(Jászi Oszkár: Szocializmus és hazafiság; 1905)
2012. április 28., szombat
Idézőjel (Jászi)
Még egy idézet, mely az előző témához kívánkozott volna, de oda már nem fért bele:
„A nemzeti dicsőség a nemzetet fenntartó produktív munkások szempontjából nem jelenthet mást, mint az anyagi és szellemi kultúra legintenzívebb és legextenzívebb fokát, mint azt, hogy a nép vagyonos, okos, művelt, hogy nagy tudósoknak és művészeknek adott életet.”
(Jászi Oszkár: Szocializmus és hazafiság; 1905)
(Jászi Oszkár: Szocializmus és hazafiság; 1905)
Magyarság, tudomány
Van-e olyan, hogy nemzeti tudomány? –szokták kérdezni. Nehéz kérdés. Végül is, a tudomány valami olyasmi, aminek nemzetközi szabályai vannak. Aki tudománnyal foglalkozik, egy nemzetközi normarendszerhez kell tartania magát, hogy érvényes és elfogadott dolgokat tudjon mondani. (Tegyük hozzá, hogy a tudósok többsége vágyik is a nemzetközi elismerésre.) Olyan tudomány tehát, amelynek megállapításai, igazságai csak egy nemzet körén belül érvényesek nem létezik.
De ha akarjuk nemzeti tudománynak végül is nevezhetjük azokat a tudományos műveket, amelyeket egy adott nemzet képviselői alkottak. Olyan értelemben nevezhetjük „nemzetinek”, mint amire az adott nemzet büszke. Bár azért itt sem ártana vigyázni arra, hogy ne menjünk el egy ún. nemzeti materializmus irányába, amelyről Bibó István beszélt:
„…a megalakulás lázában élő nemzetek sem vették észre, hogy a nyugati nemzetek teljesítményeinek nagysága éppen abban áll, hogy magától értetődő nyugalommal élik nemzeti életüket anélkül, hogy mint nemzet mindenáron felmutatni akarnának valamit. (…) Így az ő nemzeti materializmusuk [mármint a megalakulás lázában égő „kis nemzeteké” –a szerk.] sokkal értékpusztítóbbnak bizonyult, mint az osztályharcos munkásság szociális materializmusa. A nemzeti élet minden megnyilvánulása a legádázabb nemzeti célszerűség alá rendeződött, s mind reális, mind képzelt teljesítményeik – a Nobel-díjtól kezdve az olimpiai rekordokig – elvesztették spontán, öncélú jellegüket, és belekerültek a nemzeti öndokumentáció szolgálatába.”
(Bibó István: Az európai egyensúlyról és a békéről)
http://mek.niif.hu/02000/02043/html/60.html
A nemzet azonban elsősorban mégiscsak egy közösség, amelyet lehet tudományos szempontból vizsgálni, a történelem, a szociológia, sőt a szociálpszichológia, esetleg a néprajz és a kulturális antropológia segítségével. Bizonyos értelemben tehát a nemzettel, a nemzettudattal foglalkozó tudományos munkát is nevezhetjük nemzeti tudománynak, bár ez utóbbi nem alkot olyan egységes egészet, mint amit sokan elvárnának tőle.
Létezik-e olyan, hogy magyarságtudomány? A kérdés mostanában sokszor újra felvetődik, és én (aki sokáig komolytalannak tartottam ennek a felvetését) azért kezdek most ezzel foglalkozni, mert látom, hogy újra sok elmélkedés kezd megjelenni a nemzetről, lassan felülről is egyre inkább támogatva, ha nem is konkrét, anyagi formában, de a biztatás formájában. Az ilyen elmélkedések nagy részének azonban semmi értelme, és így a „magyarságtudománynak” sincs semmi értelme olyan módon, ahogyan azt például az ún. Magyarságtudományi Füzetek c. sorozat propagálja, ami egy káros szenny. Nem is csak azért, mert hamis vagy téves. Hanem azért mert mások ellen irányuló. A nem-magyarok ellen és a más-magyarok, azaz a szerzőktől valamilyen szempontból (származás, bőrszín, vallás, szexuális szokások, irodalmi ízlés, szavazat, vagy egyszerűen csak vélemény szempontjából) különböző magyarok ellen. Mivel mások ellen irányuló, ezért sokszor nem is csak téves (mert a tévedés lehet jóindulatú, pusztán tájékozatlanságból fakadó tévedés is), hanem legtöbbször szándékosan hazug. (Azaz tudatosan, rosszindulatból mond nem igaz dolgokat másokról).
Az ilyenfajta „nemzeti” tudomány káros, de nem új jelenség. Létezett már a két világháború időszakában is, de talán még korábban is. Még egy idézet az előbbi helyről:
„A >>nemzeti<< tudományok művelői kezdték kidolgozni >>tudományos<< alapon a nemzeti lét történelmi – vagy ha ez nem volt, őstörténeti – jogosultságát, a területi viták „tudományos” alátámasztását, a nemzeti történelem alapgondolatát, az önálló nemzeti létet igazoló nemzeti hivatást, sőt – horribile dictu – azt a külpolitikai koncepciót is, melyet a nemzetnek a történelem „tudományosan” felderített koncepciója szerint követnie kell. (…) Ha megkérdezték őket, hogy miért akarnak uralmat gyakorolni olyan népeken, melyek ezt nem kívánják, s miért akarnak többek lenni azoknál, akiknél nem többek, akkor régészeti leletekre, népdalokra, népművészeti motívumokra, szókölcsönzésekre, szárnyas oltárokra, könyveik és intézményeik hatására mutattak rá, melyek mind azt bizonyítják, hogy az illető nép őnélkülük még ma is a legsötétebb barbárságban sínylődnék. Ha számot kellett adni belső rendetlenségekről, diktatúráról és elnyomásról, akkor sebeiket mutatták, melyeket Attilával szemben vagy a törökökkel szemben vagy az első világháborúban kaptak. Ha esztelen és hiú külpolitikájukat hányta valaki szemükre, akkor történelmük évszázadokra visszanyúló vagy pláne időtlen metafizikai >>értelmé<<-re mutattak rá, mely nekik ezt vagy amazt a politikát fatálisan megszabja.”
(Bibó István: Az európai egyensúlyról és a békéről)
Ez a fajta magyarságtudomány elsősorban azért káros, mert a nemzeti önpusztítás eszköze. A fent említett füzetek nem egy darabjában történik felszólítás vagy legalábbis utalás a magyar tudomány (a bejegyzés elején vázolt értelemben vett nemzeti tudomány, tehát a magyar tudósok által elért tudományos eredmények) elsősorban a történettudomány, és a nyelvészet, kisebb részben a társadalomtudomány eredményeinek nemcsak ignorálására, de megsemmisítésére is.
De mint említettem, ennek az antitudománynak a célpontjai nemcsak a magyarok. A különbség: régen a másik célpont és ellenség sokáig a szomszéd népek voltak, a háborúközi időszakban egyértelműen, de a legújabb időkben is sokáig. Vagyis az ő alacsonyabbrendűségük volt a bebizonyítandó, annak igazolására, hogy Magyarországnak joga van visszakapni minden területet, amit Trianonnál elvesztett (és nemcsak a magyarlakta területeket) vagy hogyha a revízió nem lehetséges, akkor legalább vigaszként, hogy lehet, hogy ők kapták, ami nekünk járna, de mi akkor is jobbak vagyunk.
A legeslegújabb időkben a propaganda számára az ellenség Európa lett. Ami nagy csavar, mert korábban a szomszédnépeket éppen azzal kellett lekezelni, hogy ők szervezetlen, civilizálatlan horda, akikkel szemben mi, az államszervező nemzet képviseljük a civilizációt, az európaiságot. A mostani koncepció az, hogy az európai népek (így, kollektíven!) mind alacsonyabbrendűek, velük szemben képvisel a magyar nemzet valamilyen emelkedett misztikusságot, ami bosszantja az európaiakat, ezért akarnak pénzügyileg tönkretenni minket. Ennek a prekoncepciónak az igazolására olyan hajmeresztő elméletek születnek, hogy az ember a szívéhez kapkod, és idegei kezdik felmondani a szolgálatot. Esetenként komoly közgazdászoknak vagy jogtörténészeknek álcázott emberek képesek olyan süket szövegekkel pusztítani a saját és mások agysejtjeit, hogy az ijesztő. (Feltételezhető persze, hogy ezt valahol jól megfizetik, ha nem is feltétlenül pénzben.) A közgazdasági folyamatok látszólagos vázolásánál időnként az ezoterikus „tudományokhoz” és a miszticizmushoz nyúlnak, ami szintén érthetetlen. (Ezzel az ezoterikus tudományokat és a miszticizmusokat is hiteltelenítik. Pedig az ezotéria és a miszticizmusok alapjában véve nem rossz dolgok, csak tisztában kell lenni vele, hogy az egyes emberek lelki életének helyretételére és nem pénzmozgások illetve államszervezetek megmagyarázására születtek.)
