Ez nem filmajánló

Többen kértétek, hogy legyen a blogon kevesebb aktuálpolitika, és több filmes, színházi, kulturális ajánló és/vagy kritika. Hát, hogy mi kerül ide, az nem csak tőlem függ, hanem attól is, mi történik a Világban, illetve az országban. Mindenesetre most egy ilyen ajánló-féleség következne. De nem filmeket ajánlok most a figyelmetekbe, hanem két olyan művet, amelyek egyaránt a filmváltozatukról lettek világszerte ismertek. A Hair-t és a Forrest Gumpot.
Bizony, ez a két film kultfilm már jó ideje. De hogy jó filmek-e azt nem tudom eldönteni. Én is filmen láttam őket először, de a filmes élményt aztán felülírta a fejemben az, amikor láttam a Hairt színpadon, illetve elolvastam a Forrest Gump című regényt.
Mindkettő után úgy éreztem, hogy a filmváltozat valami erős lebutítása az eredeti történeteknek. Persze általában szokás fanyalogni, hogy egy-egy filmadaptáció nem éri el az eredeti könyv színvonalát, de azoknak is igazuk van, akik azt mondják: a film más műfaj, más eszközökkel, szükségképpen sűrít és összegez, összevon és szétbont karaktereket, ezért aztán felesleges az eredeti anyaggal összehasonlítani, ha filmként önállóan is működik. Amúgy meg minden filmadaptáció egy interpretációja az eredeti anyagnak, és ami nem hasonlít a mi saját interpretációnkra, azzal mindig elégedetlenkedünk. Szóval ezt mind készséggel elismerem. De itt mindkét esetben úgy éreztem, hogy a filmek nem rosszak, de nagyon is lényeges elemek maradnak ki az eredeti történetekből, ami által az eredeti üzenet (ha van ilyen) is megváltozik. Sérül vagy elhajlik vagy hogyan mondjam ezt jól? Lehet, hogy egyik sem, egyszerűen csak más lesz. Na mindenesetre leírom, mit tapasztaltam ennél a két műnél.

A Hair
A Hair-ről a kötelező adatok dióhéjban: Két jó barát, James Rado és Gerome Ragni kezdték írni 1964-ben, tehát még jócskán benne a hippikorszakban.

(James Rado és Gerome Ragni, hátul pedig a darab zeneszerzője Galt MacDermot, aki nem is volt hippi)

A karaktereket és történeteiket magukról és barátaikról mintázták, illetve az utcáról szedték. A mű végül 1967-ben került színpadra, és nem sokkal később eljutott a Broadway-re. A film 1979-ben készült, tehát 10-15 évvel az eredeti darab után. A film készítői és szereplői tehát bizonyos mértékben már új generáció voltak a musical alkotóihoz képest, talán némi távolságtartó rálátással is rendelkezhettek a ’60-as évekre. Talán.
Szóval a Hairt színházban láttam, még valamikor gimis koromban (de az biztos, hogy jóval a film megnézése után). Bizony. Abban a korban, amikor az emberben jó adag idealizmus (is) van és egy jó regény vagy film élménye nagy hatást tud gyakorolni az emberre. Főleg, ha olyan dolgokról van szó, amik ebben az életkorban kiemelten foglalkoztatnak mindenkit, mint a lázadás, az egyéni szabadság, a szex, meg egy-egy közösség épülése.

Mert a színpadon én főleg ez utóbbit láttam. Egy nagy közösséget, egy kommunát, amelynek a tagjait szépen lassan fokozatosan ismertük meg. Kit jobban, kit kevésbé, mint az életben is, ha belekeveredünk egy csoportba. Mindenesetre nem volt „klikkesedés”, olyan értelemben, hogy nem volt kiemelve egy kisebb csoport a nagy csoportból. (Mint a filmben, ahol igazán csak Claude-ot, Sheilát és Bergert ismerjük meg; Jeannie, Woof és Hud valójában csak kevésbé kidolgozott mellékszereplők, a többiek meg csak statiszták.) Persze a színpadon is voltak statiszták, akik csak táncoltak meg ilyesmi, de azért mégis valahogy több ember személyes történetének elmesélésére volt lehetőség. Valahogy nyugisabb volt az egész: nem volt sietség és kapkodás, és ez rendben is volt, nem hiányzott nekem sem, hogy ami a színpadon történik, az valami nagy drámai végkifejlet felé rohanjon, és engem is magával sodorjon. Inkább éreztem úgy, hogy meg akarom ismerni ezeket a kedves hippiket egyenként, azt sem bánom, ha a végén nem lesznek katonák, meg repülő, meg drámai elmasírozás, meg Vietnam. (De azért lett.) Annak ellenére, hogy nagyon dinamikus előadás volt sok mozgással, tánccal meg rohangálással, mégis volt egy olyan érzésem, mintha ezek az érdekes fiatalok most leülnének a színpad szélére és nekünk, fiatalabb érdeklődőknek elmesélnék az életüket, bemutatnák a közösségüket.
Inkább egy hangulatot akart teremteni az előadás, mint egy történetet mindenáron elmesélni. Valószínűleg ez volt az, amiről aztán a film rendezője vagy a forgatókönyvírói úgy érezték, hogy kevés egy filmhez. Kell hozzá úgynevezett „egységes történet”, fordulatokkal, álöltözetekkel, botránnyal és börtönnel, erősebb kontrasztokkal és társadalomkritikával, és egy megindító befejezéssel. Meg aztán szigorúan el kell különíteni, és egyértelművé kell tenni, hogy mi az, ami a szereplőkkel tényleg megtörténik, mi az amit a szereplők eljátszanak, de valójában nem történik meg, és mi az, ami csak egyesek fejében játszódik le. Színpadon ezek között nem kell feltétlenül éles határokat húzni, és pont ez teszi az egészet izgalmassá.
És még egy fontos különbség. Az eredetiben a közösség belső viszonyai az érdekesek, az hogy az egyes emberek hogyan viszonyulnak egymáshoz. A film inkább a hippik és a külvilág viszonyára fókuszál, arra, hogy mitől mások a hippik, mint mások. Ezért kell a főszereplőkkel szétrúgatni egy csicsás-sznob kertipartit, ezért kell őket elvinni a börtönbe, és a végén hosszan elidőzni a hadseregnél és a kiképzésnél. A végére meg kell egy „tragikus félreértés”, aminek következtében még jobban sajnálhatjuk az elszánt békeharcos George Bergert, aki nagy áldozatot hozott a barátjáért.
Ezek után nem csodálom, hogy James Rado-nak és Gerome Ragninak sem tetszett a film. Ők saját generációjuknak akartak egy zenés darabot csinálni, a hippikről, belülről nézve. Erre a messziről jött Miloš Forman csinál egy filmet arról, hogy kívülről hogyan néznek ki a hippik. (Mondjuk egy gazdag sznob vagy egy oklahomai parasztfiú szemével.)
Mondjam a konkrét különbségeket?

