Ceaba (Bálványoscsaba): Erdélyben, a Mezőség északi részén fekszik, Kolozs megyében, közel Szamosújvárhoz és Déshez. Egykor az Apor-család fészkének számító Bálványosvár uradalmához tartozott. Észak-Mezőség, és különösen ez a vidéke jól ismert a magyar néprajzi gyűjtők előtt, főleg szép zenéiről és táncairól. Olyan, táncházi körökben legendás települések vannak a közelben, mint Ördöngösfüzes, Szépkenyerűszentmárton, Erdőszombattelke.
Ez a falu eléggé távol esik mindentől, egy gyönyörűszép szűk völgyben, viszonylag magas hegyekkel körülvéve. Talán éppen ezért őrződött meg ennyire ősinek és ennyire szépnek.
A falu lakossága szinte teljes egészében román. Csak egy magyar család lakik itt, azt hiszem ők is úgy költöztek ide. A családfő, Attila és anyukája, Marika néni voltak a tolmácsaink. (A fenti képen nem ők vannak.) De román barátainkkal is remekül megértettük egymást, bár az együttesből egyikünk román tudása sincs valami magas szinten. De az itteni emberek, főleg az öregek végtelenül barátságosak voltak. Ha másként nem, mutogatással el lehetett társalogni. Akikkel beszélgettünk, általában mosolyogtak, és gyakran hátbaveregettek. Öröm volt itt lenni, rengeteg szeretetet kaptunk.
A templom. A falu lakossága az 1910-es adatok szerint görög katolikus, de mára mind visszatértek a görögkeleti (ortodox) vallásra. A templom gyönyörűen fel van újítva, és nagyon szép ikonokkal van kifestve.
Már a templom bejárata is nagyon szép.
(Tudjátok rólam, hogy nagyon szeretem az ortodox ikonfestészetet. Nem tudom megmagyarázni miért, és épp ez benne a legszebb.)
A falu papja. (Nem láttam még ortodox papot szakáll nélkül, de úgy látszik, nem előírás, csak szokás.)
Kereszt. Érdekes, hogy itt szokás minden ház elé feszületet állítani. Van, aki maga készíti, van, aki Szamosújváron készítteti. Maguk a házak is a régi építészet elemeit őrzik.
A mezőségi táj és a falut körbevevő hegyek. A falu lakói azt mesélték, hogy a település régen sokkal feljebb feküdt, nem a völgy aljában. Kb. 700 éve lehetett, hogy a falu lakói lejjebb költöztek, hogy miért, senki nem tudta megmondani. (Érdekes: a falut állítólag pont 700 évvel ezelőtt, 1315-ben említi először egy oklevél.) Az is élénken él az itteniek emlékeiben, hogy a régi falu lakói egy csomó fém szerszámot és értéktárgyat elástak a hegyek között. Ezt látszik igazolni, hogy a környékbeli vizek közül van olyan, ami rozsdás löttyel van szennyezve. Már ezért is, a víz tisztításához jó lenne kiásni az elásott cuccokat. De ennek senki sem akar nekikezdeni, mert az elásás helye bizonytalan, és az embernek a gatyája is rámenne, hogy minden szóbajöhető földet megvegyen, és akkor magáról az ásásról még nem is beszéltünk. Szóval: nem éri meg a turkálást, na. Bár… Azt is mesélik, hogy régen (úgy száz-százhúsz éve) egy magyar ember (akkor még magyarok is laktak a faluban), bizonyos Vincze János vagy János Vince (nem volt világos, melyik a keresztneve és melyik a vezetékneve) véletlenül kiáshatott valami kincset, mert egyik napról a másikra egy csomó földet megvásárolt, és nagygazda lett, senki sem tudta, miből.
Juhok és a juhász (utóbbi jobbra). A falu juhait együtt hajtják ki a környékbeli hegyi legelőkre. Az állatok farát különböző színekkel megfestik, hogy lássák, melyik juhnak ki a tulajdonosa.
Vannak a faluban bivalyok is. Akikkel mi találkoztunk közülük, azok tehenek, és nagyon szelídek. A bikát állítólag már nehezebb kezelni. A bivalyok teje isteni. + Hatalmas vonóerejük általánosan ismert. Két erős bivaly egyszer egy egész beragadt traktort kihúzott a sárból.
A kút. A faluban kevés házban van vezetékes víz. Főleg ezt a kutat lehet használni, amelynek vize nagyon szép tiszta.
A művelődési ház (balra) és az iskola. Ezen a két helyen volt a szállásunk (azoknak, akiket nem helybeli családoknál aludtak). Az iskola elég kicsi, elég szűkösen is voltak ott az emberek. Én szerencsésebb voltam, én a művház színpadán aludtam. A hátránya persze az volt ennek, hogy nem mindig akkor volt vége a bulinak, amikor én kidőltem… De ez végül is lényegtelen.
A táncok: szép, tipikusan észak-mezőségi román táncok. A páros táncok: egy egyszerűen joc românescnek (román táncnak) nevezett vonulós tánc, továbbá: ţiganeşte (lassú csárdás) és sűrű csárdás. A férfitáncok: bărbunc (verbunk) és sűrű legényes (ennek sem jut eszembe a román neve). Polgári táncok: valţ (keringő) és şapte paş (hét lépés).
Azt hittem, a falu még kevésbé felfedezett tánc szempontjából, de kiderült, hogy vannak akik ismerik, és felhasználják az itt gyűjtött anyagot színpadi koreográfiákhoz is. A faluban vannak hagyományőrző táncosok, de ők főleg idősebbek. Igazi, régimódi joc („zsok”) azaz táncház már nemigen van, vagy ha van, elég ritkán. Viszont tánctábor sem volt még itt, úgy tudom.
Constantin Cornea „Ceacoi” (elöl, jobbra). A falu egyik legjobb táncosa. Főleg ő és a felesége,
Saveta néni voltak a vendéglátóink, az ő házuknál étkeztünk, és ők kalauzoltak minket a környékbeli hegyeken és réteken is (Marika néni és Attila segítségével). Nagy udvaruk van, sok állattal.
(Főleg tyúkból, pulykából és gyöngytyúkból szaladgál sok náluk.) Az ő segítségüket nem tudjuk eléggé megköszönni. De azért próbáljuk. Itt is köszönjük, amit értünk tettek!
A helyi viselet. Ezt is alkalmunk volt megcsodálni. Aztán mi magunk is megkíséreltük a viseletet rekonstruálni, különböző talált anyagokból. Íme:
És még másik kettő,
akiknek én a Radu (középen, balra) és az Alina (középen, jobbra) nveket adtam. Más elnevezés szerint: Radu Stilcă (’Üveg Radu’) és Alina Frunză (’Lomb Alina’).
Szerettem ott lenni ezen a helyen. Várom is már, hogy visszatérjünk.