Meg kell kérdezni, van-e, illetve volt-e valami pozitív következtetés abban, amit az ilyenfajta „nemzeti” áltudomány felmutatott. Azaz valami olyasmi, ami azt mutatja meg, mit kellene tenni, mit kellene felépíteni, és nem azt, mit kellene elpusztítani? Van, de csak nagyon finom, indirekt formában, sugalmazás szintjén, de azért felismerhetően. Bizonyos intézmények, hagyományok célzott vizsgálata arra szolgál, hogy bebizonyítsák, hogy a magyarságnak valami erős központi hatalomra, abszolút tekintélyre, hogy ne mondjam despotizmusra van szüksége, és „összefogásra”, ami az egy igaz uralkodónak való feltétlen behódolást, és önkéntes kollektív alávetettséget jelent. Bár ennek kimondása ritkán történik meg egyenesen. Mindenesetre ennek igazolására felhoznak általában bizonyos történeti intézményeket, jelenségeket, amikkel igazolni lehet szerintük azt a tételt, hogy Magyarországon mindig az autokratizmus segített. (Pl. a Szent Korona kultuszát, amelyet persze totálisan félreértelmeznek, mert a Szent Korona igazából és eredeti értelmezés szerint nem az Egy Gyűrű és nem egy horcrux, azaz nem a Tárgy, Amely Uralkodik az Országon, hanem egy szerződés kifejezése az uralkodó és az őt trónra emelő, megkoronázó rendek között, azaz éppen nem az abszolút hatalom, hanem a játékszabályok betartásának a jelképe.) Rosszabb eset, amikor egyenesen a magyar lelkialkatból próbálják ezt levezetni, azt állítva, hogy a magyar ember természetétől fogva kívánja, áhítozza az autokratizmust, azaz azt, hogy legyen Bölcs Vezére. Ez a fajta levezetés tulajdonképpen ugyanaz, mint az a jelenség, amit a Fent és Lent blog „magyarugarozásnak” nevez, csak éppen pozitív előjellel.
http://fenteslent.blog.hu/2012/04/12/magyarugarozas_sucks
A magyarságtudománynak pedig a két világháború között volt egy másik értelmezése is, és akkor még sokkal többen használták a szót abban az értelmében. (Nem véletlen, hogy Bibó fent idézett tanulmányában az általa körülírt ál-tudományoskodást egyszer sem nevezte „magyarságtudománynak”.) A magyarságtudományt tudniillik úgy értelmezték legtöbben, mint a magyarsággal, azaz a magyarokkal foglalkozó leíró jellegű tudományt. Mint egy állapotfelmérést a magyarságról. Annak összeírását, hogy hogyan laknak, milyen munkákat űznek, mit esznek, mivel töltik a szabadidejüket a magyarok. Azok, akik a magyarságtudományt így értelmezték, valószínűleg még tudták, hogy a nemzet tulajdonképpen nem holt intézményrendszert jelent, hanem emberek közösségét jelenti. Mondhatjuk, kis túlzással, hogy magyarságtudománynak a szociológiát és szociográfiát nevezték (némileg a néprajzzal kiegészítve), hogy jobban eladható legyen. Azzal is tisztában voltak, hogy egy ilyen kutatás komplex munka, csapatmunka, mivel egy-egy közösséget sok szempontból meg lehet, és meg kell vizsgálni. Talán ezt a fajta magyarságtudományt lehetne pozitív vagy igenlő magyarságtudománynak nevezni, mivel arról szól, milyenek vagyunk és nem arról, amiről a tagadó, negatív „magyarságtudomány”, hogy milyenek nem szeretnénk lenni. (Milyenek nem szeretnének lenni annak szerzői.)
Az eredmény, ami az ilyen felmérésekből kijött, nem mindig igazolta az előzetes elvárásokat. Persze hozzájárult a magyar kultúra sok kincsének (népzene, néptánc, díszítőművészet, stb.) felfedezéséhez, de azt is megmutatta, hogy az országban sok baj van, hogy a nemzet egy része, a magyar emberek egy nem is olyan kis része nyomorog.
Ennek a fajta tudománynak az eredményeiből is levonhatók voltak bizonyos következtetések, arra vonatkozólag, hogy mit kellene tenni a közeljövőben. Nem csak a kulturális értékmentéssel kapcsolatban, hanem azon is, hogyan lehetne segíteni a nyomorgókon. Így természetes, hogy ez a fajta magyarságtudomány egy radikális ma úgy mondanánk baloldali társadalompolitika kiindulópontja is lett. (Amely politika céljaiban nem a gazdagok likvidálására, hanem a javak igazságosabb elosztására irányult volna: például: a nagybirtotkok szétosztását célozta a földtelen parasztok, cselédek, zsellérek, földmunkások között.). A javait féltő uralkodó elitréteg sokféleképpen reagált erre: hol támogatta ezt a fajta magyarságtudományt, hol megijedt a következtetésektől, amik például a falukutatás eredményeiből levonhatók voltak, és odacsapott azoknak, akik a felméréseket végezték: néha per, bírósági tárgyalás, börtönbüntetés lett a dologból, jellemző módon „nemzetgyalázás” címén.
(Valami miatt ma szó sincs arról, hogy „magyarságtudomány címén valamiféle szociológiai állapotfelmérésre lenne szükség, aki pedig felveti, hogy a nemzeti ügyekkel való foglalkozás a szociális kérdések megoldását jelentené elsősorban, azt sok helyen még ki is röhögik.)
http://petopeti.nolblog.hu/archives/2012/04/11/Gucci_baloldal/?utm_source=mandiner
Azoknak, akik mindemellett még mindig nem tudnak leszállni arról a kérdésről, hogy „Mi a magyar?”, vagy „Ki tekinthető magyarnak?” és akik szerint ezekre adható valamiféle egyértelmű, tudományos válasz, nos azoknak elsősorban Karácsony Sándor munkásságát ajánlanám a figyelmükbe.
Karácsony Sándortól már többször idéztem ezen a blogon, de valószínűleg még fogok is, mert megérdemelné, hogy a nevét sokan ismerjék. Remek pedagógus volt és eredeti gondolkodó, tehetséges író és előadó. Mégis, valahogy kevéssé foglalkoznak a gondolataival manapság azok, akik állítólag valamiféle „magyarságtudománnyal” foglalkoznak. Pedig a maga korában ismert és népszerű személy volt. A Wikipédia ezt írja róla:
„Nemcsak az ifjúság ismerte és szerette a híres professzort, hanem a felnőttek többsége is elismerte. Szekfű Gyulától Németh Lászlóig, Földessy Gyulától Veres Péterig, Bartók Bélától Kodály Zoltánig, szellemi életünk legkülönbözőbb személyiségei dicsérték, méltatták a gyermekek vezetőjét, a kamaszok ideálját, az ifjak professzorát, mindnyájuk kedves Sándor bácsiját. Ugyanilyen sort lehet összeállítani lekicsinylő, ócsárló, sőt szélsőségesen elítélő nyilatkozatokból is, csak a szerzők neve nem olyan tündöklő. Az ilyen állásfoglalások cseppet sem csökkentették Karácsony Sándor hírnevét, sőt hívei számát olykor szaporították is.”
http://hu.wikipedia.org/wiki/Kar%C3%A1csony_S%C3%A1ndor
Szívesen leírnám most az életrajzát, de azt meg lehet találni a fenti Wikipédia-oldalon is. Legyen elég annyi, hogy Földesről, a Hajdúságról jött, tanult Debrecenben és Németországban megjárta az I. világháború frontját, majd középiskolai tanár lett, s végül a pedagógia egyetemi professzora Debrecenben. Közben egyik szervezője volt a magyar cserkészetnek, később azon belül is egyik fő támogatója a néphagyományokat (elsősorban népzenét, néptáncot) gyűjtő regöscserkészeknek. Sok tanítványa emlékezett hálával rá, úgy tűnik nagyon értett a gyerekek nyelvén. Partnernek, egyenrangú félnek tekintette őket. És amellett remek humora volt. Meg tudta fogni, maga köré tudta gyűjteni az embereket. És hadd tegyem hozzá: olyan szép, ízes magyarsággal írt, hogy gyönyörűség a műveit olvasni.