A musicalben Claude Bukowski nem egy messziről jött ember, egy vidéki srác volt, aki kívülről, teljesen más értékrenddel csöppent a hippik közé. Hanem egy rendes régi tagja a közösségnek. Ami kiemeli őt a többiek közül, az az érzékenysége, az önmarcangolása, a szüntelen belső vívódása. Keresi önmagát. Így azért szerintem nagyobb ereje van egy olyan dalnak, mint a "Where Do I Go?". És na, nem árulok el nagy titkot, hogy a végén Claude vonul be katonának, és repül el Vietnamba. Bizony. Miért jobb és drámaibb ez a megoldás? Szerintem éppen azért, mert Claude eltávozása egy valódi belső konfliktus eredménye, és a konfliktusból következő emberi döntésé! És nem pedig egy szerencsétlen és kapkodós félreértésé! A film lezárása tragikus, de nem feltétlenül katartikus. De nem is vet fel annyi kérdést, mint az eredeti musicalé. (És nem feltétlenül azért, mert az egész darab a repülő felszállásával, és a többiek döbbent éneklésével végződik; tehát egyáltalán nem tudjuk meg, hogy Claude túléli-e a háborút.) Szóval, hogy röviden összefoglaljam: sokkal megindítóbb az, ha Claude jó barátai ellenére, magát kívülállónak érzi, mintha tényleges kívülállóként csöppenne bele a történetbe.
Ez szerintem a legfontosabb különbség a történetben. (Mert ez nemcsak a történetvezetést, hanem a jellemfejlődést is érinti.) De a többi esetben sem elhanyagolható. Arról már volt szó, hogy sokkal több szereplő személyes történetét és érzéseit megismerjük a musicalben a nyugisabb történetmesélés és hangulatteremtés révén. A hátterüket a szereplők maguk mondják el. Sheiláról kiderül, hogy gazdag családból származik, de nem kell ezt meg is mutatni, mivel a hippi közösségnek ő is ugyanolyan tagja, mint a többiek, ugyanolyan kedves lány. (A filmben éppen az ő lázadása a szülei merevsége ellen nem egészen egyértelmű.) Hud keménysége és Woof puhasága is jobban kijön, ha a társaikhoz képest látjuk ezt, és nem a külvilághoz képest.
Na és a szerelmi szál. A filmben ez egy hiteltelen kapkodásnak tűnik: egymást pár napja ismerő szereplők között alakulnak ki olyan erős kötelékek, hogy az életüket képesek áldozni egymásért? Fura. Míg ha egy régóta együtt lévő közösség belső viszonyait nézzük akkor ezek a dolgok is helyükre kerülnek. (És ezek a viszonyok a szereplők jellemére is sokkal jobban rávilágítanak.) Nagyon érdekes, hogy egy szexuális szabadságot hirdető kommunában hogyan alakulnak ki mégis plátói vonzalmak az emberek között. Erről szólt jórészt a darab. A csupa szív Jeannie gyermeket vár, (még nem tudni, hogy Hudtól vagy Wooftól), de közben reménytelenül szerelmes Claude-ba. Claude reménytelenül szerelmes a szép és komoly Sheilába. Sheila pedig az egész kommuna vezéregyéniségébe, a vagány George-ba (Bergerbe). George meg sokáig nem veszi ezt észre, túl nagy egója miatt. Csak a végén mikor legjobb barátját, Claude-ot nem tudja visszatartani attól, hogy mégis bevonuljon, és Vietnamba menjen, akkor döbben rá George, hogy nem akarja Sheilát is elveszteni. Ez így sokkal szebb és kidolgozottabb történet, mint a film kapkodósan kialakított szerelmi háromszöge Claude, Sheila és George között. (Már csak azért is, mert, mint már mondtam, a darabban egymást régóta ismerő barátokról volt szó, akik között volt ideje kialakulni az érzéseknek, a filmben pedig ezek hárman csak pár napja ismerték meg egymást.)
Szóval, mint mondtam, abszolút megértem, hogy mi az eredeti alkotók gondja a filmmel. Nem közvetíti azt az életérzést, amit a darab igen, és ez nemcsak a színházi személyes jelenlét varázsán múlik. Ennek ellenére, ha a Hairt említem, akkor a legtöbb embernek a film története fog beugrani. Nem mondom, hogy a film rossz, de azért…

Több Hairt a magyar színházakba!!!!

Forrest Gump
A Forrest Gump című regényt egy Winston Groom nevű amerikai újságíró, író és amatőr hadtörténész írta; 1985-ben jelent meg.

(Az író egyébként maga is Alabamából származik és szintén szolgált a vietnami háborúban, éppúgy, mint főhőse.) Igazán ismert azonban maga a könyv is csak akkor lett, amikor 1994-ben elékészült a filmváltozata Robert Zemeckis rendezésében. Magyarra is csak a film ismertté válása után fordították le a regényt. 1997-es kiadásában a címe: Forrest Gump avagy Egy együgyű fickó feljegyzései lett.
A Forrest Gump film elsőre nekem tetszett, a kedvessége, viccessége, a főszereplő szerethetősége miatt, de úgy éreztem, a végére nagyon ellaposodik a történet, és a lezárása is furcsa az egésznek. Hozzá kell tennem, hogy Tom Hanks alakítását akkor is jónak tartottam, és most is jónak tartom. Édesapám, aki nagy kritikus, mikor ő is látta a filmet, olyasmit mondott, hogy ez a film elég szirupos, az „amerikai álomnak” egy újabb kifejeződése. Érdekes, gondoltam, én nem ezt láttam benne, inkább a főszereplő csetlését-botlását az amerikai történelmen keresztül. És való igaz, mindkettő benne van a filmben, csak nem feltétlenül passzolnak össze. De hogy miért, arra én is csak akkor jöttem rá, amikor elolvastam a regényt. (Ez is még valamikor gimis koromban történt, ha jól emlékszem, az érettségi évében.)
A regény ugyanis műfaját tekintve egy szatíra. Célja inkább az, hogy görbe tükröt tartson Amerika elé, mint hogy dicsőítse az „amerikai álmot” (bármit jelentsen is ez). És a filmmel pont ez a baj, hogy végül is Forrestnek minden összejön, és pont az egész mű szatirikussága vész el ezáltal. Az alkotók mintha a görbe tükör helyett mindenáron valami pozitív üzenetet akartak volna belerőltetni a filmbe. Valami ilyesfélét: „Mégha nem is vagy te a legokosabb ember, mégis lehetsz nagyon sikeres, ha a szíved a helyén van.” Ezt az egész üzenetet igazából úgy akarták beleszuszakolni a filmjükbe, hogy közben a főszereplő karakterén lehetőleg csak keveset változtassanak. Így kicsit felemás lett az eredmény.
Milyen ember Forrest Gump?

Mint a magyar cím is mutatja: első pillantásra leginkább együgyű. Afféle bivalyerős suttyó, akiben azok, akik csak felületesen ismerik, csak a vidéki parasztot látják (a szó rossz értelmében) vagy a könnyen átejthető és kihasználható naiv balekot. Forrest az IQ-teszteken sosem produkál 80-asnál jobb eredményt. De ahogy múlik az idő, egyre inkább kiderül, hogy mennyiféle rejtett tehetség szunnyad benne: megold olyan matekpéldákat, amiket senki másnak nem sikerül, remek amerikai focista lesz, az iskolai blueszenekar szájharmonikásként is hírnevet szerez, később kiderül milyen remek érzéke van a ping-ponghoz és a sakkhoz is. Emellett feltalálja magát az őserdőben, rákászként a tengeren hajózva, és az űrben is (mert a könyvben oda is eljut), mikor egyetlen orángután az útitársa. (Egy egyetemi tanár egyébként a könyv egyik jelenetében azt állítja, hogy Forrest Savant-szindrómában szenved, innen az ellentmondás képességei és viselkedése között.) Mégsem lesz soha igazán sikeres, noha elnökökkel és világsztárokkal ismerkedik meg, és dolgozik együtt. Legtöbb dolga valahogy elcsúszik valami nevetséges apróságon, sokszor saját hibáján kívül. (Ez a sikertelenség adja a könyvnek azt a szatirikus fanyarságát, ami a legfőbb különbség a filmhez képest.) Forrestet azonban igazából nem nagyon érdeklik ezek a félrecsúszások sem: ő a maga egyszerű eszével mindenre, ami történik vele egy kicsit kívülállóként néz. És ebben rejlik a látszólag együgyű fickó bölcsessége is: az olvasó fokozatosan rájön, hogy ez az ember, bármennyire is naivnak és szimplának tűnik is, inkább egyfajta józan felülemelkedettséggel tekint a Világra, nagyon sokszor nem hajlandó felvenni a mások által készségesen vállalt pózokat. Forrest cselekvő résztvevőként éli át a XX. század második felének amerikai történelmét, és mindenhez ilyen naiv természetességgel áll. Idegen tőle mindenféle pátosz, amit mások bizonyos helyzetekben kötelezőnek éreznek. Ez Forrestet egyrész kicsit Josef Švejkhez teszi hasonlatossá, másrészt éppen ebben a hozzáállásban van az egész könyv szatirikussága. És éppen ez Forresttől idegen emelkedettség, ez a kötelező öndicsőítés az, amitől a film készítői nem tudtak megválni, amit mégiscsak visszahoztak a történetbe, főleg a végkifejletnél. (Amire mindjárt rátérek.) Ettől lett a fanyar humorú történetmesélésből afféle sírós-nevetős szirupos dráma.
A szereplők viszonyai is kicsit mások.

