(Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme)
Az alábbi beszéd ma délelőtt hangzott el egy magyar kisváros ünnepségén. Aki ott volt hallotta, akinek értelme van, értse.
A mai napon, Október 23-án kettős ünnepet ünneplünk, csakúgy, mint Március 15-én. Egy forradalom és egy szabadságharc emléknapja ez. Két olyan eseményé, amelyek 1848-ban és 1956-ban is szorosan összekapcsolódtak. Talán kicsit össze is mosódtak a fejünkben. Kulturális közösségünk, azaz nemzetünk szempontjából mindkettő nagyon fontos, de más-más szempontok miatt.
Talán a szabadságharc tűnik elsőre az egyszerűbb esetnek. A szabadságharc, másképpen függetlenségi háború az az esemény, mikor egy ország függetlenségét védi egy másik országgal szemben. Mint látjuk, ez történt 1956-ban is. Magyarország ugyan formálisan független ország volt, de egy idegen nagyhatalom durván beavatkozott a belügyeibe, sőt novemberben konkrétan támadást indított hazánk ellen. Az idegen hatalom elleni védekezés során szép és megindító példái akadtak a hősiességnek. A pesti srácokról, Angyal Istvánról, Iván Kovács Lászlóról, Király Béláról mind sokat hallottunk, emléküknek tisztelettel adózunk.
A forradalom már egy kicsit kevésbé egyszerű ügy.
Mi a forradalom? Egyrészt hatalom aktuális birtokosainak hirtelen soron kívüli letétele tisztségükről, azonban sosem egyszerű elitcsere, mint egy katonai puccs, hiszen a forradalom civil tömegek mozgalmából nő ki. A forradalom, mint rendszerváltás sosem öncélú: a legfontosabb társadalmi kérdések megoldását szolgálja, mindig a nagyobb emberi szabadság, a nagyobb önrendelkezés érdekében valósul meg. Minden forradalom jelszava: szabadság és egyenlőség. S mivel ez a kettő gyakran kerül egymással ellentmondásba, kell közöttük egy harmadik, kiegyenlítő erőnek is lenni. Ezért a forradalmak harmadik jelszava a testvériség. Azaz az emberek közötti szolidaritás, empátia, közösségiség, a tettrekészség egymásért.
1956-ban tehát valóban forradalom zajlott Magyarországon. Fegyvertelen tömegek mozgalmából nőtt ki az az esemény, aminek köszönhetően egy embertelen államhatalom összeomlott. Egy olyan hatalom, amely 1949-től erőszakos eszközökkel számolta fel az olyan szép reményekkel induló II. Magyar Köztársaságot, annak pluralizmusát, társadalmi szervezeteit. Egy olyan hatalom, amely ellentmondást, kritikát nem tűrve rendelte az egész ország népét egyetlen párt uralma alá. Annak a Pártnak is csak egy szűk elitje vehetett részt a konkrét döntéshozatalban. Egy olyan hatalom volt ez, amely tömegeket küldött igazságtalanul börtönbe és sokakat akasztófára, amely felszámolta Magyarországon a jogbiztonságot, a bírói függetlenséget, elherdálta a közvagyont, elpazarolta a rendelkezésére álló tudást és tettvágyat, olyan hatalom, amely megkísérelte teljesen elzárni Magyarországot a világtól, kétségbevonta a magyar kultúra, humanista elemeit, és általában semmilyen szinten nem kímélte a haza, a nemzet legfőbb értékét: az embert. Egy olyan hatalom, amelyhez még alkalmazkodni is nehéz volt, mert mindig talált ürügyet arra, hogy az egyes embert valamilyen szempontból megalázza, megbélyegezze, bűnössé tegye.
Ryszard Kapuściński, a nagy lengyel riporter-író, a forradalomról elmélkedve azt mondta: „tiszteletben kell tartanunk a történelmi pillanat irracionalizmusát”. A forradalom kitörése ugyanis egy ilyen irracionális, misztikus pillanata a történelemenek, amit lehet tanulmányozni, az odavezető okokkal együtt, de előre kiszámítani sohasem. Forradalmat nem lehet előre eltervezni, mert Forradalom mindig olyan időben keletkezik, amikor hatalmas tömegekben egyszerre nagyobb lesz az elégedetlenség, mint a félelem. Pedig félni még a forradalom idején is lehetne mitől. Emlékezzünk Illyés Gyula szavaira:
„Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van
Nemcsak puskacsőben, nem csak börtönökben”….