Sok helyen, sok írásában foglalkozott a fenti kérdéssel, hogy leírható-e, megragadható-e a magyarság, leírható-e valahogyan az, hogy mi a magyarság. Van azonban egy nagy előnye a többiekkel szemben, akik ilyenekkel foglalkoztak: a jóindulat. Azaz, mikor ilyenekről írt, azt sosem hátsó szándékkal tette, sosem azt kereste vele, hogy kit kell a magyarságból „kitúrni”. Valami szeretetteljes befelé figyeléssel fordult a magyar közösség felé, azaz saját magunk felé. Megállapította, hogy a magyarság „társaslélektani kategória”, azaz nem értelmezhető másképpen, mint egyik magyarnak a másik magyarral való viszonya. Mégpedig, ha a magyarság pozitív, élő produktív dolog (és pedig be kell látni, hogy az, hiszen kultúrateremtő és kultúrafenntartó, ha csak a nyelvet tekintjük tisztán magyarnak, akkor is), akkor a magyarság nem más mint egyik magyarnak a másik magyarral való harmonikus együttműködése.
Jellemző darabja az ilyen munkáinak a A magyar lélek című 1939-ben írt esszéje, ami A magyar észjárás című kötetben található. (Legújabb kiadása: Széphalom Könyvműhely Budapest, 2009. Szerk.: Kövendi Dénes.)
Azzal kezdi, hogy körbejárja kicsit a „Mi a magyar?”-kérdést.
„Az is veszedelem a magyarság ügyében, hogy amennyire nincsenek pontos és megbízható fogalmi jegyei, éppolyan gazdag áradással dőlnek belőle a hozzávetőleges, hajuknál fogva előrángatott, kényre-kedvre garázdálkodó >>különös ismertetőjegyek<<. Minden jó tulajdonság >>magyar erény<<, ha jókedvünk van, viszont minden általános emberi gyöngeség >>magyar<< bűn, ha a rossz óránk éppen ránk jön.”
(Ajánlanám figyelmébe ezt a „szívcsakrázóknak” és a „magyarugarozóknak” is.)
Egyébként is –teszi hozzá Karácsony Sándor– amit mondunk néha magunkról, az csak régről örökölt sztereotip vélemény, amely manapság már híjával van a tudományosságnak. (Hozzá kell tennem: a nemzetkarakterológia, ha ironikus és önironikus, akkor szórakoztató és vicces tud lenni, de politikát és filozófiát nemzetkarakterológiára alapozni, tényleg veszélyes húzás.)
Szövegelhetünk sírva vigadó balekokról és fennkölt „turáni lovasokról”, de semmire sem fogunk menni vele.
„Legnagyobb hibájuk ezeknek az elgondolásoknak, hogy azt ami >>magyar<< túlságosan materiális, anyagszerű valaminek tartják. (…) Ennek homlokegyenest az ellenkezője igaz. A >>magyar<<-ság lelki probléma.”
A magyarság tehát szándék és cselekvés, út és nem cél.
Mi az, amit minden kétség és vita nélkül egyértelműen magyarnak tekinthetünk?
A nyelv.
Tehát a nyelvet kell vizsgálni (jelen állapotában, tehát nem akarja valamiféle hülyenyelvészet felé félrevinni az irányt.)
A nyelv három rétege, alapja és három fő jellemzője:
•A kiejtés (az artikulációs bázis)
•A szemléletesség, a képszerűség, amit úgy tűnik a magyar nyelv különösen kedvel
•És a mellérendelés, mint a magyar grammatika alapja.
Különös jelentősségre Karácsony Sándornál főleg ez utóbbi fog szert tenni. Szerinte a magyar nyelv kedveli a mellérendelő összetételeket, szemben egyes más európai nyelvekkel, amelyekben az alárendelő összetételek a gyakoribbak. (Ez persze a magyar nyelv agglutináló/ragasztó jellegéből is következik, más nyelvek, amiket a tanár úr ismerhetett, azok flektáló/hajlító indoeurópai nyelvek.) Ez szerinte megintcsak annak a bizonyítéka, hogy a magyar lélek lényege az egyenrangú együttműködés.
Ebből aztán már a társadalomszervezésre vonatkozólag is levont bizonyos következtetéseket. Jól látszik ez egy másik esszéjében A magyar szofokrácia lelkialkata és az egyetemi reform címűben. Ez is belekerült ugyanabba a gyűjteményes kötetbe, A magyar észjárásba. Ebben így fogalmaz:
„Az a magyar lélek, melynek nyelve grammatikailag mellérendelő, minden életszerű megnyilvánulásában az. A magyar föld a kis autonómiák klasszikus hazája. Sok titokzatos ellentmondása megoldódik sorsunknak, ha úgy tekintjük, mint megannyi kivirágzását vagy törekvését egyazon elvnek: a mellérendelésnek. A magyar lovagiasság is a mellérendelés elvének egyik ilyen megnyilvánulása. A magyar lélek a maga objektív szemléletében egyenrangúnak tartja a másik embert.”
A kis autonómia példáinak pedig a Hódoltság magyar falvait és mezővárosait hozza:
„A török hódoltság korában a kurtanemesi falvak, az ún. kuriális nemes helységek a fölibük rendelt hatóságtól elszakítva, török hatóság alá pedig csak nagyon kis mértékben kerülve, önnönmaguk váltak saját maguk legfelsőbb fórumává. Ez volt a kiindulás. A folytatás ennek megfelelőleg az lett, hogy későbbi korban függetlenségüket megtartották, vagy továbbra is ki akarták csikarni.”
Erre az elméletre természetesen rákaptak a korszak népi írói is (akik személyesen jó viszonyt ápoltak Karácsony Sándorral), hiszen remekül illett az ő követeléseikhez a demokratikus reformokról, különösen a közigazgatásnak az erős helyi önkormányzatokon alapuló átalakításáról.
Féja Géza pár évvel később már nagy valószínűséggel Karácsony Sándor hatására fogalmazta meg az alábbi véleményét:
„Van egy hagyományos magyar demokrácia, mely nem valósult még meg, de elvei és eszméi megtalálhatók a közösség sorsáról elmélkedő legjobbjaink hagyatékában. Ez a hagyományos magyar demokrácia az önkormányzat elvére épül, minden nagy politikai gondolkodónk az önkormányzatot vallotta a magyar életforma alapelvének. De a magyar nép is, ha a történelem folyamán szabad lélegzetvételhez jutott, és dönthetett életformája felett, minden esetben az önkormányzatot választotta. A magyar szabadságeszme elsősorban az önkormányzat elvével azonosítható, mert az önkormányzat az egésznek, a közösségnek a szabadságát, a >>közigazság<< győzelmét jelenti.”
(Féja Géza hozzászólása a vitához a Szárszói konferencián)
Végül is Féja nem beszélt a levegőbe: a helyi önkormányzat fontos szerepe valóban megtalálható már Csengery Antalnál, Eötvös Józsefnél is (mint arra Szekfű Gyula volt bátor felhívni a figyelmünket a Valahol utat vesztettünkben), de Kossuth Lajos emigrációban írt Kütahyai Alkotmánytervében is. De visszavezethetjük akár a székelyek hagyományos helyi, közösségi autonómiájára és összetartására, amit annyira féltékenyen védelmeztek az erdélyi fejedelmekkel szemben is, stb.
Tulajdonképpen én nem akarom Karácsony Sándornak ezeket az eszméit kizárólagossá tenni, kizárólagosan magyarnak kikiáltani. (Bár nyilván nekem személy szerint jobban tetszenek, mint a behódolás az Egy Vezérnek vagy az Egy Koronának, pláne hogy ezeket többnyire buzgómócsing kis helyi zsarnokaik képviselik a gyakorlatban.) Bizonyára vannak csomóan a magyarok között akiknek kell az autokratizmus, kell az Egy Vezér, kell az egy vélemény, kel az irányítottság. És az a vélemény is vélemény, és ha kell nekik, hát legyen nekik (de csak nekik, ne akarják rám is rámtukmálni). Csupán demonstrálni akartam egyrészt azt, hogy a demokráciát, a toleranciát, a liberalizmust, a pluralizmust éppúgy le lehet vezetni a magyar lélekből, és bizonyos történelmi hagyományokból, mint az autokratizmust, a monarchiát, az oligarchiát, a vezérelvet a despotizmust és a teokráciát.
