Majdnem pontosan egy héttel a Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltásának 100. évfordulója után zajlott Zalaegerszegen a Városháza dísztermében a Tanácsköztársaság zalai eseményeiről szóló konferencia. Éppen arra jártam, úgyhogy meghallgattam az előadásokat. A konferencia remek példát mutatott arra, hogy hogyan lehet egy országos szintű nagy politikai változás (és egyben társadalmi változás-kísérlet) történetét helyi események ismeretében árnyalni. Az eseményekről kialakult összképünket, amely szükségszerűen némileg felületes, a helytörténeti adatok sok helyen cáfolhatják, de sok helyen igazolhatják is. Csak remélni tudom, hogy az országban sok ilyen konferencia lezajlik még, és ezeknek az anyagából színvonalas kötetek is születnek, hogy az elhangzottakat ne csak a jelenlévő hallgatók, hanem a szélesebb közönség is megismerhesse.
Egy ilyen kiadvány elkészítéséhez előttünk állhat egy rendkívül inspiráló példa: az 1956-os forradalom helyi eseményeiről szóló 2006-ban megjelent kétkötetes tanulmánygyűjtemény,
A vidék forradalma. Ebben annak idején a téma szakértői megyénként dolgozták fel az eseményeket, de az egyes országrészekről is születtek összefoglaló tanulmányok. Ha az ember időt szán ezek elolvasására, egy sokkal gazdagabb képet kap a forradalomról és a szabadságharcról, és az eseményekről kialakult számos makacs tévhitre is könnyebben fog tudni válaszolni.
Ugyanakkor a mostani konferencia hatására elgondolkoztam azon, hogy néha még a megyei szintű áttekintéseket is tovább lehet és talán érdemes is árnyalni. A Tanácsköztársaságról azért jóval nehezebb egységes képet festeni, mint 1956-os eseményekről, mivel az utóbbiak esetében egy fokkal azért mégis világosabbak a társadalmi frontvonalak. Az 1919-ben megjelenő konfliktusok képe ennél sokkal bonyolultabb, az események résztvevői nem mindig tudták kijelölni, hogy pontosan ki ellen harcolnak.
A társadalmi változások igénye sokrétűbb volt, a belpolitikai változások mellett egy honvédő háború is zajlott az országban, így az események láncolata rendkívül szövevényes volt, az emberi döntések néha sokkal nehezebbek.
A konferencia
Balaczi Zoltánnak, Zalaegerszeg polgármesetrének köszöntő és
Szabó Csabának, a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatójának megnyitó szavaival kezdődött, majd még Kiss Gábor, a zalaegerszegi Deák Ferenc Könyvtár igazgatója, a konferencia levezető elnöke is szólt pár szót a hallgatósághoz. Mindhárom bevezető vezérmotívuma ugyanaz volt: annak hangsúlyozása, hogy a Magyarországi (Szövetséges Szocialista) Tanácsköztársaság milyen fontos részét képezi hazánk és nemzetünk történelmének és a bizakodás, hogy végre eljött az idő arra, hogy erről a komplex jelenségről (történeti korszakról, államformáról, intézményrendszerről, eseménysorról) végre az objektivitás igényével, „sine ira et studio” szólhassunk. Szétnézve a közvetlen nem szakmabeli környezetemben, felvetődött bennem, hogy erősen kérdéses lehet, mennyire indokolt az ezzel kapcsolatos optimizmus. De így vagy úgy, a szándék (a szakma részéről) kifejezetten üdvözlendő, és talán valóban hozzájárul bizonyos pozitív változásokhoz. (Feltéve, hogy a szakma a kutatási eredményekkel nem zárkózik magába.) Némileg ellentmondott ennek az, hogy az előadások után nem volt lehetőség vitára, eszmecserére.
