiros malasztjánál több volt volna, a királyok esküjében, s a velök kötött alkukötésekben mindig sajátunk volt Isten s világ előtt.”
(Később, a beszéd végén pedig azt mondta, aznapra, 1849. április 14-re vonatkoztatva):
„E nap Magyarország történetében talán minden napok között a legnevezetesebb leend, hogyha én nem hibáztam felfogásában a körülményeknek, és ha nem hibáztam azon számításban, hogy mások is akkint éreznek a haza irányában, amint én érezni kötelességemnek ismerem.”
(Kossuth Lajos beszéde a képviselőházban Magyarország függetlenségének kimondásáról, 1849. április 14-én. In: Kossuth Lajos: Írások és beszédek 1848-1849-ből. Szerk.: Katona Tamás. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987. 353-373. o.)
Furcsának tűnhet, hogy ebben a nagy jelentőségű beszédében Kossuth mintha el akarná bagatellizálni mindazokat az eseményeket és változásokat, amik egy évvel azelőtt végbementek. Amiknek az egész reformkor volt az alapja a maga összes országgyűlésével (mondjuk 1830-tól 1848-ig) és minden reformtervével, március 15-e volt a legfőbb motorja és április 11-e, az új törvények elfogadásának napja volt az eredménye. Ezekben a törvényekben pedig egyáltalán nem csak Magyarország állami függetlenségéről volt szó, hanem társadalmi reformokról is. Olyan törvények születtek akkor, amikre addig nem volt példa magyar történelemben: a közteherviselés, az úrbéri viszonyok megszüntetése, a népképviselet, ezek mind új dolgok voltak. Kossuth ezekről ebben a beszédében nem ejtett szót, ami végül is érthető is, hiszen ennek a beszédének kizárólag Magyarország és Ausztria, pontosabban Magyarország és a Habsburg-ház közötti viszony kérdésének áttekintése volt a célja. A reformkor vitáinak nem ez volt a legfontosabb kérdése. De kétségtelenül ez volt a legkényesebb kérdés, mert ez hordozta leginkább magában az uralkodóházzal való konfliktus lehetőségét. Ezért ez a kérdés az 1848 áprilisi törvényekben is nyitva maradt. 1848 őszén azonban kitört a háború Magyarország és a Habsburg-monarchia dinasztiához hű része között. Így aztán innentől kezdve mégis ez vált a legfontosabbá. El kellett dönteni, hogyan lehet befejezni a háborút: csak az önvédelemre játszik Magyarország, vagy a megegyezés kedvező feltételeiért, a békekötésért harcol, vagy a győzelemért, azaz az Ausztriától való teljes függetlenség kimondásáért. A célokban nem volt egyetértés az egyes magyar csoportok között, de a közös harc a külső veszély a fenyegetettség ellen tényleg összekovácsolta a nemzetet, az elvi ellenfeleket is.
Ezt a kérdést, a külső erővel való viszony kérdését kívánta (egyszer és mindenkorra) lezárni az Országgyűlés 1849 áprilisában, Debrecenben. És kimondatott ünnepélyesen Magyarország függetlensége, és a Habsburg-ház trónfosztása, ezúttal jóval szebb, és dicsőbb körülmények között, mint 1707-ben Ónodon (akkor a trónfosztás kimondásának ünnepélyességét mindenképpen beárnyékolta, hogy ezen az országgyűlésen vér folyt, lásd az előző bejegyzést!) És folytatni kellett a harcot, most már ezen az alapon.
Utólag, történelmi távolságban, a megszépítő nemzeti emlékezet távolságában összemosódott a tudatunkban a két eseménysor: a (vértelen) forradalom, azaz a társadalmi reformok kivívása 1848 tavaszán és a szabadságharc, azaz a küzdelem, a védekezés az idegennek kikiáltott hatalom hadserege ellen. Hiszen időben olyan közel esett a kettő egymáshoz, és a szereplők is ugyanazok voltak. A forradalmár Petőfi Sándor, aki nem sokkal azelőtt még a szemétdombra dobta volna az urakat és a királyokat, és magát sok szempontból a parasztság, a szegények, az alávetett rétegek szószólójának tartotta, szabadságharcosként halt meg, az egész nemzet mártírjaként. (Nem ő volt az egyetlen, de ő a leghíresebb.)
