Szeretném ezen a napon ténylegesen a más magyarokkal való összetartozást ünnepelni. Azt az összetartozást, amelyet határok nem szoríthatnak be, azt az összetartozást, amely áttöri, legyőzi, szétzúzza a határokat. Éppen ezért nem fogom azzal ellentmondásba keverni magam, hogy azt hazudom, hogy kizárólag a határok tologatása az, ami nekünk fájhat, azt pedig főleg nem, hogy a határok tologatása megoldást is jelenthet minden problémánkra. A magyar fájdalom sokrétűbb ennél. Az összetartozás hiányának fájdalma nem feltétlenül a földrajzból következik. És nem is térképek átrajzolása enyhítheti csak. Az összetartozás hiányának fájdalmát csak az egymás felé való közeledés enyhítheti, míg végül megérkezünk egymáshoz.
„Ahogy egymással bánunk, az a hazánk.”
Szolidaritást szeretnék vállalni a magyar emberekkel határon innen és túl. Elismerni az őket ért fájdalmas igazságtalanságokat, és kiállni igazságuk mellett. És szeretném, ha ezt a szolidaritást én is elvárhatnám más magyaroktól, határon innen és túl. Szeretném, ha a „határon belül szakadt” magyarok kiállnának a határon túliak szabadsága, kultúrája, tudománya, emberi méltósága mellett. De ugyanígy szeretném, ha a határon túliak is kiállnának a „határon belül szakadtak” szabadsága, kultúrája, emberi méltósága mellett.
„Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”
Szeretem a térképeket, eszközök a munkámhoz. De csak eszközök. Nem érzek semmiféle nosztalgiát régi határsorompók iránt, nem érzek áhítatot régi közigazgatási térképeket látva. Nem is akarok régi közigazgatási térképeket a fejem felett lengetni, nem akarom őket a házamra, az autómra vagy magamra festeni. Nem akarom a magam igazát ezekkel igazolni. Nem is fogok olyan vezetőket követni, akik kizárólag térképek átrajzolásában látják a megoldásokat, és az emberekről hallgatnak. Nem akarom, hogy ez a táj csak térkép legyen nekünk. Ott szeretnék járni az emberek között, akik ezen a tájon élnek, együtt örülve, búsulva és beszélgetve velük. Nem szeretném, ha félnünk kellene, egymástól, nem szeretném, ha belefojtanánk egymásba a szót. Nem akarok csak azért dolgozni, hogy az országnak szép kerek alakja legyen. Azért szeretnék dolgozni, hogy akik itt, velem együtt élnek, elégedettek, boldogok és szabadok legyenek. Nem akarok élettelen dolgokat, határokat, sorompókat, koronákat, államokat, térképeket, jelszavakat szolgálni. Ezek mind csak eszközök. Az élőket akarom szolgálni, a nemzeteket és benne a nemzetemet, a népeket és benne a népemet, az embereket és benne magamat. Nekik akarok segíteni érvényre jutni, szóhoz jutni, méltósághoz jutni.
Hegyeknek, erdőknek, folyóknak nincsen nemzetisége. Nemzetisége az embereknek van. Tartsuk tiszteletben mindkettőt!
Én nem akarok senkit elkergetni arról a helyről, ahol lakik. Akkor sem, ha nem beszél velem egy nyelvet. De szeretném, ha senkinek nem kellene menekülnie onnan, ahol lakik. Szeretném, ha mindenki elégedett lehetne az életével ott ahol él. Különösen, ha velem egy nyelvet beszél. Szeretném, ha nyelvünkön megértenénk egymást.
Én nem követelek vissza hegyeket, amelyek soha nem voltak az enyémek, mert nem is hiszem, hogy az ember tulajdonában tarthat hegyeket, erdőket, folyókat. Ha megpróbálja, annak mindig rossz vége van.
De igenis visszakövetelem mindazt, ami élő, ami mozgó, ami kapcsolat köztem és közted (méghozzá elsősorban attól a kevés, kisajátító kedvű magyar embertől minden magyar embernek):
Adjátok vissza közösségeinket! Adjátok vissza kapcsolataimat a velem együtt élőkkel! Adjátok vissza bizalmamat a velem egy nyelvet beszélőkben! Adjátok vissza elrabolt és meggyalázott nyelvünket! Adjátok vissza sokszínű és változatos kultúránkat! Adjátok vissza méltatlanul megalázott, elfeledett, megrágalmazott tudósaink, művészeink, íróink, életmentő hőseink megbecsülését! Adjátok vissza elhazudott történelmünket! (Nem azt a részét, ami tényleg a múlt homályába vész, amiről biztosat mondani úgysem lehet, azt majd megkeressük, felderítjük együtt. Ne követeljétek vissza azt, ami sosem volt! Ne vádoljatok hazugsággal senkit azért, mert nem mond biztosat arról, amiről nem lehet biztosat tudni. De azt a részét, amelyről egykor már tudtunk valamit, de most tudatosan kitörölni igyekeznek, adjátok vissza!)
Adjátok vissza a jogot, hogy gyarló, hibázó, javító, tévedő és tévedéseinket bevalló emberek legyünk! Adjátok vissza a jogot, hogy kimondhassuk: az emberek mindig is gyarló, hibázó, javító, tévedő és tévedéseiket bevalló, olykor bűnös és megbűnhődő, bűneiket levezekelni igyekvő emberek voltak! Ne kényszerítsetek a tökéletesség hazugságára! (Az egykorvolt hazával kapcsolatban sem!) Adjátok vissza a jogot a bocsánatkérésre és a megbocsátásra!
Adjátok vissza a mozgást! Ne verjetek cövekeket a kezeinkbe, lábainkba! Ne kényszerítsetek béna tehetetlenségbe, a saját sorsunk elkeseredett, de passzív szemlélésébe! Ne akarjátok, hogy ne vegyünk tudomást a minket körbevevő valóságról! Ne keverjétek össze a kábaságot az elégedettséggel! Ne keverjétek össze a kényszerű mozdulatlanságot a nyugalommal! Ne keverjétek össze a részegséget az önfeledt szabadsággal! Ne keverjétek össze a zsarnokságot a renddel! Ne keverjétek össze a gyűlöletet az igazságérzettel!
Az élettelen dolgok közül csak egyetlenegyet kérek vissza: a piros-fehér-zöld zászlót.
Már nem gondolom, hogy a „hazafi” a legkitüntetőbb cím, amit kaphatok. Népem és nemzetem hű fia szeretnék lenni. Népemé, amit gyaláznak és megtaposnak, amely gyalázza, alázza és tapossa saját magát is. És nemzetemé, amely talán már nincs is, de talán még lehet. Persze nem mondok le arról, hogy egyszer talán hazámnak is igazságot szolgáltat a világ. De igazságot elsősorban a népemnek, a magyar népnek követelek. Nem csak a külföldtől, hanem magától a magyar néptől is. Magyar embereknek egymástól.
Összetartozunk. Összetartozásunk záloga egymás iránti bizalmunk, igazságosságunk, segítségünk. Összetartozunk. Figyeljünk oda egymásra, hallgassuk meg egymást!