Az én generációm kamaszkorának három meghatározó fantasy-élménye volt: a Gyűrűk ura, a Harry Potter-sorozat és a Csillagok háborúja-sorozat. Érdekes őket összevetni.
A fantasy műfaj két jellegzetessége az, hogy egy elképzelt világban játszódik, illetve kiemelt szerepet kap benne a mágia, a tudományosan megmagyarázhatatlan jelenségek és cselekedetek. Bár ma már egyre megszokottabb dolog, főleg filmeknél, hogy a sci-fi- és fantasy-elemek keverednek, illetve a sci-fi is sokszor a tudományosságnak a határait igyekszik feszegetni, a Csillagok háborúja ilyen szempontból egyértelműen fantasy. Azért szokták sokan mégis a sci-fi műfajába sorolni, mert megtévesztik őket az űrhajók, a sok űrben játszódó jelenet, meg a lézerpisztolyok. De a Csillagok háborúja valójában semmilyen elemét nem akarja a mai tudományosság alapjára helyezni.
A három történet közül persze a Csillagok háborúja film formáját veszi fel, a másik kettő regény formájában jelent meg és ez sokmindent meghatároz. (A megfilmesítések és a filmregények már másodlagos műfajok, tehát nem azok azok, amikkel elsősorban foglalkoznunk kell a jelenséget vizsgálva.)
Jellegzetességek
A három közül pedig a Gyűrűk ura hordozza a legjellegzetesebben a fantasy elemeit (mert tulajdonképpen ez volt, ami a fantasy műfajt megteremtette). A Harry Potter áll a legközelebb az ún. „valós világhoz” (tulajdonképpen mai valóságunkban játszódik, azzal a történet szempontjából alapfeltevést jelentő kiegészítéssel, hogy világunknak, valóságunknak vannak olyan rétegei, jelenségei, dolgai, amiket elsőre nem veszünk észre). Mégis, illetve éppen ezért a Csillagok háborúja az, ahol az emberi képzelet talán a leginkább szabadon szárnyalhat. A Gyűrűk ura világa egy nagyon zárt világ, nagyon szigorú belső szabályokkal, amelyek egy ember képzeletének termékei, ez az egy csodálatos fantáziájú ember, John Ronald Tolkien meg nagyon pontosan, és nagyon részletesen leírta ezt a világot és annak szabályait. A Csillagok háborúja világa azonban nyitott világ, mint már szó volt róla, talán azért is mert egy egész csapat alkotása volt már eredetileg is, sokak ötletei kaptak helyet benne. Ennek a világa a leginkább bővíthető, időben is és térben is, ennek a világa az amiben „minden megtörténhet és meg is történik”. (A kamaszkoromban nálunk rendkívül népszerű MAGUS-szerepjáték jut eszembe róla. Ott ugye az alkotók direkt azért találták ki Ynev kontinenst és országait, hogy ezeken belül aztán mi már minél több újabb történetet, figurát, kihívást találjunk ki. És mi ki is találtunk.) Ezenkívül a Gyűrűk ura történetmesélését mégiscsak jellemzi egyfajta emelkedettség, ami viszont eltávolítja mostani „valós világunktól”, inkább egy ókori eposzhoz vagy egy középkori lovagregényhez teszi hasonlatossá. Az ilyen történetmesélés, illetve az ilyen hangvétel eleve behatárolja összetett, bonyolult, sokoldalú karakterek megalkotásának lehetőségeit. Pláne szociálpszichológiai jelenségekéit. Sokkal nagyobb lehetőségeket ad arra egy olyan mű, amely nem zárja ki az emelkedettséget sem, de helye van, helye lehet benne a vulgáris hétköznapiságnak is.
Egyébként azért megfigyelhető, hogy a Csillagok háborúja esetén mintha az ilyen igény vészesen lecsökkent volna az Előzménytrilógiában. Gondoljunk bele: az Előzménytrilógiából eltűntek az olyan összetett pozitív karakterek, mint Han Solo. Mindenki egyértelműen jó vagy rossz lett. Ez pedig rosszkor jött úgy, hogy az Előzménytrilógiának éppen egy nagyon bonyolult lelki folyamatot kellett volna ábrázolnia: Anakin Skywalker Sötét Oldalra sodródását. Ennek a történetelemnek az elmesélésével (ami a fő szál lett volna), az Előzménytrilógia meg is bukik: Anakinnal nehéz azonosulni, motivációit nehéz megérteni, inkább valami elmebomlást látunk nála, mint tragikus döntések sorozatát.