Egy korlátlan (állam)hatalomnak a kivégzéseken és a becsukásokon kívül is mindig rengeteg eszköze van az állampolgárok megfélemlítésére, irányítására, elhallgattatására és megalázására vagy egyszerűen csak elbizonytalanításukra. Néha elég, ha csak ijesztget a kivégzéssel és a becsukással. Betilthat sajtótermékeket. Kirúgathat embereket az állásukból, megfoszthatja őket munkájuktól, házuktól. Néha elég, ha csak ijesztget a kirúgással. A korlátlan hatalom a korlátlanul rendelkezésére álló propagandaeszközökkel lejárathat embereket, vagy a népharag átirányítására kijelölhet bűnbakokat, akiknek veszélyességét aztán minden eszközzel sulykolhatja az állampolgárokba. A másként gondolkozókat minősítheti idegen hatalmak ügynökeinek, hazaárulónak. Néha mindezt úgy, hogy közben még az aktivitás és a szabad választás hamis illúzióját is megadja a népnek. A kelet-európai sztálinista rendszerek iskolapéldái mindennek. Utólag persze könnyű okosnak lenni, a maga korában az elnyomást nem mindenki veszi észre.
1956-ban a forradalommal a magyar nép egy ilyen államhatalmat kergetett el, egy ilyen rendszerre mondott nemet. De (és ezt elég sok dokumentummal lehet igazolni) nemet mondott a korábbi idők zsarnokságainak visszahozására is. Nem akarta restaurálni a múltat. Elutasította a Horthy-rendszer látszat-többpártrendszerét és látszat-demokráciáját, földesúri hatalmaskodásait és csendőruralmát is. Valami új született akkor 1956-ban.
Az 1956-os események jelentősége ugyanis valószínűleg nem csak egy hazug és kegyetlen hatalom leváltásában és nemcsak a bátor harcban van, hanem abban is, hogy ami a forradalomból, a helyenként véres, máshol vértelen eseményekből megszületett, az új mintát mutatott a társadalomszervezésre.
A régi hatalom embereinek eltakarodása után a nép mindenhol megszervezte az új közigazgatást. Jogot formált arra, hogy legszűkebb környezetében is beleszólhasson az őt közvetlenül érintő ügyekbe, anélkül, hogy ismeretlen önjelölt vezérek parancsaira vagy dogmatikus útmutatásaira várna. 1956 őszén minden település megválasztotta a maga új vezetését, forradalmi tanácsát, helyi emberekből, akiknek eszét, szívét szakértelmét jól ismerte, akikben megbízott. És hasonlóképpen minden munkahely megválasztotta a maga munkástanácsát, és sok gyárban azt is kimondták: ez a gyár az itt dolgozóké. És ha előbb a fegyveres harc hőseiről beszéltem, mindenképpen melléjük kell tennem a szervezés, a mindennapi munka szelíd, fegyvertelen, de határozott hőseit is, akik tárgyaltak és szerveztek, akik gyógyítottak és intézkedtek, akik életeket mentettek. Brusznyai Árpád, Szigethy Attila és Földes Gábor, Bibó István és Földvári Rudolf és persze a legismertebb, Nagy Imre: nem kevésbé fontos alakjai 1956 őszi napjainak. És nem haláluk: életük miatt. Azaz: nem elsősorban azért, mert a megtorlás kegyetlenségét is lehet szemléltetni a sorsukon, hanem mert tetteikkel mutattak példát.
Talán kevés szó esik ma arról is, hogy a fegyveres ellenállás leverése után a munkástanácsok jelentették a reményt, hogy a forradalom nem bukott el, hogy a magyar dolgozók legalább még részben kezükbe vehetik a sorsukat mindenféle hatalommal, mindenféle párttal szemben.
