A legjobb ötlet talán a szervezőktől a baskort/ baskír zenészek és táncosok meghívása volt. Ez hatalmas nagy sikert aratott. Szerintem azért a szervezők az ő bemutatójukra még több időt is szánhattak volna, ezen nem sértődtek volna meg a Martin terem vendégei.
Baskortosztánból három vendég érkezett: Henife néni (balra), Fattah bácsi, a furulyás (jobbra) és… hát pont a táncoló ember nevére nem emlékszem, de ha valakinek eszébe jut, akkor majd ideírom.
A zene, amit játszottak, tényleg egy dunántúli ugrós dallamára emlékeztetett, és nemcsak azért, mert Fattah a magyar pásztorok között is használatos hosszúfurulyán játszott.
De a tánc is nagyon hasonló volt a dunántúli ugróshoz, csak éppen ezt nem ugrálva, hanem laposan és dobogva táncolják. De a ritmusa ugyanaz. Illetve, annál kicsit aprózottabb, mert a magyar ugrósban meglévő negyedelés és nyolcadolás helyett itt még tizenhatodolás is van. Ha már dobognak, akkor ezt szépen ropogtatva teszik. De még csujjogatás is van a tánc közben, úgy, mint nálunk.
Még egyszer köszönet a szervezőknek a remek ötletért!
(Néztem a füzetet, és a szombati programban sem találtam, hogy a gálán a Dudazenekar játszott volna.
Pedig illett volna nekik egy külön műsorszámot adni, Pál Pista bácsi emlékére. Bár arról nincs kétségem, hogy Pista bácsiról megemlékeztek az este folyamán pár szóval, de akkor is…
Na mindegy, tudjátok rólam, hogy imádom a dudazenét…)
Na szóval, a Csíkhoz visszatérve:
Nem igazán értettem, miért pont őket hívják ide. Oké, hogy a Szigeten adnak koncertet nagyszínpadon, de ez a mai este mégiscsak a Táncházmozgalom éves nagy bulija, és azért a Mozgalmon belül nem örvendenek ők olyan osztatlan sikernek, mint az kívülről tűnhet. Az külön pofátlanság a szervezők részéről, hogy a Csík koncertjére külön jegyeket is árultak, jóval drágábban, mint amennyibe magára a Táncháztalálkozóra szóló belépő került.
(Egyesek cinikusan erre azt mondanák: aki nem akar autentikus népzenét hallani, csak ezt az izét, amit a Csík művel, az meg is érdemli, hogy egy kicsit lehúzzák… De hangsúlyozom, ez nem az én véleményem.)
Jómagam nem tudok a Csík Zenekarról egyértelmű véleményt mondani. Bizonyos számaik tetszenek, bizonyos számaik meg nem. És vannak olyan zenéik is, amiknél az alapötletet értékelem, de úgy érzem, valahol félrecsúszott a megvalósítás. (Ezen a koncerten mindenre találhattam példát.) Mindezek mellett nem tudok néha nem igazat adni azoknak, akik azt mondják, ez a Csík nagyon elszállt magától az utóbbi időben. És túlzásokba esik. És éppen ezért nem kellene azzal adni alájuk a lovat, hogy ők adnak külön nagy koncertet a Táncháztalálkozón. Én nem vagyok az autentika fanatikusa, sokféle népzenei feldolgozást szívesen hallgatok (mondjuk a Szvettertől a Cimbalibanden át a Bohemian Betyarsig terjedő skálán, de legnagyobb rajongója Ágoston Béla művészetének vagyok), de azért van ami nekem is sok. (Például a Tárkány Műveket és Naprát nem igazán bírom.)
Mindezekkel együtt: összességében a koncert mint koncert abszolút a helyén volt. Feltéve, ha az ember megállta, hogy ne nézzen a táncosokra. Most komolyan, én híve vagyok, nemcsak a zenei, hanem a táncos feldolgozásoknak is, és értékelem a jó ötleteket, de itt is van amit túlzásnak érzek. És hiteltelennek. Nem, nem néprajzilag. Emberileg. Mesterkéltnek és öncélúnak. Egyébként nagyon tisztelem Fitos Dezsőt is, nemcsak a tudásáért, hanem az ötleteiért is
(A suszter álma egy zseniális ötlet például, aztán olyan koreográfus sem nagyon volt még egy, aki a néptánc formanyelvével mert volna hozzászólni a kivándorlás tematikájához), de most, amikor néha a Fitos Társulatra néztem, elég gyakran ilyesféle gondolataim támadtak:
„Ez mi? Ez mi? Ez mi? Atyaúristen, mit művelnek ezek…?”