(Kivéve talán azt az egy pillanatot, amikor Mace Windu ellen fordul. Az lett a legerősebb pontja A sithek bosszújának, amiről a múltkori elemzésben érdemtelenül meg is feledkeztem Obi és Anakin nagyobb szabású összecsapásának leírása mellett.) Ott van aztán még Palpatine ábrázolása. Szerintem az Előzménytrilógiában őt sem kellett volna ennyire negatív szereplőnek ábrázolni. Fel kellett volna tárni, hogy ebben a figurában mi lehet annyira vonzó Anakin számára, hogy a végén képes a védelmére kelni, mikor pedig pontosan tudja, hogy ő a sith nagyúr. Szóval előnyösebb lett volna Palpatine-ból is egy olyan Lucifer-féle vagy Hannibal Lecter-féle (vagy félve mondom: Swappach Ferdinánd-típusú) gonoszt csinálni, hogy a néző rádöbbenjen, mivel tudja ez az ember annyira manipulálni a többi embert, miért áll a Galaxis jelentős része az ő oldalára. Emellett pedig egy másik lehetőség (lett volna): Mace Winduból egy „jó” oldalon álló negatív szereplőt csinálni, feltárni, hogy mi az, ami belőle meg ellenszenves lehet Anakinnak vagy a nézőnek. (Amennyire én láttam, ő a Jedi Rend kíméletlen „második embere”, végrehajtója, akiből hiányzik az a másokkal szembeni megértés, ami Yodában megvan, akivel szemben a Jedik inkább félelemmel vegyes tiszteletet éreznek, mint szeretetet és odaadást.) Lehet akármilyen drámai Anakin tragikus döntésének pillanata, ha nem értjük az okokat, az utat, ami oda vezetett. Jobban ki kellett volna bontani, hogy a film fordulópontján Anakin kettőjük közül miért Palpatine-t választja Mace helyett. Anakin belső konfliktusának kidolgozatlanul maradása járul hozzá elsősorban ahhoz amit a múltkor fejtegettem, hogy az Előzménytrilógia főhőse sokkal inkább Obi Kenobi lesz.
Ezen a szimpla jó-rossz felálláson még aztán A klónok háborúja-sorozat sem tudott túllépni; a múltkori bejegyzésben emlegetett Cad Bane vagy Assajj Ventress is csak negatív szereplőknek voltak jók, még ha volt is elmozdulás abba az irányba, hogy őket ne egyszerűen „jónak” vagy „rossznak”/ „gonosznak” tartsuk, hanem meg is értsük. Ezért reménykedem A lázadók-sorozatban, hogy ebből az összetettség-igényből is vissza fog hozni valamit.
„Rossz Oldal”
Hogyan ábrázolja három fantasynk a „Rossz Oldalt”?
A Gyűrűk urában a Gonosz öröktől fogva létezik, és független, élesen elválik a pozitív hősöktől, illetve minden mástól. Van egy ország Középföldén, Mordor, ami a Gonosz Birodalma, amely az egész Tolkien által leírt történelem folyamán mindig ártó szándékkal viszonyul mindenki máshoz, mindenkit leigázni akar. Szarumán az egyetlen eredetileg pozitív szereplő, akinek felajánlja az együttműködést, és Szarumán ezzel él, és át is áll. A filmben Szarumán már negatív szereplőként jelenik meg, csak távoli szó van arról, hogy ő valamikor a másik oldalon állt. Ennél azonban hihetetlenebb, hogy Gondor és Rohan, a két szomszédos ország sohasem fordul egymás ellen, nem vívnak egy határháborút, de ami még ennél is hihetetlenebb, a hódító szándékú nagyhatalom, Mordor sem próbálja kijátszani őket egymás ellen. Egyedül Szarumánnak jut eszébe, hogy fellázítsa a Rohan peremén élő más népeket a rohírok ellen. De ez sem kap nagy hangsúlyt sem a könyvben, sem a filmben, mert megtörné a jó és rossz felállását. Pedig ez egy nagy írói lehetőség lenne ennek ábrázolása, és Éowyn meg Faramir szerelme és házassága is sokkal nagyobb jelentőséget kaphatna, ha egyben egy ilyen történelmi konfliktus lezárása is lehetne.
A Gyűrűk urában vannak azért Mordornak a más szövetségesei is,
de alapvetően nem kérdés, hogy ez az egész az abszolút gonosz, amelynek a világ megmenekülése, illetve nyugalma érdekében pusztulnia kell.
És buknia kell az abszolút gonosszal szövetkező Szarumánnak is:
nincs alkalma újabb fordulatra vagy akár újabb fokozatos változásra. (Azon sokat gondolkoztam, hogy mi értelme volt a regényben a Szauron elleni Végső Nagy Csata után betenni még egy kisebb ütközetet, a morotvai csatát és a Megye megtisztítását is.