Benjamin Buford Blue azaz Bubba. (A filmben Mykelti Williamson alakítja) A filmben Forrest legjobb barátja és bajtársa a katonaságnál és Vietnamban. A könyv szerint már a suliban is jó haverok voltak. Bubba tanította meg Forrestet zenélni. Később együtt vonultak be a seregbe. Mikor Bubba lövéstől haldoklik a vietnami őserdőben, Forrest barátja kérésére a kedvenc bluesdalait játssza mellette a szájharmonikáján, hogy az utolsó pillanatokban felidézhesse az otthont és a békét. (Ez például nincs benne a filmben, pedig ebből aztán szép könnyfakasztó jelenetet lehetett volna kihozni.) Arról nem esik szó a könyvben, hogy Bubba fekete lenne, pedig Forrest egyébként nemritkán használja még barátaira is a „nigger” szót, minden bántó szándék nélkül.

Dan Taylor (volt) hadnagy. (A színész: Gary Sinise) A filmben Forrest egyik közvetlen felettese a seregnél. A konfliktus kettőjük között abból támad, hogy Forrest nem hagyja Dant méltósággal meghalni a harctéren, hanem megmenti az életét, a kemény katonának pedig ezután szerencsétlen nyomorékként kell élnie. A könyvben Forrest már sebesülten, a kórházban ismeri meg Dant, akinek mint kiderül éppen Forrestre volt szüksége ahhoz, hogy el tudja viselni megnyomorodását és ne végezzen magával. Dant (aki eredetileg civilben töritanár) meghökkenti és egyben szórakoztatja Forrest egyszerűsége. Éppen ő az, aki észreveszi Forrest viselkedésében az egyenes nyíltságot, észjárásában az egészséges józanságot, cinizmusában a mélységet, naivságában a távolságtartást. Így felépülésük során kölcsönösen jó hatással vannak egymásra. (Hogy a könyv vagy a film által ábrázolt történet-e a mélyebb és a kidolgozottabb, nem tudom. Mindkettő lehet drámai, de a kettő nagyon más.) A könyvben is megvan, hogy Forrest Amerikába hazatérve újra találkozik Dannel, és látja fokozatos leépülését. Kiengesztelnie a regényben nem kell, mert nincs miért, de igyekszik később is kirángatni az apátiából a lábát vesztett katonát, azzal, hogy mindenféle érdekes kalandokba rángatja bele.

Jenny Curran. (A színésznő Robin Gayle Wright, balra.) Szintén Forrest egykori iskolatársa, és sokáig viszonzatlan szerelme. Mellesleg egy hippi, aki próbálja keresni önmagát. A filmben Forrest az abszolút jófiú, és kapcsolatuk Jennyvel kizárólag a lány szeszélyessége miatt nem működik sokáig. Na, a regényben ez sem ilyen egyszerű, és látjuk, hogy kettőn áll a vásár. Forrest és Jenny időről időre összejönnek és szakítanak, és nem mindig a lány belső bizonytalanságai miatt, sőt! Na és itt most le kell lőnöm a könyv végét is (vagy ahogy manapság mondják: spoilereznem kell), mert ez nagyon fontos különbség a filmhez képest. Aki szeretné magából a szövegből megtudni a végkifejletet, az most ne olvassa el a két * közötti részt.
*Tehát: Forrest és Jenny utoljára akkor jönnek össze, amikor Forrest éppen pankrátorként dolgozik (a menedzsere Dan hadnagy). Jennyt nagyon idegesíti, hogy Forrest minden este bohócot csinál magából, ezért folyamatosan kérleli a srácot, hogy hagyjon fel ezzel a megalázó ugrabugrálással. Forrest ezt többször megígéri, de mindig elhalasztja, azzal, hogy még egy kevés pénzt össze akar szedni. Végül Jenny lelép. Forrest pár évvel később találkozik vele, és itt íme megint összeér regény és film: kiderül, hogy Jennynek van egy fia, akis Forrest, akinek az apja maga Forrest Gump. Csakhogy itt jön a csavar: az is kiderül, hogy Jenny közben férjhez ment egy tisztességes sráchoz akit szintén szeret. A kis Forrest tehát nem tudja, hogy Mr Gump az apja. (Jenny azért annyit elárul a fiának, hogy a nagydarab bácsi egy gyerekkori barátja, akiről a fiú a nevét kapta.) És Forrest sem erőlteti a dolgot; miután megismerte a fiát, fájó szívvel hagyja Jennyt boldog családi életet élni, és nem kavar bele a dolgokba. Éééés itt van lezárva a történet! Szomorkás, de szerintem emberi és viszonylag életszerű lezárás, nincs szükség arra, hogy Jenny egy rövid együtt töltött idő után monumentálisan meghaljon, és az olvasó sírjon egyet a történet szépségén. A sziruposság hiányzik az egészből, és nekem ez így sokkal jobban tetszik.*
Úgy hírlik egyébként, hogy Winston Groom azóta megírta a Forrest Gump folytatását is, Forrest és Tsa címen, amelyben Forrest éppen fiával, az ifjabb Forresttel keveredik érdekes kalandokba. Azt nem tudom, hogy ez még a filmváltozat elkészülte előtt vagy utána keletkezett, de tartok tőle, hogy utána, akkor pedig lehet, hogy hatott rá a film szirupossága. Legalábbis én tartok tőle, hogy egy ilyen esetben az író már nem feltétlenül az eredeti könyv olvasóit, hanem a film rajongóit akarja majd kiszolgálni, ami nem biztos, hogy jót tesz az irodalmi anyagnak. Na, majd utánanézek.
Milyen volt összességében a Forrest Gump könyv? Azért nem olyan revelációszerű élmény, mint a Hair-musicalt színpadon látni. Tényleg inkább csak a filmváltozathoz képest tartom jónak a könyvet. Talán azért, mert a regény igazából úgy a háromnegyedéig szórakoztató, utána inkább fárasztó. Fárasztóvá válik a humora, az extrém helyzetek halmozása, amikbe a főhős belekeveredik. (Főleg, hogy ekkor Forrest kalandjainak társa már nem a cinikus Dan „hadnagy”, hanem egy szürreálisan intelligens orángután. Dan csak a legvégén kerül elő újra.) De filmhez képest jobb lezárása miatt érdemes volt kivárni a végét.

No, mindenesetre biztatok mindenkit, hogy amit lehet, nézzetek, illetve vizsgáljatok meg több szempontból is, még akkor is, ha úgynevezett „alapművekről”, popkulturális jelenségekről van szó. Érdekes néha különböző történeteket vagy csak elbeszélésmódokat összevetni, és néha olyan értékekre találhatunk, amikről nem is tudtunk addig.

Ki ő? (rejtvény, II. forduló)

Volt egy rejtvény is ezen a blogon, hónapokkal ezelőtt, amire mindeddig egyetlen megfejtés sem érkezett. Eleget vártam. Vagy mégsem?
Igaz, azt ígértem, ha nem sikerül megfejteni adok némi könnyítést, illetve segítséget. Fokozatosan akartam csepegtetni a kitörölt információkat, de annyit vártam, hogy most inkább megadom egyben az összeset. (A nevet kivéve, persze.)

(Rákattintva kinagyítható)

Most már (majdnem) mindent tudtok az emberünkről, azt is, mikor készült a kép, azt is, merre járt akkoriban, de főleg azt (és ez a legnagyobb segítség), hogy mivel foglalkozott ekkoriban. Így hát továbbra is marad a kérdés: Ki ő? A megfejtéseket továbbra is a kommentekbe várjuk. Ígérem, ha most sem megy, nem fogok ennyi ideig várni a megoldással, mint ezelőtt. Szóval: várjuk a válaszokat.

Az elkallódott reformer

Az előző bejegyzésben már kifejtettem, milyen veszélyes tud lenni, ha a társadalmi különbségeket etnikumokra vetítjük ki. Hogy ez mégis mennyire félrevihet amúgy okos és tehetséges embereket is, arról muszáj elmesélnem egy történetet. Matolcsy Mátyás szomorú történetét.

