Vetélkedő

Kedves Olvasók! Eljött az ideje az eredményhirdetésnek, abban a műveltségi vetélkedőben, amelyet nemrég hirdettünk meg, így év végéhez közeledve.
Kérdésünk a következő volt:

Mi a közös az alábbi személyekben?

A helyes válasz pedig: valamennyien ebben az évben ünnepelhették (volna) századik születésnapjukat. A fenti tablón születési sorrendben szerepeltek.

Kovács Imre a népi mozgalom nagy alakja, a Nemzeti Parasztpárt főtitkára március 10-én született. (67 évet élt, 1980 októberében halt meg New Yorkban.) Róla itt és itt olvashatt(at)ok.


Weöres Sándor a híres költő június 22-én született. (75 évet élt, 1989 januárjában halt meg.)


Donáth Ferenc, a népi mozgalom másik nagy alakja, nagy szervező szeptember 5-én született. (72 évet élt, 1986 júliusában halt meg.) Róla itt olvashattatok.


Friedmann Endre (Robert Capa) október 22-én született (40 évet élt, 1954 májusában halt meg Thai Binh közelében). Őt még régebben emlegettük itt. (Igaz, csak a bejegyzés végén.)


Ságvári Endre november 4-én született. (30 évet élt, 1944 júliusában halt meg.) Róla itt és itt olvashattatok.

Nyertesünk pedig Tinódi Gerzson, rendszeres olvasónk. (Mielőtt elfogultsággal vádolnátok elárulom, hogy ő volt az egyetlen helyes megfejtőnk.) Közte egy egyéves Ki Viszi Tovább-előfizetést és az Ecloga egy példányát sorsoljuk ki, mely utóbbit a lap szerkesztősége ajánlotta fel nekünk.
Gratulálunk!

Minden kedves olvasónak boldog új évet kíván
A Szerkesztőség

Köszöntő

Ünnepre, szép napra mi e házba jöttünk,

Hogy remény szülessen örömben közöttünk.

Barátsággal járunk, mindig visszatérve

Örvendező szívünk szép Betlehemébe.

Szálljon a muzsika, lábunk szaporázza,

Víg új év költözzön e szép Fonóházba!

Vetélkedő

Kedves Olvasók!
Így év vége felé közeledve ismét egy játékra invitálunk Titeket. A kérdés nem könnyű, de aki követte a blogot az elmúlt egy évben, annak nem lesz olyan nehéz kitalálnia (talán). A kérdés tehát a következő: Mi a közös az alábbi személyekben? :

Segítségül:
1. Így vagy úgy mindegyikükről volt már szó a blogon, ketten közülük egy-egy bejegyzés főszereplői voltak.
2. Ha rájöttetek, kik ők, a köztük lévő sorrend esetleg segíthet rájönni, mi az a dolog, ami mindannyiukban közös.
3. Nem véletlen, hogy ezt a kérdést most ("év vége felé közeledve") tettük fel.

A helyes megfejtők között egyéves Ki Viszi Tovább-előfizetést, valamint az Ecloga című tudományos-ismeretterjesztő-irodalmi folyóirat egy-egy számát sorsoljuk ki. A beküldési határidő december 27.
Kellemes ünnepeket kíván:
A szerkesztőség

Újabb elmélkedés a mesterségről

-Na, hogy tetszett a darab? –kérdeztem a mély hallgatásba burkolózó Bagoly Tivadar Tihamért a színházból kifelé jövet.
-Miért kellett volna, hogy tetsszen? –mormogta ő.
-Szerintem érdekes volt.
-Mi volt mindebben érdekes? Miért kellene, hogy engem érdekeljen a francia forradalom?
-A rendezés nem tetszett? Mindegy, a darab maga szerintem akkor is érdekes dolgokat mondott politikáról, hatalomról és az ember hozzáállásáról a hatalomhoz. Gondoltam, hogy téged, aki többek között a szélsőségeket és a hatalmi harcokat is kutatod, biztos érdekelni fog.
-Gondolod, hogy azért kutatom mindezeket, mert ezek olyan nagyon érdekelnek?
-Hát mi másért?
-Mert ez a munkám. Ezt kell elvégeznem.

Ezen meghökkentem. Nem is nagyon tudtam mit mondani. Bagoly Tivadar Tihamér az az ember, aki szüntelen ötletes beszólásaival és visszakérdezéseivel nagyon zavarba tudja hozni az embert, és legtöbben ezt szeretik benne. Ugyanakkor sokan nem mindig tudnak kiigazodni rajta, hogy mikor beszél komolyan, és mikor viccel.
Ha most nem viccelt, akkor egyfajta szakmai ars poeticát hallottam tőle. Ha viccelt, akkor csak el akarta érni, hogy elgondolkodjak a szakmánkról. A történetírásról és az újságírásról is.

Zavarbaejtő az az igyekezet, ahogyan Bagoly Tivadar Tihamér eltávolítani igyekszik magától kutatásának tárgyát. Mindezt valamiféle „objektivitás” elérésének jegyében. A kutatói objektivitásról sokan sokféleképpen vitatkozgatnak amióta... szóval jó régóta. Hogy akkor most létezhet-e kutatói objektivitás. Létezhet-e a természettudós esetében? Létezhet-e az oknyomozó újságíró esetében? És létezhet-e a történész esetében?
Mai történészektől az ember már meglehetősen ritkán hallja, hogy az objektivitásra hivatkoznának, úgy, ahogyan néha Bagoly Tivadar Tihamér is teszi. (Ha komolyan teszi.) A ma történészeitől jó posztmodern módon inkább azt hallja az ember: a történész is állampolgár és saját korának gyermeke, bizonyos ítéletektől, beidegződésektől és elfogultságoktól úgysem tudja magát függetleníteni. A feladata az, hogy tisztában legyen lehetséges elfogultságaival, tudatában legyen annak, hogy tévedhet, egyáltalán számoljon ennek a lehetőségével. Az objektivitás egy olyan origó, amihez csak közelíthetünk (és erre törekednünk kötelességünk is), de el sosem érhetjük. Ha azt hisszük, hogy elértük az abszolút objektivitást, már tévedünk, mert saját tévedhetetlenségünk hitének hibájába esünk.
Hát én is valahogy így gondolkodom.
Ugyanakkor sokat merengek azon is, amit Bagoly Tivadar Tihamér mondott: ha az történészt túlságosan érdekli a tárgy amit kutat, akkor már érzelmileg viszonyul hozzá és ez veszélyes. Elkezd szereplőihez kötődni, és egyeseknek apologétája, tehát mentegetője, „ügyvédje”, másoknak vádlója, „ügyésze” akar lenni. Ezt pedig el kell kerülnie.
Sokszor eszembe jut ugyanakkor az is, hogy a történész szerintem is állampolgár, és korának gyermeke is. És hát a legtöbb tudósban mégiscsak van valami naiv hit, hogy tudományos eredményei valahol valamilyen szempontból valakinek, a társadalomnak, csak hasznosak lesznek. Miért ne hathatná át ez a naiv hit a történészt is? Miért ne vállalhatná fel, hogy korának, kora társadalmának is üzenni akar azzal, hogy mivel foglalkozik? (Úgy értem: néha már magával a témaválasztással is.)