Persze tudom, hogy mit műveltek. Technikai tudásukat villogtatták. De olyan öncélúan és olyan túlhajtottan, hogy az már… Sokan, akik elkezdték a Táncházmozgalmat, azért kezdtek az egésznek neki, mert elegük volt a „Mojszejev-stílus”, agyonsminkelt, piroscsizmás, „csuhajrececés”, operettes, görcsösen fülig húzott szájú, teátrális, „kincstári optimizmust sugalló” (hogyishívják?) manírjaiból. Ezeknek alternatívájaként fordultak az autentikához. De nem tudom, hogy Fitosék mostani agymenései lényegileg miben különböznek Igor Mojszejev koreográfiáitól… (Nem akarom mondani, de lehet, hogy megint a „kincstári optimizmus” hívta életre ezt a túlhajtott stílust…? Sajnos nagyon úgy tűnik…)
Mi értelme van annak, hogy a tánckarvezető lepedőnyi vörös csokornyakkendőben, a táncosok pedig csíkos térdzokniban és bohócorral ugrabugrálnak ún. „modern táncot” (értsd techno- és electro-disco-számok klipjeiből ellesett mozdulatokat) idéző idegrángással, mindezt a hatalmas „Csak tiszta forrásból!”-felirat alatt? Egy Hobo-szám felettébb béna feldolgozásának dallamára?
Azért persze nem minden koreográfia volt ilyen, ez csak a legdurvább példa…
Szerencsére a színpad mellett kivetítő is volt, amelyen végig a koncert alatt az egyes számokhoz készített kreatív animációk mentek. Ezek pedig kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy eltereljék a figyelmet Fitosékról. Vagy ha nem, akkor éppen arra, hogy az ő éles kontrasztjukat mutassák: mert ezeknek az animációknak éppen az volt a lényege, hogyan lehet kevés anyagból jó ötletek segítségével mértékletes és mégis ízléses ötletes dolgokat kihozni. Remélem, aki ezeket csinálta, kapott egy pár elismerő hátbaveregetést.
Na, és maga a zene.
Erős kezdéssel indult a koncert, rögtön az elején megjelent Lovasi András, és elénekelte ezt a számot. (Tankcsapda: Üljenek a fiúk ölébe a lányok!) Na ez még felvételről is nagyot üt, és engem már évekkel ezelőtt első hallásra levett a lábamról, hát gondolhatjátok, egy élő koncerten mekkora buli volt. Utána Lovasi Bandi még a Bálnák a partont is elénekelte. Ez már nekem kevésbé jön be így „Csíkosan”, de nem baj, ez is oké volt. Sajnáltam, hogy nem hangzott el az a Kispál és a Borz-feldolgozás, ami a kedvencem a Csíktól, vagyis a Csillag vagy fecske, de volt sok más jó szám.
A másik vendégzenész Lakatos Róbert hegedűs volt. (Nem, nem Roby Lakatos, a jazz-zenész…). És ő a népzene mellett tudjátok, mit játszott? Johann Sebastian Bachot! Bizony! (Nyilván azért, mert a lipcsei mesternek nemrég volt a 330. szülinapja.) Ez a szám megint zseniális volt: egy szám, ami egy Bach-műnek indul, majd egy erdélyi magyar hajnali ének lesz belőle, végül átmegy swingbe! Nem annyira zseniális, mint Csíkék első ilyen ötlete, a A kor falára című szám, de mégiscsak nagyon ütős, jól megoldva az egyik zene átfolyása a másikba.
Jött aztán a harmadik vendégművész. Aki pedig meglepő módon nem Dresch-Dudás Mihály volt (pedig őt azért elhívhatták volna, mint régi zenész cimborát), hanem Rúzsa Magdi.