Matolcsy Mátyás 1905-ben született régi nemesi családban (amelynek még ebben az időben is viszonylag nagy földbirtoka volt). Műszaki tudományokat és közgazdaságtant tanult, a ’30-as évek elején a Világ sok országát beutazta, hogy a modern közgazdaságtan módszereit tanulmányozza. Biztos, hogy egy szociálisan érzékeny ember volt, aki hamar felismerte, hogy Magyarországon jelentős gondok vannak, hogy egészségtelen a vagyonok eloszlása, és főleg a földbirtokok eloszlása, hogy egyesek elképzelhetetlenül gazdagok, miközben tömegek nyomorognak elképzelhetetlen szegénységben. Mindamellett, a korszak egyik nagy kutatója, Papp István azt állapította meg róla, hogy eléggé izgága, nyughatatlan ember volt. Ebben azért lehet is valami, mint később látni fogjuk.
Mindenesetre a ’30-as évek elején elismert agrárközgazdászként dolgozott, és törte a fejét hogyan lehetne a magyar parasztság életszínvonalán javítani. 1935-ben képviselő lett az akkori leválthatatlan kormánypárt, a Nemzeti Egység Pártja színeiben. (Ez az 1935-ös választás még magyar viszonylatban is különösen botrányos volt, rengeteg csalással, lefizetéssel, és a választók csendőri ütlegelésével, elsősorban az akkori miniszterelnök, Gömbös Gyula gátlástalanságának köszönhetően.) Nem sokkal ezután azonban Matolcsy megismerkedett és összebarátkozott egy hozzá hasonlóan nyughatatlan és szociálisan érzékeny fiatal közgazdásszal, bizonyos Kovács Imrével, akiről már volt szó ezen a blogon.
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2012/03/masodik-marcius.html
(És lesz is még, mert kerek évfordulója közeleg a születésének.)
Kovács Imrénél harciasabb ellenzéki kevés volt akkoriban Magyarországon, igazi forradalmár-alkat volt, remek szónok, ügyes politikus és nagyon elszánt társadalmi reformer. Falukutató íróként, szociográfusként robbant be akkoriban a köztudatba, és a népi írók asztaltársaságába, a Centrál kávéházba.
Matolcsy Mátyás és Kovács Imre felkerekedtek, és együtt járták be az országot, egy-egy hátizsákkal felszerelkezve, bicajjal, szekérstoppal, és gyalogosan. Betértek a legszegényebb falvakba, beszéltek a nyomorgó öregekkel, és gondolom feljegyzéseket is készítettek. Ha a csendőrökkel találkoztak (akik nem mindenhol vették jónéven, ha a városi utazó akkoriban szociális kérdésekről faggat véletlenül kiválasztott parasztembereket), csak felmutatták Matolcsy képviselői igazolványát, és már szabad is volt előttük minden út. Később ezek az úti élmények ihlették a mi Kovács Imrénket, hogy megírja a Néma forradalom című könyvét, amelybe megpróbálta belesűríteni a magyar parasztság minden nyomorúságát és keserűségét. (Három hónap börtönt kapott érte lázításért és „országgyalázásért”.) De az biztos, hogy Matolcsy Mátyásra is nagy hatással volt ez a vándorlás. Ettől kezdve még intenzívebben kezdett foglalkozni a magyarországi földosztás szükségességével, és végrehajtásának lehetséges módjaival. Imre barátja révén összeismerkedett a népi írókkal, eljárt szerda esténként a Centrálba, velük beszélgetni, írni kezdett lapjukba, a Válaszba.
1937-ben ő is segítette a Márciusi Front megszervezését (amelynek Imre egyik fő szervezője és vezérszónoka volt). Még ugyanebben az évben kilépett a NEP-ból, és átlépett a Független Kisgazdapártba. Mikor Imrét perbe fogták a Néma forradalomért, ott izgult barátjáért a tárgyaláson, és próbált, ahogy tudott, segíteni rajta.
Aztán más szelek kezdtek fújdogálni. A Márciusi Front feloszlott, nem lett belőle párt, a népi írók társasága különböző irányokba kezdett menni az 1938-as év folyamán. Matolcsy egy év után kilépett a FKGP-ból is. Először saját pártot alapított Nemzeti Szocialista Front néven, aztán csatlakozott egy Nemzeti Szocialista párt nevű kis szélsőjobboldali szervezethez.
De hogyan jutott ide? Ő, aki világosan látta, hogy a probléma a szegénységgel, nyomorral van, és nem a… Hát éppen ez az, hogy nem látta! Szépen lassan arra a meggyőződésre jutott, hogy a nyomort, a szegénységet, a magyarság pusztulását a zsidók okozzák. És bár földreformterveit és szociális érzékenységét nem vesztette el, mégis meggyőződéses antiszemita lett. Hamarosan már a nyilasok között kötött ki.
És Kovács Imre? Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy a „magyarság pusztulásával” kapcsolatban ő is tett hasonlóan igazságtalan, általánosító kijelentéseket a svábokról, de ez azért nem homályosította el az agyát annyira, hogy mást ne lásson meg ezen kívül. (A dolognak egyébként csak 1945 után lett jelentősége, de erről majd a maga helyén lesz szó.) Imre a régi népi író barátaival 1939-ben megalapította a Nemzeti Parasztpártot, hogy legyen végre szervezett politikai erő, ami a szegényparasztokért is szót emel. (A FKGP-ról úgy látták, az inkább a gazdák, a módosabb parasztok pártja, és nem áll ki elég hatékonyan a földosztás mellett.)
A két régi barát tehát meglehetősen távolra került egymástól. A háború alatt Matolcsy összeveszett a nyilasokkal is, és visszatért a kormánypártba, amelyet akkor már Magyar Élet Pártjának (MÉP) hívtak. De továbbra is elszánt antiszemita maradt. (Ezzel persze egyáltalán nem volt egyedül a MÉP-ban sem, sőt!) Kovács Imrét eközben hol behívták katonának, hol leszerelték, de olyankor általában elvitte a rendőrség, és végigverték a csendőrnyomozók, a háborúellenes cikkei miatt, és „kommunista” kapcsolatairól faggatták. (Közben, míg éppen szabadlábon volt, egyszer állítólag még párbajra is kihívott egy katonatisztet, aki egy kávéházban hangosan szidalmazta a zsidókat. Végül nem lett párbaj, mert az illető tiszt félt a sajtóbotránytól, és inkább bocsánatot kért, ezzel az ügy a lovagias szabályok szerint elintéződött.)
1944 őszén aztán Matolcsy Mátyás a náci-kollaboráns kormány mellett vállalt szerepet, a Földművelésügyi Minisztérium államtitkárságán. Kovács Imre ugyanekkor illegalitásba vonult, és Bajcsy-Zsilinszky Endrével szervezte az ellenállást, a németek és a nyilasok elleni titkos harcot, majd mikor minden társát elkapták, vagy megölték, egy merész húzással átment a fronton a szovjetekhez. (Más kérdés, hogy onnan is meg kellett szöknie, de erről is lesz még szó.)
(A történethez hozzátartozik még az is, hogy a Válasz egykori szerkesztője, a remek költő, Sárközi György, Kovács és Matolcsy egykori közös barátja, mint „zsidó származású” ember ebben az időben munkaszolgálatosként dolgozott, míg 1945 elején útnak indították Németország felé, és valahol a határ közelében halt meg, mint Radnóti Miklós vagy Szerb Antal. Matolcsy az ő megmentéséért sem tett semmit, tudomásom szerint.)
1945-ben aztán Matolcsy is nyugatra menekült, de az amerikaiak kiadták Magyarországnak, és népbíróság elé kellett állnia. Mint a nyilas kormányzat fejesére, akasztófa várt volna rá, azonban ekkor… Ekkor közbeléptek egykori barátai, a népi írók. A tárgyalásokon kiálltak mellette, nemcsak mint régi barát, hanem mint régi harcostárs mellett is. A legélesebben éppen Kovács Imre, aki azt mondta, az, hogy most, 1945-ben végül is megvalósulhatott a földosztás Magyarországon, az nem kis részben Matolcsy Mátyás munkásságának is érdeme. És igaza is volt.
Így Matolcsy Mátyást végül is 10 év börtönre ítélte a népbíróság. (Elismerve, hogy végül is emberek legyilkolásához nem volt köze, de a gyilkosokkal mégis együttműködött, és „zsidó” vagyonok elkobzását irányította.) Ő azonban nyolc év fogság után, még a büntetés letöltése előtt, 1953-ban meghalt a börtönben (hivatalos jelentés szerint szívroham következtében).
Szomorú tehát, hogy ez a tehetséges és okos ember az antiszemitizmus miatt kallódott el. (Egyáltalán: hogy lehet antiszemitának lenni ilyen héber eredetű nevekkel, mint Mátyás, József, Illés?) Bár nem sorolják a népi írók közé (nem irodalmár volt), de azt is lehetne mondani, hogy ő volt a magyar népi mozgalom Anakin Skywalkere, aki végül is átállt a Sötét Oldalra. Hogy hogyan értékelte később vagy a végén a tetteit, megbánt-e valamit, vagy adta-e valami jelét ennek, nem tudni. Azt, hogy a zsidókat tette meg bűnbaknak, túl egyszerű lenne arra fogni, hogy mint nagybirtokos család sarja gazdasági vetélytársat látott bennük. Ha így lenne, nem barátkozott volna a Válasz újságíróival és íróival.
Azt mindenesetre régóta tervezem, hogy egyszer regényt vagy filmforgatókönyvet írok Kovács Imréről. Ha így lesz, mindenképpen utána kellene járni Matolcsy Mátyásnak és az ő barátságuknak is: hogyan alakult ki, és hogyan lett vége. Vége lett egyáltalán? Találkoztak vajon a népbírósági tárgyalás után, beszélőn vagy ilyen helyen, még mielőtt 1947-ben Kovács Imre végleg elhagyta volna Magyarországot? Ha igen, mit beszélgethettek? Volt mit mondaniuk egymásnak? Izgalmas kérdés, amely irodalmi megválaszolásra vár…