Helyesnek éreztem, hogy a film a Szarumánnal való leszámolást a Végső Nagy Csata elé helyezte időben. De ma már kicsit másképp gondolom: lehet hogy az író a történet minden szélsősége mellett ezzel akart figyelmeztetni: nincs olyan, hogy Végső Nagy Csata; amit annak gondolunk, azután még nagyon sok helyi elintézetlen ügy maradhat, amik sokszor nem kevésbé kellemetlenek és sok erőfeszítést kívánnak részünkről.)
A Harry Potter-sorozatban a Gonosz, vagyis a Sötét Mágusok Serege, magából az eredeti mágusvilág struktúrájából nő ki. Vagyis a mágusvilágon belüli polgárháború zajlik. Erről már írtam: ezt jó ötletnek tartom, de itt is hiányoltam ennek pontosabb ábrázolását: az elfasizálódás (mert Voldemort Serege a mágusvilág elfasizálódása) mindig egy válságtünet az adott struktúrában. De a Harry Potterben nem tudjuk meg, hogy pontosan milyen zavarok vannak a varázsvilágban, mi az a válság, ami miatt varázslók és boszorkányok tömege gondolja úgy, hogy itt csak egy Tudjukki tud rendet csinálni. Miért gondolják, hogy érdemes az ő oldalára állni? Az mégiscsak lehetetlen, hogy Voldemort minden híve szadista, pszichopata gyilkos legyen. (Mert szadista és pszichopata gyilkosok nemigen tudnak egymással együttműködni, sereget alkotni.) Társadalmi szinten tehát nem elemez az írónő, de egyéni szinten kísérletet tesz rá: megpróbálja bemutatni, hogy Mr Denem hogyan jutott odáig, hogy Voldemorttá, sőt félelmetes Tudjukkivé váljon. Bár ez is lehetett volna részletesebb és elemzőbb. Voldemortnál egyébként sokkal érdekesebb lesz Piton professzor története: ő is a megalázottságból indul, de egy más utat jár be, és ez sokkal inkább teszi őt Tudjukki alternatívájává (mármint egyéni szinten), mint Harry Pottert.
A Csillagok háborújában eredetileg kétféle gonosz van. Az első, 1977-es filmet Dobay Ádám útmutatása szerint újranézve rájöttem, hogy ezt még csak nem is én találtam ki, ez a különbségtétel a Birodalom és a Sötét Oldal között eredetileg is megvolt a Csillagok háborújában. (Megnyugtató, hogy jól következtettem.) A Császárról, az Uralkodóról ugyanis ekkor még nem tudunk meg semmit. Darth Vader még nem az Uralkodó tanítványaként jelenik meg, hanem egy olyan figuraként, aki a maga sötét tudását az Uralkodó hatalmának szolgálatába állítja. A birodalmi főtisztek visszabeszélnek Darth Vadernek, egyikük „hókuszpókusznak” nevezi azt, amit a Sötét Nagyúr művel, és kétségbevonja annak a hasznát a Birodalomra nézve. Mindebből az következik, hogy Vader tudása valami olyasmi, ami a Birodalomtól függetlenül létezik, csak ő a Birodalom szolgálatába állt vele. (Egyébként ekkor még tényleg úgy is tűnik, hogy a hierarchiában Tarkin admirális áll magasabban Vadernél.) Tulajdonképpen csak A Jedi visszatérben jön be az az elem, hogy az Uralkodó is ugyanannak a fajta feketemágiának a művelője, amié Darth Vader, és hogy közöttük, mester-tanítványi viszony van.
Ebből következik viszont az is, hogy akkor nem Darth Vader a legfőbb összekötő a Birodalom és a Sötét Oldal között, hanem maga az Első Ember, a Császár, az Uralkodó. (De az első filmben látottakból az is következik, hogy ezt nem mindenki tudja a birodalmiak vezetésében. A birodalmi főtisztek hűségesek a Császárhoz, de talán nem is tudják róla, hogy ő is egy sith lord.) Ez azonban elmossa a Sötét Oldal és a Birodalom közötti különbséget, amit sajnálok, mert, mint a hivatkozott parabola-írásomból láthattátok (hogy röviden összefoglaljam Nektek annak a tartalmát): szerintem mindkettő metafora: a Birodalom a hatalomvágyé, a Sötét Oldal a szándékos rosszindulaté, illetve az ártó szándéké. Azt kiválóan ábrázolja a Trilógia történetének íve, hogy hogyan lesz Anakin Skywalkerből az ember, aki egyensúlyt hoz az Erőbe. Kár, hogy az Előzménytrilógia ennek az előzményeit nem tudta teljesen jól, kidolgozva ábrázolni.
