Száműzöttek Serege XXII.

La Legione Italiana (Az Olasz Légió)

Szó volt már az Olaszországi Magyar Légióról, így időszerű néhány szót a Magyarországi Olasz Légióról is ejteni. Ez a magyar szabadságharc oldalán harcoló olaszok serege volt, a lengyel és a német egység mellett a harmadik nagy külföldi alakulat.
A legénység részben átállt olasz katonákból részben hadifoglyokból állt. Mint minden soknemzetiségű birodalomban, a Habsburg Birodalomban is a hatalom kedvelt módszere volt, hogy az egyes nemzetiségeket kijátssza egymás ellen, illetve a birodalom minden tagállamában idegen katonákkal tartassa fenn a rendet. (Ezért is volt a 12 Pont egyik követelése: „A magyar katonákat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk.” Jogos követelés volt, bár látjuk, hogy ezzel együtt is a magyar szabadságharc oldalára állt külföldi légiók nagyon hasznosak voltak Magyarország számára. De persze nem lehetett előre arra alapozni, hogy minden egyes idegen katonában, aki ideges, hogy egy olyan vidéken kell szolgálnia, aminek a nyelvét sem érti, lesz annyi öntudat és nemzetközi szolidaritás, hogy átálljon a forradalmi oldalra.) De ennek a szolidaritásnak volt a következménye, hogy a börtönökből sok olasz politikai foglyot is kiszabadítottak, akiket a Habsburg-kormányzat jónak látott egy idegen földön, Magyarországon őrizni. Ezek a kiszabadított olaszok is beálltak az Olasz Légióba.

Az mindenesetre szerencsésen segítette a magyar ügyet, hogy 1848-ban egész Európán végigsöpört a forradalmi hullám, és nagy volt az egyes helyeken a többi forradalom és nemzeti szabadságharc iránt érzett szolidaritás érzése. Így történhetett, hogy a Magyar Honvédség mellett három nagy segítő idegen nemzetiségű alakulat is létrejött.

A Legione Italiana egyébként a másik két alakulathoz képest viszonylag későn jött létre, 1849 tavaszán. Addig is sok olasz alakulat volt, akik átálltak magyar oldalra, de sokáig nem szervezték egy egységbe őket.

Nevezetes lett közülük a Zanini-gyalogezred, amelynek az emberei a kápolnai csatában álltak helyt sokáig Máriássy János és Mednyánszky Cézár tábori lelkész vezetése alatt. Egy idő után azonban nagy részük (valószínűleg látva, hogy honfitársaikkal kerültek szembe) megadta magát az ellenségnek. Csak két század vonult vissza Máriássyval együtt és ez a két század lett aztán az Olasz Légió alapja.

(A fenti képen is látható, hogy az olaszok ruházata és felszerelése ekkor még nem nagyon különbözött az ellenségétől, ami ugye problémákat okozhatott. Hozzá kell tenni, hogy a csata februárban volt, és a hosszú szürke télikabát, amit a gyalogos katonák a zubbonyuk felett hordtak, amúgy is egyforma volt a magyar és a császári hadseregnél. Ilyen körülmények között a két harcoló felet amúgy is csak két dolog különböztette meg: egyrészt a sapkadísz, ami a magyaroknál piros-fehér-zöld kokárda lett, a császáriaknál megmaradt a Habsburg-birodalom fekete-sárga kokárdája. Mivel ez messziről nem feltétlenül látszik, a magyar seregben gyakorlat volt, hogy a katonák a csákójukra/sapkájukra még egy piros szalagot is kötöttek. Ezt tették a képen az olaszok is. A másik, ami megkülönböztető gyakorlattá vált: a hátizsákok fekete bőrszíjait a császáriak továbbra is kifehérítették, míg a magyarok, rájövén, hogy ez túl jó célpontot nyújt, inkább meghagyták feketének.)

A három nagy külföldi alakulat közül a Lengyel Légió volt az, amelyikben gyalogság, lovasság és tüzérség is volt. A Bécsi és a Német Légió csak gyalogos alakulatokból állt. Az Olasz Légió nyolc század gyalogosból (+a szabadon mozgó vadászalakulat) és egy század lovasból állt.

A gyalogosok egyenruhájában megjelentek az olasz nemzeti színek is: a zubbonyuk zöld, a hajtókájuk (és a tisztek nadrágja is) piros volt. A csákójukon az olasz kívül piros kokárdát viselték, amit aztán sok magyar alakulat is átvett, azt hivén, hogy ez magyar kokárda.

A lovasok sisakja az osztrákokéhoz volt hasonló, de a szürke zubbonyuk, különösen annak a fekete zsinórozása szerencsére megkülönböztette őket az ellenségtől.

(Az alakulat zászlójának másik oldala)
A Legione parancsnoka pedig

Alessandro Monti ezredes lett. Ő eredetileg a piemonti király diplomáciai küldötteként érkezett Magyarországra, de mint régi kipróbált hadfi, katonai tanácsadói szerepet is betöltött a Magyar Honvédségnél. Úgy tűnik, jól érezte magát Magyarországon.
A szabadságharc végén, a temesvári csata után az Olasz Légió több magyar alakulattal együtt török területre szorult. Fél év várakozás után Monti a török kormány engedélyével Gallipoliban hajóra szállt, és az összes katonáját hazautaztatta Itáliába. Hivatalosan 1850 júniusában oszlott fel az egység Cagliariban.