A rasszizmus, a kapitalizmus és a Vicsorgó Száj

Erről a rasszista-ügyről, ami mostanában olyan nagy vihart kavart, igazából nem akartam szólni. De látom, hogy kavarognak az indulatok, mindenki mindenféléket ír róla, és nekem véleményem van az ügyről, hát muszáj hozzászólnom.
Tehát mi történt? A jelenleg Magyarországot kormányzó Párt egyik sajtókatonája, aki szereti magát a Párt ideológusának is feltüntetni (mintha megfogalmazott volna eddig bármiféle ideológiát), a Pártfőnök nagy védelmezője megír egy cikket, amelynek a lényege a nyilvánvaló rasszista gyűlölködés. Hiába hivatkozik arra, hogy belefűzte a cikkbe, hogy „nem mind olyan” és „nem mindet utálom”, azért mégiscsak gyűlölködik, és méghozzá etnikai alapon gyűlölködik („aki viszont olyan, az azért olyan, mert a származása…” stb.). Az ország egy része felháborodik, és joggal. Vannak, akik hallgatnak. Vannak, akik azért hallgatnak, mert felháborodásukra nem kaptak felsőbb jóváhagyást, márpedig nekik az ilyen elemi reakciókhoz is a Párt jóváhagyása kell. A Párt mindenesetre védi önjelölt ideológusát, holott nem is olyan régen ígérte, hogy az általa kormányzott állam polgárait fogja megvédeni az etnikai alapú gyűlölködéstől.
Három dolog van ebben az ügyben, amiről írni tudok. 1. Az egyik az etnikai alapú gyűlölködés. 2. A másik a fasizmus és a kapitalizmus kapcsolata, azaz hogy a kapitalista renden alapuló pártállami rendszer (amilyen a mostani is) miért reagál az ilyen ügyekben úgy ahogy. (Mindez általánosságban.) 3. A jelenlegi gyűlölködő cikk szerzője és az ő helye konkrétan ebben a Pártban. Hát álljunk neki, bármennyire is ódzkodtam tőle!

I. Az etnikai alapú gyűlölködés.
Történészprofesszorom meggyőződéssel hirdeti, hogy mindenfajta kollektív gyűlölködésnek és uszításnak társadalmi oka van. Azt hiszem, ez igaz lehet.
Bár nem voltam erről mindig meggyőződve. Mi van, ha egy nemzeti kisebbség a többséget utálja, amiért nem hagyják szabadon használni a nyelvét? Ez sem tisztán etnikai probléma? Rá kellett jönnöm, hogy nem. Y kisebbség nem az x nyelven beszélőket utálja kollektíven, és nem azért, mert x nyelven beszélnek. Hanem az államhatalomra dühös, amely x nyelvet preferál az y helyett. Y kisebbséghez tartozó paraszt azonban kezdetben nem fogja utálni x nyelvű szomszédját, amikor látja, hogy ő is hasonlóan szegény, és elesett, és hasonló gondokkal küszködik, mint ő. Az y paraszt az állami hivatalnokokat fogja utálni, akik x nyelvre akarják kényszeríteni. X parasztnak ekkor két lehetősége van: ha maga is nyomorog, akkor nyilván ő sem szereti az államhatalmat képviselő hivatalnokokat, ezért azok ellen ő is tiltakozni fog. Ekkor vagy összefog y paraszttal a közös ellenfél ellen, vagy pedig közömbös marad y paraszttal szemben. Lássuk viszont be: az elnyomónak ez esetben az az érdeke, hogy a kétféle nyelvű paraszt ne fogjon össze, hiszen úgy túl erősek lehetnének. Ezért egymás ellen fogja hergelni őket, a közöttük meglévő legnyilvánvalóbb különbség alapján. Az alapján, hogy más nyelvet beszélnek. Ezt pedig úgy teheti legkönnyebben, ha az x nyelvű parasztok nemzeti érzésére próbál hatni, mondjuk felvillantja előttük a „nemzethalál” veszélyét, amelyet az „idegen terjeszkedők” okoznak. Nem kell sem marxistának, sem kommunistának lenni ahhoz, hogy ezt észrevegyük, és belássuk.
Tehát: mi az alapja általában az etnikai gyűlölködésnek? Az a jelenség, amit a történettudomány úgy nevez, hogy a társadalmi különbségek etnicizálódása. Ez könnyebben megjelenik, ha egy adott vidéken a társadalmi és az etnikai különbségek valóban együttjárnak. Vegyünk konkrét példákat. 1848-ban és 1849-ben hol lehetett leginkább egymás ellen fordítani a nemzetiségeket Magyarországon, hol törhetett ki polgárháború? Ott ahol jellemzően tényleg magyarok voltak a földesurak és tényleg más nemzetiségűek a parasztok. Például az erdélyi románokat könnyű volt a magyarok ellen hangolni, főleg bizonyos vidékeken. (Noha nyilvánvaló, hogy országos szinten nem minden magyar volt földesúr, sőt a magyarok többsége szegény paraszt volt.) A nagy erdélyi magyar történész, Inokai Tóth Zoltán írta:

„Ahol minden jobbágy román és úgyszólván minden birtokos magyar, a társadalmi és nemzetiségi kategóriák tartalma összekeverődik, a társadalmi osztályok nevét a népnevek helyettesítik.”

Az ilyen vidékről származó román parasztot pedig rá lehetett küldeni más vidékek magyar parasztjaira is (akiket személyesen nem ismert), azzal, hogy azok is potenciális elnyomók, hiszen magyarok. És így is történt: az 1848-ban és 1849-ben történt legvéresebb események, amikor fegyveresek gyilkoltak civileket jellemzően ilyen helyeken, és így folytak le: román felkelők, akiknek földesuruk magyar volt, átvonultak más vidékekre, és magyar parasztokat gyilkoltak, és a magyarokkal sokszor együtt gyilkolták le az őket, szomszédaikat, személyes ismerőseiket, barátaikat védő románokat is. Ez történt Zalatnán és Abrudbányán.