Persze a forradalom és a szabadságharc bizonyos szinten már akkor is összekapcsolódhatott a fejekben. Meg vagyok győződve róla, hogy a parasztok (akiknek akkoriban nyilván még kevésbé volt mai értelemben vett nemzettudatuk, mint a nemeseknek, értelmiségnek) egy részét már 1848-ban is azzal lehetett harcba hívni az idegen hódító sereg ellen, hogy meg kell védeni 1848 tavaszának eredményeit is;
De folytatva az előző gondolatmenetet: a két eseménysor, a forradalom és a szabadságharc összekapcsolódott az utókor tudatában. És ebből adódott, hogy a kettőt együtt ünnepeljük. Ami nem is baj, mert mint már mondtam: a társadalmi reformok és az állami függetlenség, illetve az azért való harc mind fontos alapjai a modern értelemben vett és széles értelemben vett nemzettudat kialakulásának. (Röviden megfogalmazva: Magyarok vagyunk befelé, mert a velünk azonos nyelvű és kultúrájú embereket elismerjük magyar közösségünk tagjának, és magyarok vagyunk kifelé, mert közösségünket másoknak is meg merjük mutatni, illetve ha kell, közösségünket meg is védjük a külső nyomással szemben.)
De melyik nap legyen a forradalom és szabadságharc eseményeinek közös ünnepe? Ha Kossuth fenti logikáját követjük, akkor április 14-ének kellene annak lennie. Ez a nap valami újat nyithat meg Magyarország történetében: elkezdődhet az ország önálló élete, amelyet már nem köt össze Ausztriával és a Habsburg-házzal. (Azt is látni kell azért: április 14-ének Kossuth a főszereplője és vele a képviselők, akik ott voltak Debrecenben a nagy napon. Március 15-e főszereplője viszont Petőfi és vele a Márciusi Ifjak, akik nem képviselők, nem viselnek semmilyen közjogi tisztséget, hivatalt vagy ilyesmit. Egyszerűen lelkes és fiatal hazafiak, akik aznap lelkesedésükkel és lendületükkel tömegeket ragadnak magukkal.)
A hivatalos ünnepnap azonban Március 15. lett, azaz nem annyira a szabadságharc, mint inkább a forradalom ünnepe. Ennek pedig legfőbb oka, hogy „a nép” nagyobbik része ezt érezte inkább magáénak, ennek lett kultusza, hagyománya. Talán pont azért, mert a szabadságharcot az államhatalom vezette (nem is vezethette volna más), a március 15-ei események ellenben alulról jövő, „népi kezdeményezésre” születtek, az akkori követeléseknek pedig a tömeg sokasága és spontán érzelmi azonosulása adott nyomatékot. Ez a nap valóban egy forradalom napja, azaz alulról elindított társadalmi változások napja volt, amely nélkül nem biztos, hogy ilyen egyszerűen megvalósultak volna a célok, amelyekért a korszak reformpolitikusai régóta küzdöttek. Ez a nap egy majdnem húsz éves harcos időszak lezárása, céljainak és eredményeinek napja, húsz éves küzdelem minden lelkesedésének összesűrűsödése néhány órába.
Ez lett tehát később a hivatalos ünnepnapja mindkét eseménysornak, szimbóluma a különböző utak és hagyományok együtthaladásának, amely együtthaladást éppen a modern nemzeti eszme hatása teszi lehetővé. A kettősségből fakadóan azonban különböző korokban nagyban változhatott, hogy ki melyik tényezőjét hangsúlyozza az ünnep hagyományának. Ez pedig időről időre a nemzeteszme, az államhatalom és a történelmi fejlődés viszonyának újragondolására késztette a legnagyobb magyar gondolkodókat is.
Végül is mi történt ezen a napon: az országgyűlés már régóta vitatkozott a reformokról, de azok hívei és ellenzői között gyakorlatilag patthelyzet alakult ki. A március 15-ei országgyűlésen kívüli események kellettek ahhoz, hogy ez a bizonytalan helyzet valamerre kibillenjen, hogy a reformokat végre megszavazzák. És megszavazták. Mit jelentett ez?
Azt, hogy mind az országgyűlés képviselői, mind a széles tömegek elkönyvelhették, hogy az országnak kedvező belső változásokat ők vívták ki, nekik köszönhető az egész. Ez eredményezte aztán azt, hogy 1848 nyarán az előző év képviselőinek nagy része bekerült az új, immár népképviseleti országgyűlésbe is. A nemzet tehát elfogadta formális vezetőit.
