Vetélkedő (forduló és segítség)

Folytatódik történelmi vetélkedőnk, amelyben kérdésünk továbbra is az: mi a közös illetve inkább mi a hasonló az alábbi személyekben?

Tekintettel a feladat nehézségére, eljött az az idő, hogy megadjuk, kik is szerepelnek a képeken. Innentől kezdve pedig már gyerekjáték lesz kikutatni, hogy mi is a közös pont, vonás vagy esemény az életükben.
A személyek tehát a következők:
1.

Józef Poniatowski

2.

II. Lajos magyar király (a Jagiełło-családból)

3.

Vaszilij Csapajev

Jó kutakodást kíván
a Szerkesztőség

Variációk egy témára (Et altera pars)

Audiatur et altera pars! – Hallgattassék meg a másik fél is!
Lányoknál kevésbé gyakori, hogy nekiállnak tételesen, listázva felsorolni az egykori barátaikat, de azért erre is van példa. (Szottyom Szíve egyszer nagyon fogadkozott nekem (pont nekem?!), hogy egy nap majd megírja a Pop csajok, satöbbi női változatát, aminek persze nem az lesz a címe, hogy Pop, pasik, satöbbi… Nekem persze mindegy a címe, de majd kifúrja az oldalamat, hogy mit írhat például rólam, ha egyáltalán. Persze ez régen volt, nem hiszem, hogy Szottyom Szíve mostanában ilyenekkel tölti az idejét.)

Az alábbi népdalt Kodály Zoltán gyűjtötte Nyitra megyében. Fura, mert sokkal régiesebb a nyelvezete, mint azt a legtöbb népdaltól megszokhattuk. Így aztán valami nagyon régről fennmaradt dolog lehet. (Figyeljük meg, mennyire más értelme van az első két versszakkal együtt vagy azok nélkül! Mármint a lány válogat az egyidőben megjelenő fiúk között vagy tényleg felsorolja a régi pasasait... Nekem az utóbbi változat szimpatikusabb, mert számomra nem úgy tűnik, hogy kérdés lenne, hogy ki legyen a befutó. Ha azonban a lány a múlt tévedéseit adja elő, egyből több értelme lesz az egésznek.)

Elment a két lány valamerre

(Elment a két lány virágot szedni,

Elindulának, kezdének menni,

Egyik a mástól kezdi kérdezni:

Ki volt az este téged kéretni?

Már engem mátka, tízen kérettek,

Adj jó tanácsot árva fejemnek,

Hogy tízük közül melyikhez menjek,

Hogy virág helyett kórót ne szedjek.)

A legelsőnek János a neve,

Annak a szívemben megvan szerelme,

Inkább szeretném őtet kedvembe,

Ha lépett volna Venus kertjébe.

Másik Sámuel; azzal én szívem

Meg nem nyughatik véle én lelkem,

Lám azelőtt is legkisebb vétkem

El nem szenvedte ok nélkül nékem.

A harmadiknak a neve Zsigmond,

Ha megharagszik, ő lustának mond,

Lészen kezében korbács és dorong,

Száll a fejemre keserves nagy gond.

A negyediknek a neve István,

Abban az a kár, hogy igen hitvány,

Ha lefekszik is a jobb oldalán,

Ő nyugodalmat sohasem talál.

Ötödik Péter, az igen fösvény,

Annak a háza, tudom, hogy sövény,

Ha ahhoz megyek, perpatvar lészen,

Jaj lészen nékem egész életem.

Hatodik Ferenc, bátyja Jánosnak,

Az sem szereti nyelit ásónak,

Nem is rossz fia sernek, bornak,

Felit se alussza ki éjszakának.

Györgyöt szeretném, az jó játékos,

Annak ruhája, tudom, aranyos,

Paripája is van, hatvan talléros,

A konyhája is mindenkor zsíros.

Gábort szeretem, mert nem utolsó,

Látom, keziben van boroskorsó,

Szép leányokkal igen játszandó,

És azok után igen haldosó.

Kilencedik András, ki hűséges,

Ki hűségesen szedte hálóját,

Hogy megfoghassa kedves galambját,

Régen óhajtja kedves galambját.

Tizedik Mihály, most is óhajtom,

Vélem tett jókért meg is siratom,

Mert ő volt nékem igaz gyámolom,

Ő szép személyit magamnak tartom.

Variációk egy témára

A téma pedig a mai (Bálint-)nap alkalmából mi lenne más mint: Pop, csajok satöbbi
Kis összeállítás, magyarul, versben írt művekről. Minőségileg…öhm… nagy különbségek vannak benne… Na jó, az utolsó tényleg kifejezetten béna, de hasonló témájára való tekintettel helyet kapott itt. (A félreértések elkerülése végett: nem a magyar költészet minőségének romlását akarom illusztrálni ezzel a pár példával.) Jó szórakozást!

Amikor én házasodni indultam

(népdal)

Amikor én tizennyolc éves voltam,

Házasodni már akkor elindultam,

Tizenkét lányt a számomra megkértem,

Tizenkettő hibát talált énbennem.

Az egyiknek kicsi voltam, az volt baj,

Másodiknak gyenge voltam, az volt baj,

Harmadiknak, hogy a szemem kékellett,

Negyediknek kacsintásom nem tetszett.

Ötödiknek, hogy én messziről jöttem,

Hatodiknak, hogy mér’ nem lovon jöttem,

Hetediknek, hogy pénzem is kevés volt,

Nyolcadiknak, hogy vagyonom sem sok volt.

Kilencedik a pipafüstöt nem állja,

Tizedik a nagy…bajszú legényt várja,

Tizenegyediket anyja nem adja,

Tizenkettedik nem megy férjhez soha.

Így hát nékem nem is lesz feleségem,

Búbánattal kell a világom élnem,

Búbánattal élem a világomat,

Húzzad cigány, hadd mulassam magamat!

Pálóczi Horváth Ádám:

Leány A.B.C.

(XVIII. század vége)

Olyanok most a leányok,

Mint a jó szelíd bárányok,

Nyírni hagyják magokat,

Árulják a gyapjokat

Bébi bibirkélni szeret,

Néha talál is egeret.

Szorítsd Bébi marokba,

Dugd az egérfogóba!

Cenci cinkos egy kis állat,

Édes ennél a szolgálat,

Cenci, csintalan cicám,

Jer, hadd szorítlak hozzám!

Cili célba vett valakit,

De a menykü se tudja kit,

Cili! Csak nekem hinnél,

Kettő mindig jobb egynél.

Dudi melle dudorodik,

Csöcsi, fara domborodik.

Van itt, Józsi, haja haj,

Mind duda, mind derékalj!

Franci franciát szeretett,

Atúúl olyan pettyegetett.

Ferkó is attúl kapott

Minap egy üres dobot.

Hánival jó volna hálni,

Mert ő meg szokta szolgálni,

Még csak egy szem tökmagot

Szolgálatlan nem hagyott.

Juli juhait vezeti,

Szomszéd juhászt integeti,

Mosolyogja, hogy csötör-

tökön volt a Dömötör.

Katinak van jó katlanja,

Többet elbír, mint az anyja.

Gyújts rá, Miska, jó katlan,

Füstölög míg rakatlan.

Manci macska-mód cselekszik,

Nyakba mászik, ölbe fekszik.

Ha csöcsözik, ficánkol,

Ha tekerik, nyivákol.

Náni néni már vénecske,

Többet tud, mint hat menyecske,

Ó de hányta a barát

Alatt tegnap a farát.

Rozi rovást tart magának,

Hogy azt válassza mátkának,

Akitül többször kerül,

S meg is rakja emberül.

Sári sárga, mert kíváncsi:

„Többször kíván, ugye bácsi?”

Póbáltad te délután

Háromszor egymásután.

Hajnal István – Ulmann Ottó:

Mesélj a nőkről

(1968)

Mesélj a nőkről, mesélj a nőkről…

Mi az ami téged is, engem is vonz?

Ha az Éva, a Gina, a Bardot, vagy a Koncz.

Mesélj a nőkről, mesélj a nőkről…

Mind felejthetetlen…szőke, a bronz………

Például Edit. -Gimnazista, karcsú, szőke, szelíd.

Ó, az első szerelem.

Judit. -Tánc közben, ha adott egy-egy puszit.

De csókot sohasem.

Dóra. -Rögtön eltűnt másnap virradóra,

Ma sem értem, hogy miért.

Amál. -Mindig tudta hány lépés a határ.

Ma Svédországban él.

És jött egy Mariann,

Imádtuk mindannyian.

De ő csak engem akart.

Még ma is tart,

Ha nem jön…

Andi. - Ő tudott csak édes csókot adni.

Vajon tényleg szeretett?

Jolán. - Kedvesebb volt számára egy volán

Hatvan éves lehetett.

Kinga.- Mindig visszajött, akár az inga.

Pedig sokszor elhagyott.

Bea. - Kedvence a gin volt, nem a tea.

De mást is megivott.

És jött egy Izabell,

Éreztük szeretni kell.

De ő csak engem akart.

Még ma is tart,

Ha nem jön…

Rita. - Kreol bőrű, mint egy señorita.

Olyan temperamentumos.

Ágnes. - Vonzott, mint egy jó elektromágnes.

Soha nem volt zárlatos.

Emmi. - Mégis máshoz akart férjhez menni.

Ó, a legszebb pillanat.

Csilla - El nem fogyott ajkáról a trilla

Meg a subi dubidi dá.

És jött egy Vivien

Azt mondtam: Merci, bien!

Mert ő is engem a, engem akart

Még ma is tart,

Ha nem jön Ő, az igazi Nő……

Hogy ki az a nő?

A következő!

Diaz – Mentha – Halott Pénz:

Hello lányok!

(2013)

Hello lányok, akiket várunk mi a széllel

Hello lányok, akikért kiáltunk mi éjjel

Hello lányok, minket izgat hogyha néztek

Hello lányok, mert nekünk ti vagytok a péntek

Hello Ági, mi a helyzet ráérsz?

Vágod, hogy a sarkon van a legjobb kávé?

Hello Izabell, can u ring my bell?

Közel van a pecóm ne ugorjunk fel?

Hello Sárika, kiszőkült a hajad?

A barna is tetszett de így még rajabb.

Hello Júlia, elhagyott a Rómeó?

Lehetek a labda, hogyha te leszel a Ronaldo.

Hello Jázmin, imádom a neved,

Ne sírj hülyék után, inkább többet nevess

Hello Evelin, szálljunk le a Kennedyn,

Nézzük meg a világot, hogy hogy élnek odakinn.

Hello Barbi, te vagy az a Palvin?

leszarod a Capriót érdekel az albim?

Hello Rebeka, ház volt a jelem,

Már oviban láttam, hogy benne vagy a buliban.

Hello lányok, akiket várunk mi a széllel

Hello lányok, akikért kiáltunk mi éjjel

Hello lányok, minket izgat hogy ha néztek

Hello lányok, mert nekünk ti vagytok a péntek

Hello Jessica you are beautiful

Lököm a bókot míg kilépsz a bugyiból,

Rámlőtt kupidó és a dumám nem oltás

Helló Klau tiéd a legdurvább dekoltázs.

Hello Dóri olyan ari vagy,

Akarod kérni, hogy hívjalak meg fagyira?

Neked nem számít, hogy nincs bwm?

Imádod a MÁV-ot, tenger helyett jó lesz majd Aliga?

Te vagy aki fogott most meg,

Mer' ilyen testet nem csinál a Photoshop se

Hello Zsófi te a kicsikém

Míg pörög az égszíj,

Én Jackson Te Billie jean

Te Beyonce Én a Jay-z

Hello Lilla jól áll a kék szín, meg a többi száz,

Ragyogsz nem égsz ki.

Hello Fanni gyere vár a minibár

Jóban rosszban együtt mint Magdi és Vilibá

Hello lányok, akiket várunk mi a széllel

Hello lányok, akikért kiáltunk mi éjjel

Hello lányok, minket izgat hogyha néztek

Hello lányok, mert nekünk ti vagytok a péntek

Hello Emese miről szól a mese?

Ne higyjél senkinek, nem igaz a fele se

Hello Kriszti ne csinálj nekem vacsorát

Utálom a kocsonyát, ne várd tőlem a csodát

Hello Alma menjünk el moziba

Vár ránk a Godzilla felnyúlok a nózimba

Hello Flóra mi a szitu, hogy vagy?

Jól? Ja! Nem? Na? Mi a para mondjad

Hello Éda csináljunk egy képet

Az Instagramra fel na meg a Face-re

Hello Violett a nevedet úgy leírnám

Ha lányom lenne simán őt is így hivnám

Hello Hédi merre van a déli?

Indul a vonatom el kéne kisérni!

Hello Katalin te vagy az én kedvesem

Hitvesem imádlak is szeretlek is rendesen

Hello lányok, akiket várunk mi a széllel

Hello lányok, akikért kiáltunk mi éjjel

Hello lányok, minket izgat hogyha néztek

Hello lányok, mert nekünk ti vagytok a péntek

Mit csináljunk Horthyval?

Horthy Miklósról akartam véleményt írni, mert tudtam, hogy erre előbb-utóbb szükség lesz. De kiderült, hogy egyrészt lusta vagyok, másrészt már kicsit unom is a témát, mármint azt, hogy folyton erről kell jártatnom a számat. Úgyhogy most inkább egy nagyon régen írt nyílt levelemet teszem ide. Mentségemre szól, hogy mindezt közkívánatra teszem; Kapufa már régen kér rá, hogy ide is tegyem ki.
(Most, hogy újra elolvastam, rájöttem, hogy az eredeti szöveg ismerete nem is szükséges az egész megértéséhez. Úgyhogy szemét módon azt most ki is hagyom.)

Tisztelt **”^ˇ+^˘˛°´` Úr!
Sokminden eszembe jutott az Ön írásáról, és olyan sok minden van, amire reagálni szeretnék, hogy nem is tudom igazán, hogy mivel kezdjem. A szövegét szívesen továbbadnám, de fenntartásokkal és kiegészítésekkel.

1. Ön ezek szerint jelenleg nem él Magyarországon, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy én okosabb dolgokat tudnék mondani, mint Ön. De azt azért elmondom: sem általános iskolai, sem középiskolai tanulmányaim alatt, sem pedig az egyetem eddigi négy éve alatt történészhallgatóként nem találkoztam olyan tanárral, aki Horthy rendszerét még mindig fasizmusnak titulálta volna. (Én már a legutóbbi rendszerváltás után kerültem iskolába.) Legalábbis komoly szakemberek szájából sehol sem hangzott el ilyen, és ha valaki mégis ezt a szót használta volna rá, az nemigen számíthatott ill. számíthat arra, hogy komoly történész-szakembernek fogják tartani. Noha más, a történelemmel nem professzionális szinten foglalkozó embereknél nyilván működhetnek még a régi minősítő beidegződések.

2. Tény, hogy Horthy rendszere erősen autokratikus jellegű volt, és szerintem sem lehet számonkérni rajta egy mai demokrácia elemeit. Abban az időben Kelet-Európa (vagy Közép-Európa?) legtöbb államában hasonló autokratikus rendszerek, „fél-diktatúrák” működtek, amelyeknek mind megvolt a maguk egyszemélyi vezetője, általában az ország államfője. (Lengyelország: Józef Piłsudski, Litvánia: Antanas Smetona, Lettország: Karlis Ulmanis, Észtország: Konstantin Päts, Románia: Carol Hohenzollern király, Jugoszlávia: Aleksandar Karađorđević király, Görögország: Ióannisz Metaxasz, Törökország: Mustafa Kemal, stb.) Úgy túnik viszont, hogy bár sok esetben ezek a vezetők puccsal jutottak hatalomra, mégis a nemzet egésze általában elfogadta őket, vagyis személyük idővel nemzet- és országösszetartó erő lett, tehát összességében nem tett rosszat az adott országoknak. Úgy tűnik Magyarország különösen olyan hely, ahol szükség van az ilyen karizmatikus, szimbolikus, egyszemélyi vezetőkre, akik köré legendákat lehet építeni, vagy legalábbis akikhez igazodni lehet, és egy korszakot el lehet nevezni róluk. (A XX. századon belül 1920-tól 1989-ig minden korszakot szeretünk egy személy nevével megnevezni.)

3. Mindez szerintem (az hogy Horthy is remekül beleillik az ilyen közép-európai államfők sorába) egyáltalán nem jelenti azt, hogy őt manapság is érdemes lenne a zászlónkra tűzni. Más szóval: Attól, hogy a maga korában eljátszotta fenti történelmi szerepét, most még nem kell ikont, bálványt csinálni belőle. Voltak vele egyidőben Magyarországon nagyobb formátumú, ravaszabb, ötletesebb, intelligensebb, okosabb, nyitottabb és szélesebb látókörű politikusok is, csak ők nem töltötték be ezt az egyetlen, legmagasabb pozíciót. Okosabb lenne Horthy előnyeit és hibáit külön-külön vizsgálni, elemezni, összevetni. Manapság persze egyre inkább a szélsőséges gondolkodásmódok kerülnek előtérbe, amik nem ismernek mást, mint a teljes elutasítást, vagy a feltétel nélküli elfogadást, de szerintem ez sem emberekhez, sem történelmi problémákhoz való viszonyulásban nem helyes, mert behódolást jelent, az önálló gondolkodás feladását egyfelől, a pusztító gyűlöletet másfelől. Egyébként, ha ki is jelentjük, hogy a Horthy-rendszer volt a legjobb az egész XX. században, mire megyünk vele? Visszahozni úgy sem tudjuk. Megvizsgálhatjuk viszont bizonyos elemeit külön-külön, és elgondolkozhatunk rajta, mit érdemes átvenni belőle vagy legalábbis tanulni tőle.

4. Én személy szerint különbséget teszek a Horthy-rendszer, a Horthy-korszak és maga Horthy Miklós személye között. Nyilván nem összefüggéstelenek ezek a dolgok, de teljesen azonosítani őket felületességre vall. Horthy Miklós személye: nekem ez sem olyan egyértelmű. Mint már említettem, megvoltak a maga előnyei és hibái. Nemzetösszetartó erő volt a maga korában, de ismerve emberi gyengeségeit és politikai hibáit számomra például nem az az ember ő, akit a magam szellemi „vezérének” tekinthetek. (Különösen, hogy nem igazán adott valamiféle szellemi iránymutatást vagy politikai irányvonalat, nem hozott be a magyar közgondolkodásba semmi olyan új ötletet, ami miatt érdemesnek tartanám erre.) Tisztelni lehet, mint valami meglévőnek a stabil fenntartóját, bizonyos tiszteletreméltó hagyományok védelmezőjét. Politikai hibáit is lehet akkor emlegetni: tisztázatlan szerepét a fehérterrorban, és jóval inkább tisztázott szerepét abban, hogy Magyarország esélytelen háborúba keveredett egy magánál sokszor nagyobb nagyhatalommal, miközben rosszul felszerelt hadserege idegen nagyhatalmi érdekek kiszolgálójává vált, feladta a háború elején egész jól működő fegyveres semlegességet, amit Teleki Pál szorgalmazott. Horthynak ezért a hibájáért később a neki csak asszisztáló Bárdossy László bűnhődött, akit a végzetes hadüzenetért a háború után főbelőttek. Ilyen szempontból tehát Horthynál sokkal szimpatikusabb és józanabb politikusnak tűnik a korszakban (számomra legalábbis) Teleki Pál, vagy a becsületes és toleráns (de ha kell taktikus) Kállay Miklós, a szókimondó, és a magyar közép-kelet-európaiságot olyannyira hangsúlyozó Bajcsy-Zsilinszky Endre, de még a ravasz és jól taktikázó (néha akár intrikus) Bethlen István is. Ők sokkal érdekesebb színesebb figurák voltak egyébként is. De ez személyes vélemény.

5. A Horthy-rendszerről: igen, azt már említettem, hogy egyetértek azzal, hogy nem lehet rajta számonkérni a mai kritériumok szerinti demokratikus szabadságjogokat. De nagyon úgy tűnik részben jogosak azok a felvetések, amiket az ellenzékiek sűrűn leírtak róla: a hatalmas társadalmi egyenlőtlenségek, a nagy nyomor, bizonyos vidékek és bizonyos társadalmi rétegek (a szegényebb parasztok) teljes elhanyagolása, tönkretétele, ahogyan akkor mondták a nagybirtok és a nagytőke által. Ezekhez el lehet olvasni az akkori falukutatók szociográfiáit. (Pl. Féja Géza: Viharsarok; Kovács Imre: A néma forradalom; Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság vagy hogy ismertebbet mondjak: Illyés Gyula: A puszták népe). Ott voltak aztán a nyílt választások vidéken, ezekről is elég sokat meg lehet tudni a korabeli leírásokból, milyen módon lehetett ezek segítségével manipulálni a választások eredményeit, sokszor brutális eszközökkel. Ott van azután a sovinizmus: az hogy a közvéleménybe még mindig a „Szent István Birodalmának” eszméjét igyekeztek sulykolni, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy ez már semmivel vissza nem hozható; vagyis a legkézenfekvőbb a határok etnikai-nyelvi alapú átalakítása lehetett volna, vagy legalább a határon túli magyarok hatékony védelme, ami viszont ilyen feszült légkörben, amit az állami propaganda (akár a nevelésen, oktatáson keresztül) teremtett lehetetlen volt. Részben ezzel a „birodalmi” soviniszta szellemiséggel függött össze a „fasizmus” ill. „nácizmus” kérdése is. A rendszer nyilván nem volt „fasiszta”, ez azonban még nem zárja ki azt, hogy hagyta az országban a közvéleményben és a politikában a német és a szélsőjobboldali befolyást megerősödni. Amihez nemcsak az járult hozzá, hogy nem léptek fel elég hatékonyan az ilyen szervezetekkel szemben, hanem az is, hogy ezek az illegális vagy féllegális mozgalmak szavakban foglalkozni kezdtek olyan dolgokkal, amiket a hatalmon lévők óvatosságból nem akartak bolygatni. Összességében tehát a Horthy-rendszernek szerintem pont azok voltak a gyengéi és előnytelen tulajdonságai, amik a mostani (legutóbbi rendszerváltás utáni) rendszernek is. Amit pont azok nem hajlandóak manapság észrevenni, akik lépten-nyomon Horthyra hivatkoznak. Mindezzel együtt a Horthy-rendszer nem ezekbe a belső ellentmondásokba bukott bele, hanem egy háborús vereségbe. Hogy anélkül hogyan alakult volna a rendszer, jó kérdés, de ezt most már teljesen felesleges firtatni.

6. A Horthy-korszak: ez a korszak a két világháború Magyarországát jelenti, és számomra (és még sok történész számára) elsősorban művelődéstörténeti és eszmetörténeti szempontból érdekes. Az lenne azonban jó, ha nemcsak a mi számunkra lenne az. Nagyon sok mai önjelölt ideológus tanulhatna abból, amiket az akkori idők teoretikusai, írói, újságírói, elemzői ebben a tizenhét évben leírtak. (Vagy vegyünk inkább 24 évet, mert érdekes gondolatok 1937 és 1944 között is születtek, sőt!) Ezeknek elolvasására persze kevesen veszik manapság a fáradságot. Pedig szellemi szempontból ez az időszak az egyik legérdekesebb és legsokszínűbb korszaka volt Magyarország történetének. Érdemes beleolvasni az akkori sajtóba, publicisztikába, ill. különböző teoretikus művekbe. Ezerféle irányzat létezett akkoriban, rengeteg „szellemi front”, ahogy akkor mondták. A legkülönbözőbb vélemények csaptak össze a legkülönbözőbb dolgokról, fontos kérdésekről, tetejébe igencsak igényes és érdekes stílusban. És a legtöbb ilyen kérdés számot is tarthatott a közvélemény érdeklődésére. Lehetett vitatkozni olyan témákról, mint magyarság, nemzet(iség), tőke, asszimiláció, szociális kérdések, mobilitás, emberi jogok, antiszemitizmus, szocializmus, nép, stb., stb. Egyszóval: volt valamiféle gondolkodási készség az emberekben, valami szellemi nyugtalanság. Mintha kevésbé kellett volna attól tartani, hogy meg sem lehet egyezni arról, hogy miről vitatkozunk, mert az embert, az írót egyből besorolják különböző „oldalakhoz”, és mégcsak nem is a kifejtett véleménye, hanem az első mondata, pusztán a kérdésfeltevése alapján. Jelszavak, sulykolt vélemények persze voltak (mindig vannak), de legalább a publicisztikában nem volt kötelező ezeket szolgai módon visszamondani. Hogy aztán az akkori irányzatok különböző teoretikusai közül ki kit képviselt, és kinek miben, illetve mennyiben volt igaza, azt már mindenki eldöntheti maga, aki elolvassa őket. Én úgy gondolom a legeredetibb gondolatok Magyarország fájdalommentes átalakításáról, vagy meggyógyításáról leginkább a rendszer demokratikus ellenzékének részéről jöttek. (Személyes kedvenceim persze a népi írók, akik szerintem már akkor megalapozták azt a szellemiséget, amiből évtizedekkel később a Táncházmozgalom született, amelynek én is elkötelezett híve vagyok.) Hogy ezek az ellenzéki mozgalmak akkoriban egyáltalán szót kaphattak, hogy nem kaptak a hatalomtól különböző, alternatív véleményeikért mondjuk börtönt, az persze mégiscsak eredmény- szokták sokan hozzátenni. Lehet, hogy ez így van, de ez csak a későbbi idők (mármint elsősorban az ötvenes évek) ismeretében válik értelmezhetővé. (Ezek az irányzatok igazán mégis csak a háború után kaptak lehetőséget reformelképzeléseik megvalósítására, de aztán néhány éven belül egy újabb totális rendszer söpörte el őket. Manapság a „szabadság” és „pluralizmus” idején talán újra lehetőség lenne feltámasztani megoldási javaslataikat, de akiknek érdekében áll, azok elérték, hogy senki ne legyen kíváncsi rájuk.) Egy szó, mint száz, a Horthy-korszakra emiatt a szellemi sokszínűség miatt érdemes szerintem újra odafigyelni. Ez a „nemzetmentő” jó ötletek korszaka. Ilyen szempontból érdemes elolvasni a szárszói Magyar Élet konferencia jegyzőkönyvét, és rácsodálkozni mennyiféle (egymást kiegészítő) vélemény tudott megjelenni egy békés, baráti nyaralás keretében.
Remélem érzékelhető, hogy semmit nem akarok lerombolni, amit Ön leírt, csak kiegészíteni, legjobb szándékom és jelenlegi ismereteim alapján. Örülök, hogy olvashattam az Ön írását, remélem egy jó vitaindító lesz belőle, illetve akihez eljut, továbbgondolja, hozzászól, vitatja vagy hozzáteszi a maga véleményét. Ha ez így lesz, mindenképpen megérte útjára indítani. Nekem hasznos volt elolvasni, sok újat is megtudtam belőle.

Üdvözlettel:

Tinódi Meder

Ha belegondolok, a rendszerrel szemben ma már kevésbé lennék elnéző. De mint mondtam, ez az írás még évekkel ezelőtt keletkezett...

A dzsentri-konzervatív történelemszemléletről (még egyszer)

A fentiekből következik a dzsentrizmus másik rossz hatása is: a hülye történelemszemlélet. Volt ugyanis olyan idő, amikor egy dolog régisége kölcsönzött egy bizonyos fokú tekintélyt neki. Ez volt a középkor.

A középkorban a történetírás is arra szolgált, hogy az udvari krónikások alátámasszák egy-egy uralkodó vagy család tekintélyét. A nemesek versenyeztek egymással, kinek a családja kapott régebben nemességet. Ez még az uralkodócsaládoknál is így volt.

Hunyadi Mátyás, a magyar király legyőzte a német-római császárt, a lengyel királyt, megszerezte a cseh királyi címet, és felépített egy rendkívül erős (és viszonylag gazdaságilag is stabil) birodalmat. Mégis, amikor az általa legyőzött uralkodók származásán kezdtek gúnyolódni (mert más már nem jutott eszükbe), akkor Mátyásból is előtört a „kisebbségi komplexus” vagy minek lehet ezt nevezni. Ahelyett, hogy az akkori, humanista szellemben azt hangsúlyozta volna, hogy milyen nagy dolog, amit ő és az apja két generáció alatt elértek, bizonygatni kezdte, hogy az apja, Hunyadi János valójában Zsigmond király és császár törvénytelen gyermeke.

Vagyis Mátyás inkább akarta bebizonyítani a nagyanyjáról, hogy egy… hm… „erkölcstelen” asszony volt, minthogy az apjáról hangsúlyozta volna, amit mindenki láthatott: hogy Hunyadi János milyen nagy hadvezér és politikus volt. Később, mikor érezni kezdte az ellentmondást az egészben, Mátyás nekiállt azt bizonygatni, hogy a címerében azért van holló, mert a Hunyadiak egyenesen egy ókori római patríciuscsalád, a Corvinusok leszármazottai. Azaz nem számított neki, hogy legyőzte a Jagiełło- és a Habsburg-családot, be akarta bizonyítani, hogy az ő családja még régebbi is ennél (de még a Luxemburg-családnál is, melyből Zsigmond király származott).

Azóta sok idő telt el. A történetírás legitimációs eszközből egy tudományággá vált, saját módszertannal és eszközrendszerrel, amelyet az ember tanulva sajátíthat el. Létrejöttek a modern nemzettudatok, amelyeknek lényege az volt, hogy a társadalom széles rétegeinek összefogását tűzték ki célul, hogy az egy nyelven beszélőknek, az egy kulturális közösségbe tartozóknak minél jobb életminőség biztosíttassék.
Hát ez az, amit a majd 300 év társadalmi átalakulását eltörölni akaró dzsentrizmus egyszerűen figyelmen kívül akar hagyni. Ennek a középkori dzsentrista felfogásnak a hatása, hogy a történetírást még mindig a hatalmi legitimáció eszközének kívánja látni, egy hatalmi verseny eszközének. Igaz, ez a hatalmi versenyt már nem uralkodó dinasztiák közötti versenynek fogja fel, hanem nemzetek közöttinek. Így legalább a modern nemzet létét valahogyan elismeri. Összességében azonban ez a felfogás, amely azt kéri számon a történészektől, hogy a nemzet „régiségét” más nemzetekkel szemben igyekezzenek bizonyítani, mégiscsak mélyen középkori.
Nem nehéz észrevenni, hogy ez a középkori szemlélet a forrása a „halszagú atyafiság” már-már hisztérikus tagadásának is. Amely néhányaknál már odáig megy, hogy vádiratokat és vádbeszédeket fogalmaznak meg a magyar történészek és a magyar nyelvészek kollektív bűnösségéről, és az erkölcsi fertő házának nevezik a Magyar Tudományos Akadémiát. Mindezeket a vádiratokat (azaz a magyar történet- és nyelvészettudomány szisztematikus rombolását) pedig még van pofájuk „magyarságtudománynak” is nevezni.


(Az én álláspontom szerint, az, hogy a magyar nyelv egyes elemei más-más nyelvcsalád rokonságába sorolhatók, abból következhet, hogy az a hét törzs, amelynek szövetségéből a magyarság keletkezett, nem beszélt feltétlenül egy nyelvet. Ennek ellenére az egyes elemekből hamar kialakulhatott egy egységes, de a maga módján egyedi nyelv, ami kétségtelenül nagyon jó alapanyag versírásra, meg mindenféle irodalomra. Hogy ennek a rétegnek a finnugor nyelvcsaládba sorolható rétege a legszélesebb – ennek talán csak az lehet az oka, hogy a hét törzs közül a legtöbb)

Az egész „finnugor-ellenes” hisztéria valószínűleg az alábbi állításból indul ki, amely egy Mátyás Flórián nevű nyelvésztől származik (akire ma már senki sem emlékszik, lehet, hogy méltán):
„Becsüljék nemes sajátságú nyelvünket, s ha már jogtalanul akarnak rokonítani, válasszanak egyenjogú nyelvet, ne kössenek a legnyomorultabbakhoz…elemezzenek mordvint, osztjákot, stb., de a velünk rokon jogtalan kifejezést hagyják el.”

Valljuk be ez nem egy szakmai érv, semmilyen szinten sem. De ha a szöveget történelmi környezetbe helyezzük, talán kicsivel közelebb kerülünk a jelenség megértéséhez. Ez a szöveg ugyanis a XIX. század második felében, a nemzetállamok és az imperializmus korában keletkezett. Abban a korban, amikor a magyar elit egy soknemzetiségű államot próbált a maga kizárólagos vezetése alatt megtartani. A magyar uralkodó körök ekkor éppen azt akarták bebizonyítani, hogy a magyar egy „vezetésre termett faj”, az „egyetlen országszervező erő”, amelynek hivatása uralkodni a szlovákok, románok, ruszinok, stb. felett.

(Holott a magyarság már ekkor sem csak bátor huszárokból és nemes politikusokból állott, hanem legnagyobb részben görnyedező, kizsákmányolt parasztokból, kubikosokból és bérmunkásokból, szegény, ágrólszakadt emberekből.) A magyar vezető réteg azonban úgy gondolta, hogy a nyelvészet célja is ez kell, hogy legyen: olyan nyelvrokonságot felmutatni, amely alátámasztja a felsőbbrendű, uralkodó „magyar fajról” szóló nézeteket. Azaz, amelyik harcos, lovas, nomád nép.
(Pedig hát a harciasság és a nomád életforma csak a körülményektől: az időtől és a helytől, a terepviszonyoktól függ. A magyar nép nagy része egy idő után áttért a nomadizálásról a földművelésre, és éppen a még mindig pásztorkodással foglalkozókat, például a kunokat, később a románokat kezdte lenézni, mint „fejletlenebbeket”.)
Az „uralkodó faj” leszármazásába pedig nem illett bele a nagyrészt orosz (szláv!) elnyomás alatt álló nyelvrokonok képe. Pedig aztán éppen a szuomenek (finnek) bizonyították be, hogy az elnyomás alól ki lehet törni, és modern módszerekkel fel lehet építeni egy jól működő államot.

A finn példáról
Egyébként én sem gondolom, hogy a nyelvrokonságnak bármi köze lenne az önbizalomhoz, ahhoz, hogy egy adott nép potenciálisan mire lehet képes. Mégis hadd hívjam fel a figyelmet egy dologra. Méghozzá a finn példára.
A két világháború között a magyar népi írók nem véletlenül hivatkoztak Suomi (Finnország) példájára: arra, hogy hogyan lehet egy paraszti többségű társadalomból egy modern nemzetállamot felépíteni, mégpedig demokratikus alapon, anélkül, hogy a feudális különbségek (úri-paraszti ellentét) rossz örökségét vigye tovább egy polgári társadalom is. A hivatkozásnál csak kapóra jöhetett a valószínűsíthető finn-magyar nyelvrokonság. Amit egyébként Suomi a XX. században önálló államként elért, az tényleg bámulatos. Tehát ma nem nagyon áll meg az a tézis, hogy a finnugor rokonság gondolata a magyar önbizalom letörésére szolgálna, mert a finnugor nyelvű „alattvalónépeken” nincs mire büszkének lenni.

„De látjuk, hogy az északi peremállamok nem hajlandók elhinni, hogy a kis népeknek nincsen létjogosultságuk, csak mert kis népek, s képtelenek a gazdasági önellátásra. Valamennyien csodálatos kultúrszínvonalat értek el, földjükön társadalmi békét, gazdasági igazságosságot, jólétet teremtettek. (…) Cáfolatai a földhözragadt materializmusnak, mely tömegekben, s nem szellemi értékekben méri a népeket. (…) A szabad együttműködés csodálatos látványával gyönyörködtetik a mindenütt nyers erőszakot látó szemet. (…)
Mit várunk mi finnországi tanulmányainktól és tapasztalatainktól? Várjuk, hogy új, erősebben népi alapra helyezkedjék a közoktatás. (…) Hogy szabad út nyíljék a magyar gyermek előtt az egyetemig, s ha nem kívánja bejárni ezt az utat: kapjon mennél bőségesebb kultúrát a népfőiskolán. Várjuk az osztályellentétek elsorvadását. (…) Várjuk, hogy életünk lassan-lassan átalakuljon, átlelkesedjék, önállósuljon.”
(Kodolányi János: Suomi)

Mindezekből azt hiszem nyilvánvaló, hogy a finnugor nyelvrokonság hisztérikus tagadása, a mindenáron nem-finnugor nyelvrokonok keresése hogyan függ össze a dzsentrizmussal.
Az általam dzsentrizmusnak nevezett jelenség lényege, mint szó volt róla, éppen az, hogy nem hajlandó tudomást venni a felvilágosodás társadalmi eredményeiről. Így aztán az utolsó pár száz év történelméből sem hajlandó levonni a következtetéseket.
A finnugor rokonságot éppen azért tarthatja veszélyes kulturális mémnek, mert ennek tudatában talán a magyar emberek újra oda kezdenének figyelni a finn példára, és észrevennék, hogy hatékony szociális nemzetállamot lehet demokratikusan is működtetni, hogy egy modern nemzettudatnak illene már levetnie a középkorias-hierarchikus modellek istenítését.
A dzsentrizmus tagadja a modern nemzetépítést, a dszentristák szerint egy államhatalom csak a középkori modellhez, a szigorú alá-fölévetettségi viszonyokhoz nyúlhat vissza, és csak egy olyan modellben tud gondolkodni, amelyben az államhatalom a földesúr és az állampolgárok a jobbágyok. Szellemi-ideológiai szinten pedig a pártok vezetőségei a földesurak és a szavazók a jobbágyok.

Ezért van, hogy a dzsentri-konzervativizmus nehezen viseli el az olyan történészeket (és nyelvészeket) is, akik nem hajlandók az „udvari krónikás” szerepét eljátszani, ezért inkább ördögtől való boszorkányságként kezeli nemcsak a modern társadalomtudományokat, hanem a szakszerű történelemtudományt és a nyelvészetet is.

(Félreértés ne essék: nekünk nem kell a ló másik oldalára átesnünk, és azt hirdetnünk, hogy aki demokratikus országot akar, annak hinnie kell a finnugor nyelvrokonságban. Sőt, éppen az lenne a lényeg, hogy a tudományt és a napi politikai érdekeket szétválasszuk. Amit tudományosan vitatni lehet, azt vitassuk is tudományos alapon: de akkor tényleg tudományos alapon, és ne lekezelő tekintélyelvűséggel, a „nemzet” érdekeire hivatkozva!)

Vénnek való vidék (Dzsentri-eszmék II.)

Hogy mi a következménye a dzsentrizmusnak a mindennapi gondolkodásban?

Az egyik az életkor abszolutizálása. Vagyis az a jelenség, mikor dolgokat vagy embereket kizárólag a régiségük illetve életkoruk alapján ítélnek meg, minősítenek. Más szóval az eltelt időnek önmagában értéket tulajdonítanak sokan.

Például, amikor egy szakmai vitában, mikor egy nálam idősebb embernek elfogy minden érve, akkor azzal próbál leszerelni, hogy ne okoskodjak (rosszabb esetben: ne szemtelenkedjek), én ezt úgysem tudhatom, mert még fiatal vagyok. Legnevetségesebb ez abban az esetben, mikor valaki kitalált történelmi tényeket akar velem elfogadtatni; méghozzá olyan régi időkről, amiket egyikünk sem tapasztalhatott meg közvetlenül. Ilyenkor persze mindketten a történeti forrásokra vagyunk utalva. És ha én szakmámból adódóan utánanézek a rendelkezésre álló forrásoknak, és abból még következtetéseket is levonok (saját életem tapasztalatai alapján), akkor nem értem, hogy miért érv ilyenkor az, hogy ezt vagy azt egy nálam idősebb ember állítja.


Vagy például mikor az Új Színház nevét meg akarják változtatni, arra való hivatkozással, hogy le akarják rombolni azt a tévhitet, hogy ami új, az feltétlenül jó is. Holott itt éppen elárulják magukat, azok, akik ilyesmit terveztek: hiszen az Új Színház neve nem azt jelenti, hogy a „Város Legkirályabb és Legmenőbb Színháza”, hanem azt, hogy más színházakhoz képest később keletkezett. A színház ÚJ urai azonban úgy tesznek, mintha éppen ezt nem tudnák elviselni: annak gondolatát, hogy az Új Színház nem olyan régóta működik, tehát (az ő szemükben) nincs úgymond „történelmi legitimációja”.
Vagy például mikor beleszólást követelünk a rólunk szóló döntésekbe, és a döntéshozónak az a válasza: ki vagy te, és hány éves, és mit tettél le az asztalra fiacskám?

Vagy például mikor tiszteletet követelnek tőlem olyan nyugdíjasok, akik ok nélkül képesek perceken keresztül ordítozni velem vagy akárki mással a lehető legmocskosabb stílusban.
Vagy például mikor egyesek bizonyos európai nyelvekről minden mondatukban megemlítik, hogy azok „új nyelvek”. Szemben a magyarral, ami „régi/ ősi nyelv”. Az egyébként lehet, hogy a mai magyar embernek sokkal könnyebb megérteni egy évszázadokkal ezelőtti szöveget, mint mondjuk egy mai angolnak egy óangol eposzt, de ez csak azt jelenti, hogy a magyar nyelv lassabban változik, mint az angol. Érték ez önmagában? Szerintem nem. Az angol nyelven éppen olyan változatos gondolatokat lehet kifejezni, mint magyarul. Akkor meg mi a probléma?
És a leggyakoribb példa: mikor egyesek azt próbálják bebizonyítani, hogy a magyarok mennyivel régebben itt vannak a Világnak ebben a régiójában mint mások. Érdekes: száz-százhúsz évvel ezelőtt, mikor az európai országok körében az imperializmus és a gyarmatosítás volt a divat, akkor a magyar politikusok jelentős része éppen azt igyekezett hangsúlyozni, hogy a magyarok jöttek ide később, és leigázták a többi itt élő népet, tehát az itt élő népek közül a magyarok a legfejlettebbek, akik egyedül képesek gyarmatosítani és államot szervezni.

Ma a régiség bizonygatása megint egy ilyen általunk elképzelt nemzetközi versenyt akar megjeleníteni, amely verseny már rég végetért, és senkit nem érdekel évszázadok óta.

Az hogy az öregek letorkolják és kioktatják a fiatalokat akkor is, ha nincs rá különösebb okuk, nem új jelenség. Manapság az az aggasztó, hogy az egész szemléletnek nagyon sok fiatal is behódolni látszik. Példa erre az ezen a blogon idézett szöveg görcsös ismételgetése sokfelé.
De az is megtörtént már velem, hogy egy idősebb emberrel való szakmai vitában nem az illető bácsi/ néni próbálta elterelni a vitát az én fiatalságom felemlegetésével, hanem egy másik korombeli fiatal. Valami ilyesmi szavakkal: „Hogy lehetsz ilyen tiszteletlen ezzel a tekintélyes öreg úrral/ hölggyel?”

Mindez azonban, mint már sokszor megállapítottuk nagyban az elöregedő társadalom következménye is. (A régi jó időkben azért néhány politikusi beszédben még szokás volt megemlíteni az ifjúságról, hogy a fiatalok jelentik az ország jövőjét. Manapság ki mond egyáltalán ilyet? Kinek jutna eszébe azzal biztatni a fiatalokat, hogy az ország jövőbeli arculata rajtuk is múlik? Inkább azt hangsúlyozzák, hogy engedelmes állampolgárok legyünk...)
Azért nem csoda, hogy mindez frusztrálja a fiatalokat. A frusztrációt az egész miatt én is érzem, minden nap. Nagyon az az érzésem, hogy sokan emiatt a frusztráció miatt menekülnek ebből az országból, nem az anyagi körülmények mindenáron való megjavítása céljából.

Itt egy konkrét példa a gerontokrata dzsentrizmus megnyilvánulására. Méghozzá az általam tapasztalt legidegesítőbb, legundorítóbb példa. Egy mondat: „Idősebb vagyok mint Szlovákia.”
Elemezgessük egy kicsit azt a jelenséget, mikor egy alig több mint húszéves fiatal kimondja, leírja, vagy a pólójára íratja ezt a mondatot. (Én is megpróbáltam higgadtan elemezni, mihelyt az első dührohamon túl voltam, mikor szembekerültem ezzel.)
Azon túl, hogy ez egy izzadtságszagú, végtelenül erőltetett, tökéletesen humortalan „poén”…
…Van-e hely, ahol ezt a mondatot poénnak fogják fel? Szerintem más helyeken nem is értik ezt a mondatot, csak olyan helyeken, ahol nagyon súlyos a középkorias színezetű dzsentrizmus.
(Szégyellem is magam, hogy érteni vélem, mit akarnak mondani ezzel. Nem szégyellem viszont kielemezni ezt a mondatot, tekintve, hogy úgysem vicces inkább beteges.)
Szóval:
-Mi értelme van egy embert egy intézménnyel összehasonlítani? Nem mondhatnám el ugyanilyen jogosan akkor, hogy én meg idősebb vagyok, mint a jelenlegi alkotmány vagy a jelenlegi kormánypárt, tehát nekem ilyen kis taknyosok ne ugassanak arról, hogy mit csinálhatok, mit nem?
-Szlovákia relatíve nem olyan régen nyerte el az állami önállóságát, ez igaz. Na és akkor mi van? Működik a szlovák állam? Igen. Jól működik? Igen. Dél-Szudánt vagy Koszovót miért nem jut eszébe senkinek a relatív „fiatalságával” zrikálni?
De most jön a lényeg:
-Belegondol egy mai fiatal, mikor ezt a mondatot kimondja, hogy ezzel saját magát is minősíti? Belegondol, hogy vannak az országban emberek (éspedig jó sokan), akik nála is idősebbek, és hogy ezzel a mondattal ezeket a nála korábban született embereket feljogosítja arra, hogy őt, a fiatalabbat degradálják, leszólják, lelkesedését elbagatelizálják, törekvéseit elgáncsolják, és őt magát a háta mögött vagy tán egészen nyíltan megalázzák?