Olyan vidékeken, ahol a magyarság nem hierarchikus viszonyban, azaz egy társadalmi osztályban élt együtt más nemzetiségekkel, ilyen mészárlások nem fordultak elő. Nem véletlen, hogy a szlovákok (akik több vidéken éltek keverten a magyarokkal, mint a románok) 1848-1849-ben nem álltak neki magyar civileket gyilkolni. Sőt többségük a magyar honvédségbe állt be, és csak kevesen a császári oldalon küzdő Szlovák Légióba. (Amelyet önkéntes csehekkel kellett feltölteni.)
De 1867 után a magyar kormányzat ugyanígy próbálta a nyugtalan magyar és nem magyar parasztokat is egymás ellen hangolni. Kevés sikerrel. (Mostanában sajnos sikeresebbek a köznép egymás ellen hangolásában. De most is főleg azok mennek egymásnak, akik egyetlen embert sem ismernek személyesen a másik nemzetiségből.)
Mindenesetre a társadalmi különbségek etnicizálódására jó példa az is, ami a zsidókkal történt. A zsidókat is sokan a gazdag zsidó bankárok miatt utálták, de kinyírni jellemzően a szegény zsidókat álltak neki.
De a folyamat akkor is működik, ha nem a társadalmi hierarchiában felettünk álló (nálunk gazdagabb) emberektől való félelemre alapozunk (tehát a kizsákmányolástól való félelemre) hanem a nálunk szegényebbektől való félelemre. A cigányoktól való félelem részben egy társadalmi robbanástól való félelem, az a félelem, hogy aki nálunk rosszabbul él, egyszer majd erővel akarja elvenni tőlünk, ami nekünk van, neki nincs.
Megfogalmazhatnám az egészet jóval hosszabban és bonyolultabban is, de szerintem elsőre ez is elég. Van, aki egy filmkritikában is meg tudja fogalmazni, miért nem érdemes rasszistának lenni.
http://www.youtube.com/watch?v=xa7qjJk_vk4
(Már leírtam a véleményemet a düh/harag és a gyűlölet közötti különbségről. És ez a srác is hasonlókat mond. Azért hozzátenném: még individuumok esetében is érdemes észrevenni, mikor szűnt meg a harag oka, és akkor nem haragot tartani tovább.)
Még valami: a társadalmi különbségek etnicizálódása amúgy értelmes embereket is félrevihet, de erről később.

II. A hatalom és a gyűlölet
No erről azért írok, mert maga a gyűlölködő újságíró védekezett így, egy kioktatással.
http://freudhalott.blog.hu/2013/01/16/bayer_zsolt_kioktatja_jozsef_attilat?utm_source=kilepes&utm_medium=link&utm_term=2013_01_16&utm_campaign=inda_kilepo
Az ezt „leleplező” cikk jól kifejti, hogy miért nincs igaza, a magát védő utálkozónak, de az okokra nem tér ki; vagyis arra, hogy vajon miért törvényszerű, hogy a tőke a szélsőjobboldalt védelmezi. Tulajdonképpen ezt is kifejtettem már egy parabolában, de látom, muszáj most újra.
Szóval: mire alapozódik a fasizmus? A gyűlöletre. Miből lesz a gyűlölet? A félelemből. Kik félnek kiktől? Sokféle félelem van. De a fasizmus konkrétan egyfajtára alapoz.
Azok, akiknek van vesztenivalójuk, félnek azoktól, akiknek nincs vesztenivalójuk. Mint az előbb szó volt róla: akiknek vagyonuk van, félnek a társadalmi robbanástól, az erőszakos tulajdonváltástól stb. Akinek kevés van, az is fél attól, akinek semmije sincs.
És most ismét kiváló történész professzoromhoz fordulok, hogy a dolog lényegét láthassuk.
A fasizmushoz vezető gyűlölködés jellemzően a középrétegek beteges félelméből keletkezik. Akiknek kevés van, azok összegfognak azok ellen akiknek semmijük sincs. A fasizmus lényege professzorom szerint: a preventív ellenforradalom. Azaz: még a megszületése előtt fojtani el minden forradalmat, minden lehetséges társadalmi robbanást, lázongást, lázadást. Tehát: olyanfajta erőszak, ami nem a másik ember erőszakára reagál, hanem az erőszakkal akarja elejét venni az erőszaknak. Tehát előítéleteken alapul. Logikájának ez a menete: „Nem-vagyok-biztos-benne-hogy-ez-a-másikmeg-akar-támadni-engem-de-biztos-ami-biztos-inkább-kinyírom.” Az előítéletek éppen ahhoz kellenek, hogy ez a logika megnyugtassa magát, hogy nem ok nélkül nyírta ki a másik embert. Például, hogy: „látszott rajta, hogy meg akar lopni/ ki akar nyírni, hiszen cigány”. Tehát itt az összefüggéstelenségekből teremtődnek összefüggések, és az ilyen logika örül, ha igazolást találhat egy-egy esetben, mint például egy kocsmai késelésben.
Namost: aki nagyon gazdag, akinek nagyon sok féltenivalója van, az akkor nyugodt, ha van aki megvédi. A nincstelen kielégítésére többet kell adnia, inkább ad a kevés tulajdonnal rendelkezőnek még egy keveset, hogy megvédje, mint hogy sokat kelljen adnia egy nincstelen kielégítésére. Egyszerűbben szólva: egy nagyon gazdag ember (mondjuk egy nagytőkés, kapitalista, vagy ilyesféle) a saját pajzsát és védelmezőjét fogja látni, egy középrétegbeli ember beteges félelmében. Ezért inkább fogja támogatni ennek a félelemnek és esetenként az ebből következő gyűlöletnek a fennmaradását. Akinek kevés van, az meg, ha kap valamennyit, inkább védelmezi azt, akinek sok van, minthogy a nincstelennek kelljen adnia vagy vele osztoznia.
Hát ezért szövetségesei egymásnak a kapitalizmus (vagyis a kizsákmányolás) és a fasizmus.

(Ennél a plakátnál még mindig nincs jobb illusztráció ehhez a témához, pedig megfogadtam, hogy nem teszek ki képet Hitlerről a blogomra. Na mindegy.)

Ezért van, hogy a nácik nem rombolják le a kartelleket, ellenben vérbefojtják a munkáslázadásokat és a sztrájkokat. Ezért a szegény zsidót viszik haláltáborba. Ezért a szegény cigányoktól való félelmet ösztönzik. Meg persze általában a szegényektől való félelmet. És a szegények szélsőséges dühétől, a kommunizmustól való félelmet. (Ez utóbbit azzal, hogy a kommunizmust azonosítják a sztálinizmussal, ami paradox, mert az már a kizsákmányolásnak és az elnyomásnak csak egy újabb formája.)
Ezért van tehát az is, hogy a jelenlegi, kartellekre építő, azokat támogató államhatalom sem akar odacsapni az erőszakos gyűlölködő kisebbségnek, inkább pajzsként akarja használni őket. Ezért küldték rá tavaly januárban az Operaháznál tüntető tömegre a fasisztákat „ezek-afféle-zsidók-buzik-kommunisták” jelszóval. (És azóta ezt rendszeresen ismétlik is.)
A baj megint az, hogy a szélsőjobb nemcsak olyan emberekből áll, akiknek kevés vesztenivalójuk van, hanem éppenséggel nincstelen emberek is csatlakoznak hozzájuk. Akik elkeseredésükben már mindent hajlandóak megpróbálni, hogy valahogy javítsanak a helyzetükön, még arra is képesek, hogy tényleg elhiggyék, hogy a nyomorukat egy másik nép vagy valami nemzetközi tőkeizé vagy az itteni hazaárulók okozzák. Az ember elkeseredésében sokmindent elhisz.
Mint a harmincas években leírta egy élesen látó egyetemista:

A szélsőjobb „táborában találunk olyanokat is, akik elégedetlenek, és a lázadás kockázatát is inkább vállalják, mint az embertelen életet,, vagyis akik egy adandó forradalmi válság alkalmával a jelszavak realizálása irányában is lépéseket tudnak tenni.”
(Kubányi András: A szélsőségek problémája. In: Tovább 1938/ 2. szám)

(Az akkori és a mostani idők közötti párhuzamot már sokszor kifejtettem. A fent idézett cikk is többek között azt fejtegeti, hogy a konzervatív Horthy-rendszerben miért kaptak több hónapnyi börtönt sztrájkoló munkások és társadalomtudósok egy-egy írásukért, és miért kaptak a nyilasok csak amolyan ejnye-bejnyéket az utcai randalírozásokért és verekedésekért.)

Ennek viszont adott esetben az is lehet a következménye, hogy ha túl sok az ilyen elkeseredett ember, túl sok ember csatlakozik a szélsőjobbhoz. Ezeket az állampárt pedig úgy véli a saját oldalán tarthatónak, ha részleges engedményeket tesz a szélsőjobbnak, és átvesz a jelszavaiból valamennyit. Ezáltal a józan középről maga is a szélre tolódik egyre jobban. Ha pedig valamelyik önjelölt teoretikusa szélsőségesen gyűlölködik, azt is legyintve ráhagyja. Mint ebben az esetben is történt.

