1956 - 5. Filmek

Hogy milyen filmek készültek ’56-ról? Sokféle eddig is, és valószínűleg még lesz is egy pár. Amiket eddig láttam, azok alapján azt mondhatom: sok készült már a rendszerváltás előtt is, persze olyanok, amikben a részletekben, mesterien finom utalásokban van elrejtve a forradalom. Ezek is igazán izgalmasak. De aztán eljött az idő, amikor lehetővé vált olyan filmet forgatni, ami teljes egészében a forradalmi eseményekről szól, és nem az előzményeikről vagy a következményeikről, vagy nem elrejtett utalásokban kapcsolódott ehhez az egész történethez.
Az 50. évforduló kapcsán is készült egypár alkotás. Ezek közül a legtöbb emberhez valószínűleg a Szabadság, szerelem jutott el, ami arra vállalkozik, hogy egy olyan átfogó, összefoglaló eposza legyen az ’56-os eseményeknek, mint az ’50-es években a Feltámadott a tenger akart lenni az 1848-1849-es forradalomnak és szabadságharcnak. Az sem volt mentes az ideologizálástól, és a sematizálástól. A Szabadság, szerelem sem az.
A Szabadság, szerelem tényleg modernre és populárisra sikeredett- látványban. Nagy gondolat volt az is, hogy nem csak a harcról, a felkelésről szól, hanem behozza a sportot is, mint a nemzeti büszkeség akkori fő kifejezőjét is. És, ha már vízilabda, miért ne szerepelnének a filmben az akkori magyar vízilabdaválogatott tagjai is. Nemcsak magyar, hanem szovjet játékosokat is alakítva. És látszik rajtuk, hogy kifejezetten élvezik a filmszereplést, megfelelő humorral, időnként öniróniával is játszanak.
Ezek után kénytelen vagyok kijelenteni: a film nem tetszett. Pedig tudom, hogy ez az a film, amit külföldieknek is mutogatni fognak a magyar ’56 kapcsán. Ezt még megértem. De egyben ez a bajom is vele. Hiába, hogy csupa magyar színész játszik benne, és a forgatókönyvíró, meg a producer is 1956-ban kivándorolt magyar. (Persze akkor még mindketten csak pár éves kisgyerekek voltak), nem tudok attól szabadulni, hogy ez egy külföldi film, külföldieknek. (Mondjuk amerikaiaknak, de nem csak nekik.) Nem rólunk szól, nem nekünk. Egy külföldinek persze nehezen fogom tudni elmagyarázni, pont ezért, hogy miért nem tetszett az egész mozi.
Ami legjobban irritál benne, az a történet sematizmusa. És a főszereplők sematizmusa: ezek nem magyar fiatalok, hanem papírfigurák. Nézzük meg, hogyan kezdődik a történet! Egy nagy vagány srác, élsportoló, aki az elnyomás ellenére is élvezi az életet, szertelen, csajozós, különösebben nem érdeklik ilyen nagy dolgok, mint haza, meg nemzet, stb. Megtetszik neki egy lány a sok közül, egy lány, aki meg lelkes pártolója, aktivistája egy ügynek. A fiú, hogy bevágódjon a csajnál, maga is elkezd tenni azért, amiért a lány lelkesedik. Nem túl nagy kedvvel, csak úgy félvállról. Aztán egyre jobban belelovallja magát, mert tényleg szerelmes lesz, és a végén már ő is szívvel-lélekkel az Ügy mellett áll. Jaj! Hány és hány hollywoodi film épült már erre a sémára?! Hányszor láttuk már ezt?! (Még akár egy nyálas romantikus komédia is lehetne a dologból.) De ezt is meg lehetne oldani érdekes módon. Ha a történet kidolgozói nem lennének lusták, és nem hinnék azt, hogy egy filmhez elég egy jól bejáratott sémát más díszletbe helyezni, és kész is a történet.
A színészek még megmenthetnének valamicskét a történetből. De sajnos nem: a két főszereplő, akikre a történet hangsúlyai esnek, egészen gyenge. És hiteltelen. Sőt, unott. Sőt, nem is túl tehetséges. De sztárok.