Másrészt azt (akartam demonstrálni), hogy kifejezetten magyar filozófiát, esetleg magyarság-filozófiát nemcsak valaki ellen valamivel szemben, valamitől elhatárolódva lehet csinálni. Ehhez persze kell egy kicsi abból a befelé figyelésből, abból a barátságos kíváncsiságból, és talán abból a bölcsességből, ami Karácsony Sándorra olyannyira jellemző volt.
De ha akarjuk nemzeti tudománynak végül is nevezhetjük azokat a tudományos műveket, amelyeket egy adott nemzet képviselői alkottak. Olyan értelemben nevezhetjük „nemzetinek”, mint amire az adott nemzet büszke. Bár azért itt sem ártana vigyázni arra, hogy ne menjünk el egy ún. nemzeti materializmus irányába, amelyről Bibó István beszélt:
(Bibó István: Az európai egyensúlyról és a békéről)
http://mek.niif.hu/02000/02043/html/60.html
A nemzet azonban elsősorban mégiscsak egy közösség, amelyet lehet tudományos szempontból vizsgálni, a történelem, a szociológia, sőt a szociálpszichológia, esetleg a néprajz és a kulturális antropológia segítségével. Bizonyos értelemben tehát a nemzettel, a nemzettudattal foglalkozó tudományos munkát is nevezhetjük nemzeti tudománynak, bár ez utóbbi nem alkot olyan egységes egészet, mint amit sokan elvárnának tőle.
Létezik-e olyan, hogy magyarságtudomány? A kérdés mostanában sokszor újra felvetődik, és én (aki sokáig komolytalannak tartottam ennek a felvetését) azért kezdek most ezzel foglalkozni, mert látom, hogy újra sok elmélkedés kezd megjelenni a nemzetről, lassan felülről is egyre inkább támogatva, ha nem is konkrét, anyagi formában, de a biztatás formájában. Az ilyen elmélkedések nagy részének azonban semmi értelme, és így a „magyarságtudománynak” sincs semmi értelme olyan módon, ahogyan azt például az ún. Magyarságtudományi Füzetek c. sorozat propagálja, ami egy káros szenny. Nem is csak azért, mert hamis vagy téves. Hanem azért mert mások ellen irányuló. A nem-magyarok ellen és a más-magyarok, azaz a szerzőktől valamilyen szempontból (származás, bőrszín, vallás, szexuális szokások, irodalmi ízlés, szavazat, vagy egyszerűen csak vélemény szempontjából) különböző magyarok ellen. Mivel mások ellen irányuló, ezért sokszor nem is csak téves (mert a tévedés lehet jóindulatú, pusztán tájékozatlanságból fakadó tévedés is), hanem legtöbbször szándékosan hazug. (Azaz tudatosan, rosszindulatból mond nem igaz dolgokat másokról).
Az ilyenfajta „nemzeti” tudomány káros, de nem új jelenség. Létezett már a két világháború időszakában is, de talán még korábban is. Még egy idézet az előbbi helyről:
„A >>nemzeti<< tudományok művelői kezdték kidolgozni >>tudományos<< alapon a nemzeti lét történelmi – vagy ha ez nem volt, őstörténeti – jogosultságát, a területi viták „tudományos” alátámasztását, a nemzeti történelem alapgondolatát, az önálló nemzeti létet igazoló nemzeti hivatást, sőt – horribile dictu – azt a külpolitikai koncepciót is, melyet a nemzetnek a történelem „tudományosan” felderített koncepciója szerint követnie kell. (…) Ha megkérdezték őket, hogy miért akarnak uralmat gyakorolni olyan népeken, melyek ezt nem kívánják, s miért akarnak többek lenni azoknál, akiknél nem többek, akkor régészeti leletekre, népdalokra, népművészeti motívumokra, szókölcsönzésekre, szárnyas oltárokra, könyveik és intézményeik hatására mutattak rá, melyek mind azt bizonyítják, hogy az illető nép őnélkülük még ma is a legsötétebb barbárságban sínylődnék. Ha számot kellett adni belső rendetlenségekről, diktatúráról és elnyomásról, akkor sebeiket mutatták, melyeket Attilával szemben vagy a törökökkel szemben vagy az első világháborúban kaptak. Ha esztelen és hiú külpolitikájukat hányta valaki szemükre, akkor történelmük évszázadokra visszanyúló vagy pláne időtlen metafizikai >>értelmé<<-re mutattak rá, mely nekik ezt vagy amazt a politikát fatálisan megszabja.”
(Bibó István: Az európai egyensúlyról és a békéről)
Ez a fajta magyarságtudomány elsősorban azért káros, mert a nemzeti önpusztítás eszköze. A fent említett füzetek nem egy darabjában történik felszólítás vagy legalábbis utalás a magyar tudomány (a bejegyzés elején vázolt értelemben vett nemzeti tudomány, tehát a magyar tudósok által elért tudományos eredmények) elsősorban a történettudomány, és a nyelvészet, kisebb részben a társadalomtudomány eredményeinek nemcsak ignorálására, de megsemmisítésére is.
De mint említettem, ennek az antitudománynak a célpontjai nemcsak a magyarok. A különbség: régen a másik célpont és ellenség sokáig a szomszéd népek voltak, a háborúközi időszakban egyértelműen, de a legújabb időkben is sokáig. Vagyis az ő alacsonyabbrendűségük volt a bebizonyítandó, annak igazolására, hogy Magyarországnak joga van visszakapni minden területet, amit Trianonnál elvesztett (és nemcsak a magyarlakta területeket) vagy hogyha a revízió nem lehetséges, akkor legalább vigaszként, hogy lehet, hogy ők kapták, ami nekünk járna, de mi akkor is jobbak vagyunk.
A legeslegújabb időkben a propaganda számára az ellenség Európa lett. Ami nagy csavar, mert korábban a szomszédnépeket éppen azzal kellett lekezelni, hogy ők szervezetlen, civilizálatlan horda, akikkel szemben mi, az államszervező nemzet képviseljük a civilizációt, az európaiságot. A mostani koncepció az, hogy az európai népek (így, kollektíven!) mind alacsonyabbrendűek, velük szemben képvisel a magyar nemzet valamilyen emelkedett misztikusságot, ami bosszantja az európaiakat, ezért akarnak pénzügyileg tönkretenni minket. Ennek a prekoncepciónak az igazolására olyan hajmeresztő elméletek születnek, hogy az ember a szívéhez kapkod, és idegei kezdik felmondani a szolgálatot. Esetenként komoly közgazdászoknak vagy jogtörténészeknek álcázott emberek képesek olyan süket szövegekkel pusztítani a saját és mások agysejtjeit, hogy az ijesztő. (Feltételezhető persze, hogy ezt valahol jól megfizetik, ha nem is feltétlenül pénzben.) A közgazdasági folyamatok látszólagos vázolásánál időnként az ezoterikus „tudományokhoz” és a miszticizmushoz nyúlnak, ami szintén érthetetlen. (Ezzel az ezoterikus tudományokat és a miszticizmusokat is hiteltelenítik. Pedig az ezotéria és a miszticizmusok alapjában véve nem rossz dolgok, csak tisztában kell lenni vele, hogy az egyes emberek lelki életének helyretételére és nem pénzmozgások illetve államszervezetek megmagyarázására születtek.)