Nagy hibát azért vétenek ezzel, mert a gyűlölködésben nincs megállás. Nem lehet „csak kicsit” gyűlölködni. Legalábbis nem lehet ott megállni. A gyűlölet, olyan dolog, amibe egyre jobban belelovallja magát az ember. Nem tartható sokáig az az álláspont, hogy”én-utálom-de-megölni-nem-akarom-őket”. Aki ilyet mond, adott esetben el fog jutni odáig, hogy gyilkoljon. Semelyik náci sem úgy kezdte, hogy ki akarta irtani a zsidókat. Kezdetben csak ellenőrizni, majd kitelepíteni akarták őket, aztán…
Vagy észreveszi tehát a magát most korlátlannak lát(tat)ó hatalom, hogy csak megegyezéssel és a szegényeknek tett engedményekkel, vagyis okos szociálpolitikával lehet a kérdéseket megoldani, és a feszültséget enyhíteni. Vagy nem látja be, és enged a szélsőjobbnak. Akkor a hosszútávú jövő: vér, polgárháború, halál, kín és 1944. (És úgy látszik, nem árt, ha emlékeztetek, hogy 1944 őszének őrülete nemcsak az úgynevezett "zsidókat" próbálta meg leradírozni a térképről, hanem elsöpörte Magyarországon az addigi, egy leválthatatlan kormánypárt uralmán alapuló, centrális erőterű kereszténynemzetikonzervatív hatalmi rendszert is.)

III. Mordor Szája
A gyűlölködő cikk írójáról.

Sosem értettem ezt az embert. Mint a már idézett cikkben is mondja valaki: jó író. Szerintem inkább: jó író lehetne. Néha feleslegesen hagyja, hogy elragadja a pátosz és giccsessé válik. De azért nem rossz író, és még jobb lehetne. Nézzétek meg, a filmeket, amiket készített! (1100 év Európa közepén; Kamaszkorunk legszebb nyara: Amerika; Utolsó előtti út).
A filmjei és a nem-politikus írásai alapján mondom: nem egy afféle agyatlan hülye ez az ember, amilyenekből a fanatikusok lesznek. De nem is afféle szívtelen számító, amilyenekből az opportunisták. A politikai cikkeiben folyamatosan gyűlölködik, már tíz éve. Olyan hangvételben, ahogyan nem írnak olyanok, akik csak érdekből, számításból támogatnak fenntartások és kritika nélkül egy pártot, egy hatalmat. (Például a kollégája, a Magyar Demokrata szerkesztője inkább ilyennek tűnik.) Nem tűnik sem szívtelennek, sem esztelennek mégis mértéktelen. Semmi megoldási javaslata nem volt semmire az utóbbi időben, csak a válogatott fröcsögő utálkozások mindenre.
De közben megy, és vándorol, betér az erdélyi kastélyokba és kocsmákba, szóba áll a tunguz halászokkal és az amerikai farmerekkel, felkutatja Sherman tábornok vésetét egy sziklán, és az orosz vándorénekest Szahalinon. Tehát mégiscssak van benne valamiféle érdeklődés, empátia, más emberek iránt. Szomorúsággal szól eltűnő, ősi világokról. Mégis mikor hazajön, sem empátiája, sem mértéke, csak a Vezér iránti feltétlen odaadása, és a mindenkit eltaposni kész, mindenkin átgázoló , minden emberi értéket és mértéket leromboló szavai. Ki ez az ember?
Ő, aki meglátja Istent kicsiny ortodox templomokban, egy tunguz halász mosolyában, a bonchidai kastély köveiben, nem képes meglátni ugyanazt egy rabbi énekében? Aki folyton Ady Endrét, József Attilát idézi, az nem képes meglátni, Ady Endre és József Attila indulatát, egy mai magyar író elégedetlenkedésében? Aki fortélyos félelemről beszél, nem látja ezt itthon, ahol ma is „retteg a szegénytől a gazdag, s a gazdagtól fél a szegény”? Aki észreveszi a fizikai és szellemi nyomort és a keserűséget Szibériában, nem veszi észre Borsodban? Vagy hajlandó figyelmen kívül hagyni, hogy a megoldás ugyanúgy nem a kényszerítésben, egy félelmes hatalom igazgatásában van, hanem az emberi szóban, a segítő szeretetben? Aki giccses, beképzelt, fafejű hatalmak felé rázza az öklét, az nem veszi észre ezt a giccses, fafejű, beképzelt hatalmat, egy pökhendi Műcsarnok-tisztogatóban, egy hülyén vigyorgó elnök-utánzatban, egy kuszaszemű tündérmesekergetőben? Aki meglátja Mordort a Gulag ólombányáiban, az nem látja meg Mordor hatalmát az orgoványi erdőben? És nem veszi észre, hogy maga is Szauron Szájává vált már nagyon régen? Az alázatosan gyűlölködő Szájjá, az (ön)tudatlan jobbágyi alázat hirdetőjévé.

Kedélyes mosolyát véres vicsorgással cseréli fel.

Egy párhuzam kínálkozik csak. Nyírő József. A kiváló író, az emberség és a felebaráti szeretet írója, akiből egyszercsak mégis egy mindent lerombolni kész, gyilkos hatalom néma szolgája és cinkosa lesz. Akinek regényében (Uz Bence) a becsületes zsidó kereskedő utolsó garasát adja, hogy a szegény székely legény eltemethesse az édesanyját. És az író húsz évvel később mégis hagyta, hogy ilyen becsületes zsidó kereskedőket hajtsanak a halálba ezrével.
Szauron Szája nem ezzel a mostani cikkel kezdte az alázatos gyalázkodást. Ez csak az utolsó csepp volt a pohárban sokaknak. Korábban így, ilyen minősíthetetlen stílusban szidalmazta és köpködte a zsidókat, a „kommunistákat”, az ellenzékieket. És mindenkit, magyarokat főleg, akik kritikát merészeltek mondani a Pártra s a Vezérre. Még akkor is, ha óvatos kritikát.
A Párt most megvédi „érdemeire való tekintettel”. Pedig ő az ilyen cikkekkel szeretett Pártja alatt vágja a fát, a Párt pedig a mellette való kiállással őalatta. De nem fog félreállni magától sem, mert elhitte már magáról, hogy ő a nélkülözhetetlen ideológus, a mindent látó teoretikus. Ez a helyzet. Akik még bíznak, várják a konszolidációt, mikor az ilyen emberek, mint ő félreállnak vagy félreállíttatnak és teoretikusok gyanánt jöhetnek az okos történészek, közgazdászok, művészek. De ez az idő nem jön. Még mindig Mordor Vicsorgó Szája halad elöl, az első hadsorban, vélt dicsőségében fürdőzve, és vele minden szellemi rohamcsendőr, cikkeikkel diákokra, tanárokra, filozófusokra, írókra, éhes munkásokra és bukott ellenfelekre köpködve és vicsorogva.
A remény kevés, de még mindig nem késő váltani… Még nem történt semmi jóvátehetetlen, semmi véres. Én még mindig meg tudnék bocsátani nekik, ha elnézést kérnének. Vajon megteszik?

Büszkeségeink

De ne csak a szomorú dolgokra emlékezzünk! Sok vidám dolog is történt 2012-ben. Az én környezetemben például feltűnően sok ismerős, barát régi osztálytárs ment férjhez, illetve nősült meg ebben az évben. (egyről, emlékszem, hogy ezen a blogon is beszámoltam: Feketerigócska és Tölgyfakopja lakodalmáról, amelyre közvetlenül a nemrég alakult színtársulatunk tóparti bemutatkozásáról érkeztem a helyszínre.)
A másik ilyen nevezetes esemény ebben az évben az Olimpia volt Londonban, amelyben megint sok magyar büszkeségre. 8 aranyérmet, 4 ezüstérmet és 6 bronzérmet szereztek a magyar sportolók. Emlékezzünk meg erről is! Minden érmesnek gratulálunk!
(Előrebocsátom, hogy minden érmet nagy értéknek tartok, és a második vagy harmadik helyet sohasem tekintettem vereségnek, sokkal inkább győzelemnek minden érmes helyet. De itt most, helyhiány miatt csak az aranyérmesek listáját közlöm. Bocsi!)