1849 után azonban átmeneti szakadás következett be a szerves fejlődésben. A szabadságharc leverése után megkérdőjeleződött az állam önállósága, és az ország egy időre elvesztette a törvényes államhatalmat, helyére a kényszerített idegen önkény lépett. A magyar törvényhozó és végrehajtó hatalom 1867-ben állt helyre, a kiegyezéssel, ami ismét az eddigiektől eltérően, és a korábbiakhoz képest kompromisszumosan rendezte az ország sorsát. Történészeink közt régóta tart a vita a kiegyezésről, mennyire volt ez jó kompromisszum, mennyire nem. Szerintem nem magát a kompromisszum létjogosultságát kellene vitatni, ahogyan tették és teszik ezt sokan, inkább azt lenne érdemes megvizsgálni, mit hoztak ki ebből a szituációból, az Ausztriával való szükséges megegyezésből döntéshozóink, politikusaink a későbbiekben. Ezt a kérdést vizsgálta végül is Szekfű Gyula is az általam már idézett, és nemrég már részletesen elemzett tanulmányában a Valahol utat vesztettünkben is. Amelyben megállapította egyebek mellett, és teljesen jogosan, hogy az 1867 utáni kormányzat nem sokat lépett előre 1848-hoz képest, vagyis az 1848-ban, a törvények által megállapított kereteket nem tágították tovább (az eredetileg megfogalmazott szándékoknak megfelelően) 1918-ig. Így például nem voltak hajlandóak kiterjeszteni a választójogot. A választójog 1848-ban cenzushoz, azaz vagyoni helyzethez lett kötve, ami pillanatnyilag hatalmas előrelépés volt az addigi helyzethez, vagyis a születési jogon kapott választójoghoz képest, de még mindig csak kis részét érintette az ország egész felnőtt lakosságának. Az eredeti terv Szekfű szerint is az lehetett 1848-ban, hogy ezeket a jogokat majd fokozatosan tágítják, lehetőség szerint annak megfelelően, ahogyan az ország lakosságának politikai kultúrája is fejlődik, finomodik. Ez a tágítás azonban nem következett be 1867 után, többek között, kimondva vagy kimondatlanul azért nem, mert a magyar politikai elit a maga hatalmát féltette nem is elsősorban a magyar, hanem a mindenféle más nemzetiségű néptömegektől. Ugyanígy nem fejlődtek, nem tágultak a kollektív jogok, a szervezkedés, a civil önvédelem és általában a civil élet lehetőségei, mint arról már szó volt, és mint arról már idéztem egy korábbi bejegyzésben a Szekfű-tanulmány vonatkozó részét.
Mindez pedig nem segítette a hatalmi elit és a társadalom között a reformkorban szépen megindult párbeszéd fejlődését. Sőt éppen ellenkezőleg, egy elitista szemlélet kialakulását segítette a magyar politikai életben. Hadd idézzem erről megint Szekfűt:
„…éreznünk kell, hogy a törvény a törvényért kezd élni, a közjó, a közjóért, az állam önmagáért, (…) s a természettől való emberi jogok, ha összeütköznek a papíros >>közjó<<-val, annál könnyebb lelkiismerettel tétetnek félre, minél ritkábban merülnek fel a század végétől kezdve Eötvöséhez és Szalayéhoz hasonló gondolatmenetek.”
(Szekfű Gyula: Valahol utat vesztettünk)
Természetes, hogy ez alapján a logika alapján az 1848-as események is elitista értelmezési keretbe helyeződnek. Ez az elitista szemlélet érezteti a hatását máig is, mint arra egy mai töritanár is felhívta a figyelmet egy nem is olyan régi cikkében:
„…a modern magyar nemzeteszme nem a polgári értelemben >>alulról<< kiharcolt egyéni szabadságjogokra épült –mint Európa nyugati felében –, hanem a kollektív jellegű nemesi nemzeteszme >>fölülről történő<< paternalista kiterjesztésére. (…)
A többnyire rendi szemléletű politikai elit gondolkodásmódjába mélyen beleivódott az a szemlélet, hogy a nemzethez való tartozásról (és kirekesztésről) az önmagukat nemzetfenntartónak tekintő csoportok dönthetnek, mivel nem védi ezt a jogot alulról jövő –korábban kiharcolt– társadalmi szolidaritás. (…)
Az itt élő emberek számára tehát természetessé vált az a beidegződés, hogy az –önmagát a közösségi érdekek képviselőjének tekintő– államhatalomnak joga van korlátozni, felfüggeszteni az alapvető emberi jogokat, illetve, hogy egyéni jogaik védelmében nem igazán számíthatnak társadalmi szolidaritásra a hatalommal szemben.”