Az első előadó
Nagy Szabolcs volt a Veszprém Megyei Levéltárból. Részben az ő előadása is még afféle bevezető volt a konferenciához: egy egész országrész,
a Dunántúl Tanácsköztársaság alatti történetéről próbált összefoglalót adni a rendelkezésre álló 20 perc alatt.Ő is erősen hangsúlyozta, mennyire fontos, hogy egy történelmi esemény, korszak „felülről” való vizsgálata mellett megjelenjen a helyi események nézőpontja. Azt, ahogyan ezek a helyi távlatok összeállnak egy új nézőponttá, egy kirakós játék elemeinek összeadódásához hasonlította. Előadásának elején felhívta a figyelmet, milyen nehéz röviden definiálni az 1919-es eseményeket, mármint elsősorban abból a szempontból, tekinthetjük-e az egész folyamatot forradalomnak.
Ehhez mindenesetre magának a forradalom fogalmának a mostaninál pontosabb és konszenzusosabb defíníciójára lenne szükség. Ehhez Nagy Szabolcs szerint az alábbi kérdéseket kellene tisztázni: Hogyan válik el a forradalom a puccstól? Minden esetben létrehoz-e egy új működő rendszert? (Ezzel utalhatnánk Timothy Garton Ash brit történész gondolataira, aki különbséget tett forradalmi kísérlet és forradalmi végkifejlet között.) Mekkora a társadalmi támogatottsága? A dunántúli országrészről kiemelt néhány közös jellemzőt. Például, hogy az országos eseményekről legtöbb helyen néhány napos késéssel értesültek, és sokszor sajátosan alkalmazkodtak a nagyobb változásokhoz. Az őszirózsás forradalom idején megválasztott vagy a még korábbról megmaradt vezetők igen sok helyen továbbra is a helyükön maradtak. (Mint Veszprémben is, ahol egy kifejezetten konzervatív katonatiszt, Beöthy Dezső százados lett a helyi direktórium vezetője.) Más helyeken a Magyarországi Szocialista Párt megalakítása ellenére is megmaradt a szociáldemokraták és a kommunisták közötti rivalizálás, ezért a békítőnek szánt vezetőket sok esetben felülről nevezték ki. A társadalmi konfliktusok sokszor másként jelentek meg helyileg, mint ahogyan azt a központi hatalom elképzelte, ennek volt köszönhető az a jelenség is, hogy a „forradalmi törvényszékek” számos alkalommal enyhébb ítéleteket hoztak a rendszer vélt vagy valós ellenségeivel szemben, mint azt „felülről” elvárták volna.
Paksy Zoltán(a Zala Megyei Levéltár főlevéltárosa) előadása
a Tanácsköztársaság zalaegerszegi eseményeiről szólt. Ebből az előadásból is kiderülhetett az, ami a nap folyamán több más referátumban is elhangzott: nevezetesen, hogy Zala megyében az 1919-es év történéseit alapjaiban határozta meg a két legnagyobb város konfliktusa: Zalaegerszeg és Nagykanizsa egymással való vetélkedése. Nagykanizsa eredetileg a törvényhatósági jogú város címét próbálta kivívni magának, később azonban a város lakói azt is remélték, hogy lakóhelyük esetleg akár újra megyeszékhely is lehet. A folyamatos rivalizálás vége 1919-ben Zala megye átmeneti kettészakadása lett: de facto létrejött Észak- (Felső-)Zala megye Zalaegerszeg székhellyel és Dél- (Alsó-)Zala megye Nagykanizsa központtal. Más tekintetben viszont Zalaegerszeg életét az 1919-es hatalomváltás a vártnál jóval kevésbé forgatta fel.