Ott van például a két világháború közötti korszak nagy magyar történésze, Szekfű Gyula. Ő sok mindenben vállalta elfogultságait, de legalábbis szenvedélyes érdeklődését és érzelmi viszonyulását kutatása tárgyához éppúgy, mint azt, hogy igenis saját korának is van mondanivalója. És sokan sokmindenben vitatkoznak Szekfű Gyulával (én is), de mint a történész szakma nagy alakját még a vele vitatkozók is mindig példaként állítják a jövő történészei elébe Szekfű Gyulát, elkötelezettsége, szakmai alázata és élvezetes stílusa miatt.
Ezt tudja Bagoly Tivadar Tihamér is, és talán ő sem gondolja másként. (Persze lehet, hogy ő éppen a módszerekről vitatkozik Szekfű Gyulával, míg én „csak” a meredek kijelentéseit akarom helyettesíteni más meredek kijelentésekkel.)

Kemény ellenpólusként ahhoz, amit Tivi mondott ott van akkor még Fekete Piroska, a lelkes anarchista történész. Mármint bevallottan anarchista, és foglalkozik is a történelem nagy anarchistáival, élvezetes stílusban, de ugyanakkor minden szakmai követelménynek megfelelve, ami egy történésztől elvárható. Teszi mindezt a saját neve alatt. Mindeközben álnéven olyan írásokat közöl, amelyek sok szempontból szintén jók, és olvashatók szakmailag, de bevallottan elfogultak (anarchista irányba), és ez keményen átüt rajtuk. Tele vannak ilyen mondatokkal, mint:
„ebben az írásban nem szándékozunk megfelelni a történettudomány, mint burzsoá diszciplína ismérveinek. Nem törekszünk arra az ’objektivitásra’, amely ennek a tudománynak a fétise, de amelyet, mint konkrét osztály-meghatározottsággal bíró ideológiatermelő és -tükröző természetesen soha nem érhet el.”

Na nem mintha én nem ugyanazt csinálnám néha álnév alatt, mint Fekete Piroska, de az ilyen mondatok azért néha nekem is durvák. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezeket jó régen írta le, lehet, hogy azóta megszelídült, és ha nem is lett „burzsoá” történész, de nem tartja hülyeségnek az akadémiai játékszabályokat. Na mindegy.

Mindenesetre azt vallom, hogy a történésznek nem szabad elzárkóznia a korszakokon átívelő és esetleg máig nyúló problémáktól, különben mi értelme van a munkájának. Nem bízhatjuk az ilyen fontos történelmi problémák bátor és elemző megírását mindig csak jogászokra (mint Bibó István) és művelődésszervezőkre (mint Száraz György)! Időnként azért szükség van ehhez olyanokra is, mint Szűcs Jenő. (Róla majd később.)

Fővesztés terhe (ajánló)

A Vígszínházban láttam nemrég egy igazán jó kis darabot, Georg Büchner: Danton halála című művét.
Ami azt illeti, engem mindig érdekeltek az olyan színpadi és filmes művek, amelyek a hatalom kérdésével foglalkoznak, mert mivel lehetne nagyobb drámai feszültséget kelteni, és az ember sötét hajlamait jobban bemutatni, mint egy jó kis hatalmi harccal. Külön pikantériája lehet sokak számára az egésznek az, hogy ezt az előadást a Vígszínházban Alföldi Róbert rendezte. Dicséretére válik Alföldi Róbertnek, hogy nagyon elegánsan oldotta meg a feladatát: semmi direkt utalást, aljas célozgatást nem rejtett el a rendezésben. A darab konfliktusai úgyis magukért beszélnek.
Egyébként a téma, Robespierre leszámolása Dantonnal, önmagában is annyira izgalmas történelmi szituáció, hogy már az is elég érdekes lenne, ha a darab csak rekonstruálni akarná, azt a helyzetet, amit történelmi forrásokból viszonylag pontosan követni és ismerni lehet. Georg Büchner darabja részben erről szól, de szerencsére nem csak erről, mert a szerző felhasználja az alkalmat arra, hogy saját filozofikus elmélkedéseit az életről és a világról szintén megossza a nézőkkel, történelmi figurák szájába adva. Tehát túllép azért a dokumentarizmuson.

Tehát az alapszituáció: 1794 tavaszán járunk, a francia forradalom egyik legvéresebb szakaszában. A forradalmi Franciaország többfrontos háborút folytat a külső ellenségekkel: az angolokkal, a poroszokkal, a Habsburg Birodalommal, szóval fél Európával. (Mindeközben rengetegen szurkolnak a franciáknak, még az ellenséges birodalmakban is.) A központi hatalmat a Jakobinus Párt (Club des Jacobins) avagy Hegypárt (Montagne) szerezte meg, akik a rendkívüli szituációra való tekintettel terrort vezettek be, hogy leszámoljanak a forradalom belső ellenségeivel is. A darab ott kezdődik, mikor a jakobinusok vezetője, Maximilien Robespierre már leszámolt saját pártjának túlzó, ultraradikális szárnyával, a Veszettekkel (Hébert-rel és követőivel), akik a terror fokozását követelték. Mindenki érzi hogy a hatalmi harc következő menete a hatalmat a saját kezében összpontosítani akaró Robespierre és a terror visszafogását követelő Danton között fog lezajlani.

Már eleve a díszletből következtetni lehet az eljövendő baljóslatú eseményekre: minden felvonás elején leereszkedik a színpadra egy egész színt betöltő óriási nyaktiló. (Nem szeretem a ’guillotine’ szót, mert szegény jó Ignace Guillotin doktor, a jó fej és humánus orvos többet érdemelne annál, hogy az utókor erről a rémes szerkezetről ismerje a nevét, amelynek alkalmazását csak azért javasolta, mert megrövidítette az elítélt szenvedéseit.) A székek is nyaktiló alakúak. És a másik nagyobb díszletelem egy síneken gurítható fémemelvény is vészjóslóan vérpadra emlékeztet. De emellett használják parlamenti szószéknek és Danton házának is, mikor melyikre van éppen szükség. Egyébként a díszlet és a jelmez is elég minimalista. Ebben a darabban úgyis az az érdekes, amit a szereplők mondanak. Egy szövegközpontú darab a színpadon könnyen válhat unalmassá, ha a rendező túl statikusra fogja az egészet, erről itt azonban szó sincs. Alföldi remekül él a színészekben és a színpadi térben rejlő lehetőségekkel. A „népet” játszó színészek gyakran jönnek elő a nézőtéri széksorok közül, ami persze talán már kevésbé lepi meg a nézőt; de aki éppen a színpadon van, az sem csak áll, miközben beszél. Vannak azért elidegenítő effektusok is: például Saint-Just, miközben ördögi terveit szövögeti Danton eltakarítására, sokszor körbe-körbe rollerezik a színpadon, ami elég fura. (Ráfoghatnánk, hogy infantilizálni akarja a rendező ezt a sötét szereplőt, de ez azért túlzás lenne, már csak azért is, mert manapság Budapesten egyre megszokottabb látvány lesz, hogy még egyetemi professzorok is közlekednek rollerrel.) Ilyen az is, hogy a szereplők monológjaik közben kiszólnak a világosítónak: „Adjál egy kis fényt!” vagy „Ne világíts már ide, te…!” Na meg egy két „bazmeg” is kiszalad a szereplők száján, ami végső soron nem nagyon tűnik tájidegennek, mert a felfokozott idegállapot jelzésére és a mondandó nyomatékosítására szolgál. Tehát inkább életszerűbbé teszi az amúgy remekül fordított darabot, nem pedig feleslegesen trágárrá.