Ő jól énekelt népdalokat is, bár már nem annyira autentikus hajlítgatással, mint néhány éve tette volna. Aztán még elénekelte Kovács Kati Rock ’n’ Roller című számát is. Ez a dal egy román căluşsal volt összeboronálva. Itt megint felemás érzéseim voltak, amiket viszont nem tudtam mostanig sem megmagyarázni magamnak. Úgy éreztem: Rúzsa Magdi és a Rock ’n’ Roller tökéletesen összepasszol, szép, ütős, szeretem hallgatni. De a Rock ’n’ Roller és a căluşar valahogy nem passzolnak össze, hiába szeretem mindkettőt külön-külön hallgatni. (Rúzsa Magdi és a căluş… ez nem értelmezhető, mert ez egy többnyire szöveg nélküli román férfitánc…)
Aztán jött még sok autentikus népdal és jól sikerült, meg kevésbé jól sikerült egyéb zenei feldolgozások, szóval változatos volt az egész. Azért nem tudom nem értékelni, hogy elhangzott a kedvenc számom a Csík Zenekartól, ami még mindig ugyanaz, mint tíz éve: a Bihari román táncmuzsika cím alatt felcsendülő szám A kor falára-lemezről. (Ez volt az egyetlen szám a koncerten, amikor a Fitos társulat is úgy, olyan stílusban táncolt a színpadon, mintha egy örömtánc lenne az egész, szóval az egyetlen, mikor nem a határtalan feltűnési vágyat lehetett érezni rajtuk. Szép volt.) Ezen ponton ritka élményt éltem át: miközben hallgattam a zenét, a tölcséres hegedűt és a harmonikát, a lábaim maguktól mozogni kezdtek. De tényleg: nem táncolni kezdtem, mert nem volt ebben semmi tudatosság, semmi előre elhatározott, konkrét tánclépés, még annyira sem, mint amikor egy házibuliban kötetlenül táncol az ember, csak mozogni kezdtek a lábaim, valami nagyon ősi, spontán módon, aztán elkezdtek fel-feldobálni, tökéletesen a zene ritmusára. Valami hihetetlen, nehezen leírható élmény volt.
A koncert vége felé elhangzott még a Te majd kézenfogsz, s hazavezetsz című szám is. Ez a koncert másik érdekes élménye volt számomra. Ezt a számot mindig is egy nagy giccsnek tartottam (bár inkább afféle kedvesen esetlen, mint otromba giccsnek, inkább olyannak, amit az ember kocsmában adott esetben még el is énekelget poénból). Ezen nem változtatott az sem, hogy Csíkék ehhez a számhoz egy bonchidai román învîrtitát kevertek hozzá, ami közismerten az egész Kárpát-medence egyik legszebb zenéje. De most, élőben koncerten hallani ezt az egészet így… Valami elérzékenyülés-, megilletődöttségféle, jött rám. Nem is gondoltam volna. Ki kell emelnem, hogy az animáció is ehhez a számhoz volt a legszebb, a felülről mutatott labirintussal, ami, ha nem lett volna az egész ilyen lírai, a Pacmant juttathatta volna az eszünkbe.
Arra nagy tétben mertem volna fogadni, hogy a ráadásszám a Most múlik pontosan lesz. De hát úriember biztosra nem fogad. Maga Csík János is megemlítette: nagyon nagy részben ennek a számnak köszönhetik ők is, hogy most itt vannak. Hát naná, végül is ezt nekem sem kellett magyarázni. (Erről most már mindig ez, Biłgoraj fog eszembe jutni.)
De mégsem ez lett a koncert zárószáma, hanem Ratkó József: Ember, fa című versének feldolgozása. Ezt a "Három fehér kendőt veszek"-kezdetű dal dallamára játszották el. Én nem tudtam eddig, hogy a Csík Zenekar megzenésített verseket is játszik. És hogy pont Ratkó Józsefet... Le vagyok nyűgözve, és le vagyok kenyerezve. A színpadkép is gyönyörű volt a végén, ahogyan a Fitos Társulat lányai és fiúi eljátszották a fákat. Így hát jó érzés maradt bennem a koncert végén összességében.
Egyébként így vagy úgy, nem kell aggódni, a Táncháztalálkozót, illetve legalábbis a program Sportarénára eső részét nem a Csík Zenekar zárta le. Hanem a Palatkai Banda, akiktől az „utolsó össztánc-zene jogát” (vagy hogy is kéne ezt nevezni) úgysem fogja soha senki elvenni.
Mert végül is…
„Csak egy zene van… Palatka!”