A tisztviselők döntő többsége a helyén maradhatott, és megváltozott címmel, de folytathatta hivatali feladatai ellátását. Ez még az államosított üzemekben és pénzintézetekben is így történt. Az előírt kollektivizálást Zalaegerszeg környékén nem hajtották végre. (Ez nem jelentette azt, hogy a megyében sehol sem történt ilyen intézkedés.) Az országban általánosan előforduló túszszedés jelensége is jóval szelídebb formát öltött Zalában: a korábbi elit tagjait (bankárokat, ügyvédeket vagy éppen a tisztifőorvost) nem zárták be sehová, csupán előírták számukra, hogy rendszeresen jelentkezzenek a hatóságoknál. Czobor Mátyás, a lemondott, majd tisztségébe visszahelyezett polgármester szerint a városban a Tanácsköztársaság fennállása alatt semmi olyan nem történt, ami a későbbi hatalomnak megtorlásra adott volna okot. Más kérdés, hogy (mint a későbbi előadásokból is kiderült) a megtorlás a személyes bosszúállások miatt mégsem maradhatott el.
Foki Ibolya(szintén a Zala Megyei Levéltár főlevéltárosa) előadása foglalkozott rögtön ezután a kettészakadt megye másik, déli központjával,
Nagykanizsával. Ez a város az adott korszakban jóval iparosodottabb volt, mint a hivatalos megyeszékhely, Zalaegerszeg, ami azt jelentette, hogy Kanizsán jóval erősebb munkásmozgalom alakult ki, így a Tanácsköztársaság támogatottsága is nagyobb lehetett. A városban a hatalomváltás az őszirózsás forradalom alatt következett be, az ekkor pozícióba jutott szociáldemokrata vezetők tisztségeiket általában a Tanácsköztársaság alatt is megőrizték. Összességében azonban Nagykanizsán is jóval kevesebb Monarchia-kori tisztviselőt váltottak le 1918-ban és 1919-ben, mint azt egy forradalmi helyzetben várni lehetett volna.
A két munkáspárt közül a Magyar(országi) Szociáldemokrata Párt (MSzDP) ezen a helyen végig meg tudta őrizni fölényét a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) felett. Igaz, mindez nem gátolta meg, hogy a „forradalmi” vésztörvényszék több kollektivizálás ellen lázadó gazdát is kivégeztessen. Nagykanizsának tehát mégsem sikerült annyira kevés zökkenővel átvészelnie a 133 napot, mint Zalaegerszegnek.
Zala megye harmadik nagyobb városáról,
Lendváról, és annak környékéről szólt
Göncz László(a ljubljanai Nemzetiségi Kutatóintézet munkatársa) rendkívül adatgazdag előadása, amelyből kiderült, hogy a Mura-vidéken 1919-ben is elsősorban a nemzetiségi ellentétek maradtak meghatározóak. Ezeket pedig a Tanácsköztársaság sokszor türelmetlenebbül kezelte, mint az őszirózsás forradalom után létrejött népköztársasági hatalom. Jászi Oszkár, a nagy szociológus a Károlyi-kormány nemzetiségi kisebbségi ügyekért felelős minisztereként még 1918-ban megbízta Obál Bélát, Vas megye főispánját (a horvát és szlovén nemzetiség kiváló ismerőjét), hogy dolgozzon ki egy autonómiatervet a Mura-vidék részére. Obál Béla el is készült ezzel, és az általa leírtak Göncz László szerint kifejezetten előremutatóak voltak, ezt azonban a közben hatalomra jutott tanácsköztársasági vezetők már nem vették figyelembe. Ebben persze szerepet játszhatott az is, hogy a szerb hadsereg horvát alakulatai 1919-ben folyamatosan fenyegették a Mura-vidéket. Obál Béla egyébként ekkor fontos szerepet játszott a határvédelem szervezésében, de végül a túlerő győzött: a horvát csapatok bevonultak a Mura-vidékre. Szólt az előadás arról is, hogy hogyan indult be fokozatosan egy erős lobbi, illetve propaganda a Mura-vidéknek a leendő délszláv államhoz (a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz) csatolásáról. Ennek fő hangadója egy helybeli értelmiségi,
Matija Slavič volt, de megtalálta a maga támogatóit a brit és amerikai diplomaták körében is. Így a vidék végül Jugoszláviához került.