Akkor most jöjjön a kedvenc részem, a szereplők bemutatása:

Georges-Jacques Danton, a kemény és egyenes forradalmár, a Jakobinus Párt egyik vezetője. Nagydarab, vállas, vastagnyakú ember volt, harsány, lelkesítő szónok, emellett nagy élvhajhász. A forradalomban játszott vezető szerepet valahogyan össze akarta kötni a korlátlan egyéni szabadság megélésével, a társadalmi béklyók levetésével: ha kellett keményen cselekedett, harcolt, ha kellett lelkesített, szónokolt, ha kellett, szervezett és irányított, de a szünetekben féktelenül ivott, nőzött, és ki tudja miket művelt. Valószínűleg féktelensége is idegesítette az aszketikus Robespierre-t. Mégis (vagy talán éppen ezért), 1794 tavaszán ő lett a mérsékeltek szószólója, akik azt mondták, elég már a terrorból, ideje békénhagyni az embereket, hogy megvalósulhassanak a felvilágosodás eszméi, és mindenki az Ész, a Ráció irányítása alatt, a Tudomány áldásait kihasználva élvezhesse az életet, ahogy akarja. Legalábbis ebben a darabban így van ábrázolva Dantonék ideológiai háttere. Amellett Danton pártja mögött mégiscsak állt egy józan politikai megfontolás is, annak számbavétele, hogy a terror, magukat az elindítóit is maga alá temetheti. (Ahogyan a jóval Danton előtt kivégzett, és nála jóval mérsékeltebb forrradalmár, Pierre Vergniaud (a Gironde Párt egyik vezetője) megfogalmazta az azóta szállóigévé vált mondatot: „A forradalom felfalja saját gyermekeit.”)
Büchner mintha kicsit elfogult lett volna Dantonnal szemben. Amellett hogy hús-vér embernek ábrázolja (aki maga is tisztában van saját hibáival is), mintha szemet akarna hunyni magának Dantonnak a korábbi vérengzéseivel és terrorintézkedéseivel szemben, illetve mintha azokat igazságosnak próbálná beállítani. Pedig maga Danton inkább csak egy szélsőséges párt mérsékelt szárnyának a vezetője volt, és korábbi cselekedetei alól nem feltétlenül adhat felmentést az, hogy Robespierre-ék milyen csúnyán elbántak vele pere folyamán. (Nem engedték például, hogy végigmondja a védőbeszédét). Ugyanakkor Danton úgy van ábrázolva, mint aki már túljutott szerepének legszebb részén: amilyen tökös cselekvő lehetett pár hónappal korábban, olyannyira tehetetlen alak most; harsányságát megőrzi, de ahelyett, hogy komoly pártot és tömegerőt szervezne Robespierre ellen, csak alkoholizál és szövegel, időnként pedig mániákusan ismételgeti magának: „Nem merik megtenni.” Régi tökösségét a bíróságon nyeri vissza, amikor hatásos szónoklattal vádlottból maga válik a vádlók vádlójává. Ezzel saját magából mártírt csinál, ami persze még oké lenne, de ez azt is jelenti, hogy társai megmentéséért sem tesz semmit. Ugyanakkor azt sem vallja be, hogy nincs ereje tenni. Szóval egy olyan ingadozó alak ez a Danton; erkölcsi meggyőződése szilárd, de cselekvőkészségének mértéke és minősége egyfolytában változik.
Danton alakítója ebben az előadásban Stohl András, aki leginkább Danton harsányságát emeli ki, mindenek felett. Stohl Andrást sokmindenért lehet szeretni és nem szeretni, itteni alakítását lehet ripacskodásnak minősíteni, de nekem még az oké kategóriába tartozott. Szerintem nem túljátssza a szerepet, inkább csak egy saját vérmérsékletének megfelelő elképzelést közvetít Dantonról. Persze, ezzel nem az övé az este legjobb alakítása, de ne feledjük, hogy a sötét karakter szerepe mindig hálásabb szerep.



Maximilien Robespierre-ről azt szokták mondani, hogy Danton ellenpólusa volt, illetve egy másik típusa a politikusnak és a forradalmárnak. Mégpedig az aszkétikus forradalmár típusa, aki mindent beáldoz az „Ügyért”, szerény életet él, nem iszik, nem csajozik, nem lop, de magát az ügyet kíméletlenül érvényre juttatja. Nemhiába nevezték Robespierre-t a „Megvesztegethetetlennek”. Valószínűleg nem arról volt tehát szó, hogy Robespierre képmutató lett volna, hanem arról, hogy saját „szerénységétől” és igénytelenségétől szállt el, azaz úgy gondolhatta, hogy erkölcsileg mindenben felülemelkedett a gyarló, élvhajhász, önző és kapzsi embereken, ezért joga van neki megmondania a tutit, és képviselnie a naybetűs Erkölcsöt. Ugyanakkor a néző már az elejétől fogva látja, hogy hol hibázik Robespierre logikája: ott hogy kényelmét feláldozza ugyan, de a személyes önfeleláldozástól eltekint. Vagyis az Ügyet azonosítja saját magával illetve inkább saját korlátlan hatalmával. Ebből aztán látható az is, hogy nem igaz az, amit tavaly egyszer leírni találtam, hogy a hatalomvágy eltorzult formája az ember kényelem iránti vágyának. Pontosabban igaz lehet, de a kényelem sokaknak nem a fizikai kényelmet jelenti, hanem akaratuk minél zökkenőmentesebb érvényesítését. Robespierre ilyen figura volt: egyszerűen mások voltak az igényei, mint Dantonnak. De ennek a kifacsart logikának a félelmetességét már Robespierre első megjelenésekor érezzük: zseniálisan felépített az a beszéd, amelyet elmond, és amelyben szüntelenül a „Népre” és a „Szabadságra” hivatkozik, mint vezetőkre, és a „zsarnokok” elleni fellépésre. Érezhető, mert ebben a beszédben Robespierre egyszerre indokolja meg leszámolását a hozzá hasonlóan kíméletlen Hébert-rel és a most következő kíméletlen leszámolását Dantonnal is. De már ekkor kiderülhet számunkra, hogy mind Hébert-re, mind Dantonnal ugyanaz volt a baj: útban volt Robespierre korlátlan hatalmához. (Hogy mi ebben a félelmetes? Az hogy az a szöveg, amit Maxi az elején lenyom, azt nap mint nap halljuk különböző nagyokos népvezérektől, és ennek emberek milliói bedőlnek, elhivén, hogy a Megvesztegethetetlen és Tévedhetetlen vezér valóban azonos az Üggyel és a közösséggel is.)
Robespierre szerepe tehát egy hálás szerep, ugyanakkor jóval finomabb gesztusokat és színészi játékot követel, mint Dantoné. És ebben a szerepben a maga kellően visszafogottságával hatalmasat alakít László Zsolt. (Aki egyébként régi haverja Stohl Andrásnak, de szerintem sokkal jobb színész nála. Egyébként ebben a darabban kevés közös jelenetük van, de olyankor remekül érezhető közöttük az összhang. Nekem legalábbis nem volt igényem, hogy összehasonlítgatásokat tegyek, hogy „ki kit játszik le a színpadról”, vagy ilyesmi. Mindenesetre László Zsolté volt a(z egyik) kedvenc alakításom ebben az előadásban.