„Éljen a Magyar-Olasz Unio, éljen a Szabadság! Viva L’Unione Magiaro-Italica, viva la Liberta!”

Emlékezzünk meg az Északi hadjáratról! (Hősök és álhősök 2.)

Mint arról már szó volt, Magyarországon 1919-ben egy honvédő háború zajlott, amelyről szokás manapság megfeledkezni. Meg is van az oka, hogy miért. Azért mert ezt a háborút magyar részről leginkább a Magyar Tanácsköztársaság hadserege (a Magyar Vörös Hadsereg – MVH) vívta meg. Így aztán sokan úgy gondolnak erre is mint valami „komcsi”, „bolsi” dologra, amivel nem érdemes foglalkozni, mert a „bolsik” (?), azok úgyis ilyen „hazátlan” alakok vagy mi. Pedig egyrészt mi lehet hazafiasabb dolog annál, mint megvédeni a hazát? Márpedig akkor 1919-ben éppen a „bolsik” álltak a honvédelem élére, igaz csak kezdetben. Akik viszont leghevesebben döngették a mellüket, hogy mekkora hazafiak (mint például Horthy), azok éppenséggel sokszor szabotálták a haza megvédését. De erről még később szó lesz. Másrészt viszont egyáltalán nem csak a „komcsik” alkották a Magyarországot védő hadsereget. Az, hogy ez a hadsereg létrejött és sikereket is elért az sokak érdeme volt, olyan embereké, akiknek a politikai szimpátiái is rendkívül sokfélék voltak, de a haza megvédése összekapcsolta őket. Igaz, nem tudott az egész olyan nagyszabású társadalmi összefogás lenni, mint 1848-1849-ben.

Előzmények
A Magyar Népköztársaság ideje (1918 nov. – 1919. márc.)

Erről is volt már szó, úgyhogy csak röviden. Az Osztrák-Magyar Monarchia katonai összeomlása után, 1918 októberében Magyarország kikiáltotta a függetlenségét Magyar Népköztársaság néven. (Ez a név sem egy „komcsi” dolog, akkoriban mindenfelé ilyen neveket adtak a létrejövő új független nemzetállamoknak.) Ennek a vezetőségét szokás azzal vádolni, hogy nem törődött a haza megvédésével. Holott ennek éppen az ellenkezője igaz: nagyon is szerették volna az ország védelmét megszervezni. Ahhoz azonban, hogy ehhez megfelelő hadsereget tudjanak szervezni, több dolog is kellett:
1. - Egyrészt muszáj volt elkezdeni a társadalmi reformokat: bevezetni az általános választójogot, földet osztani a földteleneknek, garantálni a jobb munkakörülményeket és a szabad szervezkedést. Az átlagos állampolgár ugyanis akkor indul a hazájáért harcba, ha felismeri, hogy ez neki személyesen érdeke is. Az olyan hazáértt hajlandó az életét kockáztatni, amiről úgy gondolja, érdemes lesz benne élni. Ez mindig így működik, és ezt 1848-ban például felismerte az ország vezetése. (Mindezt azért mondom el, mert egyes nagyokosok úgy nagyokoskodnak, hogy Károlyiéknak előbb kellett volna megvédeni a hazát és csak aztán reformálni. Ez nem így működött, a kettő nem volt elválasztható.)
2. - Másrészt hogy új magyar hadsereget lehessen szervezni, ahhoz előbb fel kellett számolni, le kellett fegyverezni az Osztrák-Magyar Monarchia soknemzetiségű, sokféle érdektől szétfeszített császári-királyi hadseregét. Másképp a haderő tele lett volna megbízhatatlan elemekkel, akik vagy fosztogatni kezdtek volna, vagy az első szóra átálltak volna az ellenséghez, mindenesetre nem a magyar érdekeket nézték volna.

Hogy mindennek szellemében új és tényleg magyar hadsereget szervezzenek, arra „Károlyiéknak” vagyis a Népköztársaság vezetőségének nem maradt idejük. A kormányt alkotó pártoknak sem mindig sikerült hatékonyan együttműködniük, másrészt viszont a román és a cseh hadseregek egyre beljebb nyomultak Magyarország területére. Károlyi Mihály és társai úgy döntöttek, hogy a hatalmat legerősebbnek tűnő szövetségesüknek, a Magyar Szociáldemokrata Pártnak (MSzDP-nak) adják át, hiszen a munkásság jelentős része az ő oldalukon áll, ők majd biztosan hatékonyan tudjanak szervezni. Csakhogy a szocdemek egy része Károlyi háta mögött megegyezett a kommunistákkal, egészen pontosan a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP-nak) a vezetőségével, hogy közösen veszik át a hatalmat. Így kijátszották Károlyit és híveit, de még a mérsékeltebb szocdemeket is.

A Magyar Tanácsköztársaság (1919 márc.- aug.)