A bonyolult nemzetiségi probléma mellett (valószínűleg az idő szűkössége miatt) Göncz László csak pár szóval érintette azt, hogy Lendván zajlott le a Tanácsköztársaság elleni egyik legnagyobb vidéki hatalomátvételi kísérlet. Az itteni katonatisztek egy csoportja pár órára hatalmába is kerítette a várost, de az odaérkező vöröskatonák előtt végül harc nélkül letették a fegyvert. Reméljük, az előadás írott változatában ennek az érdekes eseménynek a kifejtésére is nagyobb tér marad.
A következő előadás
Megyeri Annáé (a zalaegerszegi Göcseji Múzeum történészéé) volt, amely az eddigi regionális áttekintések után egy ember életútjának ismertetésén keresztül próbálta szemléltetni az 1919-es események hatását. Ez az ember pedig a Tanácsköztársaság kormányának, a Forradalmi Kormányzótanácsnak egyik népbiztosa,
Hamburger Jenő volt. Életútja kifejezetten érdekes, már csak az emlékezetpolitikában betöltött szerepe miatt is (amiről persze ő maga kevésbé tehetett). Hamburger Jenő népszerű és köztiszteletben álló alakja volt a megyének már az I. világháború előtt is. Úgy ismerték, mint a „szegények orvosát”, aki megtalálta a hangot az egyszerű emberekkel és az elit tagjaival egyaránt. Emellett a Röntgen-technológia egyik magyarországi úttörője is volt. A világháborúban katonaorvosként kitüntették a fronton végzett tevékenységéért. A Szociáldemokrata Pártnak már hosszabb ideje tagja volt, de az országos pártvezetés figyelmét azzal hívta fel magára, hogy a háború végén éles cikkekben leplezte le a mások nyomorából és a közellátási nehézségekből hasznot húzó spekulánsokat. 1918 nyarán tüntetést is szervezett Zalaszentgróton az uzsorások ellen. Emiatt börtönbe került, ahonnan az őszirózsás forradalom szabadította ki. Nagy népszerűsége miatt vették be végül a Forradalmi Kormányzótanácsba, ahol a földművelésügyet, majd a közélelmezés biztosítását bízták rá. Szerepe volt a Vörös Őrség által végrehajtott rekvirálásokban. (Jellemző, hogy ezeket a korábbi előadó, Foki Ibolya „a magántulajdon megsértéseként” értékelte, Megyeri Anna referátumából azonban inkább úgy tűnhetett: az intézkedéseit nagyban indokolttá tehették a közellátási nehézségek, a lakosságnak az élelmiszerhez és más javakhoz való egyenlőtlen hozzáférése. Mint ahogy Hamburger Jenő 1918-as cikkeit is lehet leleplező, tényfeltáró újságírásnak és egy „ellenségkép kialakításának” is nevezni, ahogyan az előző előadó tette. A szóhasználaton sokminden múlhat. Azt hiszem, hogy már ezek a részletek is jól szemléltetik, hogy mennyire eltérő nézőpontok befolyásolhatnak minket a Tanácsköztársaság eseményeinek megítélésében. Azt mindenesetre nem szabad elfelejtenünk, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek radikális megváltoztatásának igénye általában a társadalmi egyenlőtlenségek aránytalan megnövekedésére adott reakció.)
Hamburger Jenő a Tanácsköztársaság leverése után a FKT legtöbb vezetőjével együtt Bécsbe emigrált. Hamarosan átlépett a MSzDP-ból a KMP-ba, majd 1923-ban Moszkvába távozott, ahol folytatta orvosi praxisát és a Röntgen-sugarakkal való kísérleteit. 1936-ban halt meg, természetes halállal, és mint a nemzetközi munkásmozgalom hősét a Kremlben temették el. (Ha csak pár hónappal tovább él, aligha kerülhette volna el, hogy a többi Szovjetunióban tartózkodó egykori népbiztoshoz hasonlóan ő is a Sztálin-rezsim terrorjának áldozatává váljon.) Utóélete is érdekes: már a Kádár-korszak előtt, 1956 tavaszán szobrot kapott Zalaegerszegen, az őszi forradalmi események alatt azonban ezt a szobrot, az egykor megyeszerte népszerű szociáldemokrata vezető szobrát a tömeg, mint a gyűlölt kommunista hatalom jelképét döntötte le. (A szobornak egy gipszmásolata állítólag ma is megtalálható a zalaegerszegi kórházban, emléket állítva Hamburger orvosi tevékenységének.) A Kádár-rendszer idején Hamburger Jenő lett a Tanácsköztársaság első számú Zala megyei hőse, akinek több intézmény, utca és iskola is viselte a nevét. Ma már Zala megye legtöbb lakosa a „Hamburger” szót hallva egészen másra asszociál, nem a Tanácsköztársaság népbiztosára.
A Tanácsköztársaság egyik (Zala megyéhez is kötődő) terroralakulatáról,
a Fabik-különítményről szólt
Bekő Tamás(a Zala Megyei Levéltár segédlevéltárosa) előadása. (Egyébként a konferencia plakátján is ennek az alakulatnak a tagjai láthatók.)
A Fabik-csoport nem kevésbé rettegett alakulat volt, mint a Szamuely Tibor és Cserny József által vezetett
Lenin-fiúk, de az előadó szerint összességében kevesebb gyilkosság és kínzás köthető a hozzájuk. Sokkal inkább az „ijesztgetés” és a saját zsebre való fosztogatás volt a céljuk, mint az általában ideológiailag is elkötelezettebb, fanatikusabb és ezért kegyetlenebb Lenin-fiúknak.(Ettől függetlenül természetesen a Fabik-különítmény is több vérengzésben volt bűnös.) Pedig a csoportot eredetileg éppen a fosztogatók ellen, rendvédelmi alakulatnak szervezték, másrészt a Mura-vidéken a magyar uralom ellen lázadozó délszlávok ellen. A különítmény parancsnoka és névadója, Fabik Károly tengerész volt, a cattarói matrózlázadás egykori résztvevője. A csoport tagjainak nagy része is tengerész volt korábban. (Közismert, hogy a matrózok nem csak az orosz polgárháborúban, hanem Magyarországon is a bolsevikok, illetve a Tanácsköztársaság legfőbb és legharciasabb támaszai voltak.) Az alakulatot Nagykanizsán hozták létre, bár később Székesfehérváron tartották a székhelyüket (Prohászka Ottokár püspöki rezidenciáján, amit elég alaposan feldúltak, megrongáltak és kifosztottak). Legkegyetlenebb vérengzésüket Tolnatamásiban vitték véghez, itt sokakat fel is akasztottak az „ellenforradalmi” lázadás megtorlásaként. Néhányan a csoport tagjai közül Budapestenrésztvettek az államosított magánműkincsek kiállítási helyükre szállításában. Nem tudni, hogy ekkor is megpróbálták-e a rájuk bízott értékeket eltulajdonítani, de a fehérvári püspöki műkincsek elrablása miatt már felmerült az alakulat feloszlatása. Végül egyszerűen az északi frontra küldték őket, de a csehekkel kötött fegyverszünet miatt megúszták, hogy harcba keveredjenek.
Fabik Károlyt júniusban a dunai flotta parancsnokának nevezték ki, amivel egy szédületes katonai karriert mondhatott magáénak. A Tanácsköztársaság leverése után külföldre távozott, és amennyire tudni lehet, elkerülte a felelősségrevonást. Terrorcsapatának tagjai közül 45 embert ítéltek el később, de nagy részüket csak börtönbüntetésre. Az akasztásokban bizonyíthatóan résztvevő hóhérjuknak állítólag személyesen Horthy Miklós kegyelmezett meg, mint egykori matrózának.
Simon Beáta(a Zala Megyei Levéltár könyvtárosa) előadásának címe
Zalai nők a Tanácsköztársaság idején volt. A női emancipáció kérdése a Tanácsköztársaság gyakorlatában rendkívül izgalmas és komplex téma, ilyen szempontból tehát megintcsak érdekes lehet ezt helyi szempontból vizsgálni, az oktató-nevelő munka kiterjesztésétől, a nők jelenlétén át a különböző közhivatalokban egészen a szimbolikus gesztusokig. (Mint pl. hogy Zalaegerszegen, Nagykanizsán és Keszthelyen is neveztek el utcát Rosa Luxemburgról.)
A referátum azonban nem csak a nők helyzetének általános változását vizsgálta a megyében, hanem bemutatta a női emancipációs mozgalom „zászlóvivőit”, leglelkesebb helyi aktivistáit is. (Pl. Prager Janka, Virág Mária, Flesch Gizella, Madarász Andorné Krávits Matild, Földes Miklósné Valkovszky Olga.) Az ő egyéni sorsaik is sok tanulságot és érdekességet rejtenek. Legtöbbjük a tevékenységét már jóval az I. világháború előtt kezdte. Ahogyan azt sejteni lehet, jellemzően a szociáldemokrata mozgalomban találtak támogatókra. Nem mindegyikük azonosult teljes mértékben a Tanácsköztársaság rendszerével, elveivel. Azonban a radikális változásokat hozó politikai fordulatban jó lehetőséget láttak progresszív terveik megvalósítására. Emiatt azonban a későbbiekben, a ’20-as években többen is börtönbüntetést szenvedtek, Krávits Matild és Valkovszky Olga pedig szabadulásuk után emigráltak.
A másik olyan csoport, amely a Tanácsköztársaságtól egy pozitív reformprogram megvalósítását remélte,
a pedagógusoké volt. Róluk szólt
Bakonyi Péter(szintén a Zala Megyei Levéltár munkatársa, levéltárosa) előadása. Az előadásból kiderült, hogy mindezzel együtt a legtöbb helyen a tanítók voltak, akik képesek voltak a helyi indulatokat lecsillapítani az ellentétes érdekű feleket a változások miatti helyi összeütközésekben is kibékíteni. Itt is jellemző, hogy bár a rendszernek nem minden elemével értettek egyet, és emiatt nem is minden előírt intézkedést hajtottak végre, nem voltak az új hatalom feltétlen kiszolgálói (kifejezetten ellenálltak pl. az ateista propagandának), mégis a Tanácsköztársaság leverése után jellemzően ők lettek az ellenforradalmi-ultrakonzervatív rendszer bűnbakjai.
(Ugyanúgy egyébként, ahogyan ez az 1956-os forradalom leverése után is történt: jellemzően azokat érte el a megtorlás, akik helyi szinten megakadályozták az események elfajulását.) Ebben persze már korábbi személyes konfliktusok és személyes bosszúvágyak is szerepet játszottak. (Megintcsak hasonlóan az 1956 utáni eseményekhez.) Az előadó szerint „feltűnő következetlenség és elfogultság” volt jellemző a pedagógusok elleni eljárásokra. 19 esetből 9 végződött börtönbüntetéssel, mások az állásukat vesztették el, sokszor csupán azért, mert a MSzDP tagjai voltak.
Ez át is vezetett a következő előadáshoz, amelyet
Kulcsár Bálint(ugyancsak a Zala Megyei Levéltár levéltárosa) tartott. Ez egy hivatalnokról készült esettanulmány volt, mely azt szemléltette, hogy az események időbeli távolodásával, a kedélyek lecsillapodásával hogyan változik egy-egy személy viselkedésének, cselekedeteinek jogi megítélése.
Nádasdi Mátyás a Posta és Távírda munkatársa volt Zalaegerszegen, zsidó ősökkel rendelkező, de teljesen asszimilálódott család sarja, büntetlen előéletű és köztiszteletben álló kishivatalnok, a világháború idején távírász-katona, akit ki is tüntettek. A MSzDP szimpatizánsaként lett 1918 novemberében a Zalaegerszegi Nemzeti Tanács és a Munkástanács tagja, majd főispáni titkár. Ő is azok közé tartozott, akik az 1919-es fordulat után is a vezetésben maradtak, így lett a Megyei Direktórium titkára. A Tanácsköztársaság leverése után 1 év 6 hónap börtönbüntetésre ítélték, amit le is töltött. 1929-ben valami miatt megújították az ügyet, és a vádlottat minden ellene felhozott vád alól felmentették.
Kulcsár Bálint tehát azt mutatta be, hogy egy másik korszakban, más közhangulatban mennyire másként értékelték ugyanazon személynek még az egyes mondatait is nagyjából ugyanazoknak a tanúknak a vallomásai alapján. 1919-ben a Direktórium pénzének kezelését „lopásként” próbálták kezelni, mivel a Direktóriumot nem ismerték el, mint legális szervet. A Vörös Őrséget, mint rendvédelmi szervet szintén kriminalizálták, így az oda való toborzás „hatóság elleni erőszakként” jelent meg. 1929-ben azonban a bíróság méltányolta a vádlottnak tíz évvel korábban a rend és a nyugalom fenntartására tett erőfeszítéseit. Még Nádasdinak egyes kijelentéseit is átértékelték tíz év távlatából. Egy ilyen mondata, mint „A játék itt nem babra megy, hanem fejre.” 1919-ben fenyegetésnek, míg 1929-ben jóindulatú figyelmeztetésnek minősült. Az előadó egyébként többször hangsúlyozta, hogy az ilyen átértékelések nem csak az események némi távlatba kerülésének voltak köszönhetőek, hanem a vádlott megváltozott társadalmi státuszának is. Nádasdi Mátyás ugyanis 1929-ben már a budapesti Corvin Áruház vezetője volt. Börtönből való szabadulása után ugyanis a kereskedelemben helyezkedett el, és elég sikeres karriert, gyors előmenetelt sikerült elérnie. Később is szerencséje volt: a II. világháború idején mind a munkaszolgálatot, mind a deportálást sikerült elkerülnie.
A konferencia végére a szervezők egy
Tanácsköztársaság emlékezetéről szóló előadást tartogattak. Ezt
Erős Krisztina tartotta. (Ő is a Zala Megyei Levéltár levéltárosa.) Sajnos ebben az esetben kicsit túl hosszúra nyúlt az országos háttér ismertetése, így viszonylag kevés idő maradt a tulajdonképpeni téma, a helyi emlékezetpolitika ismertetésére. Az előadó elsősorban természetesen arról beszélt, hogy hogyan igyekezett a Kádár-rendszer kultuszt teremteni a magyar „proletárdiktatúrának”, amelyet talán némileg elődjének is láttatni kívánt. A Rákosi-korszakban a magyar történelemnek erről a szakaszáról még csak az állampárt, a Magyar Dolgozók Pártja belső körei emlékeztek meg. Ők is csak óvatosan, mivel, bár Rákosi Mátyás személyi kultuszába belefért volna, hogy őt a múlt hős forradalmáraként ábrázolják, aki fegyverrel is küzdött szocialista hazájáért, a MSzSzTK többi vezetőjéről, elsősorban a népbiztosokról kevésbé volt szerencsés beszélni. Igen nagy részük ugyanis a Szovjetunióban, a Sztálin-rendszer terrorjának áldozatává vált. Mindemellett a Magyar Kommunista Párt 1945 után (majd némileg hasonlóan a MDP is 1948-1949 után)inkább azt hangsúlyozta, hogy nem fogja ugyanazokat a hibákat elkövetni, mint a KMP 1919-ben. (Például: hogy sokkal inkább építeni szeretnének a magyar tömegek nemzeti érzéseire, mint tette ezt Kun Béla és társai 30 évvel korábban. Paradox helyzet, hogy az ’50-es évek állampártja ennek fényében mégsem nagyon igyekezett a honvédő Magyar Vörös Hadseregnek kultuszt teremteni, ellenben kész volt a szovjet „kultúrfölényt” hirdetni az élet minden területén. ) Ennek ellenére már ekkor is voltak kísérletek az emlékezet megteremtésére: a Zala Megyei Hírlap például már 1949-ben közölte egy Lenin-fiú visszaemlékezéseit.
Az, hogy a Tanácsköztársaság végül mégis nagy szerepet kapott a Kádár-rendszer mitológiájában, nagy részben annak volt köszönhető, hogy a rendszer „ellenforradalomnak” minősítette az 1956-os forradalmat. (Vagyis úgy igyekezett beállítani, mintha az események célja a Horthy-rendszer visszaállítása lett volna.) Ezzel párhuzamot lehetett vonni az 1919-es fehérterror és a forradalom alatti lincselések között (amelyek persze inkább voltak spontán dühkitörések eredményei, ellentétben a Darutollas „Nemzeti” Hadsereg szisztematikus terrorjával).
Később aztán létrejött a „Három Tavasz” –koncepció, vagyis az a képzet, hogy a szocialista Magyarországhoz három forradalmi átalakulás (az 1848-as, az 1919-es és az 1945-ös) vezetett el, és ennek megünneplése lett a Forradalmi Ifjúsági Napok ünnepségsorozata (Március 15., Március 21., Április 4.). Bár a fő ünnep (a munkaszüneti nap) április 4-e maradt, március 21-nek megvolt az az előnye, hogy egyesítette magában a „szocialista” tartalmat és a honvédő hagyományt. (Hiszen ha belegondolunk nemcsak skizofrén, hanem megalázó is volt az a helyzet, hogy egy országnak április 4-én egy másik, idegen ország katonai győzelmét kellett ünnepelnie.) Az 50. évfordulón, 1969-ben már egészen nagyszabású ünnepségek zajlottak. Minden megyében, így Zalában is megindult az 1919-es veteránok keresése és emlékeik összegyűjtése is. Az ő elismerésükre hozták létre a Tanácsköztársasági Emlékérmet. De megkezdődött a halott hősök legendájának megteremtése is. Zalában adott volt, hogy a legnagyobb kultuszt a Tanácsköztársaság országos vezetésébe is bekerült figura, a már emlegetett Hamburger Jenő számára kell kialakítani. Nemcsak szobrokat állítottak neki és közterületeket neveztek el róla, hanem az emlékére egy külön helyi díjat is alapítottak, Hamburger-plakett néven. Ha az utcaelnevezéseket nézzük, a helyi „szentek” közül a Zalaegerszegi Direktórium vezetőinek, elsősorban Dandy Ferencnek és Vígh Istvánnak a nevei bukkannak fel, de számos helyen neveztek el utcát, a korábbi előadásban már szintén említett, utólag köztörvényes bűnözőnek minősíthető Fabik Károlyról is.
A konferencia összességében eléggé érdekesnek volt mondható. Nagyon fontos témákat dolgozott fel, kiváló áttekintést adott a magyar történelem egyik komplex eseményének helyi vonatkozásairól. Éppen ezért jó lett volna, ha az eseményen több szakmán kívüli érdeklődő is megjelent volna. Hogy ennek elmaradása tényleg az érdeklődés hiányának vagy csak a nem elég erős reklámnak tulajdonítható, nem tudom biztosan. Hozzá kell tennem azt is, hogy meglátásom szerint az előadók nem mindegyikének sikerült teljesen megfelelően gazdálkodni a rendelkezésére álló idővel, és néha a szemléltető eszközök adta lehetőségekkel sem (itt elsősorban a vetítésekre, prezentációkra gondolok). Többször volt az az érzésem, hogy sok előadó nem tudta befejezni a mondanivalóját, még nagyon sok érdekesség maradt kimondatlanul. Bár ez egyszer sem vált igazán zavaróvá, van egy sejtésem, hogy a konferenciaélmény talán tényleg a kiadandó kötettel lesz számomra teljes. Így vagy úgy, ezek mellett a kisebb hiányosságok mellett szerintem mindenki gazdagodhatott értékes ismeretekkel. Reméljük országos szinten még több ilyen konferenciára is sor kerül majd.