A másik Hevér Gáboré. Igaz az ő szerepe talán megint valamivel könnyebb, mert megenged bizonyos harsányságot. De egész másfajtát mint Dantoné. Danton az örökké pörgő ember, Saint-Just ellenben a mélyben fortyogó, néha kitörő indulatok embere.

Louis-Antoine Saint-Just megint egy nagyon izgalmas figura. Képére nézve egy angyalarcú fiúcska, szerepére nézve pedig Robespierre jobbkeze, „a terror arkangyala”, a lehető legelborultabb fanatikus, akit el tudsz képzelni, írásait és beszédeit olvasva az embernek égnek áll a haja. Nem véletlenül hivatkoztam rá a múltkor, mikor Bellatrix Lestrange-ről beszéltem.
Azt szokták mondani, óvakodj a mindenkori „második emberektől”, vagyis a mindenkori főnök aktuális „jobbkezétől”, mert ő az igazán veszélyes ember, aki a hatalmat fitogtatni akarja, és főnökének egyrészről a feltétlen engedelmességgel, másrészt a kíméletlenséggel akar megfelelni. (Lásd például Hitlert és Himmlert vagy Sztálint és Beriját, esetleg Kun Bélát és Szamuely Tibort, de még számos példát lehetne felsorolni.) Saint-Just tipikusan ilyen figura volt Robespierre mellett. Még kíméletlenebb volt önmagával és másokkal szemben is, mint „Mestere”. És persze amíg Robespierre a fennkölt bölcsesség pózában tetszelegve ravaszul és módzseresen szította az indulatokat, Saint-Just egészen nyíltan és leplezetlenül volt véresszájú, beszédeinek a stílusát tényleg leginkább Szamuely Tibor agymenéseihez lehetne hasonlítani.
Saint-Justöt szelíd kölyökarcú színésszel érdemes eljátszatni, akit egész más szerepekben szokhatott meg a közönség. A zömök, alacsony, feketehajú Hevér Gábor persze nemigen hasonlít a nyúlánk, szőke, „angyalarcú”, Saint-Justre. de az első pillantásra ártalmatlannak tűnő fanatikust, akitől már híre miatt is mindenki fél, na ezt a szerepet itt remekül hozza. Még körbe-körbe rollerezgetve is kellőképpen vérfagyasztó tud lenni, nagy szónoklatánál pedig zseniálisan lovallja bele magát a szerepbe, remekül játszik ércesen és fiatalosan csengő hangjával. Saint-Just monológja tényleg szinte észrevétlen átmenetekkel megy át a kegyetlen tárgyilagosságból mélyben fortyogó indulatokba, majd félelmetes kiabálásba, végül már-már nevetséges rikácsolásba. De még ekkor is megőrzi hatásosságát, hiszen a nézőnek muszáj belegondolni, ahogy ennek a karakternek a kezében komoly hatalom van, hogy nekikezdjen a sok szörnyűség végrehajtásának, amikről beszél.



Itt van még akkor Danton hűséges fegyvertársa, Camille Desmoulins, a költő és ideológus, szóval az idealista. (Ő az egyetlen a szereplők közül, akit végig csak a keresztnevén emlegetnek.) Őt Varju Kálmán játssza, akit sok szerencsétlen tapasztalat után már elkönyveltem rossz színésznek, de úgy látszik, itt egészen jót alakít. Mármint eddig azt hittem róla, hogy őt csak véletlenül tudja eltalálni egy-egy hozzáillő szerep, de itt legalább látszik, hogy tényleg belefektetett némi munkát az alakításába.
Érdekes egyébként, hogy Camille Desmoulins éppen Maximilien Robespierre-nek volt gyerekkorától fogva jóbarátja, és ez ki is derül a darabból, de sajnos Robespierre és Danton egyéniségeinek összecsapása során már nem jut hely Robespierre és Desmoulins kapcsolatának kibontására is. (Büchner azt sugallja, hogy Maximilien kímélni akarta volna Camille-t, de a kegyetlen Saint-Just meggyőzte az ő eltakarításának szükségességéről is.)

Itt van még néhány mellékszereplő: Egyrészt Georges Danton barátai: mind valós történelmi alakok, szintén nagy egyéniségek és gondolkodók, de itt most az ő jellemük sem lehet olyan kidolgozott.

Jean Hérault szerepében Király Attila

Jean-François de Lacroix szerepében Csőre Gábor

Louis Legendre szerepében Kerekes József

Pierre Philippeaux szerepében Józan László
Jellemük nem, de gondolataik igen. A dráma legérdekesebb része Dantonék perén kívül a börtönben folytatott beszélgetéseik életről, halálról, hősiességről, vallásosságról, Istenről. És ezek a párbeszédek azok, amelyekben valószínűleg tényleg a drámaíró beszél hozzánk. Mert a pernél nyilván követte a történelmileg jól dokumentált eseményeket és szövegeket, de a nem nyilvánosság előtt zajló beszélgetésekben végre leírhatta azt is, ami őt, mint írót foglalkoztatta. Maga a darab igazán ettől, a történelmi-politikai és a filozófiai-morális szál váltogatásától válik igazán érdekessé, ez teszi többé rekonstrukciónál.


És itt van még a „nép”. Azok a mellékszereplők, akik elvileg csak statiszták lennének a nagy történelmi színjátékban. De nem azok. Büchner ugyanis valószínűleg nem akarta azt sugallni, hogy „a történelmet a nagy emberek csinálják” vagy ilyesmi. Ezért a „nép” nem arctalan tömegként, egységes masszaként van kezelve. Azon túl, hogy a tömegmanipuláció lehetőségeire jól rávilágít a darab (és a rendezés), a tömegből időről időre kiválik valaki, aki mesélni kezdi a saját személyes történetét, amely sokszor pont azáltal kap még nagyobb hangsúlyt, hogy összeér a főszereplők történetével (például Danton egyik szeretőjéé), ezért nem a párhuzamos, inkább a szerteágazó, de egységes történetmesélés felé megy el a darab.

Ezek után azért nagyon szeretném megnézni Andrzej Wajda Danton-filmjét is. Kíváncsi vagyok, hogy merített-e Büchner művéből, illetve, hogy mennyire meséli el másképpen ugyanazt a történetet. És persze arra is kíváncsi vagyok, hogy vajon László Zsolt a jobb Robespierre vagy Wojciech Pszoniak? Vajon Hevér Gábor a jobb Saint-Just vagy Bogusław Linda? És (na jó, ezt is felteszem) vajon Stohl András a jobb Danton vagy Gérard Depardieu?