Még egy párhuzam:
Ez a jelenet: a Sötét Nagyúr mágikus erővel kínozza az Ifjú Főhőst, miközben azt ismételgeti: „Állj át az én oldalamra!”, ugyanúgy benne van a Harry Potter IV. kötetében (A tűz serlegében) is. Az ember nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy ez túlságosan is hasonlít A Jedi visszatér megfelelő jelenetéhez.
A főhősök
Mind a Csillagok háborújában, mind a Gyűrűk urában, mind a Harry Potter-sorozatban van egy egyszemélyes főfőhős, és van egy csapata, azaz egy kollektív főhős.
Talán a Harry Potter-sorozatban a legerősebb a csoportdinamika ábrázolása. Harry, Ron és Hermione barátsága minden kötetben alalkul, változik, fejlődik, hogy aztán a VII. részben együtt járják be az utat, amit be kell járniuk, és együtt vívják meg harcot, amit a korábbi kötetekben sokszor Harrynek egyedül kellett. Ron és Hermione a VII. kötetben végre előlépnek a „Kiválasztott” fegyverhordozóiból harcostársakká. Némi párhuzamot észrevehetünk abban is, hogy ugyanúgy, mint a Csillagok háborújában, a főszereplő lány itt sem a főfőszereplő fiúval jön össze, hanem annak legjobb barátjával. De az írónő itt azért siet megnyugtatni minket, hogy a végén majd Harry is megtalálja a párját.
Tolkien remek ötlete, hogy a maga regényében nem a hősszerelmes királyfit (Aragornt) teszi meg főfőszereplőnek, hanem egy első pillantásra jelentéktelennek tűnő „félszerzetet”, Frodót.
(Akire egy klisésebb történetben akár az a szerep is várhatna, hogy előbb-utóbb feláldozza magát a hősszerelmes királyfiért). Ő lesz a „Kiválasztott”, az Egy Gyűrű hordozója. A filmben mondjuk aztán Frodóban és Samuban egy kissé közhelyes párost csinálnak „a jóképű ifjú főhős és bumfordi segítője” képében, bár ez a „Don Quijote és Sancho Panza”-szereposztás némileg már a könyvben is megvan közöttük.
Kicsit azért kár, hogy ezesetben a kollektív főhős túl hamar eltűnik: a Gyűrű Szövetsége felbomlik, mielőtt még tagjai igazi csapattá kovácsolódhattak volna. A második meg a harmadik kötetben már külön utakon járnak. Ráadásul az egész csapatból épp a legemberibb szereplő, Boromir tűnik el. A továbbiakban, ami még érdekes, az Legolas, a tünde és Gimli, a törp hullámzó viszonyának alakulása:
ahogyan egymás számára ellenszenves alakokból évődő cimborák, bajtársak, majd a legjobb barátok lesznek. Mindemellett nem ők a főfőszereplők, ezért nem ez a leghangsúlyosabb szál.
A hősszerelmes királyfi a végén elnyeri kedvese kezét, és király lesz, de akkor már az olvasók nagy részét jobban érdekeli az egyéb szereplők, főleg a vidám kis hobbitok sorsai.
A Csillagok háborújáról már összefoglaltuk a csoportdinamikát. A IV. epizód (első film) elején összecsiszolódik egy csapattá sok más-más helyről jövő ember. „Hőscsapat áll össze olyan egyenrangú egyéniségekből, akik átdolgozzák magukat a fent felsorolt mentális blokkjaikon, és az így létrejövő tudatosan vállalt, emberi alapokra épülő együttműködésük győz.” A további részekben a főfőhős (mint „Kiválasztott”) itt is egy magányos út bejárására kényszerül, de az együttmaradó csoporttagok esetében vannak ketten, akiknek hullámzó, viharos kapcsolatának alakulását kifejezetten érdekes figyelni.
Leia és Han összejönnek, és ez tök jó. Hogy Luke és Leia testvérek, ez egy olyan random ötletnek tűnik az alkotók részéről, hogy Luke-ot udvariasabban takaríthassák el a két szerelmes útjából. Szerintem nem volt eredetileg betervezve. De ha már igen, akkor a folytatásban tényleg kezdeni kellene valamit azzal, hogy ezek szerint Leia is Erő-érzékeny, tehát a politikusi szerepen kívül valami misztikus szerep is kellene, hogy várjon rá.
Az Előzménytrilógiának meg részben Anakinról, részben Anakin és Obi, részben pedig Anakin és Padmé kapcsolatának alakulásáról kellene szólnia. Hogy mindezekről inkább Obira tevődik a hangsúly, az megint nem az eredeti Terv része, csak a körülmények összejátszása folytán alakult így.