Így a KMP és a MSzDP vette át a hatalmat, és kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot (később, júniustól: Magyarországi Szövetséges Szocialista Tanácsköztársaság – MSzSzTK). Azt tudni lehetett, hogy ebben a KMP fog diktálni a MSzDP-nak, de voltak, akiket ez sem zavart. Kezdetben a Tanácsköztársaság elég nagy támogatottságnak örvendett, három okból.
1. - A KMP a megelőző hónapokban azért szert tett bizonyos népszerűségre. Leginkább azzal, hogy a társadalmi problémák radikális és gyors megoldását ígérte, és ebben mindig rálicitált a MSzDP-ra, ahol tudott. Éppen ezért sokan reménykedtek abban, hogy a régóta húzódó társadalmi kérdések (szegény földtelen parasztok, éhbérért dolgozó munkások problémái) most már tényleg gyorsan meg fognak oldódni, ha két ilyen „progresszív” erő összefog. (És tényleg voltak jelek arra, hogy a vezetők komolyan gondolják a legszegényebbek életkörülményeinek javítását, meg ilyesmiket.)
2. - De talán ennél is fontosabb volt, hogy úgy tűnt: a sokszínű Károlyi-kormányhoz képest a KMP és a MSzDP tényleg képes lesz hatékonyan magyar hadsereget szervezni, és a támadásokat visszaverni. Aztán, ha ez megvolt, akkor még mindig meg lehet szabadulni a KMP-tól és a túlzóktól és moderálni a helyzetet. Szóval a legtöbben a KMP-t és vezetőjét, Kun Bélát valami ideiglenes főnöknek tekintették, mint az ókori római dictatorokat.
3. - És még valami: a KMP reményt jelentett arra, hogy Magyarország szerez a harchoz egy nagyon erős szövetségest: az orosz bolsevikok államát. Amely ekkor már egyre inkább felülkerekedni látszott az orosz polgárháborúban az orosz „fehéreken”, és emellett háborúban állt Magyarország legfőbb ellenfelével, Romániával is.

A Magyar Vörös Hadsereg/ Honvédség

Ami a hadszervezést illeti: ott hagytuk abba a történetet, hogy miközben a cseh csapatok az ország északi felének jelentős részét elfoglalták, a románok keleten egész a Tiszáig nyomultak előre 1919 áprilisában. Egyetlen szerencse volt, hogy a béketárgyalásokat kezdeni akaró franciák (Románia legfőbb szövetségesei) fegyverszünetre utasították őket, így a román hadsereg megállt a Tisza bal (keleti) partján.
Ez a lélegzetvételnyi szünet elég volt, hogy sikerüljön a Tanácsköztársaság vezetőinek új hadsereget szervezni. Nagyrészt persze MSzDP-szimpatizáns ipari munkásokból és csak kisebb részben parasztokból. Mivel a földosztás nem valósult meg, ezért a parasztok nem szívesen mentek a Magyar „Vörös” Hadseregbe. És ott voltak persze a régebbről megmaradt alakulatok is: a múltkor emlegetett Székely Hadosztály maradványai, mármint a Hadosztály azon részei, akik nem követték parancsnokaikat az önkéntes román fogságba. A tisztek viszont a régiek maradtak: az Osztrák-Magyar Monarchiából visszamaradt magyar tisztek közül azok, akiket akkor még nem érdekelt a politika, csak az hogy katonai kötelességüket teljesítsék, és az idegen megszálló katonaságot a hazájukból kiszorítsák.

Az egyenruha is maradt a régi: az Osztrák-Magyar Monarchia csukaszürke mundérja, azzal a különbséggel,

hogy néhányan már tányérsapkát kaptak a régi típusú sapka helyett.
A főparancsnok

egy Böhm Vilmos nevű műszerész lett, régi szocdem-munkás. De nála sokkal fontosabb volt a vezérkari főnök,

Stromfeld Aurél tábornok. Ő egy elég érdekes ember. Bizonyos szempontból régimódi K. u. K.-katonatiszt (hiszen ő is még a Ludovika Akadémián végzett) azonban nem az a begyöpösödött fajta, hanem olyasvalaki, aki nagyon is fogékony volt az újításokra, és mindenekelőtt szakszerű szakértő volt, jó katonának azt tekintette, aki hatékonyan végzi a dolgát, nem azt aki a végletekig tartotta a kötelező formális drilleket. Maga Stromfeld Aurél személy szerint főleg szocdemekkel barátkozott, de a sosem emelt politikai szimpátiákat a szakszerűség elé (mint a múltkor emlegetett Kratochvil Károly vagy Horthy Miklós).

Az északi hadjárat

A haditervet Stromfeld Aurél (a fenti képen jobbra) dolgozta ki, és e szerint indult meg a támadás az ország északi részén a csehek ellen. (Nagy szerencse persze, hogy ezalatt a románok nem mozdultak, csendben vártak tovább a Tiszánál. Egyébként jelentős erőket kellett átdobniuk keletre az orosz bolsevikok elleni harcra Besszarábiába.)

A híres északi hadjárat tulajdonképpen 1919 május 8-12-én Salgótarján megvédésével kezdődött, majd 20-án Miskolc visszafoglalásával folytatódott, és innentől jó ideig nem volt megállás. A haditerv lényege egyrészt a nógrádi szénbányák védelme volt, másrészt az, hogy minél inkább elvágják egymástól a cseh és a román csapatokat.

Május 30-31-én a magyar csapatok Losoncot és Rimaszombatot foglalták el, és a Szikszó-Sátoraljaújhely-vonalig jutottak. (Lásd a lenti térképet.)