Piłsudski a színen

Fentről lefelé, balról jobbra:
1. Mariusz Bonaszewski (A Marsall, 2001)
2. Janusz Zakrzeński (egy november 11-ei, Függetlenség-napi ünnepségen, vmikor 2005 és 2009 között)
3. Ryszard Filipski (Az államcsíny, 1980)
4. Daniel Olbrychski (A varsói csata, 2010)
5. Mirosław Baka (Fehér-vörös 1920, 2010)
6. A Piłsudski-címer
7. Zbigniew Zapasiewicz (A Marsall, 2001)

Szerintem Ryszard Filipski játszotta a legérdekesebben, bár az a film (Zamach stanu - Az államcsíny) messze kiemelkedik a többi közül igényességben. (Bár inkább egy dokumentumszerű rekonstrukciója az 1926-os eseményeknek.) A varsói csatáról (1920-Bitwa warszawska) már írtam, az egy habkönnyű szórakozás. Olbrychski kicsit túl lazára veszi Piłsudski megformálását, szerintem egy csatába menő, figyelmét összpontosító hadvezér nem így viselkedik. (A Tuhacsevszkijt játszó színész ugyanebben a filmben sokkal meggyőzőbb volt.) A Marsall (Marszałek Piłsudski) című tévéfilmsorozatnak az első két részét láttam. Borzasztóan unalmas volt, nem is értettem, hogy lehet egy ilyen érdektelen filmet forgatni arról, akinek az ifjúságáról western-stílusú film is szólhatna. Lehet, hogy ehhez hozzájárult Bonaszewski sótlan alakítása is. (Pedig külsőre tényleg nagyon hasonlít a fiatal Piłsudskira.) Az öreg Marsallt játszó Zapasiewicz játéka ugyanebben a filmben viszont nekem bejött. A Fehér-vörös (1920-Biało-czerwone) című sorozatot nem láttam, Mirosław Bakát nem ismerem, csak azt látom, hogy egyáltalán nem hasonlít a Marsallra. Ettől még játszhat jól.

A kedvenc történetem Piłsudski életéről egy steam-punk-képregény volt, amely szárnyaló fantáziával egy sci-fi-ben dolgozza fel, egy Józef nevű lengyel száműzött kalandjait Szibériában. (Az olvasó csak a végén ismerhet rá Piłsudskira a szakadt ruhájú, bozontos szakállú hősben). Sem a címére, sem az alkotójára nem emlékszem, de ha valaki tudja, írja meg.

A sokarcú harcos

146 éve született Józef Piłsudski, a XX. század egyik legizgalmasabb történelmi személyisége, a polákok nemzeti hőse. Élete kész kalandregény. (Bár ez leginkább az élete első felére igaz, márpedig világszerte híres leginkább arról lett, amit élete második felében csinált.) Volt orvostanhallgató, nyomdász, lapszerkesztő, diplomata, terrorista és postarabló, katona és győztes hadvezér, forradalmár, szabadságharcos és puccsal hatalomra jutó autokratór (mert diktátornak azért nem nevezném), ült börtönben, kezelték elmegyógyintézetben, élt Litvániában, Szibériában, Nagy-Britanniában és Japánban, vezetett kis csoportokat és nagy hadseregeket, élt nagy nyomorban és hatalmas dicsőségben egyaránt.
Sokarcú személyiség, akinek általában csak kevés arcát szokták ismerni. És vajon melyik volt a legjellemzőbb rá? (Azt mondják legalább három Józef Piłsudski van: a szocialista forradalmár, a legendás szabadságharcos hadvezér, és az országvezető Marsall.)

Haladjunk sorjában. Józef Piłsudski 1867-ben született, Zułówban, vagy litván nevén Zalavasban, elszegényedett lengyel nemesi családban. Tehát litvániai lengyel. A „litvániai lengyel” kb. olyan fogalom a polákoknál, mint az „erdélyi magyar” nálunk, azaz a határvidéki fasza gyereket jelenti, aki legtisztábban őrzi azokat az izéket, amiket olyan jellegzetes nemzeti karakterjegyeknek tartunk. Noha, mivel kevert népességű vidékről jött, valószínűleg benne is lehetett litván és fehérorosz vér is (a család névadója is egy litván falu, Pilsudas), de mint nemes, a család nyilván lengyelnek vallotta magát.

Igaz, ekkor már 72 éve nem volt önálló lengyel-litván állam; az egykori Litván Nagyfejedelemség teljes területe az Orosz Birodalom része volt.

Az apa, id. Józef Piłsudski harcolt a polákok 1863-as szabadságharcában (a Januári Felkelésben), az anya, Maria Piłsudska pedig a Billewicz-nemzetségből származott, ahonnan Henryk Sienkiewicz híres regényének, az Özönvíznek a női főszereplője is.

Józek tizenkét gyermek közül a negyedik volt és a második fiú. (Öt fiú és öt lánytestvére volt.) 7 éves volt, amikor a család Wilno-ba (a mai Vilniusba) költözött, ami akkor még inkább volt lengyel és zsidó város, mint litván.
1884-ben Józef a bátyjával, Bronisławval együtt kezdett tanulni Harkivban az egyetemen, az orvosi karon. De sosem derült ki, milyen orvos lett volna belőle. 1887-ben ugyanis Bronisławot és Józefet is letartóztatták felforgató szervezkedésért. Ekkoriban ugyanis a Narodnaja Volja (Népakarat) nevű orosz narodnyik akciócsoport egy titkos összeesküvést kezdett szövögetni, amelynek végső célja a zsarnok III. Alekszandr cár meggyilkolása lett volna. Az összeesküvés lelepleződött, és a cári titkosrendőrség (az Ohrana) rengeteg embert letartóztatott. Többek között Broniek Piłsudskit is, akinek valószínűleg tényleg voltak kapcsolatai a Narodnaja Voljával. Az öccse csak simán gyanús volt, mint rokon.
(Egyébként ennek az összeesküvő csoportnak a tagjaként kapták el, és akasztották fel Alekszandr Uljanovot is, akinek az öccséből, Vlagyimirból később Lenin lett.)


A száműzött és a szocdem
A két Piłsudski-testvért különböző helyekre száműzték.

Bronisławot a lehető legmesszebbre, Szahalin szigetére. Innen később Japánba ment át, ahol elismert néprajzkutatóvá képezte magát, évekig élt az ajnuk között, és egy csomó mindent összegyűjtött róluk. Állítólag ma is élnek leszármazottai Japánban.

(Szibéria előtt↑)

Józefet pedig Délkelet-Szibériába, azon belül is Irkutszkba, a Bajkál-parti városba szállították. Irkutszk nem lehetett egy érdekes hely, de azért voltak ott más lengyel száműzöttek is, akikkel Józef barátkozott, állítólag itt jött össze az első barátnőjével is.

(Szibéria után↑)

Józek 1892-ben szabadult. Visszatért Wilno-ba, és egyből újra szervezkedni kezdett még intenzívebben, mint előtte. (Bár a Narodnaja Voljához nem volt köze, de azért a lengyel egyetemi hallgatók titkos hazafias szervezeteiben már Harkivban is benne volt.) A PPS (Polska Partia Socjalistyczna – Lengyel Szocialista Párt) tagja lett.