(Jakab György: A magyar nemzeteszme változásai és a történelemtanítás kánonja. In: Iskolakultúra 2008/ 5-6.)
Azt hiszem érezhető, hogy ezek a szavak nagyban összecsengenek Szekfű Gyula megállapításaival a „papíros közjó” és az egyéni jogok összeütközéséről. Illetve ez a paternalista, az államhatalom nemzeti szerepét kiemelő szemlélet lehet szerintem az a „horthysta” és „kádárista” hagyomány is, amiről Nádas Péter beszélt, aki ezeket ugye szembeállította a ’48-as, „forradalmi, függetlenségi, emberjogi, szabadgondolkodói hagyomány”-nyal.
Mert azt látni lehet, hogy a Horthy-rendszer a maga tekintélyelvűségével, autokratizmusával és erős elitizmusával tulajdonképpen az Osztrák-Magyar Monarchia korabeli magyar elit hasonló felfogását vitte tovább. Bizonyos körök ezt kiegészítették az „állami-közjogi függetlenség hagyományával”, amelyet a Monarchia idején főleg a Függetlenségi (’48-as) Párt képviselt. Ennek lényege pedig éppen az volt, hogy a Függetlenségi Párt (én F48P-nek szoktam rövidíteni) síkra szállt Magyarországnak Ausztriától való minél nagyobb függetlensége mellett, akár a teljes elszakadás mellett is, de egyébként maga is beleragadt abba szűk képviselői elitizmusba, amiről a fent már szó volt. Vagyis az állami függetlenség követelésen túl nem vállalták fel azt, hogy bármilyen társadalmi kérdéssel, a ’48-as törvények továbbvitelével vagy a nemzetiségekkel való megbékéléssel foglalkozzanak. (Kivéve néhány ehhez a párthoz tartozó gondolkodót, mint Mocsáry Lajos vagy Bartha Miklós.) Tipikus példának erre a szemléletre egyébként Kossuth Lajos fiát, Kossuth Ferencet szokták hozni, aki az emigrációból (apja halála után) hazatérve hozta magával a nevet, és annak népszerűségét meglovagolva lett népszerű pártvezér, de szinte semmit nem vett át az apja emigrációban megfogalmazott terveiből. Sem a Dunai Konföderáció tervét, sem az ország minél nagyobb demokratizálását és a helyi szintű önigazgatás, önszerveződés erősítését megcélzó ún. kütahyai alkotmánytervet. 1905-ben, pedig Kossuth Ferenc is elfogadta a neki felkínált minisztériumot, és a közjogi kérdéseket sem bolygatta tovább. Megkötötte a maga kis kiegyezését Ferenc Józseffel és a Monarchia rendszerével.
A társadalmi kérdések feszegetése a dualizmus idején egyrészt a szociáldemokratákra (pl. Garami Ernő, Szabó Ervin) maradt, másrészt a polgári radikálisokra (Jászi Oszkár, Károlyi Mihály). A szocdemek a kollektív jogokért, a szervezkedés, a gazdasági szövetkezés szabadságáért küzdöttek, a munkásmozgalom nemzetközi viszonylatban is bevált mintái alapján. A polgári radikálisok pedig az egyéni jogokért, leginkább liberális alapon. Ez a két csoport vitte a főszerepet aztán az 1918-as őszirózsás forradalomban is.
A Horthy-rendszer, mint már előrebocsátottam az Osztrák-Magyar Monarchia rendszerét és szemléletét restaurálta. Hogy mit jelentett az „állami-közjogi függetlenség hagyománya”, az remélem a fentiek fényében tulajdonképpen érthetővé vált már. Egy leegyszerűsítő összefoglalással azt a szemléletet értettem alatta, hogy az eddigi történelmi küzdelmek végső célja a magyar állami függetlenség kivívása volt, és semmi több. Most megvalósult az állami függetlenség, amelynek képviselője a jelenlegi államhatalom, aki tehát a jelenlegi államhatalmat bírálja, vagy megdöntésére törekszik, az az állami függetlenség veszélyeztetésére is készen állhat, potenciális nemzetközi összeesküvő tehát. Ehhez a hangulatkeltéshez pedig jó ürügy volt Trianon sokkja, amihez a rendszer a bűnbakokat éppen az első világháború utáni két forradalom (az 1918-as és az 1919-es) vezetőiben találta meg. (Noha nyilvánvaló, hogy a trianoni békét nemzetközi stratégiai szempontok határozták meg, és nem volt ennek semmi köze Magyarország államformájához.) Ilyen értelemben nevezte magát a rendszer büszkén ellneforradalminak és királyságnak.