Aztán még szédületesebb tempóban mentek tovább előre: elfoglalták Zólyomot, Körmöcöt, Kassát, Eperjest, Bártfát is.

Így aztán már majdnem a lengyel határnál jártak végül. A legmélyebben elért vonal (mint megintcsak a térképről láthatjátok) Körmöc-Rozsnyó-Bártfa volt.

Böhm Vilmos szerint a gyors sikerek titka nemcsak abban volt, hogy jól dolgozták ki a haditervet, hanem abban is, hogy egy sokkal emberibb viszonyt sikerült kialakítaniuk a katonákkal, mint az az Osztrák-Magyar Monarchia szigorúan drilles hadseregénél szokásban volt. Nem is ment az a fajta „pazarlása az emberanyagnak”, mint az I. világháború alatt (talán mert nem is csak „emberanyagnak” tekintették a katonákat), szempont volt, hogy a hadműveleteket minél kevesebb emberáldozattal kell végrehajtani, ennek következtében viszont a katonák is bíztak a parancsnokaikban.

Az alábbi térképen látható az 1919. júniusi helyzet:

(piros: a Magyar Tanácsköztársaság által ellenőrzött terület; barna: a románok által elfoglalt terület; rózsaszín: a magyar hadsereg által a csehektől visszafoglalt terület.)

SRR
Június 16-án sor került egy érdekes eseményre is: a magyar seregek által elfoglalt Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot (Slovenská Republika Rád – SRR). Tulajdonképpen ez volt az első önálló szlovák állam, bár a szlovákok lakta területből csak nagyon kis részre terjedt ki. Igazából soha nem is tisztázták a határait sem, és azt sem tudni, hogy mi volt a tervük a továbbiakban ezzel. Meg akarták tartani Magyarország egyik autonóm részének? Vagy hagyni akarták elszakadni? Vagy úgy gondolták, nemsokára úgyis világforradalom lesz, ami lebontja a határokat, így ez úgysem lesz érdekes? Nem tudni. (Lehet, hogy a Magyar Tanácsköztársaságból éppen azért lett Magyarországi Szövetséges Szocialista Tanácsköztársaság, mert azt gondolták: azt majd több tagállam fogja alkotni?) Azt viszont érdekes lenne felmérni, hogy a szlovákok mennyire támogatták ezt. (Erről még senki nem készített felmérést, tanulmányt, pedig jó téma lenne.) Mindenesetre az jellemző lehet, hogy ennek a kis „bábállamnak” (mert tulajdonképpen az volt) a kormányát (a Népbiztosok Tanácsát) nem is sikerült teljes egészében szlovákokból összeállítani. Sőt: több volt benne a magyar, mint a szlovák. A hadügyi népbiztos például

Münnich Ferenc „Flattó” volt, akiről a későbbiekben majd még kevéssé dicső összefüggésben is hallunk.

A nagy északi előnyomulásnak egy francia egyezkedési kísérlet vetett véget, aminek a Magyar Tanácsköztársaság (akkor már: MSzSzTK) vezetősége botor módon bedőlt. Azt remélték, ha a magyar csapatok északon megállnak, sőt visszahúzódnak, akkor a MSzSzTK küldöttsége részt vehet a nemzetközi béketárgyalásokon is. Ez végzetes tévedés volt. Stromfeld Aurél ezt fel is ismerte, le is mondott a vezetésről június végén. (Az utolsó hadműveletek éppen a június 20-30-a közötti napokban zajlottak.)
Hogy mindennek mi lett a következménye, azt majd egy következő bejegyzésben taglaljuk.

Szerény vélemény

Addig is annyit hadd mondjak, ami már az eddigiekből is kiderülhetett:
Szerintem a Tanácsköztársaság nem feltétlenül egy olyan államrendszer, ami ma követendő példa, hivatkozási alap lehet. De Stromfeld Aurélnak ott van a helye a nagy magyar hadvezérek sorában (ahogyan azt Somogyi Győző is megfestette), és segítőinek katonáinak (Böhm Vilmosnak és a székely fiúknak is) szintén ott van a helyük a magyar hősök között, így érdemes nekik emlékművet állítani és róluk megemlékezni.

A "terrortörvényhez"

Hát kész. Elfogadták a törvényt, amely lehetővé teszi, hogy innentől bármikor, amikor az állampárt képviselői és a Főfőfőfőnök úgy gondolják, katonai diktatúrát lehessen bevezetni Magyarországon. Mert a hadiállapot háború nélkül ezt jelenti: katonai diktatúrát. És ezellen mégcsak nem is nagyon tiltakozott senki. Volt néhány heves cikk, és talán egy tüntetés, de aztán az egészet olyan sutyiban sikerült elfogadtatni, a nép feje felett, és annyira nem reagált senki semmit a dologra, hogy az egészen elképesztő. Tényleg idáig jutottunk passzivitásban?
Ha igen, van még értelme nekem itt blogot írni, bármilyen témáról is tépni a billentyűzetemet? Ennyire nem érdekel senkit az élet?