Meg kell kérdezni, van-e, illetve volt-e valami pozitív következtetés abban, amit az ilyenfajta „nemzeti” áltudomány felmutatott. Azaz valami olyasmi, ami azt mutatja meg, mit kellene tenni, mit kellene felépíteni, és nem azt, mit kellene elpusztítani? Van, de csak nagyon finom, indirekt formában, sugalmazás szintjén, de azért felismerhetően. Bizonyos intézmények, hagyományok célzott vizsgálata arra szolgál, hogy bebizonyítsák, hogy a magyarságnak valami erős központi hatalomra, abszolút tekintélyre, hogy ne mondjam despotizmusra van szüksége, és „összefogásra”, ami az egy igaz uralkodónak való feltétlen behódolást, és önkéntes kollektív alávetettséget jelent. Bár ennek kimondása ritkán történik meg egyenesen. Mindenesetre ennek igazolására felhoznak általában bizonyos történeti intézményeket, jelenségeket, amikkel igazolni lehet szerintük azt a tételt, hogy Magyarországon mindig az autokratizmus segített. (Pl. a Szent Korona kultuszát, amelyet persze totálisan félreértelmeznek, mert a Szent Korona igazából és eredeti értelmezés szerint nem az Egy Gyűrű és nem egy horcrux, azaz nem a Tárgy, Amely Uralkodik az Országon, hanem egy szerződés kifejezése az uralkodó és az őt trónra emelő, megkoronázó rendek között, azaz éppen nem az abszolút hatalom, hanem a játékszabályok betartásának a jelképe.) Rosszabb eset, amikor egyenesen a magyar lelkialkatból próbálják ezt levezetni, azt állítva, hogy a magyar ember természetétől fogva kívánja, áhítozza az autokratizmust, azaz azt, hogy legyen Bölcs Vezére. Ez a fajta levezetés tulajdonképpen ugyanaz, mint az a jelenség, amit a Fent és Lent blog „magyarugarozásnak” nevez, csak éppen pozitív előjellel.
http://fenteslent.blog.hu/2012/04/12/magyarugarozas_sucks
A magyarságtudománynak pedig a két világháború között volt egy másik értelmezése is, és akkor még sokkal többen használták a szót abban az értelmében. (Nem véletlen, hogy Bibó fent idézett tanulmányában az általa körülírt ál-tudományoskodást egyszer sem nevezte „magyarságtudománynak”.) A magyarságtudományt tudniillik úgy értelmezték legtöbben, mint a magyarsággal, azaz a magyarokkal foglalkozó leíró jellegű tudományt. Mint egy állapotfelmérést a magyarságról. Annak összeírását, hogy hogyan laknak, milyen munkákat űznek, mit esznek, mivel töltik a szabadidejüket a magyarok. Azok, akik a magyarságtudományt így értelmezték, valószínűleg még tudták, hogy a nemzet tulajdonképpen nem holt intézményrendszert jelent, hanem emberek közösségét jelenti. Mondhatjuk, kis túlzással, hogy magyarságtudománynak a szociológiát és szociográfiát nevezték (némileg a néprajzzal kiegészítve), hogy jobban eladható legyen. Azzal is tisztában voltak, hogy egy ilyen kutatás komplex munka, csapatmunka, mivel egy-egy közösséget sok szempontból meg lehet, és meg kell vizsgálni. Talán ezt a fajta magyarságtudományt lehetne pozitív vagy igenlő magyarságtudománynak nevezni, mivel arról szól, milyenek vagyunk és nem arról, amiről a tagadó, negatív „magyarságtudomány”, hogy milyenek nem szeretnénk lenni. (Milyenek nem szeretnének lenni annak szerzői.)
Az eredmény, ami az ilyen felmérésekből kijött, nem mindig igazolta az előzetes elvárásokat. Persze hozzájárult a magyar kultúra sok kincsének (népzene, néptánc, díszítőművészet, stb.) felfedezéséhez, de azt is megmutatta, hogy az országban sok baj van, hogy a nemzet egy része, a magyar emberek egy nem is olyan kis része nyomorog.
Ennek a fajta tudománynak az eredményeiből is levonhatók voltak bizonyos következtetések, arra vonatkozólag, hogy mit kellene tenni a közeljövőben. Nem csak a kulturális értékmentéssel kapcsolatban, hanem azon is, hogyan lehetne segíteni a nyomorgókon. Így természetes, hogy ez a fajta magyarságtudomány egy radikális ma úgy mondanánk baloldali társadalompolitika kiindulópontja is lett. (Amely politika céljaiban nem a gazdagok likvidálására, hanem a javak igazságosabb elosztására irányult volna: például: a nagybirtotkok szétosztását célozta a földtelen parasztok, cselédek, zsellérek, földmunkások között.). A javait féltő uralkodó elitréteg sokféleképpen reagált erre: hol támogatta ezt a fajta magyarságtudományt, hol megijedt a következtetésektől, amik például a falukutatás eredményeiből levonhatók voltak, és odacsapott azoknak, akik a felméréseket végezték: néha per, bírósági tárgyalás, börtönbüntetés lett a dologból, jellemző módon „nemzetgyalázás” címén.
(Valami miatt ma szó sincs arról, hogy „magyarságtudomány címén valamiféle szociológiai állapotfelmérésre lenne szükség, aki pedig felveti, hogy a nemzeti ügyekkel való foglalkozás a szociális kérdések megoldását jelentené elsősorban, azt sok helyen még ki is röhögik.)
http://petopeti.nolblog.hu/archives/2012/04/11/Gucci_baloldal/?utm_source=mandiner
Azoknak, akik mindemellett még mindig nem tudnak leszállni arról a kérdésről, hogy „Mi a magyar?”, vagy „Ki tekinthető magyarnak?” és akik szerint ezekre adható valamiféle egyértelmű, tudományos válasz, nos azoknak elsősorban Karácsony Sándor munkásságát ajánlanám a figyelmükbe.
„Nemcsak az ifjúság ismerte és szerette a híres professzort, hanem a felnőttek többsége is elismerte. Szekfű Gyulától Németh Lászlóig, Földessy Gyulától Veres Péterig, Bartók Bélától Kodály Zoltánig, szellemi életünk legkülönbözőbb személyiségei dicsérték, méltatták a gyermekek vezetőjét, a kamaszok ideálját, az ifjak professzorát, mindnyájuk kedves Sándor bácsiját. Ugyanilyen sort lehet összeállítani lekicsinylő, ócsárló, sőt szélsőségesen elítélő nyilatkozatokból is, csak a szerzők neve nem olyan tündöklő. Az ilyen állásfoglalások cseppet sem csökkentették Karácsony Sándor hírnevét, sőt hívei számát olykor szaporították is.”
http://hu.wikipedia.org/wiki/Kar%C3%A1csony_S%C3%A1ndor
Szívesen leírnám most az életrajzát, de azt meg lehet találni a fenti Wikipédia-oldalon is. Legyen elég annyi, hogy Földesről, a Hajdúságról jött, tanult Debrecenben és Németországban megjárta az I. világháború frontját, majd középiskolai tanár lett, s végül a pedagógia egyetemi professzora Debrecenben. Közben egyik szervezője volt a magyar cserkészetnek, később azon belül is egyik fő támogatója a néphagyományokat (elsősorban népzenét, néptáncot) gyűjtő regöscserkészeknek. Sok tanítványa emlékezett hálával rá, úgy tűnik nagyon értett a gyerekek nyelvén. Partnernek, egyenrangú félnek tekintette őket. És amellett remek humora volt. Meg tudta fogni, maga köré tudta gyűjteni az embereket. És hadd tegyem hozzá: olyan szép, ízes magyarsággal írt, hogy gyönyörűség a műveit olvasni.
Sok helyen, sok írásában foglalkozott a fenti kérdéssel, hogy leírható-e, megragadható-e a magyarság, leírható-e valahogyan az, hogy mi a magyarság. Van azonban egy nagy előnye a többiekkel szemben, akik ilyenekkel foglalkoztak: a jóindulat. Azaz, mikor ilyenekről írt, azt sosem hátsó szándékkal tette, sosem azt kereste vele, hogy kit kell a magyarságból „kitúrni”. Valami szeretetteljes befelé figyeléssel fordult a magyar közösség felé, azaz saját magunk felé. Megállapította, hogy a magyarság „társaslélektani kategória”, azaz nem értelmezhető másképpen, mint egyik magyarnak a másik magyarral való viszonya. Mégpedig, ha a magyarság pozitív, élő produktív dolog (és pedig be kell látni, hogy az, hiszen kultúrateremtő és kultúrafenntartó, ha csak a nyelvet tekintjük tisztán magyarnak, akkor is), akkor a magyarság nem más mint egyik magyarnak a másik magyarral való harmonikus együttműködése.
Jellemző darabja az ilyen munkáinak a A magyar lélek című 1939-ben írt esszéje, ami A magyar észjárás című kötetben található. (Legújabb kiadása: Széphalom Könyvműhely Budapest, 2009. Szerk.: Kövendi Dénes.)
Azzal kezdi, hogy körbejárja kicsit a „Mi a magyar?”-kérdést.
„Az is veszedelem a magyarság ügyében, hogy amennyire nincsenek pontos és megbízható fogalmi jegyei, éppolyan gazdag áradással dőlnek belőle a hozzávetőleges, hajuknál fogva előrángatott, kényre-kedvre garázdálkodó >>különös ismertetőjegyek<<. Minden jó tulajdonság >>magyar erény<<, ha jókedvünk van, viszont minden általános emberi gyöngeség >>magyar<< bűn, ha a rossz óránk éppen ránk jön.”