Sokkal meggyőzőbbek a mellékszereplők. Csányi Sándornak kifejezetten jól áll a vízilabdázó szerepe. Az önfeláldozó pap története is egészen szép epizód. És Huszár Zsolt meg Szávay Viktória is, mit egy pár sokkal emberarcúbbak a főszereplőknél. Szerethetőbbek. A karaktereik is magyarabbak. És történetük is emberi történet. Ha az ő történetükre épülne fel az egész film, még valami érdekes is kisülhetne belőle.
A frázispuffogtatás sajnos nem áll meg a szerelmi szálnál. Még a történelmi traumáink az elnyomás irodalmi kifejeződéseit is bele kell vinnünk a filmbe. De ezeket is teljesen sematizálva, élüktől és hitelüktől megfosztva. Mire gondolok? Mielőtt jönne a kötelező pornójelenet a két főszereplő között, a lány egyszercsak megszólal. „Várj!” És itt sietősen elmondja, mi történt vele régen. Egy olyan trauma, ami eddig nem látszott rajta, pedig az ember az ilyet nem felejti el csak úgy. De ő úgy látszik igen, és most csak úgy véletlenül, teljesen mellékesen elmondja. Várj, mert a rendező azt mondta, hogy hozzuk be az egészbe még a Fehér Anna-balladát is, az olyan megható, könnyfakasztó, nyugtalanító, moralizáló. Ezt nem hagyhatjuk ki. Sietősen mondja el, teljesen mellékesen, hogy jöhessen már az emlegetett kötelező ágyjelent. És ami például a Valahol Európában-ban tényleg tudott nagyot ütni, arra az ember most csak fintorogva néz, hogy: „Ez miért kellett?”
Most tekintsünk el az egyéb dolgoktól, mármint a film történelmi hitelességétől, arról még lehet majd vitatkozni. Hogy így volt-e a Kossuth téri sortűz, a lincselések, és hogy ilyen volt-e a vízilabda-válogatott akkoriban. Nem biztos, hogy ezek az elsődlegesek. (A filmbéli csapat nem az 1956-os magyar válogatott, még ha vannak is megfelelések, ez egy fiktív csapat. Ezt jobb elfogadni.) Az egy ami még tetszik az a film lezáratlansága: nincs epilógus, nem tudjuk meg, mi történt később Karcsival, a film nyugodtan folytatható tovább, fejben. Ez azért amerikai filmnél szokatlan.
Volt aztán egy érdekes magyar-lengyel film is az évforduló alkalmából, amit az egyetemen az egyik szemináriumi óra helyett levetítettek nekünk, polonistáknak. Olyan volt az egész, mintha valami ilyen általános iskolai megemlékezés lenne, és ezt azért mondom, mert érzésem szerint kicsit olyan volt a film is. Egyébként az 1956-os lengyel események és a magyar események két legfiatalabb áldozatáról szól a film, párhuzamot vonva közöttük. A címe: 13 év, 13 perc. Merthogy a 1956. júniusi poznańi tüntetésben odaveszett legfiatalabb áldozat, Romek Strzałkowski még csak 13 éves volt, bár állítólag nagyon bátran viselkedett.
A legfiatalabb magyar áldozat Mansfeld Péter volt, akinél, miután felakasztották az orvos csak tizenhárom perc elmúltával állapította meg a halál beálltát, amiből a film készítői azt a következtetést vonták le, hogy az ártatlanul elítélt fiú 13 percig haldoklott, amit azért nehezen lehet elképzelni. (Adminisztratív hiba, elírás is lehetett, vagy az, hogy nem volt ott azonnal az orvos, vagy nem tudom.) A két fiatal fiúról Poznańban két egymásra merőleges utcát neveztek el, köszönhetően a már emlegetett magyar nagykövetnek, Engelmayer Ákosnak. Szóval megnéztük a filmet, de utána mindenki csak ingatta a fejét. Hogy igen, hogy szép erről filmet forgatni, hogy tényleg megindító történet meg minden, de. Szentségtörésnek éreztem volna akkor kimondani, amit többen gondoltunk, hogy ez a film iskolapéldája annak, hogy hogyan ne csináljunk történelmi dokumentumfilmet. Csöpögős volt, szirupos, és nagyon didaktikus. Egyszerűbben szólva szájbarágós. Mi gondolkodó embereknek éreztük magunkat, nem nagyon éreztük szükségét, hogy így tolják a képünkbe ’56-ot. A tanáraink filmvetítés körüli viselkedéséből is azt éreztük, hogy általános iskolás kisdiákokként kezelnek minket, másodéves egyetemisták helyett, és nem esett jól, hogy ennyit néztek ki a mai ifjúságból.