Erről máig nagy viták mennek, hogy mennyire vette komolyan a szociáldemokrata eszméket. Utólag, mikor már országvezető politikus volt, mintha mentegetőzni igyekezett volna emiatt, azt mondogatta, hogy neki mindig a lengyel függetlenség kivívása volt az elsődleges célja, és ehhez a szociáldemokratákat látta a legjobban szervezett erőnek. De akik olvasták az akkori cikkeit, állítják, hogy a maga idejében valószínűleg ő is lelkesedett a munkásmozgalomért. Egyébként a lengyel szocialisták akkoriban valószínűleg úgy gondolták, hogy ők általában az elnyomás ellen küzdenek, mármint az elnyomás minden formája ellen. Hogy aztán a cári önkény ellen nemzeti vagy társadalmi alapon küzdenek az ekkor még nem vált élesen szét náluk. Egyébként nem Piłsudski volt az egyetlen szegény nemes családból jövő lengyel szociáldemokrata ebben az időben. Sőt, azt lehet mondani, hogy a PPS vezetőségében ilyenek voltak a legtöbben. Sőt, eleve ilyenek alapították a pártot.
(Egyébként többek között talán ezért is van, hogy manapság a polákok általában a nemzeti panteon fontos részének tekintik az ekkori szocialistákat, és kevésbé hajlamosak összekeverni őket az ún. „kommunistákkal”.)

(Józef Piłsudski az ülő sorban balról a harmadik)


A forradalmár
Józef mindenesetre adott pillanatban egyik nagyon hatékony tagja volt a PPS-nak. Olyannyira, hogy még a párt Londonba, a II. Internacionálé színe elé járuló küldöttségébe is beválasztották.
Józef a szociáldemokrata mozgalomban ismerte meg Maria Koplewskát is, akit 1899-ben vett feleségül.

A dologban az a plusz érdekesség, hogy Maria Józef előtt Roman Dmowskival járt,

aki aztán a „jobboldali” és konzervatív, magukat „nemzeti demokratáknak” nevező lengyel szervezkedők vezére lett. (A mai soviniszták és antiszemiták előszeretettel hivatkoznak rá.) Dmowski és Piłsudski útja a továbbiakban még sokszor keresztezte egymást. De nem valószínű, hogy elvi ellentéteiknek egy nőügy lett volna az alapja, mert akkor, amikor Maria választott közülük, még egyáltalán nem ismerték egymást. Meg aztán a későbbiekben többször jelezték, hogy emberileg nagyra becsülik egymást, ha nem is értenek egyet.

Józef Piłsudski 1892 és 1900 között több titkos szocdem lapba is írogatott, mint a Przedświt („Korahajnal”) vagy a Robotnik („Munkás”). Ez utóbbinak szerkesztője is volt. Mikor Mariával összeházasodtak, és Łódźban telepedtek le, Józef a lakásukon rendezte be a Robotnik titkos nyomdáját. Vesztére, mert a hatóságok hamar megtalálták (1900 februárjában) és Józefet letartóztatták. Warszawában tartották fogva, mikor Józef szimulálni kezdte az elmebajt. Az oroszok egy burját származású orvost hívtak hozzá, aki hosszan vizsgálgatta, majd arra jutott, hogy fogalma sincs, mi van ezzel az emberrel, és a biztonság kedvéért inkább vigyék Szentpétervárra, további kivizsgálásra. (Józef valószínűleg nem számított arra, hogy ilyen messze elküldik.)
1901 májusában Józefet néhány PPS-beli barátja megszöktette a pétervári kórházból, majd titokban feltették a legközelebbi Londonba menő hajóra. Józef, mint gyakorlott életművész Londonban is feltalálta magát, segítséget kapott a PPS ottani tagjaitól, és még új lapot is sikerült kiadnia.


A diplomata
1904-ben kitört az orosz-japán háború. A PPS-ban valaki ekkor előállt azzal az ötlettel, hogy ez jó alkalom lehet egy új szabadságharc kezdeményezésére, ezért, hogy ez megvalósuljon, lengyel légiókat kellene szervezni a japánok oldalán. A párt Józef Piłsudskit küldte, hogy a lengyel hadifoglyok csatasorba állításáról tárgyaljon a nippókkal.

Józef nem habozott, hanem az USA-n és Hawaii-on keresztül Japánba utazott, ahol megtalálta rég elveszett bátyját, Bronieket is. És hamarosan még egy ismert polák felbukkant Tokióban. Mégpedig… Roman Dmowski. (Ő ugyanis a „nemzeti demokraták” („endekek”) nevében jött a japán császárhoz a lengyel légiókról tárgyalni.)
A tárgyalások eléggé elhúzódtak, így végül is a háború befejeződött, mielőtt a légiók létrejöhettek volna. (A japánok a polákok nélkül is győztek.)



A „betyár”(?)
Az egyéves nipponi diplomáciai küldetés után Józef mégsem Londonba tért vissza, hanem Krakówba. (Ami akkoriban Galicja, tehát az Osztrák-Magyar Monarchia része volt.) Vele tartott Bronisław is, bár eléggé megszerette a japánokat. Józef valószínűleg abban reménykedett, hogy az 1905-ös orosz forradalom után (amely a Birodalom lengyel részein is végigsöpört), már könnyebb lesz fellázítani a honfitársait. Ennek szellemében megszervezte a PPS Harci Szervezetét, amelynek feladata volt orosz területeken fegyveres akciókat végrehajtani, amelyekkel lehetőleg pénzt és még több fegyvert lehet szerezni egy jövendő lengyel felkeléshez. (Ehhez egyébként az egy csomó fegyvert fű alatt mégiscsak a japánoktól kapott. Talán az sem véletlen, hogy a Harci Szervezet tagjainak nagy része japán fedőneveket kapott.) Azaz, ha úgy vesszük Józef ezúttal diplomatából rablóvezérré (vagy fogalmazzunk eufemisztikusan: betyárvezérré) alakult át.

Ami azt illeti elég sikeres volt ebben a tevékenységben.
A leghíresebb akcióját Bezdany (Bezdonys, Wilno/Vilnius környéke) vasútállomásának közelében hajtotta végre.

Személyesen irányította a vonatrablási akciót, amelynek során kb 200 ezer rubelt zsákmányoltak. Hogy még érdekesebb legyen a dolog, hozzá kell tenni, hogy az akcióban résztvevő elszánt emberek húsz évvel később már mind a lengyel állam valamilyen vezető pozíciójában ültek: miniszterek, államtitkárok és magasrangú katonatisztek lettek belőlük. (Lehet, hogy Bezdonysban ma még emléktáblájuk is van.)

Egyébként ez volt az az időszak, amikor a PPS tényleg kettészakadt. Piłsudskival tartott a pártnak az a része, amelyik elsődlegesnek Polákország újraegyesítését és felszabadítását tartotta a cári (és császári, azaz orosz, osztrák-magyar és német) uralom alól. Ők lettek a PPS Forradalmi Frakciója. A másik részt azok alkották, akik úgy gondolták, hogy együtt kell működniük az orosz szocialistákkal (mensevikekkel és bolsevikokkal), és az egész felszabadítást együtt, egy világforradalom keretében kell megvalósítani. Ők lettek a PPS „Baloldala”. (Közéjük tartozott például Feliks Dzierżyński,

aki a későbbiekben az orosz polgárháború idején a bolsevikok titkosrendőrségének, a CsK-nak a létrehozásában játszott dicstelen szerepet.)
Az azért elmondható, hogy adott helyzetben mégiscsak a Forradalmi Frakció volt a harciasabb, lévén, hogy sokkal konkrétabb elképzeléseik voltak a cselekvésről.