(Ajánlanám figyelmébe ezt a „szívcsakrázóknak” és a „magyarugarozóknak” is.)
Egyébként is –teszi hozzá Karácsony Sándor– amit mondunk néha magunkról, az csak régről örökölt sztereotip vélemény, amely manapság már híjával van a tudományosságnak. (Hozzá kell tennem: a nemzetkarakterológia, ha ironikus és önironikus, akkor szórakoztató és vicces tud lenni, de politikát és filozófiát nemzetkarakterológiára alapozni, tényleg veszélyes húzás.)
Szövegelhetünk sírva vigadó balekokról és fennkölt „turáni lovasokról”, de semmire sem fogunk menni vele.
„Legnagyobb hibájuk ezeknek az elgondolásoknak, hogy azt ami >>magyar<< túlságosan materiális, anyagszerű valaminek tartják. (…) Ennek homlokegyenest az ellenkezője igaz. A >>magyar<<-ság lelki probléma.”
A magyarság tehát szándék és cselekvés, út és nem cél.
Mi az, amit minden kétség és vita nélkül egyértelműen magyarnak tekinthetünk?
A nyelv.
Tehát a nyelvet kell vizsgálni (jelen állapotában, tehát nem akarja valamiféle hülyenyelvészet felé félrevinni az irányt.)
A nyelv három rétege, alapja és három fő jellemzője:
•A kiejtés (az artikulációs bázis)
•A szemléletesség, a képszerűség, amit úgy tűnik a magyar nyelv különösen kedvel
•És a mellérendelés, mint a magyar grammatika alapja.
Különös jelentősségre Karácsony Sándornál főleg ez utóbbi fog szert tenni. Szerinte a magyar nyelv kedveli a mellérendelő összetételeket, szemben egyes más európai nyelvekkel, amelyekben az alárendelő összetételek a gyakoribbak. (Ez persze a magyar nyelv agglutináló/ragasztó jellegéből is következik, más nyelvek, amiket a tanár úr ismerhetett, azok flektáló/hajlító indoeurópai nyelvek.) Ez szerinte megintcsak annak a bizonyítéka, hogy a magyar lélek lényege az egyenrangú együttműködés.
Ebből aztán már a társadalomszervezésre vonatkozólag is levont bizonyos következtetéseket. Jól látszik ez egy másik esszéjében A magyar szofokrácia lelkialkata és az egyetemi reform címűben. Ez is belekerült ugyanabba a gyűjteményes kötetbe, A magyar észjárásba. Ebben így fogalmaz:
„Az a magyar lélek, melynek nyelve grammatikailag mellérendelő, minden életszerű megnyilvánulásában az. A magyar föld a kis autonómiák klasszikus hazája. Sok titokzatos ellentmondása megoldódik sorsunknak, ha úgy tekintjük, mint megannyi kivirágzását vagy törekvését egyazon elvnek: a mellérendelésnek. A magyar lovagiasság is a mellérendelés elvének egyik ilyen megnyilvánulása. A magyar lélek a maga objektív szemléletében egyenrangúnak tartja a másik embert.”
A kis autonómia példáinak pedig a Hódoltság magyar falvait és mezővárosait hozza:
„A török hódoltság korában a kurtanemesi falvak, az ún. kuriális nemes helységek a fölibük rendelt hatóságtól elszakítva, török hatóság alá pedig csak nagyon kis mértékben kerülve, önnönmaguk váltak saját maguk legfelsőbb fórumává. Ez volt a kiindulás. A folytatás ennek megfelelőleg az lett, hogy későbbi korban függetlenségüket megtartották, vagy továbbra is ki akarták csikarni.”
Erre az elméletre természetesen rákaptak a korszak népi írói is (akik személyesen jó viszonyt ápoltak Karácsony Sándorral), hiszen remekül illett az ő követeléseikhez a demokratikus reformokról, különösen a közigazgatásnak az erős helyi önkormányzatokon alapuló átalakításáról.
Féja Géza pár évvel később már nagy valószínűséggel Karácsony Sándor hatására fogalmazta meg az alábbi véleményét:
(Féja Géza hozzászólása a vitához a Szárszói konferencián)
Végül is Féja nem beszélt a levegőbe: a helyi önkormányzat fontos szerepe valóban megtalálható már Csengery Antalnál, Eötvös Józsefnél is (mint arra Szekfű Gyula volt bátor felhívni a figyelmünket a Valahol utat vesztettünkben), de Kossuth Lajos emigrációban írt Kütahyai Alkotmánytervében is. De visszavezethetjük akár a székelyek hagyományos helyi, közösségi autonómiájára és összetartására, amit annyira féltékenyen védelmeztek az erdélyi fejedelmekkel szemben is, stb.
Tulajdonképpen én nem akarom Karácsony Sándornak ezeket az eszméit kizárólagossá tenni, kizárólagosan magyarnak kikiáltani. (Bár nyilván nekem személy szerint jobban tetszenek, mint a behódolás az Egy Vezérnek vagy az Egy Koronának, pláne hogy ezeket többnyire buzgómócsing kis helyi zsarnokaik képviselik a gyakorlatban.) Bizonyára vannak csomóan a magyarok között akiknek kell az autokratizmus, kell az Egy Vezér, kell az egy vélemény, kel az irányítottság. És az a vélemény is vélemény, és ha kell nekik, hát legyen nekik (de csak nekik, ne akarják rám is rámtukmálni). Csupán demonstrálni akartam egyrészt azt, hogy a demokráciát, a toleranciát, a liberalizmust, a pluralizmust éppúgy le lehet vezetni a magyar lélekből, és bizonyos történelmi hagyományokból, mint az autokratizmust, a monarchiát, az oligarchiát, a vezérelvet a despotizmust és a teokráciát.
Másrészt azt (akartam demonstrálni), hogy kifejezetten magyar filozófiát, esetleg magyarság-filozófiát nemcsak valaki ellen valamivel szemben, valamitől elhatárolódva lehet csinálni. Ehhez persze kell egy kicsi abból a befelé figyelésből, abból a barátságos kíváncsiságból, és talán abból a bölcsességből, ami Karácsony Sándorra olyannyira jellemző volt.
2012. április 12., csütörtök
Bocsánat!
Elnézést kérek Demarcsek Györgytől, azért, amit írtam róla.
Bizony nem szép dolog, amikor az ember saját frusztrációit mások ismeretlen, érdemtelen és főleg szakszerűtlen kritizálásával próbálja kompenzálni.
Főleg kellemetlen a dolog, ha valaki olyat sértesz meg, akit egyébként nagyra tartasz, mondjuk szakmailag. Ha sosem mondod ezt ki, viszont teszel rá egy gúnyosnak szánt, de mégis igaztalan megjegyzést; és hozzá ez a megjegyzésed jut el.
Óvatosan kell az ilyenekkel bánni. Tudni kell, mikor, hol lehet ilyeneket leírni.
Nem kell mindig villogni, nem kell mindig jópofának lenni. Legalábbis nem mindenáron.
Bizony nem szép dolog, amikor az ember saját frusztrációit mások ismeretlen, érdemtelen és főleg szakszerűtlen kritizálásával próbálja kompenzálni.
Főleg kellemetlen a dolog, ha valaki olyat sértesz meg, akit egyébként nagyra tartasz, mondjuk szakmailag. Ha sosem mondod ezt ki, viszont teszel rá egy gúnyosnak szánt, de mégis igaztalan megjegyzést; és hozzá ez a megjegyzésed jut el.
Óvatosan kell az ilyenekkel bánni. Tudni kell, mikor, hol lehet ilyeneket leírni.
Nem kell mindig villogni, nem kell mindig jópofának lenni. Legalábbis nem mindenáron.
2012. április 9., hétfő
Locsolás
A locsolás Húsvét másnapján, azaz hétfőjén nemcsak nálunk, magyaroknál szokás. Hanem például a polákoknál is. Náluk śmigus-dyngusnak hívják ezt a szokást. Különbség, ha van, az az, hogy ők nem próbálják kölnivel megszelídíteni az egészet. Vagy vízzel locsolnak (és sokszor vödörrel) vagy sehogy.
És a másik: nem nagyon mondanak hozzá verset. És dalokat sem találunk náluk, amik erről a śmigus-dyngusról szólnának. Én legalábbis még nem találtam. Igaz, nem is láttam még soha élőben, hogy hogy zajlik ez a polákoknál, csak meséltek róla.
Én persze járok locsolni, természetesen a legénycimborákkal, és természetesen vízzel, vödörrel. Hogy verset mondunk-e előtte, az attól függ, megpróbál-e a lány elszaladni.