Ugyanebben az évben készült egy játékfilm is Mansfeld Péterről. (Ha jól emlékszem, egyszerűen Mansfeld cím alatt.) Később ezt is megnéztem. Azt hittem, ez is a vele kapcsolatos legendagyártás része lesz majd, olyasmi, mint a fenti dokumentumfilm. De nem. Ez egy korrekt film volt, amely korrekt módon, viszonylag hűen dolgozza fel az eseményeket, nem foglal erőltetetten állást, nem sugalmaz, nem akar mindenáron tanítani. Egyszerűen megmutatja Mansfeld Péter kálváriáját. Mondjuk, ha az ember végignézi akkor éppen a film tárgyilagossága miatt levonhatja az ember a következtetést: felesleges ekkora felhajtást csinálni e körül a srác körül, csak egy ártatlan áldozat volt, nem hős. Úgy értem, persze, meg kell emlékezni róla, emléktáblával, meg gyertyával, meg ilyenekkel; az elvesztése fájdalmas, és nagyon nem azt kapta, amit megérdemelt, de erről a balhés proligyerekről cserkészcsapatot elnevezni, és példaként állítani őt a jövő konzervatív keresztény ifjúsága elé egyszerűen röhejes. Mindegy, a film mintha pont ennek a tisztábarakására készült volna.
Akkor, miután ennyire lehúztam néhány filmet, jöjjenek a pozitív példák: a kedvenc filmjeim ’56-ról.
Első helyen kell mindenképpen említenem Kósa Ferenc 1987-es (!) filmjét A máisk embert. 1987-ben már kezdett megroggyanni az államszocializmus, de akkor is: ekkor ilyen filmet forgatni 1956-ról, ami a felkelőkkel szimpatizálva mutatja be az események egy részét ritkaság volt, feltűnést kelthetett, és nem utolsósorban szankciókat vonhatott maga után.
A film egyébként kétrészes, apa és fia története. Külön-külön is teljesen érthetőek, de együtt egy kerekebb egészet alkotnak, valahogyan egy összetettebb véleményt fogalmaznak meg. Az alkotók gondolatait, a magyar történelem bizonyos eseményeiről.
Az első rész 1944-ben játszódik, egy Bojtár Antal nevű katona (civilben tanyasi tanító) története, akinek elege lesz a háborúból. Mindezzel együtt nem szökik meg: az alakulata megsemmisül, és csak ketten maradnak belőle: Anti és a barátja Józsi. Ők úgy döntenek, nem keresik a ki tudja hol lévő csapataikat, inkább megpróbálnak hazajutni. Azonban nem tudják, megbízhatnak-e még egymásban, mert tudják, hogy könnyen lehet, hogy a tábori csendőrség a nyomukba ered, és szökevényként fogja kezelni őket. Anti megfogadja, hogy többet nem fog fegyvert, akkor sem, ha meg fogják ezért ölni. Nem mondom el, mi lesz a vége.
A másik történet, A másik ember II., ez szól ’56-ról. Az előbbi katona fia, az ifjú Bojtár Anti ekkor egyetemista Pesten. Barátai mind fegyvert fognak, és felkelő központot alakítanak ki a kollégiumukban. Anti nem hajlandó fegyverrel harcolni, egyszerűen elvből, emlékezve apjára. Majdnem teljes passzivitásba süllyed, ami miatt legjobb barátjával is összevész, és a szerelme is ott akarja hagyni. Anyja és nagyapja biztatják, hogy térjen haza a falujába, a biztonságos helyre. Ő azonban erre sem hajlandó. Inkább barátaihoz tér vissza, kibékül velük, és elhatározza, hogy mindenben segít, amiben tud, kaját szerez, ápolja a sebesülteket, meg amit kell. Fegyvert azonban továbbra sem hajlandó a kezébe fogni, és ő is a halált is hajlandó vállalni ezért, ha ez az ára.