Most persze kezdhetném azzal, hogy vitába szállok az olyan állításokkal, hogy „de hát-az-országot-meg-kell-védeni-a-külső-fenyegetéstől”, de minek? Az egész terrortörvény ötlete akkor merült fel, amikor a migrációs hullám kezdett alábbhagyni (igaz, ezt a tél is okozhatta), viszont a tanárok és orvosok egyre dühösebben tiltakoztak az oktatás és az egészségügy további lezüllesztése ellen. És mindenki kimondva vagy kimondatlanul tisztában van vele, hogy ha ezt az állapotot életbe léptetik, az elsősorban az ellenzék, vagyis a magyar emberek ellen fog irányulni, nem azellen a pár menekülő család ellen, akik nagyobbrészt úgyis minél előbb ki akarnak jutni Magyarországról, miután bejutottak. És nem is a valóban katonai gyakorlatokat tartó, bombákat gyártó, és gyűlöletüket folyamatosan táplálgató fasiszta („breivikista”) terroristák ellen, akik pedig az elkövetkezendő években sokkal nagyobb eséllyel fognak robbantani és civilekre lőni. Nem, mert a Parlamentben a Sötét Oldal képviselői is megszavazták ezt a törvényt, következésképpen, valami alkut köthettek a Narancsszínű Vén Autokraták Szövetségével. Amúgy őket eddig se nagyon piszkálták. És amikor hívták őket (amikor az Operánál tüntettünk, vagy mikor az Egyetemet elfoglaltuk), a sötét terroristajelöltek akkor is mindig állást foglaltak a Vén Autokraták Szövetsége mellett. (És éppen emiatt kár azt is felhozni, hogy az eredeti tervvel ellentétben úgyis a Parlament engedélyéhez van kötve a katonai diktatúra bevezetése. Ha a sötétlelkűek a vénautokratákkal kötött alkujuk alapján megszavazták magát a törvényt, akkor gondoljátok, hogy adott esetben nem szavaznák meg a katonai diktatúra életbeléptetését? Úgy tűnik éppen azt remélik, hogy annak a diktatúrának majd az ő embereik lehetnek a csendőrei, ÁVH-sai, verőlegényei.)

Ez a törvény a demokratikus ellenzék ellen irányul. Hogy ha bevezetnék azt az állapotot, amire a törvény jogosultságot ad, akkor valószínűleg hasonlóan bánnának el velünk, mint az állampárt Polákországban (Lengyelországban) az ellenzékkel 1981-1982-ben. (Az illusztrációnak kitett fényképek akkor és ott készültek.) Hogy mi volt akkor és ott? Minden gyülekezést azonnal vízágyúkkal és rohamrendőrökkel oszlattak fel. Éjszaka kijárási tilalom volt. Az utcákon rendőrök és katonák cirkáltak, esetenként tankokkal és páncélos csapatszállítókkal is. A katonaság gyakorlatilag megszállta saját országát. A telefonvonalakat bármikor ki lehetett kapcsolni, úgy, hogy még mentőt sem lehetett hívni. Ezt akartátok? Vagy ha Orbán csinálja, oké, csak ha Jaruzelski csinálja, akkor nem oké?

Mindezt Magyarországon egy olyan párt akarja bevezetni, amely az első sorban küzdött annak a rendszernek a ledöntéséért, amit Jaruzelski tábornok meg akart védeni. Illetve... Jaruzelski még hivatkozhatott arra, hogy ha ő nem teszi meg ezt a lengyel hadsereggel, akkor jönnek az idegen megszállók, jönnek a szovjetek, akiknek elsődleges érdekük a lengyel ellenzék letörése. És ők nem vízágyúval, meg gumilövedékkel fognak lőni. De a Vén Autokraták Szövetsége hivatkozhat ilyenre? Komolyan veszi bárki is, hogy pár fejvesztve menekülő házát-családját-egzisztenciáját vesztett szerencsétlen olyan veszélyt jelenthet az ország függetlenségére, mint egy idegen megszálló hadsereg? Nem, a Vén Autokraták Szövetsége nem hivatkozhat ilyesmire, egyértelmű, hogy saját hatalmukat védik a törvénnyel.

Azt mondjátok, nem fogják alkalmazni, amit leírtak. Egyelőre tényleg nem is néz ki úgy. De nem is azért volt szükségük a terrortörvényre, hogy rögtön be is vezessék a katonai diktatúrát. Nem ez azért kell nekik, hogy legyen egy eszközük, amivel ezentúl bárkit, bármilyen állampolgárt zsarolni és fenyegetni lehet. Hányan mernek majd ezután tüntetni, ellenszegülni, polgári elégedetlenséget folytatni, vagy egyszerűen csak kritikát megfogalmazni, ha mindenre azt lehet majd mondani: „Vigyázz, ha túl sokan lesztek, kihirdetik a katonai diktatúrát! Hát ezt akarod? Ugye nem?”

Azt jelenti ez, hogy reménytelen minden, fel kell adnunk minden tiltakozást és kritikát? Én azt hiszem nem. Az állampárt veszedelmes kétélű fegyvert kovácsolt ki magának, amelynek lehetséges következményeit éppúgy nem látja még mint mi. Mostani uralmuk a tömegek passzivitásán, belenyugvásán, megszokásán alapszik. De fenntartható lenne ez, ha konkrétan katonai csapatszállítókkal trappolnának bele a békés állampolgárok mindennapi életébe? Illetve kapná-e az ország egy ilyen lépés után ilyen állapotban azokat a külföldi segélyeket, amelyeknek az ellopásából olyan sok vénautokrata annyira meggazdagodott?