Március 15-e megünneplése ilyen szempontból problémássá válhatott volna: miért ünnepel az ellenforradalmi rendszer egy forradalmat, mégha az egy vértelen forradalom volt is? Miért ünnepel egy elvileg a királyt ideiglenesen helyettesítő kormányzó egy költőt, aki azt írta: „Akasszátok fel a királyokat!” ? Ezt a kínos kérdést éppen úgy lehetett megint csak terelni, hogy a régi eseményeknek az államjogi-függetlenségi oldalát hangsúlyozták. Magukat pedig az állami függetlenség megvalósítóinak és letéteményeseinek kiáltották ki. A ’30-as évek vége felé azonban ez is kezdett kínos ellentmondáshoz vezetni, tudniillik ahhoz, hogy az állam egy német jellegű birodalom elleni szabadságharcot ünnepel, miközben az államhatalom képviselői bevallottan egyre inkább egy német birodalmiságot hangsúlyozó hatalom szövetségesei lesznek. Ilyenformán március 15-e megünneplése kezdhetett nagyon kiürülni, puszta formalitássá válni.
Éppen ez ellen lépett fel a ’30-as évek végén az új, fiatal ellenzék. És itt elsősorban a Márciusi Front fiataljait lehet kiemelni, akik főleg az addigi falukutatókból, népi írókból verbuválódtak, és akik éppen ezzel robbantak be a magyar közéletbe, és keltettek feltűnést, hogy 1937. március 15-én a szokásos frázisos ünneplés helyett, a tekintélyuralom, a begyöpösödöttség ellen fordultak, és a Nemzeti Múzeumhoz szervezett több ezres gyűlésükön egyszercsak a jelenre vonatkozó társadalmi reformkövetelésekkel álltak elő. Így ünnepelték ők március 15-ét. Sajnos a szervezet nem volt hosszú életű, de hatása azért volt. Követeléseit tovább vitték egyes tagjai. 1942 március 15-én az ellenzéki ünneplést már egy Magyar Történelmi Emlékbizottság nevű szervezet szervezte. Ez az ünneplés pedig immár a háború kellős közepén nemcsak a társadalmi reformok követeléséről szólt, hanem ismét volt egy erős függetlenségi felhangja is. Függetlenség egy agresszív, terjeszkedő birodalomtól és annak gyilkos ideológiájától.
Engedjétek meg nekem, hogy ugorjak most egy nagyot, és rögtön ezután megvizsgáljam mi a helyzet a jelenben. Tudom, fontos lenne, hogy elemezzem az azóta uralomra jutott és megdőlt másik (illetve helyesebben másik két) diktatúra hozzáállását és retorikáját is, de erre majd később kerítek sort. Legyen elég annyi, hogy azok is nemzetközi körülményeknek köszönhetően szakadtak rá Magyarországra, azokban is volt paternalizmus és elitizmus, felülről irányítottság és ilyenek. De térjünk most rá a jelenre.