Szilágyi Áron, kardvívás

Gyurta Dani, 200 méteres mellúszás

Pars Krisztián, kalapácsvetés

Berki Krisztián, torna, lólengés

Fazekas Krisztina, Kovács Katalin, Kozák Danuta, Szabó Gabriella, kajak négyes 500 méter

Dombi Rudolf és Kökény Roland, kajak kettes, 1000 méter

Risztov Éva, 10 km-es nyíltvízi úszás

Kozák Danuta, kajak egyes, 500 méter

Éljen a sport!

Megemlékezés

Most akkor szokás szerint emlékezzünk meg azokról is, akik az elmúlt évben haltak meg, és valami miatt fontosak voltak nekem vagy nekünk. Maradjon meg szép emlékezetük!

Władysław Trebunia-Tutka lengyel góral népzenész, szobrász, festő és grafikus. A híres Trebunie-Tutki góral ("gurál") népzenei együttes vezetője volt (két fiával és lányával, valamint más rokonaival játszott itt együtt). Nagyon szerettem a zenéjüket. Władysław apó 70 éves volt.

Wisława Szymborska Nobel-díjas lengyel írónő, költő. 88 éves volt.

Whitney Houston amerikai énekesnő. 48 éves volt.

Bakonyi Ernő „Savanyú” néptáncos, pedagógus, táncoktató. Szépen ment el, tánctanítás közben halt meg. 53 éves volt.

Neil Armstrong amerikai pilóta, űrhajós, az első ember, aki a Holdra lépett. 82 éves volt.

Eric Hobsbawm angol történész, a marxista történetírás megújítója. 95 éves volt.

Wanbli Ohitika (azaz Bátor Sas) oglala polgárjogi aktivista. (Russel Means néven is emlegették.) A lakota (teton)-sziúk oglala törzséből származott. Az Amerikai Indián Mozgalom aktivistája volt a '70-es években. Közép- és Dél-Amerika őslakosait is igyekezett bevonni a mozgalomba. Később néhány filmszerepet is vállalt: ő volt Csingacsguk Az utolsó mohikán 1992-es filmváltozatában (amelynek kevés köze volt az eredeti regényhez) vagy például Powhatan főnöknek (Pocahontas apjának) a hangja a Pocahontas című Disney-filmben, stb. Mindamellett haláláig aktív környezetvédő és jogvédő volt. 72 évet élt.

Komár László énekes, a Scampolo, a Non-Stop, az Atlas és a Sprint frontembere. 67 éves volt. (http://www.youtube.com/watch?v=TYHCWor-3II)

Larry Hagman amerikai színész. Legemlékezetesebb szerepe Jockey Ewing volt a Dallas sorozatban. Dallasban is halt meg, 81 évesen.

Hollósi Frigyes színész, a budapesti Katona József Színház alapító tagja. 71 éves volt. (Eredeti neve: Weininger Frigyes)

Hazai Attila író és amatőr zenész, a Budapesti skizo szerzője, a Pepsi-érzés énekese. 45 éves volt.

Vértessy Sándor újságíró és televíziós szerkesztő, számos műsor készítője. 82 éves volt.

Györgyfalvay Katalin néptáncos, koreográfus, pedagógus, a Honvéd és a Bihari Együttesek tagja, majd a Vasas Együttes vezetője. Kísérletező, újszerű koreográfiáival vált híressé. 75 éves volt.

Pálfy Gyula néptáncos, hangmérnök, néprajzkutató, népzene- és néptáncgyűjtő. A Bartók Együttes tagja, Tímár Sándor tanítványa volt, az utóbbi években pedig a MTA Zenetudományi Intézetének munkatársa. 62 éves volt.

Gruber Hugó bábművész, színész, szinkronszínész (eredeti szakmája szerint műszaki rajzoló). Leginkább bábos volt, de sokoldalú színész is. A legtöbbek mégis jellegzetes hangjáról ismerik, amelyet annyi filmben kölcsönzött különböző alakoknak. 74 éves volt.
("Ez csapda!" http://www.youtube.com/watch?v=nvJrz7g3w-M)

Sally Ride amerikai asztrofizikus, az első amerikai női űrhajós (és máig a legfiatalabb amerikai űrhajós). Később biztonságpolitikai szakértő és egyetemi tanár. 61 éves volt. (a képen jobbra.)

Monoszlóy Dezső költő, író, műfordító. Hosszú élete során volt bányász, kőműves, tengerész és egyetemi tanár, élt Budapesten, CsehSzlovákiában, Jugoszláviában és Ausztriában. Bécsben halt meg, 88 évesen.

Carlos Fuentes mexikói író, diplomata. Ő is sokfelé élt a Világban. 73 éves volt.

Xantus János filmrendező, színész, olyan filmek alkotója, mint az Eszkimó asszony fázik vagy a Rocktérítő. 59 éves volt.

Bob Anderson angol kardvívó, hollywoodi filmek harci jeleneteinek koreográfusa a Csillagok háborújától a Hegylakón át a Gyűrűk Uráig. (A Csillagok háborúja vívójeleneteiben általában ő is játszotta Darth Vadert.) 89 éves volt.

Josef Škvorecký cseh író, műfordító. Több regénye magyarul is olvasható. 1968 óta Kanadában élt. 87 éves volt.

Csemer Géza színházi rendező, forgatókönyvíró, a Cigány Színházi Társulás alapítója. 67 éves volt.

Géher István költő, író, irodalomtörténész, az egyik legelismertebb magyar Shakespeare-kutató. 72 éves volt.

Ray Bradbury amerikai sci-fi-író. 91 éves volt.

Włodzimierz Smolarek híres lengyel focista (csatár), VB-bronzérmes. 54 éves volt.

Janusz Zawodny lengyel partizán-katona és politológus. A második világháború alatt a lengyel titkos ellenálló hadsereg a Honi Hadsereg (Armia Krajowa) katonája volt „Miś” azaz „Maci” álnéven. Részt vett a varsói felkelésben, a végén német hadifogságba esett, ahonnan később a britek szabadították ki. Utána Władysław Anders tábornok brit szolgálatban álló lengyel hadseregének a katonája lett. (http://en.wikipedia.org/wiki/II_Polish_Corps) 1948-ban az USA-ba emigrált, elvégezte a politológia szakot a Stanford Egyetemen, és később Jimmy Carter és Ronald Reagan stratégiai tanácsadója volt. 90 éves korában halt meg, Amerikában.

Joe Murányi/ Murányi József amerikai magyar jazz-klarinétos, Louis Armstrong zenésztársa. 84 éves volt. (A képen jobbra.)

Zádor Ervin vízilabdázó, olimpiai bajnok. 1956-ban, Melbourne-ben az Olimpia elődöntőjében, a magyar-szovjet meccsen ő kapta azt a bizonyos nagy pofont, ami miatt felrepedt a szeme alatt a bőre és összevérezte a medencét („Melbourne-i vérfürdő”). Zádort nem érdekelte különösebben a politika (a Szabadság, szerelem főszereplőjét sem róla mintázták, sokkal inkább Gyarmati Dezsőről), mégsem tért haza a megnyert Olimpia után: Amerikában lett úszóedző. 77 évesen halt meg.

Orosz István nyomdász, író, a szamizdat Beszélő folyóirat egyik alapítója. 61 éves volt.

Jon Lord angol orgonista, a Deep Purple billentyűse. 71 éves volt.

Horváth Sándor színész, színházi és filmszerepeiről is híres. 80 éves volt.

Foky Ottó animációsfilm-rendező, bábkészítő. Többek között Mirr-Murr, Makk Marci, Misi Mókus, a Tévémaci és Mekk Elek figurájának tervezője. 85 éves volt.

Bogáti Péter író. Főleg gyerekkönyveiről, történelmi regényeiről és sci-fi-regényeiről lett híres. 87 éves volt.

Hemző Károly fotóművész. Az egyik legsikeresebb magyar sportfotós volt, aztán arról lett híres, hogy fotós illusztrációkat készített a felesége, Lajos Mari szakácskönyveihez. 84 éves volt.

Vallai Péter színész. Nem azonos a Csabagyöngye kapusával, de valószínű, hogy ez utóbbi róla kapta a nevét. Vagy fordítva. 65 éves volt.

Ravi Shankar az egyik leghíresebb indiai (bengáli) szitárművész. 92 éves volt.

Sava Babić szerb író, költő, műfordító. Amellett, hogy költő, a magyar irodalom egyik legnagyobb szerb fordítója is volt, a legtöbbet Hamvas Bélától fordított.