A katonai diktatúra bevezetésére megvan a lehetőségük, de a konkrét intézkedéstől valószínűleg ők is félnek. Ezt kell kihasználnunk. Nem szabad abbahagyni a kritizálást, az oknyomozást, a tiltakozást, ha kell a tüntetést és a sztrájkot is alkalmazni kell. És oktatni kell, nevelni, öntudatot adni. Még nem késő. Talán sosem lesz késő. De azt muszáj felismerni, hogy mekkora veszedelemben vagyunk.

Leliwa lovagjainál V.

Az Úrnak ….-dik éve, Tarnów
Julius hava

Hogy sebeiből immár mindenki felgyógyula, Tarnowski uram úgy döntött, hogy külön lovagi tornát rendeztet a nála szolgáló magyar vitézeknek is, hogy magunkat gyakoroljuk, s mégis eldöntsük, ki a legjobb vitéz közöttünk.

(Mert Iriatis harcosainak aprításában egyként tűnt ki mindegyikünk). De a Tarnowski vitézei közé bevett két polák Marcin és Marcinek is beállának a viadalokba.

Csodálkozánk, de úgy rendelé Tarnowski uram, hogy még a leányok is verekedhessenek, ha akarnak ezen a tornán.

Egymásra azért nagyon vigyáztunk, s kardjainkat sem éleztük meg annyira, hogy kárt ne tégyünk egymásban.

S keményen vívtunk is egymással. Nekem,

miután sikerült legyőznöm Marcineket, régi jó barátommal, Bendével kellett vívnom.

S tudtam, hogy ez nem lesz könnyű. Mert Bende vitéz bár vékony, de ahogy már mindenki tapasztalhatta, nagyon ravasz. Esze is tüzes, szikrás, villámos, s amilyen gyorsan az vág, éppolyan gyors, veszedelmes és ravaszul forgó a kardja is. (E kettő nyilván össze is függ egymással.)

S hogy mily szívós küzdő, azt nem csak Iriatis serege ellen verekedve bizonyítá, hanem most is sok alkalommal,

például Attilát, a székely vitézek egyik jelesét ahogyan legyőzé:

Nem is volt egyszerű, de a végén, bár kis különbséggel, mégis én lettem a győztes.

S minden nagy előviadal után hárman maradánk még küzdelemben: Előd, a székely vitéz, Eufrozina leányasszony (Bende vitéz nővére), ki nagy meglepetésre győzte le minden ellenfelét, s én. Körben mérkőztünk egymással: mindenki mindenkivel. S meglepetés lett a vége.

Nem bírtam Előddel: tiszta küzdelemben, jó vitézként méltán győzött le. De azt már senki nem várta, hogy Eufrozina olyan gyorsan, s jól forgatja a kardot, hogy mindkettőnket legyőz.

Ki gondolta volna ezt? Mert Eufrozina csendes egy leány, de a táncban igen serény. S úgy látszik ebben is van összekapcsolódás, hogy aki amott jól mozog, emitt is megérzi mit kell lépnie a másik mozdulataira. S szégyenkezhettünk volna, hogy asszonyszemély győzött le minket, de nem volt miért szégyenkezni, hiszen Eufrozina mindenki mást is legyőzött. S el kell ismerni, hogy igazán különleges egy leány ő, s olyan dolgokat tud, melyeket nem is gondoltunk róla.
(Sławomir, a Bátor, Tarnowski uraimék regimentáriusa titkon meg is súgta nekem utólag, hogy engem vártak győztesnek, de én meg mondám néki: nem baj, én nem vagyok csalódott. S tényleg őszintén ezt gondolám. Tarnówban bármi megtörténhetik. S inkább tornán győzzön le asszonyszemély, mint hogy csatán szégyenítsen meg.)

S a győztesnek egyebek mellett az is kijárt, hogy ő keresztelhette meg a trébuchet-hajítógépet, melyet a Gladii Amici tagjai Tarnowskiék uradalmán felállítottak. Eufrozina ivott a neki nyújtott kupa borból, s ami maradt a kupában, azt a nagy kővető gépre zúdítá. És keresztelé az ostromgépet Patyknak, azaz ’Pálcikának’.

Ezt elvégezvén, működésbe hoztuk az ostromszerkezetet, s az imígyen megkeresztelt Patyk két díszlövést adott le, melyek közül a második oly messze szállt, hogy már meg sem is találtuk, meddig mehetett.

S ezután a torna után is, mint szokás volt nagy vigalom keletkezett: egymás után ittuk a különféle söröket s borokat különösen a két testvérrel, Michał és Łukasz uraimékkal, akik olyan egyformák, mint két tojás, s nem is mindenki tudja megkülönböztetni őket. Nekem is csak azért sikerült ma este, mert a végére, mikor már csak parázs maradt a tűzön, s a Nap már emelkedett a keleti szemhatáron, már csak Michał maradt állva kettejük közül. S vele összekapaszkodva énekeltük, hogy „Piękne jest koło rycerskie” (Szép a lovagoknak köre) s más efféléket, a polákok s magyarok barátsága s szeretete biztos jeléül.

Tippek látatlanban egy régi-új műsorról

Úgy hírlik, Koltay Gábor újra elő fogja adatni az Itt élned, halnod kell című történelmi musicalét, vagy mijét.
Pár dolog, amit a produkcióról tudni érdemes:
A műsor eredetileg 1985. április 4-ére készült, ugyanúgy a Hősök Terére, az ottani műsorra, „Hazánk felszabadításának 40. évfordulójára”. Az egészet a KISz (Kommunista Ifjúsági Szövetség) szervezte. A főrendező Koltay Gábor volt, aki amellett, hogy ismert dokumentumfilmes és színházi rendező is volt, a Filmgyár MSzMP-titkára is volt egyben. A műsor a magyar történelmet tekintette át a honfoglalástól 1945-ig, kiemelve egy-egy fontos, jelentős eseményt. Jellemzően történelmi források felolvasása váltakozott megzenésített versekkel és látványos táncos tömegjelenetekkel. A zenéket Victor Máté szerezte, aki képzett komolyzenészből lett népszerű rockzenész. Az István a király első változatában ő játszotta Asztrik főpapot, így dolgozott már együtt Koltay Gáborral.
(Vagyis: az történhetett, hogy a KISz látta az István a király elsöprő sikerét, és elhatározta, hogy Koltay rendezői tehetségét a maga javára is felhasználja. Azért valljuk be: Koltay ért a színházi és a dokumentumfilmes rendezéshez, még ha a játékfilmjei katasztrofálisak is.)

(Habár, jobban utánagondolva... azt, hogy Koltay Gábor játékfilmjei olyan idegesítően rosszak, azt nagyrészt a forgatókönyvírónak, Nemeskürty Istvánnak köszönhetjük. Márpedig éppen ez a darab, az Itt élned, halnod kell az, ami megalapozta a Koltay-Nemeskürty-páros hosszú munkakapcsolatát. Ilyen szempontból, bár a darab egész jó, ijesztő, hogy milyen széria kezdete lett.)

Nemrég meghallgattam az eredeti előadást. (Ez nekünk még megvolt bakelit lemezen. Nem tudom, manapság be lehet-e szerezni bárhol cd-n.) Nekem tetszett, zeneileg jó, a szerepeket a legnagyobb színészek és zenészek mondták-énekelték, szóval nagyon jól volt az egész összerakva. Kis ízelítő: Vikidál Gyula játszotta Dózsa Györgyöt, Balázs Fecó Bornemissza Pétert, Varga Miklós Petőfi Sándort, Bessenyei Ferenc Kossuth Lajost, stb.)
Nem tudom, most milyen lesz, de az az érzésem, hogy nagyjából pontosan be tudnám lőni, hogy mely számokat fogják a mostani változatból kihagyni. Erre nagy tétben mernék fogadni. Majd ha már megvolt a mostani műsor, akkor majd írok egy pontos összehasonlítást.
Addig is a lista:

A számok, amik egyébként királyak, de jó eséllyel nem lesznek benne a 2016-os Itt élned, halnod kell-ben:


Ady Endre: Magyar jakobinus dala (előadó: Zoran Stevanović)
Csak egy részlet:
„Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.
(…)
Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?”
https://www.youtube.com/watch?v=1cyur2ONJuI
Hogy Zoránnal énekeltették el, ezt a szöveget, az külön király. Manapság viszont nem szeretik ("odafönt"), ha az emlegetett „úri bitangok” finom kis lelkét Ady-versekkel sértegetjük. De meg azt sem, ha a szomszéd népekről ilyen módon nyilatkozunk. Most az a direktíva, hogy utálni kell az egész világot. Ennek ellenére még mindig ez a szám az, ami talán esetleg valami miatt bekerülhet ebbe az új változatba is.


Tanácsköztársasági népünnepély (zene és tánc: mezőségi)
Egy csapat fiatal néptáncos vörös zászlókkal rohangál fel-alá a Hősök Terén erdélyi mezőségi zenére. Valószínű, hogy ez a szám benne lesz, csak nem vörös zászlókkal és nem a Tanácsköztársaság kapcsán. Ami engem illet, nem gondolom, hogy a Tanácsköztársaság egy olyan rendszer volt, amivel a mai magyar ember feltétlenül azonosulhat, de sok szimpatikus kezdeményezés volt benne. Meg sok visszataszító is. Szóval ezek miatt a Tanácsköztársaság 133 napja egy hihetetlenül izgalmas korszaka a magyar történelemnek, de nem olyan, amiről egy ilyen nagyszabású zenés táncos ünnepségen megemlékezni kell, hanem amit higgadtan elemezni kell, valahol máshol. De ettől függetlenül 1919-ben mégiscsak volt egy magyar honvédő háború is a vörös zászlók alatt, aminek a hőseiről illene megemlékezni. (Ahogy ígértem, erről még lesz szó a blogon.)