Nem akarom megkerülni a kérdést, hogy mi a helyzet ma. Manapság is egy markáns hatalom áll az állam élén, amely kétségtelenül a választók akaratából jutott a hatalomhoz két éve. Retorikájában és ideológiai megalapozottsásában sok szempontból emlékeztet a Horthy-rendszerre. A törvényhozó hatalomban szinte kizárólagos befolyásra tett szert, és amellett kezdi az államhatalmi ellenőrzést az élet mind több területére kiterjeszteni. Az alulról jövő kezdeményezéseket, a parlamenten kívüli megoldásokat, mégha békések is (amilyen 1848. március 15-e volt) nem kultiválja, sőt kifejezetten ellenzi. Az állami irányítást nemcsak a nemzettudat részének, hanem kifejezetten alakítójának, és kizárólagos letéteményesének tekinti. Ezért igyekszik az állami hatalom a külföldön élő magyarok önszerveződéseit és képviseleti szerveit is kizárólagos befolyása alá vonni, és döntéseiket, illetve ideológiájukat irányítani. Az egyéni jogokat félreteszi a saját maga által megfogalmazott (néha egészen értelmezhetetlen) közjóval szemben. A társadalommal szemmel láthatóan nem hajlandó kommunikálni, feltétlen engedelmességet vár el. Természetesen ilyen körülmények között az 1848-as eseményeknek is várhatóan a szabadságharcos oldalát fogja kiemelni. Ez persze nem feltételezés, hanem befejezett tény, látható, hogy a hatalom a fent ismertetett logika alapján az állami függetlenséget deklarálja legfőbb értéknek, magát pedig, mint az állami szuverenitás reprezentánsát, a függetlenség kizárólagos megtestesítőjének nevezi. Hogy ez hatékonyabb legyen, kitalálta a maga háborúját, fiktív szabadságharcát: azt próbálja elhitetni velünk, a hazafiakkal, hogy a magyar állam függetlenségi harcot folytat személytelen és nemzetek feletti erőkkel (bankokkal, nemzetközi szervezetekkel, spekulánsokkal). És az államadóssággal is háborút vív; nehezen vallaná be, hogy az államadósság hadseregét és katonáit igazából még senki sem látta. A harcban az államhatalom, elsősorban a végrehajtó hatalom, vagyis a kormány a parancsnoka a nemzetnek. Aki tehát a kormány parancsainak nem engedelmeskedik, az ennek a szabadságharcnak a sikerét veszélyezteti. Ezen logika szerint. Csakhát nekünk egyáltalán nem kötelező elfogadnunk ezen logikát. Igaz, sok hazafi fejét megzavarhatja, hogy bizonyos nemzetközi szervezetek tényleg készülnek bizonyos pénzügyi intézkedésekre az ország ellen, ez tény. De ha észrevettük, hogy ezeket a pénzügyi intézkedéseket nem feltétlenül mindenféle irigykedések és misztikus szempontok okozzák, hanem egy nemzetközi közösség (amelynek mi is tagjai vagyunk) stratégiai érdekei, már jó úton vagyunk afelé, hogy levonjuk a következtetéseket.
Ezt a cikket jórészt az afeletti felháborodás kezdte íratni velem, hogy a kormányzat szemmel láthatóan a történelmi megemlékezés, az ünneplés lehetőségét is el akarja venni azoktól, akiket nem ő szervezett meg. Azaz el akarja venni az olyan fajta alulról jövő kezdeményezésektől a lehetőséget, amik annak idején diadalra juttatták az Első Március törekvéseit 1848-ban. És amelyek lehetővé tették a Második Március lelkes kitörését 1937-ben. Konkrétan arra gondolok, hogy a kormányzat megpróbálta lefoglalni egész Budapestet a maga számára, az ellenzéknek nemhogy a tiltakozás, de még a megemlékezés lehetőségét sem adva meg. Ez a kísérlet szerencsére megbukott, úgy néz ki, mehetünk az utcára, mi pártonkívüliek is, ünnepelni is, tiltakozni is, követelni is. Meglátjuk, hogy mit érünk el ezzel.
Mindezek miatt nekem ez a mostani ünnep egyrészt nemcsak a megemlékezésről fog szólni. De persze arról is. De tovább haladva a követelésről is.
Másrészt viszont megemlékezésben sem csak az Első Márciusról fog szólni, és nemcsak azokról, akik egy idegen államhatalom ellen küzdöttek egy ország szabadságáért. A Második Márciusról is szólni fog; azokról, akiket egy hazafias frázisokba burkolózó retorika sem tévesztett meg, akik a társadalmi megújulásért képesek voltak még egy szuverén Magyarország élén álló államhatalommal is szembeszállni, és kiállni a zsarnokság ellen, a magyar emberekért, a hazáért, mindnyájunk közös hazájáért. És képesek voltak magukat minden hivatalos irredenta propagandától függetlenítve etnikai revíziót követelni.
Hogy lesz-e ezek után még egy Harmadik Március is? Én ezzel kapcsolatban optimista vagyok: szerintem lesz, ha szükség lesz rá. (Egyelőre úgy néz ki: van.) Optimista vagyok, de nem idealista: tudom, hogy ez a Harmadik Március még nem ma lesz. És persze talán nem is olyan lesz, amilyennek várjuk, és szeretnénk, de lesz, ha lennie kell.
(Ez alkalomból elárulom azt is, ha kérdeznétek: Igen, jól tippeltetek, én a Pók Attila által felállított elméleti kategóriák, történészi irányvonalak közül a 3. csoportba tartozom, az "oktobrista-liberális-demokrata-köztársaságpárti" csoportba, Litván Györggyel egy helyre.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése