"Ügynökségünk" reklámja

https://www.youtube.com/watch?v=k3iUh6ubRo8&
Íme tehát lelepleződtünk barátaink és ellenségeink előtt is: ennek a titkos társaságnak a tagja vagyok én, amit Magyarország legnépszerűbb vloggere „Hunsmen Ügynökségnek” nevez. (Az igazi nevünk nyilván nem ez a kifacsart szó, de hogy mi, azt nem áruljuk el.) Célunk a magyar identitás pozitív, humanista és mások iránt is barátságos megerősítése. Leginkább Karácsony Sándor szellemében. Nem rekesztünk ki senkit a magyar identitásból csak azért, mert valaki valaha már megpróbálkozott ezzel a történelem folyamán.
Utóda vagyunk a NéKOSz-nak (ezt képviselem én), de másokon keresztül utóda vagyunk a Magyar Testvéri Közösségnek is, amelynek valódi természetéről és céljairól nemrég Szekér Nóra volt szíves egy kiváló tájékoztató, végre minden tévhitet eloszlató könyvet írni. Nagyobb összefüggésben pedig tagjai vagyunk a Szellem Internacionáléjának is.

Nagyon fontos egyébként is minden, amit Szirmai Gergely elmondott a magyar értékekről:

1. „Ötvözzük minden világ legjavát, mindenhová beillünk, és ezért sosem lehet tudni, hol vagyunk, mert mindenhol vagyunk.”
A magyarság eleve sok (7) vándorló törzsből állt össze. Többféle nyelvből állt össze a csodálatosan szép magyar nyelv is. Miért kellene vitatkoznunk azon, hogy a világ nyelvei közül melyikhez áll a legközelebb? Ha valaki valamennyire járatos a fizikai antropológiában, és körbenéz egy magyar utcán végigsétálva, rengetegféle típusú arcot, rengeteg alrassz keveredését fogja látni, és ebből talán azt is láthatja, hogy a ma tőzsgyökeres magyarnak tartott népességben is milyen sokszínűség van. Nincs egy etnikai csoport, akiket „magyarabb magyarnak lehet tartani másoknál. Még inkább igaz ez, ha bárki magyar családfakutatásba kezd. Nincs értelme „magyar vérvonalról” beszélni. A magyarság: kultúra. De még ez a kultúra is hihetetlenül rugalmas. Mindent képes befogadni és a maga ízléséhez igazítani. (Ezt meg azok tudhatják legjobban, akik zene-, és tánctörténettel foglalkoznak.) Legjobb tudósaink képesek voltak külföldi viszonyokhoz is alkalmazkodni, és külföldön is nagyot alkotni. És hány világutazó magyar van, akikre mindig is büszkék voltunk!

2. A magyar harcos ésszel és intellektussal harcol.
Ez is fontos pont megítélésem szerint. A II. világháború bebizonyította, hogy a katonai erények folytonos emlegetése nem pótolja az észszerű cselekvést. Miért kellene a bunyót erőltetni mindig, ha rájöttünk, hogy az ész, az intellektus, az alkotókészség, a kreativitás is lehet magyar erény, nem csak a katonai erények?

„Halhatatlan, láthatatlan mentálmágus milíciaként törünk előre a sötétben.”
- amint Szirmai úr volt szíves mondani.

Ja, és: naná, hogy tüzes karikás ostor! Még szép!

https://www.youtube.com/watch?v=Ium7fFZ9cMw

Köszönjük Szirmai Gergelynek ezt a remek videót (a feljebbit, nem a reklámot, bár az sem rossz), tényleg jó volt nézni, szívderítő volt látni, hogy valaki így gondolkodik a magyarságról!

Lásd még a témához kapcsolódóan:
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2013/03/lattam-nemreg-egy-szinhazi-eloadast-ami.html

A Szeminólék harca

Már írtam, hogy a capoeira kapcsán kezdett érdekelni a rabszolgaság elleni küzdelem története is. És ebben Zumbi és Besouro mellett van még egy nagyon fontos szimbólummá növő hős, akinek a történetét el akartam mesélni. (Igaz, rá már egyszer jóval korábban, a varsói blogomban is utaltam.)

Ő Osceola, a szeminóle indiánok főnöke. A mostani bejegyzés azonban nem csak róla, hanem az egész Szeminóle törzsről fog szólni, mert Osceola csak egyetlen harcosa egy nála nagyobb küzdelemnek.

A Szeminóle viszonylag fiatal törzsnek számított az indián törzsek között Észak-Amerikában a XIX. században. Tulajdonképpen a Muszkogi (Maszkóki) vagyis a fehérek által Creeknek nevezett törzs egyik leszakadt (Floridába vándolorlt) csoportja voltak.
A muszkogik a mai USA Alabama, Georgia és Tennesee államaiban, éltek. Békés földművelő nép voltak, sajátos, nyitott kultúrával. (Színpompás viseletük igencsak különbözik azoktól a bőrcuccoktól, amelyeket az ún. „síksági” indiánok (a préri lakói, a sziúk, asszinibojnok sajenek) viseltek, akiknek a képe elsőre beugrik a legtöbb európai embernek, ha az „indián” szót hallja.)
  
A muszkogik békében éltek a fehér telepesekkel egészen 1812-ig, a II. brit-amerikai háború kitöréséig (amit sokan úgy emlegetnek, mint az 1776 és 1781 között zajló amerikai függetlenségi háború „visszavágóját”). Ebben a II. brit-amerikai háborúban (1812-1815) a muszkogik két pártra szakadva harcoltak. Az „europizáltabbak” vagyis azok, akik inkább együtt éltek a fehér telepesekkel, átvették szokásaikat, életmódjukat és gondolkodásmódjukat, az USA oldalán harcoltak. Akik meg akarták őrizni a muszkogik nagyobb önállóságát, azok a távolról jövő britektől várták, hogy megszabadítják őket a helyi fehér telepesek és az amerikai állam hatalmaskodásától.

1814-ben a britek oldalán harcoló Lamochatta (’Vörös Sas’) maszkógi főnök megadta magát Andrew Jackson amerikai tábornoknak, a későbbi elnöknek. Ennek következtében nem is esett semmi bántódása. Emberei nagy része azonban nem bízott a kegyetlen katona hírében álló Jacksonban (és némileg joggal: Jackson sem katonatisztként, sem elnökként nem mutatott megértést vagy lovagiasságot az őslakos indiánok iránt), és elmenekültek. A délebbre, Floridába húzódó muszkogikból lett a Szeminóla törzs.

Florida területéért akkoriban az USA, a Brit Birodalom és Spanyolország is versenyzett, és az ebből következő bizonytalanságot a szeminólék remekül ki tudták használni. Főleg azt, hogy az egymással versengő nagyhatalmak mindegyike kész volt a helyi lakosság egy-egy csoportját a másik ellen felfegyverezni.
Amellett a szeminólék Floridában is törekedtek a helyi telepesekkel való békés egymás mellett élésre. Úgy fogták fel, hogy sokat tanulhatnak tőlük. Volt viszont egyvalami, ami egyre inkább felbőszítette az amerikai telepeseket: a szeminólék mind befogadták a telepesek szökött fekete rabszolgáit, és törzsük teljes jogú tagjainak tekintették őket.

Emiatt aztán tényleg tömeges lett az elszökdösés az ültetvényekről. Emellett, mivel egyre több fehér telepes érkezett, egyre inkább meg akarták szerezni a szeminólék földjeit is.

Az I. szeminóle háború 1816-1819-ig tartott. A szeminólék a spanyolok segítségével védekeztek, míg az USA csapatait (tragikus módon) éppen muszkogi segédcsapatok támogatták. Ez utóbbiak vezetője volt egy híres főnök

Taskanugi Hatke (’Fehér Harcos’), aki magát fehérek között William McIntoshnak nevezte. (Őt egyébként 10 évvel később saját vérei verték agyon, és a házát is felgyújtották, mert akkorra már elegük lett abból, hogy Taskanugi Hatke túlságosan kiszolgálja a fehéreket.) Az I. szeminóle háború békekötéssel ért véget: a szeminólék területe ugyan kissé összeszűkült, de még mindig nem lehetetlenedett el az életük.

Az 1830-as években aztán (a Jackosn-kormányzat idejében) az USA újra megpróbálta a szeminólék területeit szűkíteni. Végül felajánlották a törzsnek, hogy települjenek vissza északnyugatra, maszkóki rokonaik mellé. A szeminólék többsége egyáltalán nem hajlott az ajánlat elfogadására, mivel sejtették, hogy a fehérek egyenlőtlen üzletet akarnak kötni: a szeminólékat túlzsúfolt területekre és amúgy sem jó földekre akarják letelepíteni, ahol a megélhetés egyáltalán nem lesz biztosítva, ezenkívül semmi sem garantálja, hogy a szeminólékhoz csatlakozott feketéket nem próbálnák visszataszítani a rabszolgasorba. A főnökök tanácsában a leghevesebben a fiatal Osceola kelt ki a gyarmatosítók ajánlatának elfogadása ellen.

Osceola vagy Asiyahola egyébként még maga is a muszkogi területen született egy fehérekkel együtt élő településen. Maga is egy vegyes házasság szülötte volt: anyja muszkogi, apja fehér telepes (walesi, angol vagy skót), így neki magának is volt angol neve is: Billy Powell. A szeminólék délre vándorlásaokr anyja magával vitte a fiát Floridába, így Osceola már ott nőtt fel.
Osceola egy heves vérmérsékletű ember (ebből következően pedig bátor harcos) lehetett. Úgy tűnik, nemigen tűrte, hogy az útjába álljanak. Az egyetlen szeminóle főnök, aki a törzs elköltözése mellett foglalt állást, Emathla volt. Az ő vitája Osceolával olyannyira elmérgesedett, hogy a végén Osceola leszúrta Emathlát. De így legalább a szeminóle főnökök egységesen tudtak állást foglalni a költözés kérdésében. Állítólag Osceola volt az, aki a fehérekkel tett utolsó tárgyalási kísérletnél az USA képviselői által a szeminólék elé tett ultimátumba szimbolikus gesztussal belevágta a kését.

Ekkor már semmi nem akadályozhatta meg, hogy újra megkezdődjön a harc. Az USA csapatokat vezényelt a területre.

Közben az egyik katonatiszt, Ethan Hitchcock őrnagy maga is elismerte:
„A bennszülöttek mindent megtettek, hogy elkerüljék ezt a háborút, de kormányunk zsarnokoskodása belekényszerítette őket.”

A II. szeminóle háború hét éven át, 1835-től 1842-ig tartott. Nem Osceola volt a szeminólék egyetlen vezére. Voltak többen is, akik különböző vérmérsékletükkel és képességeikkel jól kiegészítették egymást. A legfőbb vezető

Hulbutta Hajo (’Heves Aligátor’) volt, aki aztán a Micanopy (kb. ’Főfőnök’) nevet kapta.
És mellette ott voltak még
  
Kowakoochee (’Vadmacska’) és Holata Micco (’Aligátor Főnök’) is.

Mégis Osceola vált a leghíresebbé merész haditetteivel. Több nagy csatában vezette győzelemre a szeminólékat, kihasználva a jó búvóhelyeket nyújtó erdős-lápos-mocsaras vidék adottságait. A háború leghíresebb csatája 1835 decemberében zajlott le, mikor Osceola és társai rajtaütöttek Francis Dade őrnagy emberein.

A 110 fehér katonából összesen kettő menekült el élve, ők is sokkot kaptak. (Egyik sem Dade volt egyébként.)
 
A szeminólék javára fordította az események menetét az is, hogy az ültetvényesek fekete rabszolgái most már nem csak egyszerűen átszökdöstek hozzájuk, hanem az indián győzelmek hírére sok helyen maguk is fellázadtak a sápadtarcúak ellen. Persze a legtöbb esetben ugyanolyan kegyetlenül bántak el egykori gazdáikkal, ahogyan a tömegével fellázadt rabszolgák általában szoktak: nemigen kegyelmeztek senkinek. Azért a dolognak ezt az oldalát is látni kell.
A szeminólék helyzete 1837-ben fordult némileg válságosra. Ekkor Osceola újra megpróbált tárgyalni: fehér zászlóval a kezében személyesen ment át a fehérekhez.

Thomas Jesup tábornok azonban a tárgyalás közben elfogta, és Moultrie erődjébe záratta a szeminóle harcost. Osceola itt halt meg 1838 januárjában hivatalosan tüdőgyulladásban. De hát tudjuk, hogy ha valakiről azt írja a börtönjelentés, hogy „tüdőgyulladásban halt meg”, az nem mindig értendő szó szerint. Mindenesetre halála előtt fogsásában Osceola még megengedte, hogy lefessék, így a fenti portré elég hitelesnek tekinthető róla.

A szeminóle ellenállás még hosszan kitartott, de közben a törzs harcosai igencsak megfogyatkoztak. 1842-ben végül megadták magukat.

A kormány végül nem mindegyiküket telepíttette át, egy részüknek rezervátumot jelöltek ki Floridában. Másoknak viszont menniük kellett. Így Osceola társainak, a többi nagy főnöknek a sorsa is sokféleképpen alakult.

Micanopy sokáig raboskodott, majd embereivel a muszkogik mellé telepítették. A muszkogik és a szeminólék között azonban nem mindig alakultak jól a dolgok, mert a muszkogik nem mindig fogadták el a fekete szeminólékat is a törzs teljes jogú tagjainak. Előfordult, hogy elrabolták a feketéket és eladták őket rabszolgáknak. Emiatt Micanopy végig azon igyekezett, hogy a szeminólékat önálló törzsnek ismertethesse el a muszkogiktól különállóan. 1849-ben halt meg Oklahomában.

Kowakoochee szintén Jesup fogságába került még 1837-ben, de ő akkor meg tudott szökni. A háború végén őt is Oklahomába telepítették át, ahonnan ő az összes emberével együtt átszökött Mexikóba, és felajánlotta szolgálatait az ottani kormánynak.

Holata Micco (akit a sápadtarcúak Billy Bowlegsnek is neveztek) lett a Floridában maradó szeminólék vezetője. 1855-ben, mikor a gyarmatosítók nagy erdőirtásokba kezdtek, Holata Micco újra felvette a harcot ellenük. Így kezdődött a III. szeminóle háború, amely 3 évig, 1858-ig tartott. A végén Holata Miccót Arkansasba telepítették át, ahol azonban nem volt rossz élete. Fiai (muszkogi barátaikkal együtt) az amerikai polgárháborúban is résztvettek: az északi (unionista) oldalt támogatták a déli (konföderációs) oldallal szemben, ami elég merész cselekedet volt, mert a háborúban Arkansas állam a Konföderációhoz csatlakozott.

A szeminóle törzs azonban ma is él, részben Oklahomában, részben Floridában. Múltjukra és hőseikre ma is rendkívül büszkék, és őrzik Osceola emlékét is.

Érdekes egyébként, hogy Osceolát, mint a rasszizmus elleni harc egyik lehetséges szimbólumát még alig-alig fedezték fel Hollywoodban. Talán készítettek róla már filmet, de még jóval a Martin Luther King-féle nagy fekete polgárjogi mozgalom előtt. Észrevették viszont a figurájában rejlő lehetőséget a Keleti Blokkban. Így aztán az egyik legismertebb film Osceoláról végül is kelet-német-jugoszláv koprodukcióban készült el, Gojko Mitić főszereplésével.

Ez a film főleg a rabszolgaság kérdésére koncentrál, teljesen kimarad viszont belőle a szeminólék belső konfliktusa (pedig Osceola és Emathla halálos kimenetelű vitája izgalmas drámai elem lehetne). Belső konfliktusuk itt a gyarmatosítóknak van: egyes fehér szereplők természetesnek találják a rabszolgaságot, mások vitába szállnak velük. Általában az indián szereplők ábrázolása jóval szegényesebb nem is pompáznak olyan színes ingekben, mint amiket a fenti képeken láttatok. Inkább az apacsokra emlékeztetnek. És még valami: a történet ma már olyannak hat, mintha egy trilógia első része lenne: végetér a II. szeminóle háború kitörésénél, ami egy csomó látványos akciójelenet lehetőségétől fosztja meg a nézőt.
Mindenesetre: reméljük, ez a mozi megér még egy remake-et vagy akár egy folytatást.

Dicsőség a bátor szeminóle harcosoknak!

A 125 éves PPS okos emberei

Az előző cikk folytatásaképpen bemutatom a XX. század első felében működő Lengyel Szocialista Párt (Polska Partia Socjalistyczna – PPS) néhány fontos gondolkodóját. Egyik következő projektem az ő munkásságuknak magyar nyelvű feldolgozása, mert ezzel még az én anyanyelvemen senki nem foglalkozott, ugyanakkor szerintem nagyon tanulságos lehet.

 
Bolesław Limanowski (1835-1935) (Egyik álnevén: „Pokań”)
A lengyel szocialista mozgalom és a PPS nagy bölcs öregje. Ő is régi nemesi sarj, amellett a régi jó XIX. századi (Garibaldi-típusú) forradalmár megtestesítője. Életének 100 hosszú évét igen tevékenyen töltötte. Az ő személye jelképezte a folytonosságot az 1863-as nagy lengyel nemzeti szabadságharc és a XX. századi lengyel szocialisták között. Az 1863-as szabadságharcosok között a radikális, (jobbágyfelszabadító-földosztó) irányzathoz, az ún. „vörösökhöz” tartozott. (A másik irányzat, a mérsékeltebbek, a „fehérek” voltak, mint látható, ők a lengyel zászló másik színéről nevezték el magukat.) Igaz, Bolek az események nagy részéből kimaradt, mert hamar cári fogságba esett, és évekre szibériai száműzetésbe került. Távolléte alatt legalább jónéhány orosz forradalmárral és egyéb progresszív politikai szervezkedővel összebarátkozott. Eleinte bízott abban, hogy ők képesek lesznek érdekeiket lengyel sorstársaikkal összeegyeztetni. Szabadulása után Pokań bátyó is bejárta Nyugat-Európát is. A szocialista eszmék híve lett, de mindig hirdette, hogy a lengyel munkásság helyzetének javításában első lépés egy önálló lengyel állam létrehozása. Ebben akkor mind Karl Marx, mind Mihail Bakunyin egyetértett, Bolek bá’ eszméit honfitársai részéről mégis sokszor értetlenkedés fogadta. Az 1892-es nagy párizsi gyűlésen (ahová díszvendégként hívták meg, és kitörő lelkesedéssel, élő legendaként fogadták) azonban már ellenfelei is elismerték gondolatait, és bevonták a program kidolgozásába. Pokań bácsi élete és munkássága így alapjaiban határozta meg a PPS karakterét. Történészként is ügyes volt: megírta a lengyel demokratikus mozgalmak történetét a XVIII. századtól kezdve.


Edward Abramowski (1868-1918)
Ő talán kicsit kilóg a sorból, mert bár a PPS alapítói között volt azon az 1892-es gyűlésen, élete nagy részében nem a párt aktivistájaként, hanem független teoretikusként tevékenykedett. De életműve nagyon izgalmas: társadalomtudós nagy természettudományi műveltséggel (bátran nevezhetjük polihisztornak). Elsősorban szociológus, de a pszichológia egyik első lengyel művelője is. Ami egész életében érdekelte az az volt, hogy ember és ember hogyan tud együttműködni, közösséget alkotni. Tulajdonképpen minden munkájában ilyesmikről értekezett. Eszméit a gyakorlatban szövetkezetek szervezőjeként próbálta ki. Egyébként ő is nemesi származású, és társaihoz képest elég gazdag családból jött. Bár a többi lengyel teoretikushoz hasonlóan sokáig hányatott világcsavargó életet élt, neki azért (tekintettel otthoni birtokai jövedelmeire) azért sosem kellett a nyomortól rettegnie. Mindemellett rendkívül nagyszívű önzetlen ember volt. De nem elsősorban alamizsnával akart segíteni embertársain, hanem öntevékeny közösségek szervezésével. Élete utolsó éveiben az első lengyel Pszichológia Tanszéket vezethette a Varsói Egyetemen, de az önálló Lengyel Köztársaság kikiáltását már pont nem érhette meg. Az összes lengyel szocialista teoretikus közül az ő gondolatai állnak a legközelebb hozzám. Egyik általam fordított írása (és életrajza) itt is olvasható.


Feliks Perl (1871-1927)
Egyesek úgy hívták: a PPS esze és lelkiismerete. Ő például nem nemes, hanem egy teljesen asszimilálódott zsidó család már lengyel anyanyelvű és lengyel kultúrába belenövő leszármazottja. Ő is a PPS alapító tagjai (a párizsi gyűlés résztvevői) között volt, és ő is a szocializmus és a hazafiság szószólója volt egyszerre. (Ennek egyik példája szintén saját fordításomban itt olvasható.) A párt egyik legjobb újságírója, szerkesztője volt, sokak szerint kár, hogy az elméleti munkára nem tudott még több időt szánni. Azért ő is foglalkozott történelmi kérdésekkel is: könyvet írt az őskeresztény közösségekről, akiknek eszméiben megtalálta a szocializmus előképét. És írt verseket is. Csak egy-kettőt olvastam közülük, de azok egész jók. Bár mozgalmi indulók, de jól vannak megírva és túllépnek az ilyen típusú szövegek sematikusságán. Feliks egyébként személy szerint jó barátjának, Józef Piłsudskinak (ahogy ő szólította: Ziuknak) is próbált a lelkiismerete lenni, és figyelmeztetni őt, amikor úgy látta, hogy a jó öreg Ziuk eltávolodott eredeti eszméitől és túlságosan hatalmaskodóvá és militaristává vált. Ennek a figyelmeztetésnek az I. világháború előtt még lehetett némi foganatja, de aztán később Perl sem tudta visszatartani Piłsudskit attól, hogy katonai puccsot hajtson végre és diktátori hatalomra törjön. Addigra Feliks és Ziuk amúgy is eléggé eltávolodtak egymástól.


Kazimierz Kelles-Krauz (1872-1905)
A marxista társadalomtudomány egyik úttörőjének tartják, aki már rövid életében is nemzetközi hírnévre tett szert (igaz, álnéven: Michał Luśniaként). Teljesen a marxista gazdaság- és társadalomtudomány módszerei szerint vezette le, hogy miért lenne érdemes a polákoknak visszakapniuk önálló államukat, és elszakadniuk Oroszországtól (még akkor is, ha az a Cári Birodalomból egy Föderatív Köztársaság lesz). Egy amerikai történész, Timothy Snyder egy remek életrajzi monográfiát dobott össze Kazikról. Szerinte egyébként a XX. század első éveiben már egyre inkább kétfelé húzó PPS-ban Kazik lehetett volna a legalkalmasabb személy arra, hogy a két irányzatot, a PPS-FR-t és a PPS-Lewicát összebékítse egymással, vagy legalábbis segítsen valami kompromisszumot találni. De mire a szakítás bekövetkezett, szegény Kazikot elvitte a lengyel teoretikusok leggyakoribb betegsége, a tüdővész. (Ez 1905 júniusában történt, pont az oroszországi forradalom legsűrűbb időszakában.)