Gábor Andor: Vissza (előadó: Deák „Bill” Gyula)
Szerintem szép gesztus, hogy Koltay Gábor nem kerülte meg Trianon kérdését az akkori PC (píszí)-nek megfelelően, hanem úgy döntött: arról is beszélni kell, mert ez a magyar történelem fontos része. És ebben igaza volt. De egy olyan verset választott hozzá, amelyben benne van a Horthy-rendszer éles és kíméletlen kritikája is, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon. Bár személy szerint nem szeretem Gábor Andort, mert utolsó talpnyalója volt Rákosinak, de el kell ismerni, hogy nem volt tehetségtelen ember, voltak jó húzásai. Ez a vers valahogy egyszerre fejezi ki a magyar fájdalmat Trianonért és a fehérterror borzalmait. (Mert azt el szoktuk felejteni, hogy a fehérterror egy olyan sokk volt 1919-1920-ban, ami elől kb. 100 ezer magyar menekült külföldre, köztük olyan nehezen pótolható tudósok, mint Kármán Tódor, Szilárd Leó, Mannheim Károly, Polányi Mihály, Polányi Károly és olyan művészek, mint Illyés Gyula, Kassák Lajos, Ignotus Hugó)
Szóval, hogy ez annak idején belekerült a műsorba, azt mindenki annak nevezi, aminek akarja: adott helyzetben reális kompromisszumnak (én) vagy elvtelen megalkuvásnak (akik azt hiszik, nem lehet a fehérterrorról és Trianonról is beszélni, csak egyikről, vagy csak másikról), sunyiságnak (akik nem szeretik Koltayt és Nemeskürtyt), vagy nagyon is ügyes és szimpatikus ravaszságnak (akik szeretik Koltayt és Nemeskürtyt).
Nem idézem most a verset, inkább hallgassátok:
https://www.youtube.com/watch?v=ID5T_m-CJD0
(Bill kapitánynak nem lesz baj, ha ez kimarad, ő az eredeti számban is két dalt énekelt; a másik: Kisfaludy Károly: Mohács, az meg csak benne lesz most is.)


József Attila: Tömeg (előadó: Nagy Feró)
Ez a szám egyébként meglepően modern, már-már heavy metal stílusú feldolgozása egy József Attila-versnek. De valószínű, hogy a két világháború közötti munkásmozgalom sem egy olyan dolog, amit a mai urak szeretnének az emlékezetünkbe idézni, főleg, hogy a számban rengetegszer hangzik el a „Munkát, kenyeret!” jelszó, és nem valószínű, hogy a mai Tömegnek ilyen jelszavakhoz ötleteket akarnának adni.


Nagy László: Zuhatag (előadó: a Magyar Néphadsereg kórusa meg a Csepel Táncegyüttes és az ELTE Táncegyüttes)
Nagy László az egyik kedvenc magyar költőm, és ezt a versét nagyon szeretem sodró lendületéért, és a zene egészen kiváló hozzá. Csak ez meg 1945-ről szólt az eredeti műsorban, márpedig a mai urak nem úgy kezelik azt a kort, mint új és nagy lehetőségek kezdetét (pedig szerintem az volt). Ha én csinálnék műsort én nem magáról 1945-ről, mint fordulópontról emlékeznék meg, főleg nem a szovjetek bejöveteléről (már kifejtettem itt, hogy miért volt rettenetesen megalázó április 4-ét ünnepelni, és ehhez képest milyen más lehetőségek lettek volna), hanem az 1945 és 1948 közötti néhány reményteljes évet. Megemlékeznék mondjuk a népi kollégiumokról (mindig ide lyukadok ki, de a fenébe is, ez tényleg fontos!), a NéKOSz-ról. És mivel ez a vers éppenséggel sokkal inkább magáról a népi kollégista nemzedékről szól, mint 1945-ről, ezért az én műsoromban helye lenne. De az urak persze ezt is ki fogják rostálni.

Az eredeti, 1985-ös műsor tehát 1945-tel ért véget. A mostani valószínűleg szólni fog még 1956-ról is, ami nagyon helyes, és kíváncsi vagyok, hogy ezt hogyan fogja tenni. (Azt tippelem, hogy vagy az East: Zúgó szél című remek száma lesz beemelve, vagy Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán című verse lesz megzenésítve. Csak tippelek.)

És amit még tippelek: valószínűleg a mostani Itt élned, halnod kell 1989-cel fog véget érni, vagy 1990-nel. Amint látjátok: a régi Itt élned, halnod kell is a maga idejénél negyven évvel korábbi eseménynél zárta le a magyar történelmi utazást. Nem akarta a maga idejét a lehető legjobbnak bemutatni, nem akart konkrétan nyalni a MSzMP-nak, mint a haza megmentőjének vagy ilyesmi. Őszintén remélem, hogy ezt az ízléstelenséget a mostani is el fogja kerülni, és nem fog nyalni a mostani állampártnak. (Ha meg mégis: Vajon ki fogja játszani az ifjú Orbán Viktort a Nagy Imre-temetésen?)

Na, majd ha kész lesz a nagy mű közlünk egy részletes elemzést, és még egy összehasonlítást a régivel. Kíméletlenek leszünk, de a jó ötleteket méltányolni fogjuk, mint mindig.
Addig is itt van nektek még néhány kép az 1985-ös előadásról:

Pelsőczi László beléptet, mint István király

Vikidál Gyula mint Dózsa György

Balázs Fecó mint Bornemissza Péter

Bessenyei Ferenc mint Kossuth Lajos (jobbra)

Varga Miklós mint Petőfi Sándor

Avar István mint Károlyi Mihály