A film egészen más hangvételű, mint azok, amiket fent emlegettem. Nem mondhatnám, hogy hiányzik belőle a pátosz, de nem válik giccsessé. Talán azért, mert kiegészül valami reménytelen rezignáltsággal. A moralizálás pedig, ami benne van, nem didaktikus, hanem kérdező moralizmus. Azonkívül felteszi a nyugtalanító történelmi kérdést is, amit annyiszor elcsépeltek: „Ki lőtt először?” És függőben hagyja. Mintha mindegy is lenne, az élet elpusztítása szempontjából ugyanaz a helyzet.
A másik film, ami nekem tetszett, az A Nap utcai fiúk volt, Szomjas György filmje. Ez azért nem kapott akkora hírverést, mert pénz hiányában nem készült el az 50. évfordulóra, csak egy évvel később mutatták be. Azonkívül, hogy az utcai harcoknak az a látványosan hiteles bemutatása, ami a Szabadság, szerelem és A másik ember nagy pozitívuma volt, itt is megvan. Ezeken kívül viszont egyéb erényei is vannak. Mindenekelőtt az, hogy tényleg hiteles emberek, mai fiatalok játsszák a főszerepeket. Lehet, hogy a színészi játékuk nem annyira csiszolt (bár általában egy színjátszókörből kerültek ki), de ez nem számít. Szomjas György filmjeit általában sohasem a kifinomult színészi játék miatt szerettük, hanem éppen a hiteles szituációk, és a hiteles emberi arcok miatt. Akik szerepelnek itt azok, magunkfajta, mai fiatalok, ugyanakkor egyszerre érezzük megelevenedni a korabeli fényképeken és filmfelvételeken (amelyekből sok van beszúrva a filmbe) látható „pesti srácokat”.
Miközben ezek a fiúk és lányok harcolnak, járőröznek, aközben próbálják normális életüket is élni: zenélnek, fociznak, szórakoznak, és szerelmesek. A történet középpontjában is egy szerelmi háromszög áll: egy lány, aki két fiú között ingadozik, és nem tud dönteni. Hogy végül is hogyan alakul ez a része a filmnek, azt megint nem árulom el.
Érdekes mindemellett, hogy Szomjas György behozza itt motívumként az ekkoriban születő rock’n’rollt, mint a szabadság és a fiatalság szimbólumát. Nem tudom, hogy ez a műfaj mennyire lehetett ismert 1956 Magyarországán, a film szerint fű alatt már elkezdett beszivárogni, és az emberek szerették, már ekkor is, mert valami felszabadultságot árasztott abban a „szűk levegőjű” világban. Na mindegy, ez csak egy plusz érdekesség.
És végül még egy film, bár ez megint nem az ’56-ban játszódó, hanem az arra visszautaló filmek közé tartozik. Erre még az én rendkívül kritikus édesapám is azt mondta, hogy. „Na, ez egy korrekt film volt ’56-ról.” A címe: Sínjárók.
Ez 1990-ben játszódik, és egy festőművészről szól, aki 1956 után börtönben ült évekig, és közben a kisfia meghalt. Emiatt elhidegült a feleségétől, és most úgy élnek egymás mellett, mint két idegen ember. Innen indul a történet. A mestert felkeresi egykori tanítványa, egy szép, fiatal, rámenős lány, és a nagy korkülönbség ellenére szerelembe esnek. Innentől a emlékeztet a történet kicsit a Ménesi útra. Nem mintha olyan bántóan naturalistán lenne ábrázolva benne a szex, vagy ilyesmi. A történet emlékeztet. Szóval a lány interjúkat készít a festővel, akit felszabadít, hogy elmesélheti nyomasztó emlékeit. De míg a Ménesi útban a bonyolult szituációból nem mutatja meg a kivezető utat, itt igen: a mestert arra készteti az egész, hogy átgondolja az életét, felkeresse a régi helyszíneket, élete szereplőit, elbeszélgessen velük a régi időkről, és elkezdjen szép lassan rendezni azt, ami körülötte van. Így a végére még a feleségével is kibékülnek.
Hogy miért jó film ez ’56-ról. Mert emberi, mert az egyes régi ismerősökben, akiket itt felvonultat, annyiféle hozzáállást figyelhetünk meg a régi eseményekhez, az emlékezés és a feldolgozás annyiféle formáját, hogy az igazán izgalmas.