Stanisław Brzozowski (1878-1911) (álneve: „Czepiel”)
Őt egy saját rendszert megalkotó, eredeti filozófusnak szokás tartani. Szocialista alapról indult, de sok helyről merített. Elsősorban egyébként esztétaként és irodalomtörténészként lett ismert. Azon szocialisták egyike, akiknél a politikai meggyőződés remekül együtt tudott élni a misztikus vallásos katolikus meggyőződéssel (lengyel esetben azért ez nem volt olyan ritka). Sajnos eddig még csak kevés esszéjét volt alkalmam olvasni. De azért elég sokat mondhat, hogy nem kisebb személy, mint a nagy Nobel-díjas költő Czesław Miłosz írt róla részletes életrajzot.

 
Ludwik Krzywicki (1859-1941)
Mint látjátok, eddig születési sorrendben haladtam. Ludwik bá'-t azért nem az elejére tettem, mert az eddigi emberek életműve elsősorban a századforduló időszakához és a XX. század első évtizedeihez kötődik, Ludwik művei azonban messzebbre nyúlnak. Rengeteg témával foglalkozott, statisztikával, demográfiával és pedagógiával is (sajnos még tőle sem sokat olvastam). Matematikus végzettsége is volt, de elsősorban szociológusként tartják számon. Egyébként A tőke egyik első lengyel fordítója. A nagy pártszakadás (1906) után a békés eszközök elsődlegességét hirdető PPS-Lewicához csatlakozott, de jónéhány barátjával ellentétben később nem ment el kommunista irányba, hanem az I. világháború végén visszatért az újraegyesülő PPS-hoz. A PPS-Lewicán belül ő volt az ismeretterjesztő munkásoktatás és a „repülő egyetemek” fő szervezője, ezzel a lengyel földalatti oktatás hagyományának alapjait is megvetette, amelyek majd olyan fontossá válnak a II. világháború alatt. Öreg korában aztán végre hivatalosan elismert pedagógus is lehetett, és általánosan tisztelt egyetemi tanárként élte meg élete alkonyát. Már a német megszállás alatt halt meg, de természetes halállal.


Kazimierz Czapiński (1882-1941)
Ő azért is érdekes, mert a PPS legnagyobb riválisától, a Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokráciája (Socjaldemokracja Królestwa Polskiego i Litwy – SDKPiL) nevű párttól nyergelt át a PPS-hoz. (A SDKPiL volt a Lengyelországi Kommunista Párt közvetlen elődje, sokat elmond, hogy vezetője Rosa Luxemburg volt, a tagok között pedig ott találjuk Feliks Dzierżyńskit az orosz bolsevikok politikai rendőrségének későbbi megszervezőjét is.) Czapińskit mondjuk éppen arra a feladatra nézte ki Rosa, hogy próbáljon békét teremteni a PPS és a SDKPiL között. Mikor pedig Czapek látta, hogy ez nem megy, váltott, és azokhoz csatlakozott, akikhez akkor már közelebb érezte magát: a PPS-hoz. És mondhatjuk, hogy az idő őt igazolta: a SDKPiL legtöbb egykori vezetőjével ellentétben őt nem löve(the)tte főbe Sztálin. (Igaz, hogy a békés öregkor így sem adatott meg neki: a náci megszállók csinálták ki Auschwitzban.) Mint a PPS teoretikusa, főleg „szabadgondolkodóként”, a „tudományos”, ateista világnézet képviselőjeként vált ismertté. Amellett igyekezett nem dogmatikussá válni. (Én személy szerint idegenkedem azoktól, akik száműzik az életükből a misztikumot, de van egy gyanúm, hogy az ő további írásait érdemes lesz elolvasni.) Emellett ő volt az, aki a bejegyzés eddigi szereplőiről egy egész tömör, de valószínűleg találó összefoglalót írt, így ehhez a bejegyzéshez is tulajdonképpen ő adta az ötletet. (Azért nem kell megijedni, amit leírtam, a saját gondolatom, nem az ő ötleteit vettem át.)


Mieczysław Niedziałkowski (1893-1940) („Mek”)
Vagy becenevén csak így röviden: Mek. Ő már a PPS fiatalabb nemzedékéhez tartozik. Többgenerációs értelmiségi család sarja Wilno-ból. A polgári jómódból került a munkáspárthoz az I. világháború éveiben, jogi tanulmányait félbehagyva, kifejezetten hazafias indíttatásból. (Mivel úgy gondolta az Osztrák-Magyar Monarchia mellett küzdő PPS lehet a legjobb erő az orosz iga lerázására.) De valahogyan gyorsan a kétvilágháború közötti időszak legnagyobb szocialista (marxista) teoretikusává nőtte ki magát. Az új Lengyel Köztársaságban a legfiatalabb parlamenti képviselők egyike lett. Nem az a szuggesztív népvezér, hanem a higgadtan, logikusan, világosan érvelő egyetemi professzor-típusú szónok volt. De energiája rengeteg lehetett. Egy időben egyszerre volt a PPS parlamenti frakcióvezetője, lapszerkesztője, vezető publicistája és hosszú, elmélyült elméleti munkák szerzője. Mint politikus a korrekt játékszabályok híve volt. Mindig igyekezett elhatárolni magát és pártját a kommunistáktól, ugyanakkor (sokakkal ellentétben) nála ez sosem ment az egyszerű vagdalkozás szintjére: meg akarta érteni a kommunisták szempontjait is. Meg úgy általában: mindenki szempontjaira kíváncsi volt. Így írásai mindig gondos és sokszínű, élvezetes és gondolatébresztő elemzések. A II. világháború első heteiben Mek a főváros, Warszawa civil védelmét szervezte a németek ellen, nagy gonddal, és bámulatos hidegvérrel. Mikor kiderült, hogy a főváros tovább nem tartható, azonnal szervezni kezdte a titkos ellenállási mozgalmat régi kapcsolatait mozgósítva. Sajnos hamar elkapta a GeStaPo, és 1940 közepén a Palmiry-erdőben lőtték agyon, más ismert lengyel politikusokkal együtt.
(Edward Abramowski mellett tőle olvastam eddig a legtöbbet, de Edek néha hosszadalmas mondataihoz képest Meket követni és fordítani is sokkal könnyebb.)


Adam Ciołkosz (1901-1978)
Ő is a fiatalabbak közé tartozik. Két dolog miatt is nagy figyelmet érdemel. Az egyik: ő szervezte meg a PPS szocialista cserkész-mozgalmát. (Amelyben olyan fiatalok nevelődtek, mint a nagy költő, Krzysztof Baczyński. Egyébként az államszocializmus alatt ezt a vörös-cserkész mozgalmat újjászervezték (nem akarván szovjet mintájú úttörő-mozgalmat szervezni), abból meg a rendszernek olyan kritikusai kerültek ki, mint Jacek Kuroń, Adam Michnik és barátaik.) A másik pedig, hogy a II. világháború után ő vált az emigráns (a kommunisták által haza nem engedett) lengyel szocialisták legfőbb összetartójává, hagyatékuk összegyűjtőjévé, a PPS történetének krónikásává. Mint ilyen a nemzetközi szocdem-mozgalomban is nagy tekintélynek örvendett.

Ami a PPS terroristáit illeti: az ő történetük is izgalmas, de róluk majd máskor írok egy bejegyzést.