Idézőjel (Vitányi)

Küldöm egy csapatnak, amelynek tagja voltam. (És talán majd még leszek is.)

„Különös érzés fogott el, mint valami jótékony döbbenet: ugyanazokat a népdalokat énekeltük, mint az előbb a színpadon, de ott mintha kívülről hallottuk volna magunkat, mintha valahol messze énekelt volna valaki más – most meg egyszerre magunkat találtuk ott egy zengő univerzum közepében. Mint aki jó meleg vízbe bocsátkozik, úgy adtuk át magunkat a gyönyörűségnek: az ember nemcsak hallja saját hangját, hanem belül szól az; nemcsak hangszálai rezegnek, hanem a koponyája, és szinte már egész valója átveszi a rezgéseket; de közben kívülről is ugyanazt hallja ugyanazzal a rezgésszámmal. A kint és a bent így azonossá válik, belesimul a közösség óceánjába, nem a kádvízbe ül bele, hanem az emberi társiasság által kiszélesedett tengerbe.”
(Vitányi Iván: Öt meg öt az tizenhárom. Az Áprilisi Front története)

„El kellene döntenünk, (…) hogy akarunk-e még az együttestől valamit vagy sem. (…) Messze voltunk attól a hatástól, amit a régi együttes nyújtani tudott, pedig azt mi nagyon is túl akartuk haladni. Mi történt? (…) Valljuk be, valamennyien sündörgők lettünk. Bejárunk kicsit népdalozni és kész. De ez nem megy. Vagy világraszólót csinálunk, vagy abba kell hagynunk.”
(Vitányi Iván: Öt meg öt az tizenhárom)

Visszatérés (változat)

S ha már Visszatérés, akkor ennek is itt kell lennie, talán.


Propellerek arany tollai eveznek
a Város látja
arany szárnyakat a folyóra szórnak
nem számít
vonatok a síneken feszenek
("mint betegek")
a lovak, mint hullámok a Visztula-síneken
a sarkakon, a kövekben a Város szemei

Van úgy, hogy a szerelem nem lepereg
arról, aki célponttá vált
hanem szétszóródik
elúszik a semmibe céltalan
minden irányba sugárzik az éjben
senki se látja
senki se érzi
csak a hő, csak a fény, csak a pörgés
az intenzív fejben
eléghet-e benne a forgás?
eléghet, eléghet?

Ha nem kell a harc már
nem kell az űzés, nem kell a próba
mérkőzni nem kell, küzdeni nem kell
vívni, pengeként szikrázni nem kell
csak ragyogni dolgos munkálkodásként
a Város köveire fekve
a Küldő erdeiben bolyongva
a futó lényekre nézve
arcban az arccal
(az ő arcával)
izmokban a hegyek
legnagyobb méltóságával.


(Ez a vers nem Madárról szól. De az ő kedvéért tettem ide. S hogy megszülethetett, talán abban is lehetett némi része neki is. Főleg, mikor Kraków utcáin bolyongva ezt énekelte:
http://www.youtube.com/watch?v=WDa4F80geyY)

Visszatérés

Krakkó a költészet városa. A szabadságé. Krakkó az én városa. A vándorlásé a kalandé, az életé.
Budapest az esszék városa. A tömegé, a harcoké, az egy helyben mozgásé, a szabadulásé. A küzdelemé, a sóvárgásé.
Krakkó sokkal inkább érzés, de nagyon valóságos.
Budapest inkább gondolkodás, de néha kitaláltnak tűnik. Budapesten izgalmas összecsapni.
Krakkóban érdekes élni.