(Rajz: Szabó Zsuzsa)
De leggyakrabban énekelni szoktunk. Mégpedig leginkább ezt a Szatmár megyei dalt. Kiteszem, és kiírom a szövegét is, mert lehet, hogy nem mindenki tanulta a suliban.
Ma van Húsvét napja, másodéjszakája,
Jól tudjátok;
Kinek első napján Jézus feltámadván
Dicsőséggel...
Mária, Borbála, Rebeka, Zsuzsánna,
Kegyes szűzek!
Keljetek fel ágyból, cifra nyoszolyából,
mit alusztok?
Hímes tojás légyen tizenkét pár készen
Mi számunkra!
Ha pedig nem lészen, vízipuskám készen
Számotokra.
http://www.youtube.com/watch?v=jRDhXVIuE8A
(Rajz: Mészáros Márta)
(Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nálunk a lány a szöveg ellenére semmiképpen nem menekedett meg a hideg víztől.)
(Emlékszem az idegbeteg általános iskolai énektanárunkra, aki vízipuskám helyett mindig vizes vödrömet vagy hideg vizemet énekeltetett. Mivel azonban neki sosem volt humorérzéke, és az általam nagyra becsült Méta változatában is vízipuskám van, hát fogadjuk el ezt autentikusnak.)
És a másik: nem nagyon mondanak hozzá verset. És dalokat sem találunk náluk, amik erről a śmigus-dyngusról szólnának. Én legalábbis még nem találtam. Igaz, nem is láttam még soha élőben, hogy hogy zajlik ez a polákoknál, csak meséltek róla.
Én persze járok locsolni, természetesen a legénycimborákkal, és természetesen vízzel, vödörrel. Hogy verset mondunk-e előtte, az attól függ, megpróbál-e a lány elszaladni.
(Rajz: Szabó Zsuzsa)
Ma van Húsvét napja, másodéjszakája,
Jól tudjátok;
Kinek első napján Jézus feltámadván
Dicsőséggel...
Mária, Borbála, Rebeka, Zsuzsánna,
Kegyes szűzek!
Keljetek fel ágyból, cifra nyoszolyából,
mit alusztok?
Hímes tojás légyen tizenkét pár készen
Mi számunkra!
Ha pedig nem lészen, vízipuskám készen
Számotokra.
http://www.youtube.com/watch?v=jRDhXVIuE8A
(Rajz: Mészáros Márta)
(Emlékszem az idegbeteg általános iskolai énektanárunkra, aki vízipuskám helyett mindig vizes vödrömet vagy hideg vizemet énekeltetett. Mivel azonban neki sosem volt humorérzéke, és az általam nagyra becsült Méta változatában is vízipuskám van, hát fogadjuk el ezt autentikusnak.)
2012. április 5., csütörtök
Interjú velem
A Húsvétról kérdezett:
- Tudod mit ünneplünk Húsvétkor?
- Persze. Elvileg a keresztény rend szerint Jézus Krisztus feltámadását. De minden népnél, minden ősi kultúrában volt tavaszünnep, ami az újjászületés, a feltámadás ünnepe is volt. Éppen ezért nekem úgy tűnik ennek az ünnepnek a gyökerei is mélyebbre nyúlnak, mint amióta Kereszténység van. Ezért lehet szerintem jelentése azok számára is, akik nem kifejezetten keresztények. Ugyanúgy, mint a Karácsonynak.
- Szoktad tartani a böjtöt?
- A nagyböjtöt nem, csak a nagypéntekit. Pusztán hagyománytiszteletből.
- Hogyan készülsz az ünnepre?
- Hát nagy előkészületeket nem teszek. Illetve egyet mégiscsak. Nagycsütörtökön este mindig el szoktam olvasni János Evangéliumának idevágó részét, vagyis az utolsó vacsoráról szólót. Vallástól függetlenül szerintem ez is egy nagyon szép rész irodalmilag és emberileg. Egy Mester búcsúzik kedves tanítványaitól, egy ember a legjobb barátaitól (akiknek akkor még fogalmuk sincs, mi vár Jézusra, nem tudják, hogy pontosan hová készül elmenni, nem tudják, hogy a halálba megy): megható részlet, és nagyon emberi.
- Tudsz esetleg egy locsolóverset?
- Húha, hogy is volt? Mindjárt eszembe jut egy. Megvan!:
Feltámadott Jézus, mondják az írások,
Vízöntő hétfőre buzognak források,
Eljöttem hozzátok, magamban sietve,
Hogy harmatot öntsek egy szép lány fejére;
Mert ha meg nem öntöm ezen esztendőben,
Nem virágzik szépet nekünk jövendőben.
Na hirtelen ennyi jutott belőle hirtelen eszembe.
- Köszönjük, kellemes Húsvéti Ünnepeket.
- Én is köszönöm, kellemes Húsvéti Ünnepeket nektek is.
2012. április 3., kedd
Beszámoló a XXXI. Magyarországi Táncháztalálkozóról
Hihetetlen érzés, amikor az ember belép a Sportaréna bejáratán, és mintha egy külön kis világba csöppenne. Egy olyan világba persze, amiben otthon van, sokakkal együtt, szeretetben, jó barátságban.
Nem is részletezem tovább, mert egyrészt nehezen leírható, másrészt felesleges is. Ezek általános dolgok, és nem nagyon tudnék mást írni, mint azt, amit még egyszer a gimis diákújságba írtam cikk-ként a Táncháztalálkozó kapcsán.
(Itt lesz majd az idézet belőle, ha megtalálom.)
Szóval, hogy milyen volt az idei Táncháztalálkozó, azaz sorrendben a XXXI.? Csak azt tudom mondani, hogy megint jó hangulatú, mert megint jó volt látni, hogy ilyen sokan vagyunk, mi „táncházasok”. Ha tavaly jubileum volt, mert ünnepeltük, hogy ez már a harmincadik ilyen alkalom, hát idén meg azt ünnepeltük, hogy negyven éves a Táncházmozgalom. (1972. május 6-án tartottak először széki mintájú táncházat Budapesten, ezt szokás a Táncházmozgalom születésnapjának tartani. Bár azóta rájöttem, főleg Vitányi Iván és Muharay Elemér írásait olvasva, hogy magyar néptáncmozgalom már volt előtte is, főleg a két világháború között.) A másik, amit ünnepeltünk, az az, hogy a „Táncház-módszert”, vagyis a folklórmentésnek ezt a módját az UNESCO felvette a kulturális Világörökség listájára. Ez azért tényleg nagy és szép dolog.
Szóval ünnepelni mindig van mit, jubileumot is mindig találunk, ha akarunk. Tavaly magának a Táncháztalálkozónak énekeltük el az esti gálaműsor előtt a jól ismert széki köszöntőt, hogy „Sok születésnapokat vígan megérhess…!” (pedig hát ennek az ünnepnek nincsen konkrét napja az évben, így aztán születési idejét is nehéz lenne meghatározni), idén meg már az egész Mozgalomnak. (Én még ezt is kicsit furának éreztem, végül is a Mozgalom nem egy személy, hanem emberek sokszínű sokasága, de mindegy.) Az ilyen ünneplés gesztusa volt az is, hogy a gálaműsor előtt Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter (hagyjuk, hogy milyen gyenge beszéd után) átadott egy szép oklevelet… Öööö… Tényleg kinek adjon oklevelet ilyenkor az ember, aki kifejezi egy személyben a Mozgalmat? Hát végül is Sebestyén Márta lett az. Többen levonták ebből a következtetést: Sebestyén Márta a Világörökség része lett!
Egyebekben az Aréna különböző helyiségeiben most is a szokásos programok zajlottak egymással párhozamosan: tánctanítás több helyszínen, művészeti iskolák és zeneiskolák zenész növendékeinek bemutatkozása és koncertje, népzenei kamarakoncertek, filmvetítések (Etno-mozi) no és persze a kirakodóvásár meg a folk-kocsma.
Sajnos a tánctanításokról csak keveset tudok mesélni. Volt idő, amikor hajlamos voltam ezeken tölteni a legtöbb időt, az volt az „ide-nekem-az-oroszlánt-is”–korszakom. De már akkor sem csak ezért jöttem ide. Mindenesetre most szinte folyamatosan járkáltam a helyszínek és ismerősök között. De azért megálltam néha táncolni, a dél-alföldi (apátfalvi) tanítás Ónodi Bélával és Farkas Sárával például határozottan tetszett. Az etnomozit sajnálom még kicsit, hogy nem volt türelmem beülni. Inkább az árusoknál szemezgettem a filmekből.