Sajnos 1956-1957 fordulóján az önigazgatásnak ezek a szervei is felőrlődtek a hatalommal való küzdelemben. Kérdés, hogy örökségükből maradt-e ránk valami.
Aminthogy az is kérdés: élnek-e 1956 eszméi ma? Egyáltalán: a sokarcú 1956-os eseményeknek van-e valami egységes eszmerendszere, szellemisége? Hiszen ahány ember, annyiféle értelmezés, annyiféle örökség, amely sokszor mai mindennapi döntéseinket is befolyásolja.
A keserű emlékű XX. század mindenesetre nagyon fontos tapasztalatokkal szolgált mindannyiunknak, és én azt hiszem, hogy ami 1956-ban elkezdődött, azt akkor vihetjük csak méltóképpen tovább, ha ezeket a tapasztalatokat szem előtt tartjuk. Látjuk 1956-ból, elsősorban a munkástanácsok egyenlőtlen küzdelméről, hogy az ország szabadsága bár nem elégséges, de szükséges feltétele a nép szabadságának. Viszont azt is láthatjuk, egyebek közt Magyarország gyászos világháborús történetéből, hogy a nép szabadsága nélkül nem sokat ér az ország szabadsága.
A nép szabadsága, a sokat emlegetett „félelem nélküli élet” pedig akkor valósul meg, ha mi, emberek, sokféle állampolgárok elismerjük egymást szabadnak: barátnak, szövetségesnek vagy akár vitapartnernek, de mindenképpen egyenrangú félnek. És hiszünk abban, hogy érdekeinket megfelelő tárgyalással össze tudjuk egyeztetni, tudunk úgy együtt dolgozni, hogy egyikünk se szakadjon meg terhei súlya alatt, de hogy a közös munkából mindnyájan részt vállaljunk.
Hogy egyességre hozzuk a magunk szabadságát mások szabadságával, másképpen a szabadságot az egyenlőséggel, ahhoz pedig szükségünk van a testvériségre, a szolidaritásra mások iránt. Tudatában kell lennünk annak, hogy van választási lehetőségünk. Általában több mint kettő, és több mint amennyit felülről, hatalmi erővel sugallnak vagy parancsolnak nekünk. De edzenünk is kell magunkat, hogy éles helyzetben, ha igazságtalansággal, nyomorúsággal, bánattal és szegénységgel szembesülünk, és döntenünk kell, úgy dönthessünk, hogy ne kelljen szégyenkeznünk később önmagunk előtt. Hogy kiálljunk ne csak magunkért, de együtt egymásért is, hogy ne ragadjunk bele olyan undok közhelyes mondatokba, mint „nem-az-én-ügyem”, „úgysem-tehetünk-semmit”, „nem-érdekel-mások-hülye-élete”. Vagy ami még rosszabb: „úgy-kell-neki-minek-ugrált-minek-kezdett-ki-az-erősebbel”.
Ehhez kritikát mondani, és kritikát hallgatni, elviselni is tudni kell. Bibó István sok helyen idézett mondása nyomán: „nem félni a más véleményűektől (…) és mindazoktól az imaginárius (elképzelt) veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.” Tudnunk kell elviselni egymást, tudnunk kell művelni magunkat is, egymást is. De megéri, mert együtt csodálatos dolgokat hozhatunk létre. Lehet, hogy nekünk nem az a sorsunk, hogy tankokra lőjünk, talán még az sem, hogy forradalmi tanácsokat szervezzünk. De ha el merjük mondani egymásnak jó ötleteinket, és neki is merünk vágni a megvalósításuknak; ha merünk egymástól segítséget kérni és segítséget elfogadni, illetve bocsánatot kérni és bocsánatot elfogadni, ha egymással úgy tudunk a mindennapokban együtt dolgozni, hogy mindnyájan hasznosnak és egy közösség megbecsült tagjának érezhetjük magunkat, embernek az emberek között, akkor azt hiszem, megtettük azt, amivel méltóképpen léphetünk 1956-os elődeink nyomába.