Józef ekkoriban már nem Mariával élt együtt, hanem egy bizonyos Aleksandra Szczerbińskával, akit a Harci Szervezet szervezésekor ismert meg. Később két lányuk is született: Wanda 1918-ban, és Jadwiga 1920-ban.

(A képen balról az első Wanda, a második Jadwiga, az ülő alak Aleksandra asszony)

De hivatalosan csak 1921-ben házasodtak össze, mikor Maria Koplewska-Piłsudska meghalt.

A légiós vezér
Az I. világháború alatt mindhárom birodalom, amelynek a területén polákok éltek (az Osztrák-Magyar Monarchia, a Német Császárság és az Orosz Birodalom) azt ígérgette, hogy ha a polákok jól viselkednek, akkor a háború után újraegyesíti majd a lengyel területeket, természetesen a saját protektorátusa alatt. A lengyel vezetők ekkor gondolkodóba estek, hogy kinek lehet ezt legjobban elhinni, kit érdemes ebben a helyzetben támogatni. Piłsudski valami miatt úgy gondolta, hogy ez az Osztrák-Magyar Monarchia lesz. Talán azért, mert mindenki látta, hogy a három nagyhatalom közül relatíve az OMM a leggyengébb, tehát logikus a feltételezés, hogy ennek a protektorátusától lesz a legkönnyebb megszabadulni később. De persze az is belejátszhatott az egészbe, hogy az ezt megelőző időszakban mégiscsak Galicjában (vagyis azon a területen, ami az egykori Lengyel-Litván Köztársaságból a Habsburg Birodalomhoz került) volt a legkedvezőbb a polákok helyzete. Ezt maga Piłsudski a saját bőrén tapasztalhatta. Végül is az OMM hatóságai 1906 óta gyakorlatilag ölbe tett kézzel nézték, hogy egy Krakówban lakó polák mindenféle lőfegyverekkel és bombákkal járkál át az Orosz Birodalomba robbantgatni, és vonatokat kirabolni.

Ennek szellemében Piłsudski szervezni kezdte a Lengyel Légiókat az OMM oldalán.

(Ugyanebben az időben az oroszok oldalán harcoló Lengyel Légiókat hozott létre a már jól ismert…

Roman Dmowski.)

(Úgy látszik ezek semmiben nem tudtak egyetérteni...)

Hogy mi minden történt az I. világháború során, inkább nem fejtegetem hosszan. Lényeg a lényeg: Piłsudski kezéből hamar kicsúsztak az események. Az OMM hadvezetéséből hamar kiábrándult. (Arról nem is beszélve, hogy egy darabig sebesülésből lábadozott, mivel a fegyvere tisztogatás közben elsült, és meglőtte magát.) Ő sem számított rá, hogy az események mennyire elképesztően kedvezően fognak alakulni a polákok számára. (Gyakorlatilag azt lehet mondani, hogy a Lengyel Köztársaság volt az I. világháború legnagyobb győztese.)
1917-ben mikor az oroszok kivonultak Warszawából, Piłsudski újra megjelent a színen, és a lengyel Ideiglenes Államtanács hadügyi referense lett. Ekkor azonban megjelentek a hadszíntéren a németek. Mivel nekik sem volt érdekük, hogy a polákok hirtelen önállósodjanak, elfogták a veszélyes ellenfélnek tartott Józef Piłsudskit (aki nem akarta a Légiókat a német haderőnek alárendelni, sem felesküdni II. Wilhelm császárra), és becsukták Magdeburg erődjére. Ahogy mondani szokás ezzel Piłsudskinak használtak a legtöbbet. Ilyen módon mártírt csináltak belőle. Piłsudski, aki addig csak egy volt a sokféle lengyel politikai irányzat vezetői közül, hirtelen össznemzeti hőssé vált.
Így mikor Németország hadereje is összeomlott, és Piłsudskit, mivel már teljesen felesleges lett volna tovább fogságban tartani, elengedték (1918 novemberében), ünnepelt hősként tért vissza Warszawába.

Ő lett az ideiglenes államfő, majd a hadsereg főparancsnoka. Mellette labdába sem rúghatott… Roman Dmowski.


A függetlenség hőse
1918 sikeres év volt Józef Piłsudski életében. November 11-én kikiáltották az önálló, újjászületett Lengyel Köztársaságot (Rzeczpospolita Polska). Ugyanebben az évben, 50 éves korában megszületett az első kislánya, Wanda. Igaz, ugyanebben az évben, a bátyja, Bronisław öngyilkos lett Párizsban. (A Szajnába ugrott.)
Az igazi nagy Piłsudski-legendát azonban az 1920-as ún. „lengyel-bolsevik háború” alapozta meg. Mivel az Újjászületett Köztársaság keleti határai még nem voltak rögzítve, és a keleti szomszédban, Oroszországban még tartott a polgárháború, a lengyel vezetés úgy döntött, a káoszt kihasználva megpróbál a régi Lengyel-Litván Köztársaságból minél több területet visszaszerezni. Így hát megindult a hadjárat Oroszország ellen. Ezen a háborún azonban a Köztársaság majdnem rajtavesztett. Mint kiderült ugyanis, a polgárháború vörös oldala ekkor már sokkal erősebb volt, mint gondolták. A bolsevikok visszanyomták a polákokat egészen a Warszawáig. A fiatal orosz tábornok, Mihail Tuhacsevszkij majdnem Warszawát is elfoglalta.

Az, hogy ebben a vert helyzetben a lengyel hadsereg fordítani tudott, és nemcsak, hogy megvédte Warszawát, de visszakergette az oroszokat, és végül egy számára kedvezőbb békekötésre tudta kényszeríteni a létrejövő Szovjetuniót, mindez nagyban köszönhető volt Józef Piłsudski zsenialitásának.

Bár nemcsak neki, és ezt sokan hajlamosak voltak elfelejteni.
Minderről már volt szó.


Az autokratór Marsall
Piłsudski 1922-ben visszavonult a politikától. Ehhez egy nagyon szégyenletes eseménysor járult hozzá. A köztársasági elnök választásakor az endekek (Dmowskiék) nagyon ronda lejárató kampányt folytattak Piłsudki jelöltje, Gabriel Narutowicz (egyébként elismert egyetemi professzor, régi függetlenségi harcos) ellen, elmondva őt mindenféle zsidóbérencnek, idegenszívűnek, … szóval amit ilyenkor mondani szoktak. (Ismerős, mi?) Gabriel Narutowiczot végül is megválasztották elnöknek. Beiktatásakor az endekek szavazói hógolyókkal és sárral kezdték dobálni. Pár nappal később, mikor az elnök ellátogatott egy galériába, lelőtte egy őrült festő. (Az illető ráadásul kivégzése előtt még "árulónak" nevezte Piłsudskit, – mindezt csak két évvel azután, hogy Piłsudski megmentette Warszawát az idegen megszállástól.)
Piłsudski tehát eléggé kiábrándult a politikából, ezért visszavonult, és megérdemelt pihenését töltötte feleségével és két aranyos kislányával. De hamarosan visszatért. Egyfelől idegesítette amit látott, a káosz, a pártok marakodása és a folyamatos kormányválságok. Másfelől egykori légiós tisztjei (akik valóságos félistenként néztek rá, és akik gyakran meglátogatták) folyamatosan azt sugallták feléje, hogy csak ő tudna rendet tenni, mert neki van ehhez megfelelő tekintélye. A nyugdíjba vonult Marsall ezt végül elhitte, és 1926 májusában végrehajtott egy államcsínyt, ami majdnem balul sült el. Piłsudski ugyanis azt hitte, hogy a hadsereg feltétlenül mellette áll. Ez nem volt így, ennek következtében majdnem polgárháború tört ki, mert a Piłsudskihoz hű és a kormányhoz hű katonai egységek egymást kezdték lőni. Több száz ember halt meg, végül a kormány inkább lemondott, hogy ne fajuljanak el mégjobban az események.
Piłsudski azonban nem cserélte le radikálisan az államrendet, még csak le sem tartóztatta a kormány tagjait, hanem meghagyta a képviselői mandátumukat. Tehát a puccs eredménye csak egy kormányváltás volt, több száz halottal. Piłsudski ugyanis még katonai diktátorként is korrekt emberként akart viselkedni. A későbbiekben létrehozta a maga politikai erejét, amelynek a BBWRz nevet adta (Bezpartyjny Blok Współpracy z Rządem – a Kormánnyal való Együttműködés Pártonkívüli Blokkja). Elfogadtatott egy új alkotmányt, amely meggyengítette az országgyűlést, a Sejmet, ezzel létrehozott egy ún. „szanációs” rendszert. Azoktól, akik az emberi jogok megnyirbálása ellen tiltakoztak fokozatosan, mindenféle koncepciós perekkel szabadult meg. (Igaz, senkit sem végeztetett ki, mindenki csak páréves börtönbüntetést kapott. Mindez még jóval a Sztálin-féle kirakatperek előtt volt.) Sajnos mindezzel túllőtt a célon: el kellett távolítania mindazokat, akik tiltakozhattak ellene, így saját egykori harcostársait is, esetenként olyanokat is, akik a puccs idején esetleg még támogatták, de a következő években szembefordultak vele. Így hát a BBWRz vezetésében maradtak: azok a katonatisztek, akik fanatikus imádattal tekintettek Piłsudskira, a gátlástalan karrieristák és az inkompetens hülyék. Hiába próbált Piłsudski korrekt ember maradni, a rendszer, amit létrehozott olyan volt, hogy a salak került felszínre.
Mikor Józef Piłsudski marsall 1935-ben meghalt, elég ellentmondásos volt a megítélése hazájában és a Világban egyaránt.


Az örökség
Ezért aztán lehetetlen röviden válaszolni arra, hogy milyen ember volt Józef Piłsudski. Állhatatos, sokat tűrő ember volt? Vagy inkább színeváltozó? Korrekt vagy zabolátlan? Szerény vagy beképzelt? Zseni vagy egy szerencsés középszerű?
Összességében jó szervezőnek bizonyult, főleg fiatal korában, a PPS aktivistájaként. És szívós megtörhetetlen, ugyanakkor ravasz, és ügyes embernek. És volt benne egy jó adag elszánt önfeláldozó készség is. Később mégis egy szenilis öregúr képét mutatja, aki elszállt saját legendájától, bármennyire is igyekezett eleinte saját személyi kultuszának gátat szabni. Lehet, hogy elképesztő sikeressége vakította el? Vagy azt gondolta: rászolgált, hogy mindenben igaza legyen? Esetleg nemcsak a politikából, de a „népből” is kiábrándult, látva annak hálátlanságát 1922-ben?
Egyesek hadászati képességeit is kétségbe vonják. Végül is eredetileg nem volt hivatásos katona, csak afféle autodidakta hadvezér. Eugeniusz Kozłowski történész felhívta rá a figyelmet, hogy Piłsudski kvázi-partizánvezérből légiószervezőként egyből ezredessé vált, majd minden katonai lépcsőfokot átugrott, és elérte a lehető legmagasabbat, a marsalli rangot. Eközben nem volt arra ideje, hogy lépésről lépésre képezze magát tovább katonai szakemberré. 1920-ban kiélezett helyzetben jó döntéseket hozott (bár az akkori haditervet sokan inkább Piłsudski jobbkezének, Tadeusz Rozwadowskinak tulajdonítják). Vagyis tehetséges és fogékony emberként jól improvizált, de nem volt jó az aprólékos, módszeres munkában, amilyen munkát egy hadsereg modernizálása megkíván. (És sokan ennek, tehát megintcsak elsődlegesen Piłsudski személyének tulajdonítják, hogy 1939-ben a lengyel hadsereg hetek alatt összeomlott. Pedig ezt ugyanúgy nem lehet rákenni, mint ahogy nem lehet egyedül neki tulajdonítani az 1920-as háború megnyerését sem.) Ugyanakkor amennyire határozott tudott lenni 1920-ban, olyannyira zavarodottan viselkedett a visszaemlékezések szerint 1926-ban, mikor nem sikerült simán a puccs. (Ezt sokan megjegyzik, de ne felejtsük el, hogy nem ugyanaz, ha katonának saját egykori bajtársaira kell lőnie/lövetnie!)
És milyen lehetett a magánéletben? Én azt hiszem az energikussága lehetett az, ami sokakat nagyon megfoghatott. Az izgága energikusság azonban sokféle pozitív és negatív inspirációt is adhat az embernek.
Jan Dobraczyński azt írja róla:
„Az igényes kultúra képviselője, Juliusz Słowacki [nagy lengyel romantikus költő] rajongója, remek író, ugyanakkor obszcén jelzőkkel illette ellenfeleit. Gondos családapa, akit kedvesnek és jólelkűnek ismertek, ugyanakkor dühödt és bosszúálló is tudott lenni. A katonák imádták, a civilek között mégsem talált szimpátiára. A zsidókkal szemben jószándékú, mégis a szadizmusig kegyetlen tudott lenni Herman Liebermannal [régi harcostársával a PPS-ban, akit koncepciós perben ítéltek börtönbüntetésre]. Egész életében remek taktikus, de mint stratéga kiábrándító. Az erkölcsi ’szanáció’ hirdetője, ugyanakkor kivételesen hitvány emberekkel vette körül magát.”

A mai emlékezetben leginkább mint nemzeti hős szerepel, egyrészt az új állam megteremtője, másrészt, mint országmentő hadvezér, katonai zseni (a nagyon elborult nacionalisták egyenesen úgy beszélnek róla, mint aki talán „egész Európát” megmentette a „bolsevik rémtől”) stb.

A szobrok is ekként ábrázolják. És, mint már megjegyeztem, a polákok három nagy nemzeti ünnepe közül kettőnek (Augusztus 15-nek, a Lengyel Hadsereg Napjának és November 11-nek, a Függetlenség Napjának) végül is ő a főszereplője. Adam Michnik valószínűleg nem kis anyázást keltett pár éve, mikor azt mondta: neki a másik, az elszánt szocdem-harcos Józef Piłsudski jobban tetszik.

Józef Piłsudski csupa ellentmondás és rejtély. Azt hiszem éppen ez az, ami izgalmassá teszi. Még jó sok könyvet fognak írni, még jó sok vitát fognak folytatni róla.