A Folkkocsmában szokás szerint eszementül drága árakon lehetett kajához és italhoz jutni (ez utóbbit pedig inkább lehetett sörös víznek, mint vizes sörnek nevezni), de ezeket talán mindenkivel feledtette a remek hangulat. Több zenekar húzta, az emberek csoportok ban énekeltek, aztán néha táncoltak is, ahogy az lenni szokott. De igazából most itt sem sok időt töltöttem relatíve. Egyébként jó ott lenni, de inkább a végén, mikor az ember már kellemesen elfáradt és megéhezett. Sosem értettem azokat (a zenészeket), akik dél körül megérkezvén a főbejárattól egyből a Folkkocsma felé vették az irányt, és csak este, záráskor támolyogtak elő tajtrészegen.
A kirakodóvásár viszont határozottan tetszett, és ott el is töltöttem sok időt, nézelődve, néha meg csak ismerősökhöz, rég látott jó barátokhoz csapódva. Ha kérdezitek, nekem legjobban a Hagyományok Háza standja jött be. Először is ott dolgozott a legtöbb ismerős. Másodszor, akik nem voltak ismerősök az eladók közül, azok is jó fejek voltak. Vagy jó csajok. De leginkább a kettő egyszerre. Harmadszor hatalmas kedvezménnyel kínálták a könyveiket. Több is volt, ami figyelemre volt érdemes. Például érdekes dokumentum- és tanulmánykötetek a Mozgalom történetéről (A táncházak sajtója; Betonon is kinő a fű, stb.). Mégsem ezek számítottak nagy slágernek, hanem azoknak a képeknek az albuma, amiket Dennis Galloway walesi fotó- és festőművész készített Erdélyben a ’20-as, ’30-as években.
http://kultura.hu/main.php?folderID=1234&ctag=articlelist&iid=1&articleID=295114
Nem mellesleg ezt a könyvet lehetett a legkedvezményesebben megvásárolni.
Na és ami még tetszett, az az, hogy a HaHá dolgozói felhívták a figyelmemet egy fiatalos és lendületes prgoramra, amivel majd népszerűsíteni akarják a Mozgalmat, és a maga idejében vagyis májusban majd a kerek évfordulót is szeretnék méltó módon megünnepelni. A projekt címe: Szívvel-lélekkel, szlogenje pedig ilyesmi: „Hagyomány. Éld bele magad!”
Itt a logója is:
Még egy könyvről kell szólnom; de ezt egy másik standnál láttam. A címe Táncbeszéd, az összeállítója Fekete Réka. A sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes egykori és jelenlegi tagjaival vannak benne nagyon szép és szívhez szóló interjúk. Állítólag nehéz a Királyi-Magyarországon beszerezni.
Rendhagyó programpont volt némileg a konferencia a negyvenéves évforduló alkalmából. Ez már pénteken elkezdődött a Hagyományok Házában, és szombaton az Arénában folytatódott. A címe az volt: „Meg kell a búzának érni”. Tök jó, hogy ilyen fórumok néha vannak, és még jobb, hogy ez nemzetközi beszélgetésnek is volt szánva. A magyar előadók, a Táncházmozgalom nagy öregjei mellett külföldi előadók is voltak, és itt most nem csak a külföldi magyarokról van szó. Volt ír előadó, Colin Quigley, volt japán, Otsuka Nami, és volt egy lengyel is, régi jó haverom, Szymon Brzeziński. Talán ő volt az egyetlen igazából, aki nem a külföldi magyar Táncházmozgalomról mesélt, hanem a lengyel Dom Tańcáról, arról, hogy hogyan szervezték meg ők Warszawából kiindulva, és többnyire a magyar mintát követve a saját hagyományaik őrzését. Képeket is mellékelt hozzá a kocudzai, gałki és szczebrzeszyni népzenész táborokból, képeket, amelyeken többnyire Remek játszott, meg a de Latour házaspár, meg Kasia Szurman, a harmonikás balladaénekes, és Zbigniew Butryn, aki a biłgoraji szuka nevű vonós hangszert megmentette a feledéstől. Szymon hatalmas tapsot kapott, hiszen legtöbb embernek, aki itt volt, új információ volt, hogy van Polákországban is egy ilyen revival-mozgalom, amelyik ennyire fontosnak tartja a magyar mintát.
Aki még a külföldiek mozgalmáról beszélt, az Agócs Gergely volt. Mondjuk az ő előadása nekem jobban tetszett volna, ha többet beszél a kijelölt témáról, vagyis a szlovákiai szlovákok táncházairól (ahol magyarok és szlovákok egymással nagy barátságban táncolnak együtt szlovák, magyar és ruszin táncokat), mint arról, hogy a hivatalos politika milyen elnyomó módon viselkedik a magyarokkal szemben. Értem én, hogy a szembeállítás jogos, és kell is hangsúlyozni, hogy milyen fontosak a nemhivatalos kapcsolatok, de azért kicsit mintha az arányok eltolódtak volna. Amúgy kedvet kaptam, hogy elmenjek egyszer egy ilyen közös szlovák-magyar táncházba, biztos nagy buli.
Szóljunk viszont a műsorokról is, amiket a szombati és vasárnapi gálákon láthattunk a Táncháztalálkozón.
Szombaton volt a hagyományőrző együttesek gálája először is. Itt a konferanszié természetesen az „alapító atya”, Sebő Ferenc volt. Megint elmesélte a szokásos anekdotáját Kovács Tivadarról vagy Teodor Covaci-ról, a méhkeréki prímásról.
(- Ferikém, tulajdonképpen miért gyűjtitek ti ezt a régi zenét tőlünk?
- Hogy megmaradjon ez a szép nagy érték az utókornak, Tivi bácsi…
- Ferikém… A gázsimat fizesd ki. Most.)
És aztán megint elmondta, amit minden évben szokott más-más szavakkal, hogy de tök jó, hogy milyen sokan itt, vagyunk, nem hal ki a Mozgalom. Szerencsére ő ezt mindig természetesen, szívből jövően és lazán tudja mondani, minden kenetteljesség és frázisosság nélkül. Mondott egy pár szót Martin Györgyről is, akinek időről időre megjelent a képe a kivetítőn, amint egy cigányasszonytól gyűjt.
A műsor második részében az amatőr együttesek jöttek. Mindenki táncolt egy koreográfiát, de minden koreográfia egy kicsit hosszabb volt, hogy az adott táncanyagból a táncosok egy szabad improvizációs részt is csinálhassanak. Ez igazán szép ötlet volt. Így nagyobb a buli. Itt meg akik nagyon tetszettek, az Alba Regia volt Székesfehérvárról és a Hajdú Debrecenből. Végső soron ők is saját vidékük táncát táncolták, a fehérváriak mezőföldieket, a debreceniek meg nagyivániakat (a Hortobágy széléről). És milyen királyul!
(...)
Lezárni a Szentendre Táncegyüttes zárta le az egészet szép román táncokkal, de hát abból sem sokat láttam én már, mert húzni kezdte a fejemet az álmosság. Így aztán aznap a nem is mentem már sem a „hivatalos” táncház-buliba (a Gödör-Akváriumba), sem a nemhivatalos „ellenbuliba” (a Fáklyába).
A vasárnapi gála sem volt rossz, bár sem olyan hosszú, sem olyan nagyszabású nem volt, mint a szombati. Király volt benne a nagyidai Ilosvai Selymes Péter Táncegyüttes a gömöri táncokkal, szintén nagyon jól mutatott, amikor a Bem TE és az Angyalföldi Vadrózsa férfijai együtt legényeseztek a színpadon. Az is remek volt mikor a Zerkula Emlékzenekar játszott. Személy szerint hiányoltam a Magyar Dudaznenekart és a Magyar Tekerőzenekart; hagyományosan a vasárnapi gálát ők szokták megnyitni, vagy legalább egyikük.
Utána jött a szokásos kötelező és felemelő rész: együtt, zenészek és táncosok, zeneszóval és énekszóval, menetben vonultunk át az aznap éjszakai buli helyszínére, a Dürer-kertbe. Ahol egy egész jó kis bál kerekedett. Hamar le akartam lépni, tavalyi rossz tapasztalataim alapján, mégis egész sokáig maradtam. Ez azért jelent valamit. Nem törtek az üvegek, nem tapostuk le egymást, több helyiség nyitva volt, még beszélgetni is lehetett. Elégedettek lehettünk.
